Part 12

– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.

– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána, amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…

Ketten ballagtak tovább.

– Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja.

– Nekem nem – mondta Andor.

Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok, égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.

– A szigetre mégy?

Andor megállt:

– Részeg vagyok.

Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával. Nem akarta faggatni, de sajnálta:

– Feküdj le, kialszod magad.

– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek…

– Jó, jó.

Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet.

– Hazakísérlek – mondta szárazan.

Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja, hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában.

– Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide.

Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.

– Megyek veled.

– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit maradni.

Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament. Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan, hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal, nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé, meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve. Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak látszottak ebben a hívő buzgalmukban.

Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában. Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen, hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra, gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét.

Hat óra volt.

XV.

A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és odakiáltott neki:

– Záróra, kérem!

De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.

– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét szeretném megtudni.

– Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét.

És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje fordult:

– Talán az asszony tudja.

Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete kalapot tett százesztendős boszorkányfejére.

– A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér.

– Az küldött magához.

– Akkor sajnálom.

És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.

– Kik vannak benn?

– Grófok.

Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott:

– Pincér!

Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte, hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, nem is kell érte sokat küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön magától.

A pincér jött be a folyosóra:

– A nagyságos úr hívott?

– Nem. Ott.

A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából visszaszólt:

– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek címét.

Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe.

– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.

– Tessék vigyázni, három lépcső lefelé.

Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:

– Melyik hölgy az?

Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“

– A Csirke.

Az üzletvezető komoly maradt, lapozott:

– Rottenbiller-utca húsz – mondta.

– Köszönöm.

– Kérem.

Az ajtóból visszafordult:

– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’ hívják.

– Brenner Bárány Mariska.

– Köszönöm.

Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a levegőre…

A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.

– Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan.

– Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt.

Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt is vasalt egy cseléd.

– Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön.

– Itt lakik.

– Itthon van már?

– Most feküdt le.

Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő:

– Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben.

A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött:

– Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön.

Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy menekült el, újsággal a kezében.

– A kisasszony albérletben lakik itt?

– Igen. Ez a szobája.

Az ajtóra mutatott.

– Hónapos szoba?

– Igen.

A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha, az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, Abbázia látképe, egy elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta.

– Még le se vetkőzött?

– Dehogy nem. Csak most felöltöztem.

A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság.

– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni.

– Hova? – kérdezte a lány.

– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő.

– Mehetünk – mondta egyszerűen.

A kapu előtt megszólalt Andor:

– A ligetbe?… Reggelizni?

Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször. Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt, a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot.

– Nem ivott még eleget?

– Nem.

Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog. Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt, konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement – most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta meg tőle.

– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom. Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.

– Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott.

– Igen.

Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele, semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét, dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, kissé nagy, de kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús huncutság.

– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt, a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:

– Szeretsz?

A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a szemében:

– Hát te?

– Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett.

Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat, hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és nagyképű csöpp parasztgyerekekben, akik a csordás körül segédkeznek és gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte:

– Az enyém vagy?

– Tudod.

– Nagyon?

– Tudod. Minek kérdezed?

– Mért nem iszod meg a kávédat?

– Nem kell.

Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A fiú rámosolygott:

– Velem jösz?

– Már jöttem.

– De hozzám… haza…

– Ha viszel…

Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével, aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel.

– És máskor is?

– Mindig.

– És a Révész?

Vállat vont. Nem felelt.

– Mit csinálsz a Révészszel?

– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani kezdett a kávé mellett csillogó vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. A fiú megállította a poharat:

– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész. Nem lehet csalni.

A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát, mindenestül:

– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt.

A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts.

– Minek az? – mondta.

Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák, kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.

– Minek ez? Tönkre akarod tenni?

– Nem én. De tisztesség és becsület…

A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni.

– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az, hogy ez nagy és nehéz munka lesz.

Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett, forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.

– Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen.

A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte:

– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg, hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő fizetett kettőjükért.

– Tőlem se?

– Nem.

– De hiszen szegény vagy és rongyos vagy.

– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni ruha.

Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek.

– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak egyszerű.

– A szüleid ott laknak?

– Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van.

Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc leszek.

– A Révész volt az első szeretőd?

A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta:

– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz még tudni?

– Ki volt az első?

Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a kérdés.

– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a hajamat.

– Miért?

– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az apám Amerikába ment.

Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát, te gyerek, ha ezt akartad“.

– És a második?

Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.

– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal és az nekem kezdett udvarolni… és…

Elhallgatott.

– Na és?

– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva.

– És aztán?

– Olyan öröm ez neked?

A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással:

– Mindent elmondani.

– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába, aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.

– Ezt láttad itt Pesten is?

– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes, pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.

Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el:

– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele, én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…

Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos, a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a szélesvállú, óriási huszárkapitány.

– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan.

Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor:

– Szeretted?

– Nem.

Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt.

– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam.

Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta:

– A Révészt se szerettem soha.

– Hát?

– Sajnáltam.

Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé. Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:

– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad, mikor olyan komisz voltál hozzám.