Part 14

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett. Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért, mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a különbejáratú nagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr, aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni, mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.

II.

A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.

– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.

Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a felszaporodott teendőket, azt kérdezte:

– Nem is ebédel a szigeten?

– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús mohóságot.

– Miért kérdi?

– Semmi… Csak kérdeztem.

Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.

De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy soha nem hívja.

– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…

– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt hittem, nem ebédel itt. Már örültem.

– Mért?

Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne:

– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor.

– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman lesznek.

– De nem egyedül… az is vele jön… az a…

Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette hozzá:

– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…

Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.

– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda, hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…

Idegesen mozgott az ajka.

– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett, mindig valami komikusat érzett.

Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt, kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna: szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor nem találta ellenszenvesnek.

Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta, hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel: „nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte, amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta, amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván feléje:

– Mi már találkoztunk… a hajónál.

Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta: „Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe, mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:

– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.

Olga figyelve nézett Andorra.

– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm.

– Számíthatok rá?

– Kérem.

Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment, őszinteség nélkül mondta:

– Kellemes fiú.

Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta:

– Tessék?

– Nem mondtam semmit – szólt Olga.

– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába.

„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni, hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta, örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén örült, csak nem tudta, hogy örül.

Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan elmondta a köszönetet.

– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…

Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.

Nagy Ervin karonfogta Andort.

– Jársz ide?

– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak, mikor szegény apám…

Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül.

– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta a kezét.

– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod, sajnálom kérlek.

Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes, pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral, vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni, hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és „parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a monoklijával.

– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami kellemetlen szagot érezne.

Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla, hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez? Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából. „Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával, főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen, mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat színlelve szólt Nagy Ervinnek:

– Ellát mikor láttad?

– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol, úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi Lajossal.

Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba:

– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén.

– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat és lassan elbocsátva Andor karját.

A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon ülve, még a kalapját se véve le.

– Nem tetszik bemenni?

– Nem.

Elgondolkozott:

– Minek?

– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott, nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.

– Na, megyek – állt fel a fiú.

– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem volna.

– Na? – mondta Andor, már az ajtóban.

Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott:

– Mariska!

– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.

– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a lányra.

– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem, nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…

Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint ami most itt állott előtte.

– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: – Jól van, jól van.

Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.

– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte.

– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle. Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel, amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire kezet csókolt neki.

III.

A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán, olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl. Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától. Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal, túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni. Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt, Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.

Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral, üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt, hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba, különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a falnál.

– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.

Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort:

– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak csinálták ezt a szobát…

Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott. Mind a ketten az ablakra gondoltak.

Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba küszöbén álltak. Meg akarták nézni.

– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett.

– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben, melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott. A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.

Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta:

– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten.

Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától, nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.

– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált, kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.