Part 7

András _(a lovagló-iskola északnyugati sarkában áll. Egész éjjel levelet írt, aztán cimbalmozott – ő cimbalmozni is szokott, – hajnalig a Rezgő nyárfát és a Kitették a holttestet verte… Ő sem fél a pisztolytól, de nagy nyomást érez a szívén és mocskosnak, szomorunak találja az egész világot)_.

Wertheim _(Pistával a lovaglóiskola közepére lépve)_. Nem szívesen veszek részt az ilyenekben, de ha már belementem, nem szeretném magamat valami gyerekpárbajjal kompromittálni. Remélem a felek tudják, hogy mivel tartoznak nekünk és nem fognak a levegőbe lőni.

Pista. Ha ezt megteszik, pofon ütöm őket.

A főhadnagy _(a pisztolyokat hozza)_. A puskamüves töltötte meg – különben is jól visznek… _(Pistához.)_ Önkéntes, mérd ki a húsz lépést! _(Letűzi a kardját a homokba.)_

Pista _(kellemesen megborzong, hogy a főhadnagy tegezi – kiméri a húsz lépést, igen aprókat lépve. Aztán ő is a homokba tűzi a kardját)_.

A főhadnagy. Mehetünk, uraim!

Andor _(pisztollyal a kezében szemben áll Andrással. Magában morfondiroz)_. Ha én most cigánykereket hánynék vagy kukorékolni kezdenék, abból nagy botrány lenne… Tehát nem szabad sem cigánykereket hánynom, sem kukorékolnom… Hátha célba venném Szinger Pistát vagy Wertheimot? Őket úgy is utálom… Én itt csak Kapuváry Andrást szeretem… Csak túl volnánk már rajta, – ha még sokáig tart, botrány lesz belőle…

András _(magában)_. Ez igazán ostobaság – ostobaság – ostobaság…

A főhadnagy _(tapsol)_.

Andor _(a tető felé irányítja a pisztolyát és elsüti)_.

András _(a föld felé fordítja a pisztolyát és elsüti)_.

Andor _(zavart mosollyal)_. Pardon – én azt hiszem, hogy a lábam… _(Leül a földre.)_

Doktorok _(hozzásietnek, végighasítják a nadrágot a jobb lábán)_.

Andor _(úgy érzi, hogy a szívén enyhülni kezd a nyomás)_. Kérem, nem fáj semmit!

Doktorok. A térdkalácsba ment! Be kell vinni a terembe!

A főhadnagy _(kezet fog Andrással)_. Gratulálok – szép lövés volt…

András. Eltaláltam?

A főhadnagy. A lába fuccs!

András _(úgy érzi, hogy a szívén engedni kezd a nagy nyomás)_. Kérlek – mit tegyek most?

A főhadnagy. Semmit, eredj reggelizni! Én nem békülnék meg vele, amíg bocsánatot nem kér…

Andor _(a terem diványán fekszik s legénykedésből cigarettázik, mialatt a doktorok acélfogókkal dolgozzák a lábát – magában szól)_. Ki fogja megírni a tudósítást –? _(Brutális fájdalmat érez a térdében, kiköpi a cigarettát és elájul.)_

XII.

Másodosztályu betegszoba a dr. Külföldy-féle viola-utcai szanatóriumban. A szobában két ágy van, az egyikben Gombos Andor fekszik, a másik üres. Az ágy mellett álló asztal tele van hírlapokkal, névjegyekkel és fölbontott levelekkel. Az asztalon van a Pallas-Lexikon A – Aradmegye-kötete is. A szoba falai egyébként fehérre vannak mázolva, a falakon furcsa csövek és kis vasrostélyok láthatók, amelyek a higiénikus fűtés és a szellőztető technika modern vívmányait jelképezik.

Gombos Andor, – aki rettenetesen lefogyott – a látogatóba érkezett Kovács I. szerkesztővel beszélget.

Kovács. Szilasi Szinger úr roppant szépen viselte magát. Amikor meghallotta, hogy maga megsebesült, rögtön kiadta a kiadóhivatalnak a rendeletet, hogy adhatnak magának előleget hetven forint erejéig.

Andor. Ez szép! Majd küldjék el még ma a hetven forintot, – ilyenkor jó, ha az ember nagyobb összeg fölött rendelkezhetik.

Kovács. Szinger úr nagyon megszerette magát. Ma is el fog jönni.

Andor. Ez szép! Itt van a látogatók lajstroma a lap számára, – valami báró Bruchstein is beküldte a névjegyét, pedig nem is ismerem. Úgylátszik, végre megmozdul a magyar arisztokrácia is.

