Part 16

Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó erejében, hogy ez már _az_, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette: ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is hiábavaló, mert ő nem született erre.

A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra. Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól, s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja lökni magától.

A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott, magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel. Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a térdét porolta és ezt mondta:

– Ezért jött ide?

Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni.

Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda, mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a házigazda ebben a szobában.

– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál állt. Meg se fordult, úgy felelt:

– Dehogy haragszom.

– Megérdemelném…

Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.

– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta hamu.

– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám.

– Én… – kezdte a fiú. – Én…

Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. Ettől nekibátorodott:

– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön akarta.

– „Ön?“ – kérdezte a lány.

– Ön.

Csönd lett.

– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja Isten, mit akart tőlem.

És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:

– Tudja Isten, milyen céljai vannak.

A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:

– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem vannak céljaim.

Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a kezéhez:

– Mit akar?

– Azt, hogy…

Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete rámából.

– Le akarja rólam tépni a ruhát?

– Le én…

Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal állt meg előtte:

– Takarodjék innen!

Hátralépett, az ajtóra mutatott:

– Azonnal takarodjék!

– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent Isten… Istenem…

Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével.

Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.

Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.

A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.

V.

Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“.

– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a Csirke valaminek örül.

Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától:

– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba kerülök.

Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő.

– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor mondtam…

– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.

Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt történhetik meg a végleges szakítás.

– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr.

– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.

– Akarsz kocsit?

– Nem, nem.

Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.

– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett.

Révész úr kezet nyujtott neki:

– Jöjjek el holnap próba után?

– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk ott fél négyig is.

– Hát este.

– Jó.

A házmester kinyitotta a kaput:

– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva feléje:

– Jó, drágám. Pá.

Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…

Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.

Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve, annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.

A Csirke volt.

Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“

A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon átjárni.

Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.

– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van?

– Ki kéri?

Erre már fellélekzett:

– Steiner-kávéház.

Aztán Rácz hangját hallotta:

– Ki az?

– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.

– Reggelig – mondta Rácz.

– Köszönöm.

Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.