Part 11

Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában. Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – „mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal, hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi Andor nevezetű, éppen ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni?

– Táncoljon velem!

A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva, lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“, de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna, mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni lehetett az olcsó fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének, hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét, ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki. Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ – gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában – „mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni. Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.

– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál éjszaka?

– A Moulinben. Kerestelek.

– Inspekciós voltam.

Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét.

– Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor.

Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott:

– A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már.

Rácz bosszankodni kezdett:

– Mi közöd neked ahhoz?

– Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom.

Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával.

– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal csak…

A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a pamlagra:

– Ne titkolódzzatok itten.

Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke két vékony bokáját.

– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit az visszatett az asztalra.

– Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később.

Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében:

– Ne szorítsd a lábamat.

Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül:

– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét:

– Nem méc a kezeddel?

Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A Csirke felvisított és elvörösödött.

– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a fejedbe ütök!

Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult. Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege.

– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.

A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, vigyorogva, de komolyan véve a komoly ökölcsapást.

– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél megütni?

A Csirkének remegett a szája:

– Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint.

– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán a vendég tiszteletére adod itt a bankot?

– Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd.

Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé.

– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag, belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.

– Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében.

A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a Csirke vállát:

– Mit csinálnak itt veled?

Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. Andor még mindig a Rácz kezét fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől.

– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“

Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett, visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett, hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra, akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza Révészre és rákiáltott:

– Mit néz?

– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: – Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az.

Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett szegény rajzolónak a dühe, amely Rácz helyett félreértésből ellene fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.

– Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle?

– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét. – Mit mondott?

Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában.

– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra!

Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban, ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván:

– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!

A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.

– Mit akarsz tőle, nem csinált semmit!

– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a „védd“ szót rikoltotta, mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. – Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét.

– Csirkefogó! – vágta oda Andornak.

Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett.

– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a zongoráról. – Gyerünk.

És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult.

– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült lélekzéssel – és… gyerünk innen.

A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel.

– Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel.

Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen felmeredő fehér szalaggal.

– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, ezt az önfeláldozó beteg kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, – megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot, Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a Csirkének:

– Nem tartóztatja senki.

Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az ajtótól.

– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle.

– Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől?

A leány az állával mutatta Andort:

– Tőle.

– Én???

– Te.

Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan, leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.

– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.

– Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén.

Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt. A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél…

– Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak.

– Akkor itt maradok – mondta a Csirke.

Révész úr mégse indult.

– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt valaki, aki miatt itt akarsz maradni.

A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a rémület:

– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán zongorázzak is hozzá… mikor te…

Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel is. De a Csirke konokul hallgatott.

Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól.

– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már remegett a szájaszéle.

– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie, hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra.

Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte, hogy mi lesz.

– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett ki a szeme csillagán.

– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna ide.

A kezét nyújtotta Révésznek:

– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm a kisasszonyhoz.

Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében volt.

Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva nézett Andorra. A kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:

– Jojcakát.

Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után.

Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját:

– Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot.

Csöngetett a pincérnek.

– Konyakot hozzon.

Révész úr leült, de rögtön felállt.

– Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni.

– Hagyjam… így egyedül…

– Igen, igen.

Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken kérdezte:

– A kisasszony elment?

– Elment, konflison.

Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett, türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra.

– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar szaladni.

Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette az ügyét.

– Igyék.

Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni. Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.

Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket, egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt, hogy haza kell menni.

– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak. Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek hatott arra a gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon megállt:

– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan kínlódom, uraim.

– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először történik.

– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?

Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről szó volt.

– Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség!

Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult, Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita hangosabb lett, minden szóra vigyázott.

– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál, mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha ez velem történik, engem nem lát többé!

Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!

– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram, ez tudja, hogy mindenem nekem… és nekem nem is áll jól a hencegés, mert én egy konflisló vagyok.

Ráczra nézett:

– Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer.

– Úgy van.

Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest. Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol volt már az ő hiúsága!

– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom.

– Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor.

– Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá.

Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott, hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és nagyon érzékennyé vált a szíve.

– Uram, – kezdte ő is – én önnek a…

A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is:

– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez. Nyugodt lehet… felőlem.

Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:

– Doktor úr, – mondta – maga… maga…

Valami nagyon szép akart kijönni belőle.

– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.

Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt:

– Hova megy?

– Hova. Hát haza.

– Nem igaz.

Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét:

– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…