Kovács. Azért jött, hogy a neve az ujságba kerüljön.

Andor. Mit gondol, Izor bácsi, vajjon ez a dr. Külföldy elfogadna-e valamit a gyógyításért?

Kovács. Az örüljön, hogy maga itt van! Maga most akkora reklám, akár egy főherceg. Maga itt úgyszólván tiszteletpéldány – azért ne is kínáljon neki pénzt… Amikor maga sebesülten feküdt a lakásán, a fiúk eleintén nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Senki se tudta, hogy lesz, mint lesz… Valaki azt ajánlotta nekik, hogy forduljanak az Alliance Israelite-hoz: annak kötelessége, hogy segítsen magán, mert hiszen maga a liberálizmus áldozata. Sehol se tudták azonban megtalálni az Alliance-ot, pedig a Rombach-utcában is keresték… Végül is a szabadkőművesek segítettek magán.

Andor. Ez roppant szép tőlük!

Kovács. A Dobzse László-páholy titkos megbizással kiküldte egyik előkelő tagját egy fiatal banktisztviselőhöz, aki unokatestvére a dr. Külföldy feleségének… Igy került maga ide.

Andor. Külföldy igen jól bánik velem. Mindenféle kedvezményben részesít. Még dohányoznom is szabad, pedig ez a szanatórium házi szabályai értelmében szigorúan tilos. Tegnap lekülföldyzték a lábamat is.

Kovács. Mit csináltak vele?

Andor. Lekülföldyzték. Dr. Külföldy ugyanis kitalálta a röntgenezésnek egy új módját, amelyet külföldyzésnek nevez. Majd megmutatom magának a képet, amit a lábamról csináltak – nagyon szépen látszik a golyó a térdkalács alatt. A jövő héten megoperálnak, aztán rendben leszek… Mondja, Izor bácsi – befolyt ma valami a Kárpelesz-árvák számára?

Kovács. Nagyon kevés! A vidéki zsidók szép leveleket írnak, de pénzt nem igen küldenek.

Andor. Nem is érdemes ebben az országban nagy dologba fogni! Hogyan viselkedik a bécsi sajtó?

Kovács. Hallom, a _Montagsblatt_ melegen emlékezik meg magáról. Már kerestettem is, hogy átvegyük a cikkét, de sehol sem kapható.

Andor. Pedig a _Montagsblatt_ az udvar lapja!

Kovács. Maga most nagyon híres ember, Gombos. Nem is csodálkoznám rajta, ha ő felsége tudakozódnék a hogyléte után…

Andor. Igen ám, csakhogy én annak idején nagyon kemény cikkeket írtam az _Igazság_-ba a magyar udvartartásról!

Kovács. Én most már mennék a szerkesztőségbe. Nem fog unatkozni, ha egyedül lesz?

Andor. Dehogy – én most komoly tanulmányokkal foglalkozom… Hallja, mennyi tárca- és különféle-téma van ebben a Lexikonban! Igen érdekes dolgokat lehetne írni a régi Aba-nemzetségről, az Afrika-utazókról, az ágyúöntésről, az agyvelő súlyáról, vagy az asztrológiáról.:. A mi sajtónk alapjában véve igen tudatlan. Fogadni mernék, nem sok ujságíró tudja, hogy mi a különbség az asztrológia és az asztronómia között.

Kovács. Isten velünk, Gomboska! _(El.)_

Tíz perccel később.

Az ápolónő néhány levelet hoz Gombosnak.

Andor az egyik levél borítékán megismeri Szinger Ada hegyes betüit. Az arca ekkor vérvörös lesz, a szíve megdobban… A borítékban nincs semmi írás, csak egy frissen préselt piros szegfü van benne, a szegfüre hosszu, aranyfénnyel csillogó hajszál van csavarva… Andor óvatosan lefejti a hajszálat a virágról és rácsavarja az ujjára. Később a nyakára csavarja, miközben a hosszu aranyszál végét a szájába fogja. Most már határozott láza van, de azért igen kellemesnek találja az állapotát. Miközben a szíve dobbanásait számolja, ilyenformán elmélkedik magában: A hajszál egy darab az Ada testéből. A mód, a hogyan hozzám juttatta, egy darab a lelkéből… Igen, ez ő: Ada! Egy paránya az enyém már – vajjon enyém lesz-e az egész? Az ajaccioi ügyvéd fiából Ferenc császár veje lett – mert akarta. Mért ne lehetne a kanizsai Gomperz fiából szilasi Szinger veje –? Ha valamikor, hát most lehetnék azzá! Bátran síkra szállottam egy nemes és nagy ügyért… Szemhunyorítás nélkül farkasszemet mertem nézni a halállal… Megsebesültem és most panasz nélkül szenvedek… Érdekes ember vagyok, sőt híres is. A lapok írtak rólam, mindenütt rólam beszéltek. Az emberek sajnálnak, féltik az életemet, még az ellenségeim is tisztelettel beszélnek rólam…

Harminc perccel később.

