Part 10

– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó… életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.

– Most?

– Azonnal.

– De hát az Istenért… az Istenért…

A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából:

– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily nagy szükségem van magára.

– Most rögtön?

– Fel akarok menni.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt:

– De mit gondol? Megőrült?

– Meg.

Indult, a kapu felé.

– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért, hova gondol! Nem az én lakásom ez…

Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát, elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány, amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.

Visszament az ablak alá:

– Jöjjön le – mondta parancsolóan.

– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez.

– Ha nem jön le, én megyek föl.

Olga hátralépett:

– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja, miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:

– Miért hallgat?

– Mert meglepett… hogy lejött.

Karonfogta Olgát:

– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.

A lány megállt:

– Hova?

– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom.

Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta. Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli, többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:

– Még nem aludt?

– Nem.

És két-három lassú lépés után:

– Miért?

– Csak.

– Ruhástul virrasztott?

– Levelet írtam.

– Kinek?

A lány ránézett:

– Mi köze hozzá?

A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi, féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:

– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?

Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:

– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze?

Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen sértődő érzékenysége felborzolódott:

– Micsoda lovagiatlanság ez?

Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében. Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé, a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott, lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:

– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.

Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:

– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez, hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.

– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. – Drága Olga. Szerelmes vagyok.

A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja szerint:

– Talán a volt menyasszonyába?

– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.

– Talán a vörösruhás táncosnőbe?

Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek kegyetlensége. Halkan felelt:

– Abba.

– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén mondta:

– Igazán?

– Igazán.

– És nagyon szereti?

– Őrülten.

– Ne mondja.

– De mondom.

– Na és… remélem, viszonozzák.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és szenvedek…

Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta, erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve. Idegesebben kezdett beszélni:

– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy kicsit magával… itt maga mellett.

Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével. Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte, hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.

– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy végem van.

Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét, megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva suttogta:

– A kis vörös táncosnőbe?

– Abba.

Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a bajuszát. Alig hallhatóan mondta:

– A kis vörös táncosnőbe?

– Abba.

– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából. Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét, gyanakodva nézett a fiúra:

– Tréfál?

– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá.

– A táncosnőbe szerelmes?

– Mondtam.

Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi, hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal szárazabb, mikor megszólalt:

– Azt hittem, tréfál.

És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve:

– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni.

Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett. Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez tökéletesen.

– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki…

Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga:

– Aki?

– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi. Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki belőlem… magam se tudom…

Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és nyugodtan mondta:

– Maga nagyon izgatott.

– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó hozzám.

– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi?

– A szeretője. Annak a lánynak a…

– Révész úr?

A fiú kényszeredetten mosolygott:

– Ezt is tudja?

– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.

– Az tanítja? Ezt nem is tudtam.

Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:

– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc éves.

– Tizennyolc éves…

– Csinos. És mindig maga körül ugrál.

Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor beszélt vele.

– És mi volt Révész úrral?

– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.

Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány volt:

– És maga… olyan nagyon szereti?

– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…

Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában megkeseredett a színlelt közömbösség.

– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…

Már nagyon ideges volt a fiú:

– Mit akar mondani?

– Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis…

– Hát ki méltó? – riadt rá.

– Na, na, nem kell azért…

– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez? Micsoda hencegés ez?

A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen, megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment, sehogy se ment, mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán. Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván ismételte:

– Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó?

A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét:

– Istenem. Micsoda hang.

– Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó?

Szerette volna százszor mondani ezt a szót.

– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi történt magával.

Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad. Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a feszültséget, amitől nem bírt szabadulni.

– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak… de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti útálatosak… Itt marad, most itt marad.

Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte, amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban megkönnyebbül, tovább beszélt:

– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett, ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan…

Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson. Folytatta, erőltette:

– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen, ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az, ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg, drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok, szerelmes vagyok…

Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az utcalámpa fényében a lány arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot, amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon.

Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele. Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A szobában villanyfény csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött. Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége.

Hazamenni?

Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad, felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte, úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.

Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: két ívlámpa idegeskedett egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében.

Emberek, világosság, zene! És inni, inni…

Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn.

– Ki van lent? – kérdezte ettől.

– Rácz szerkesztő úr.

– És?

– Egy hölgy meg még egy úr.

Megnézte magát a tükörben.

– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement.

XIV.

A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún. Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember tenyerében. Körülnézett, hogy nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás, kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába, ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott.

– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját. Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt köztük a legjózanabb.

– Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött.

– És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből.

– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább.

Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és magasra rugdalva csontos kis lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben, tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe, Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:

– Nincs már ott se, kérem. Hazament.

Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot. Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát.

Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első nagy pohár pezsgő végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát, percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el, betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló, pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve a zongoraszóba.

– Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól.

A Csirke felelt, énekelve és táncolva:

– Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig.

És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig, vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül, nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához:

– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?

Verte a zongorát:

– Tessék? – kiáltotta.

Andor túlkürtölte a zenét:

– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?

– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul velem, mert tudok zongorázni.