Part 17

Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt a szeparé.

Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?

Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt. Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a prímás a hegedűjébe.

A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. Elszégyelte magát.

– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve.

A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta:

– Csak tessék tovább.

És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.

A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot olvasott.

– Jóestét – mondta Révész úr.

A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ sem érti, mikor bejött Révész úr.

– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.

– Senkit.

– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett.

– Kit vár? – kérdezte újra.

– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket.

– Hazudik – mondta Révész úr.

A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.

– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.

– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból.

– Kicsoda?

– Senki se jön.

Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső nyugalmához, ez az előérzet.

– Hát akkor mit csinál itt?

– Olvasok.

És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.

Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött be és kérdezte a Csirkétől:

– Bontsak pezsgőt, nagysád?

– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?

– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott lenni.

A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.

– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.

Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:

– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni.

– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány.

– Maga minden este becsapott engem.

Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás.

– Igen – jött a válasz.

– Minden este.

– Minden este.

A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint Révész úrban.

Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás lehetőségeit. Kínozni kezdte:

– Nagyon szerelmes?

– Nagyon.

– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen?

– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam.

– Igen? Ne mondja.

Mérges, gúnyos lett:

– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.

A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott.

– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… gyere ide…

Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.

– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma.

– Sírd ki magadat…

Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos.

– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…

Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába:

– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…

Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet.

– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit…

Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi:

– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat.

Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán.

– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok.

– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével.

– Igen, igen.

Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt mondta:

– Milyen jó, hogy te vagy nekem.

– Jó, csak pihend ki magad.

Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt:

– Majd elmúlik ez – mondta.

– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…

– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr.

– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta:

– Kérlek, tégy nekem egy szívességet.

– Na mi az?

– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…

– Én telefonáljak neki?

– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly.

Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:

– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.

– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“

Révész úr kelletlen arccal jött vissza:

– Nincs.

– Sehol?

– Sehol.

A lány gyanakodva nézett rá:

– Nem is telefonáltál.

– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen mondta:

– Na gyerünk.

Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se vetette volt a felöltőjét.

– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül.

– Nem baj.

Elindultak. Az ajtónál megállt Révész:

– Nem is fizettünk…

– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere!

A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.

Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.

– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott arcot. – Most menj szépen haza.

Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt.

– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.

– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta a kaput.

VI.

Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.

A portás előtt, mint szokta, megállt:

– Nem kerestek?

– De igen – mondta az. – Telefonon.

És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza:

– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos urat.

Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást:

– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, tudom.

Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte, félvállról:

– A korzón?

– Igenis.

– Délben?

– Igenis.

– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.

– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy a legtisztább, te jól viselted magadat“.

Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódó szemét meglátta.

Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:

– Hova sietsz?

– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán türelmetlenül mégis visszaszólt:

– Tanulsz?

– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.

„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül a beteg…

A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.

– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan hangzott, de magától jött.

Iván ránézett, megállt, elmosolyodott.

– Szervusz – mondta Andor.

– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon talállak-e.

Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne.

– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk.

– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.

Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis utcába befordultak. Komoly volt az arca.

– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak.

– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen…