Part 13

A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult, szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni, mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést. Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz, amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele, lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan hintán…

– Alszik? – suttogta a félénk hang.

Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott:

– Te csacsi.

Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.

Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.

– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én.

A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt Andor:

– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van.

Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra:

– Itt is lakom.

A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé. Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék ajtaján:

– Kérem a kulcsomat.

A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot. Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga elé bocsátotta a Csirkét:

– Tessék.

A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony halkan kocogtatott az üvegen.

– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába, kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.

– Mit akar?

– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…

– Mit akar?

– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.

A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú:

– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek!

A fejébe szállt a részeg düh:

– Takarodjék innen!

Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek, mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.

– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát, egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős. „Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta, várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten, mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, egyszer régen, vagy talán most itt…

Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek. Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek, sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak, mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta, kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.

– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre bebocsásson?

Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve, bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.

– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.

– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.

– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.

– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró, tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete egy súlyos napján fölkeresni…

„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a mellén, a lábába.

– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…

– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.

– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:

– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül…

Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta:

– … kiszenvedett.

A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult is.

– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem részvétemet.

– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos…

Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást. Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan, vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen, mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni mindent, amit elveszített.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi, de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között, amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja, mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik, mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete, mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett – gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe, hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből, okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön. Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának, amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján, volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei, az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte – piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni, most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett, mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett, harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol tulajdonképpen?

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki. Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit, nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt. Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.