Part 18

A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval.

– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom a te leveleidet.

– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül.

Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.

– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni.

A diák is zavarba jött:

– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni.

Andor úgy tett, mintha ezt már tudná:

– Hétfőn volt az eljegyzés.

– Igen.

Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.

– A dolog rendben van – mondta.

A diák ránézett:

– Te nem is tudtad?

– Dehogy nem.

– Te… Pécsivel nem vagy jóban?

Vállat vont:

– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel?

Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a „nem adom“-mal.

– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.

– Nem adod? A leveleket?…

Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan helyesbbítette:

– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se.

Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött:

– Csak Ellának személyesen adhatom át.

És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma drótkötélből lett volna.

– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, személyesen akarom átadni neki a leveleit.

A fiú tétován mondta:

– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre telefonáljak?

– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.

– Nem tudom, otthon van-e már Ella…

– Eridj, kérdezd meg.

A gyerek egy lépést indult, megállt:

– És ha éppen ott van Pécsi?

– Mindegy. Na eredj.

Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budai jégpályára.

– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy?

Meg akart állni, beszélgetni vele.

– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit.

– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva.

– Hölgy.

Már hátat is fordított neki.

– Pardon – mondta Thorgott és elment.

Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton:

– Beszéltél vele?

– Igen.

– Mit mondott?

– Azt mondta: nem.

– Hogyhogy… nem…

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.

– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted?

– Igen.

Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“

Iván hamarosan jött vissza.

– Na? – riadt feléje.

– Nem.

– Azt mondta: nem?

– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“

Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel:

– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.

Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára…

A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami megoldás.

– Na?

– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged megvet ezért, de kénytelen.

– Mit kénytelen?

– Kénytelen elfogadni, amit üzentél.

– Mi az, amit üzentem?

Észre se vette, hogy kiabál.

– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged.

Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan mosolyodott el.

– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz.

Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta a térdét:

– Nem jött a hölgy?

Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie kellett.

– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:

– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…

Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:

– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek…

Meg még néhány szót:

– … száz év mulva…

És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon:

– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj…

Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek voltam, ez nem megy így.“

Messze föltűnt a sárga kocsi.

„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“

Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában.

VII.

Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap tökéletesen a Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját.

Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja valami papiros. De a papiros nem jött.

Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan beszélt, úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla.

Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét, amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond, amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel, eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, karikásszemű bankhivatalnokok társasága, egy-két lókereskedővel, négy-öt éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.

Itt volt kiskirály Rodics Elemér.

Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét, csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába:

– Te jársz ide?

– Egy párszor voltam…

– Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed.

Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás. Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért dacosan mozdította a száját:

– Mindegy – mondta.

Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához meneküljön, kérdezte:

– Olgával kibékültetek?

– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon viselted magadat.

– Én?

Elpirult.

– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot kérnem tőle.

– De most szent a béke…

– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az ülepére ütök egyet.

Jóízűen nevetett:

– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se néz, mint valami király a merénylet után.

Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt, belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.

Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé, hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.

A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:

– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban.

Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba. Andor vigan állt meg az ajtó előtt:

– Haragszol?

– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.

Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult.

– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen!

Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé.

– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja.

Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke lakása előtt.

– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak.

Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással. Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket, elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető, sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a rózsát tegye a doktor úr párnájára.

Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban, a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet küldte“. Nem ment le a telefonhoz.

– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni?

– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek.

A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút, amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is jön soha.

A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit. Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát, amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. „Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor felszedelkőztek, szelíden nevetett:

– Ma nem mégy vissza, úgy-e?

– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.

Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt.

– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne menj, de ma ne menj.

– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát és fájdalmasan, de határozottan mondta:

– Nem. Ma nem is lehet.

– Hát akkor?

– Menj haza. Csak oda ne menj.