Part 15

Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő, nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.

Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú.

– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik.

A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott, néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a kiskés a köszörűkövön.

Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül. Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak valami testi jóléten keresztül szenved feléje.

Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.

– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva.

Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit. Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott, mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga, nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. Mikor bejött, komoran mondta:

– Mindjárt lesz.

– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya a lányának.

Élesen kérdezte:

– Hol vannak?

– Ott a kredencben – mondta Irma.

A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először.

– Hol? – kérdezte röviden.

– Fönt.

Kinyitotta a felső kis ajtót:

– Itt? – kérdezte.

– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget, amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.

A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.

– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die Liebe!

Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett:

– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a makrancos hölgyek izgatnak.

– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel.

A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő Olga felé.

– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva, hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják, kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget. Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.

Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó, sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó, férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már rá is szólt Rodicsra:

– Ne utazzék rám.

Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:

– Ne bántsd mindig szegény Olgát.

– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy olyan mogorva. Szervusz.

– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó huszártisztnek mondta volna Váradon.

– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott.

– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra született, hogy háziasszony és anya legyen.

Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta, hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még folytatta is az Irma mondatát:

– Feleségnek született, nem szeretőnek.

És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé:

– Szervusz.

– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán. Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.

– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt még, ha tovább isznak?“

Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:

– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik, de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.

Ittak. Somogyi letette a poharat:

– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én mondom neked.

És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan:

– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi:

– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.

Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:

– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi.

– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én mondom neked.

Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét, mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz és gőz forr a sötétben.

Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett kellemeskedéssel fordult Andorhoz:

– Még mindig a szigeten lakik?

– Igen – mondta Andor.

Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új szivarja végét vágva le, éneklő hangon:

– Oda-oda járok minden eestee…

Olgára nevetett.

– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány.

Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította bele a kínlódását.

– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta – ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.

– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány.

Rodics kegyetlenül vigyorgott rá:

– A vőlegényed előtt csak beszélhetek.

Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte, hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére hágott volna a sarkával ez a gazember.

– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön belőle a hang.

– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.

– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött.

A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.

– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a poharát Andor felé.

– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.

Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr ebben a házban és mindenki más csak vendég:

– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen.

– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.

– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért, azonnal menjen el innen.

Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte, ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú volt.

– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel a rövid szó végén.

Andor meghajolt a rémült Irma felé:

– Kezét csókolom – mondta.

– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy Ervintől látott a budai kaszinóban:

– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak, milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben. De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény vágott be a sötét előszobába.

– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…

Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:

– Olga!

Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal. Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta Andornak:

– Kérlek, most már én is kérlek, menj el.

Irma sikoltott:

– Mi történt?

Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára. Aztán komoran mondta:

– Olga pofonütötte Rodicsot.

– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.

Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt… így…“

S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki, kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:

– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel.

Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta, átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:

– Szeretsz?

A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival, gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így. Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és eltolta magától a fiút. Ránézett:

– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a feleséged lenni.

Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró.

– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne hidd, hogy én… téged…

Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán rémülten szólt:

– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé…

– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje, mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.

– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…

Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.

A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal szólt, halkan:

– Hát ez vagy te?

A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még, aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.

Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete szekrénybe.

– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis.

Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott.

– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból.

IV.

A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán:

– Menjen visszafelé a körúton.

Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni ennek. De Olga megszólalt, dacosan:

– Mért? Mért menjen visszafelé?

Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül ügyetlennek érezte magát:

– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség hullámzik fel az arcán.

– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte, Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres, virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de büszkeséggel.

– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem…

A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti. Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ – gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett, letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját. Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben, és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában, szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.

A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte, tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste, de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt tart. A fiú leült egy karosszékbe.

Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány. Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért, mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött, hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:

– Fáradt? – kérdezte tőle.

A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán esetlen:

– Pihenjen le… itt az ágyon…