Part 19

Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.

– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a természet egyszerű csodáit imádják.

A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna azok az urak, akik odaát mentek.

– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!

Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről.

– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát jelentene, szólt:

– Szánkó…

És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt, de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.

– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc?

– Van.

Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.

– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke.

– Jó.

Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta:

– Tessék csak várni egy kicsit.

Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon. „Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:

– Egy fiatalember hozta este.

Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakot:

– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre?

– Hogyne, nagyságos úr.

– Hát legyen itt pontosan tíz órára.

– Igenis.

Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az orrát.

– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám.

A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék, vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással. „Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, – azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre, várt a fürdő ajtaja előtt.

– Mikor nyitják?

– Pont hatkor.

Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot. Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:

– Gyerünk!

A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap, a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba. Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül meredt bele egy képes lapba.

– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“

Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor látta meg a kávéház óráját.

Azon még csak most volt negyed tizenegy.

VIII.

Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed mosolygást a szája.

– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja, úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le róla.

Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti lépcsőházakban.

– Vendég lesz?

– Nem lesz senki.

Iván dugta ki a fejét az ajtón.

– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be.

Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.

– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy jősz, de nem fog bejönni…

– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy fotelbe.

– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.

Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető nyiltsággal jött be. Mosolygott:

– Jónapot.

Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése. Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta. A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény. Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:

– Itt vagyok. Tessék.

Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el, szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a varrógépek.

– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.

A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát. Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:

– És minek ez a komédia ehhez?

– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny. Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már mindegy.“

– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés volt… én még akarok veled egyszer beszélni…

A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét.

– Igenis veled.

Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg, megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“

Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és szeliden mondta a fiú:

– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre.

A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.

– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült az arca.

Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt. Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt. A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje, kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak, hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.

– Szeretlek – mondta halkan.

A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt. Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül, s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra, hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.

– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.

A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka:

– Itt vannak a leveleid.

Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta.

– Köszönöm.

Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek. Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata.

– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én téged vissza akarlak kapni.

Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte felelni a lányt:

– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt, az enyém.

A szemébe nézett a lánynak:

– A tied.

Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal, bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt mondta:

– Nem kell.

Lassan, tagadóan intett, mosolyogva:

– Nem kell, fiacskám.

A fiú meglepődött. Sejtett valamit:

– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét.

– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az ügyvédje.

– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá. Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve, átkapja és véresre csókolja.

A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról, az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért, amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.

A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült pince-hűvösség ült le a szívére.

– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már nincs beszélgetnivaló.

Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a kezét:

– Isten áldja meg.

Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább, mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta, hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle. Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.

Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.

– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment, felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón, érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.

A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt:

– A szigetre. Vissza.

A kocsis visszavigyorgott:

– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr, elolvadtunk volna.

A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a házak tövében.

A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni, aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és az ágyra feküdt.

A szobapincér jött be:

– Tessék.

Már elfelejtette, hogy csöngetett neki.

– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket.

– Italt?

– Sört.

A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.

IX.

Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki, aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és Pécsi.

A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal. A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen feléje ment.

– Tud mindent? – kérdezte.

– Nem nagyon érdekel – mondta Andor.

– Vasárnap lesz az esküvő.

– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.

– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református templomban…

Hidegen mosolygott:

– Nem leszek ott.

– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.

Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást. „Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a fejében, most is arra gondolt. A szigeten, a hotelben lakott egy vidéki hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában. Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap, mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva, felágaskodva hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy, nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket. Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.