Szilasi Szinger _(belép a betegszobába)_. Jó napot, kis Gombos! No, hogy vagyunk? Lássa ma sokkal jobb színben van, mint volt tegnap…

Andor. Köszönöm az érdeklődést – méltóztassék helyet foglalni! Igazán szép, hogy képviselő úr személyesen ide fárad…

Szinger. Látni akarom, hogy megvan-e minden, ami kell. Ha valamire szüksége lesz, csak szóljon nekem! Mondta már Kovács, hogy pénzt is utalványoztam magának?

Andor. Mondta – köszönöm… _(magában morfondiroz.)_ Nem, nem – képtelenség! Szilasi Szinger leánya és én – képtelenség!

Szinger. A maga dolga nagy port vert föl a városban. Mindenki arról beszél a kaszinóban és a börzén… Tegnap még a miniszterelnök is tudakozódott maga után…

Andor. Igazán? _(Magában morfondiroz.)_ Mért volna képtelenség? Ő is zsidó, magam is az vagyok… Ha az apámnak úgy beütött volna a vállalata, mint neki, akkor nem volna köztünk semmi különbség…

Szinger. Én nekem most mennem kell…

Andor. Képviselő úr!

Szinger. Nos –? Akar valamit? Szóljon bátran!

Andor. Egy vallomással tartozom önnek. Én szeretem Ada kisasszonyt…

Szinger _(megdöbbenve veszi le cvikkerjét)_. Maga –? _(nevetve)_ maga? _(haragosan)_ maga –? _(Fölteszi a cvikkerjét, fagyosan.)_ Hallja, Gombos, magának láza van –? _(Szünet után.)_ Hát tudja, az én leányom, az egy fiatal leány; maga pedig – _(vállat von)_. Maga egy furcsa ember… _(Erélyesen.)_ Kikérem magamnak, hogy máskor ne tréfáljon velem! Megértett –? _(Elmegy. A lépcsőn rosszkedvü; amikor lenn kocsiba száll, már mérges; amikor a Nemzeti Hiradó szerkesztőségébe érkezik, valósággal tajtékozik a haragtól. Magában szól.)_ Az a Gombos hihetetlenül szemtelen fráter!

Andor _(egyedül maradt, ágyán fetreng, az ön-utálattól hörögve monologízál)_. Egy ilyen rongyos riporter, mint én! Egy ilyen zsidó! Egy ilyen snófler! Agyon fogom magamat lőni…

XIII.

A _Nemzeti Hiradó_ szerkesztőségében, a szerkesztő szobájában. Jelen vannak: Szinger, Kovács és a Kis Sakál. Szinger frakkban van, mivel a miniszterelnök ebédjére készül, – az esti lapokat böngészi, mialatt Kovács beszél a Kis Sakállal.

Kovács _(egy óriási könyvvel a kezében)_. Megjelent a Corpus Juris kommentált kiadása. Erről tárcát kellene írni – de Isten tudja, hol kódorog a sok jogászunk…

A kis sakál. Én megírhatom!

Kovács. Ért maga az ilyenhez?

A kis sakál _(sértődve)_. Annyit talán csak értek hozzá, mint az a kommentáló állat!

Szinger _(fölpillant a lapból)_. Ki cikkezik holnap a lódzi esetről?

Kovács. Senki!… Holnap csak lapszemlét és polemikus rovatot adunk. Holnapután, ha lezajlott a nagy tüntető népgyülés, újra kezdhetjük a cikkezést. _(Valaki kopogtat az ajtón)_ Bujj be!

Egy lengyel zsidó _(belép és megáll a szobában, kalappal a fején. Az idegen óriás termetü, lengő szakállu ember. A külseje olyan, mint az ó-testámentumbeli patriarkáké. Suhogó selyemkaftánt visel, finom új kalapot, a nyakán selyemkendőt. Az egész viselkedése egyébként oly önérzetes, fölényes és gőgös, mintha maga Heródes király volna)_. Gitn Tóg!

Kovács _(meghökkenve)_. Mit akar itt?

A lengyel _(mindig német-zsidó nyelven)_. Melyik itt a lapcsináló?

Kovács _(megdöbbenve)_. Én! Maga kicsoda?

A lengyel. Hát ki volnék? Reb Khájim Kárpelesz vagyok Beregszászról.

Kovács és Szinger _(rémülten)_. Maga –? A lódzi rabbi –?

A kis sakál. Hát magát nem deportálták Szibériába?

A lengyel _(méltóságán alulinak találja, hogy a Kis Sakálról egyáltalában tudomást vegyen)_.

Kovács. Hogy szabadult ki Szibériából?

A lengyel. Hogy szabadultam volna ki Szibériából, mikor nem is jártam Szibériában? Miért jártam volna Szibériában, mikor semmi dolgom Szibériában?

Szinger _(krétafehér arccal)_. No ez – szép dolog!

Kovács _(haragosan)_. De hiszen a lódzi rendőrfőnök magát elfogatta!

A lengyel _(fölényesen)_. Ki a lódzi rendőrfőnök? Ha ezer rubelt veszek a jobb kezembe, akkor a jobb lábára áll; ha ezer rubelt veszek a bal kezembe, akkor a bal lábára áll; ha kétezer rubelt veszek mind a két kezembe, akkor a feje tetejére áll. Ez a lódzi rendőrfőnök!

Kovács _(kétségbeesetten)_. De valami baja csak volt a lódzi rendőrséggel?

A lengyel _(gőgösen)_. Mi az: baj? Ha baj volt, hát neki volt baj. Ha Khájim Kárpeleszt megrúgja a szamár, akkor nem a lábára üt, hanem a fejére.

Szinger. No – ez szép dolog! _(Kárpeleszhez:)_ De hogy lehet akkor, hogy a lapok mind azt írták magáról –

A lengyel _(a szavába vág)_. Én csinálom a lapokat vagy maguk? Ha maguk csinálják, akkor mit kérdik tőlem, hogy mi van bennük? _(Kezébe veszi az asztalon levő ujságot.)_ Ez a maguk lapja? _(Hátul az apróhirdetéseknél keresi a fejét – meglepetten.)_ Hiszen ez nincs zsidóbetükkel nyomatva –?

Kovács _(hazafias komolysággal)_. Mi nem zsidó, hanem magyar lapot csinálunk.

A lengyel _(igen határozottan)_. Nekem mindenki azt mondta, hogy zsidó lapot csinálnak.

Kovács _(aki már nagyon ideges)_. Tulajdonképpen mért jött maga ide?

A lengyel. Ha beszélhetek a fejével, akkor mért beszéljek a lábával? _(Szingerhez:)_ Én most Budapesten akarok letelepedni és szeretném, hogy ezt írják ki a lapjukba, hogy a jámbor zsidók tudják, hol keressenek.

Szinger. No ez szép dolog! _(Karpeleszhez:)_ Nem fogjuk kiírni!

A lengyel _(a zsebébe nyul)_. Hát azt hiszi, hogy ingyen kivánom?

Szinger _(haragosan)_. Tartsa meg a pénzét! Telepedjék le Budapesten, vagy ahol akar, de engem hagyjon békében!

Kovács. Arra pedig figyelmeztetem: ha itt is kuruzslással akar megélni, akkor el fogja toloncolni a rendőrség! _(Szivarra gyujt.)_

A lengyel _(Szingerhez)_. Zsidó ezen férfi?

Szinger _(bólint a fejével)_.

A lengyel _(a fölháborodástól egész testében reszketve az asztalhoz lép – Kovácshoz)_. Tudja, hogy ma szombat van?

Kovács. Tudom hát!

A lengyel. És maga szivarozik? Pi! _(Kovács felé pök.)_

Kovács _(meredten néz rá)_. He –?

A lengyel _(az ajtóig retirál, ott visszafordul)_.

A kis sakál _(a Corpus Juris kommentált kiadását hozzávágja a lengyelhez)_.

A lengyel _(fölemeli a kezét s elmondja a sodomai és gomorhai nagy átkot a redakcióra, aztán gyorsan távozik. Lenn a lépcsőházban öt-hat kaftános alak várja.)_

Egy kaftános _(Karpeleszhez)_. Nos, rabbi?

A lengyel _(baljóslatuan)_. Elmondtam rájuk a sodomai és gomorhai nagy átkot!

A kaftánosok _(vad rémülettel)_. Siessünk! Szaladjunk! Ha fog az átok, akkor minden pillanatban ránk szakadhat a ház!

A lengyel _(fölséges nyugalommal)_. Mit rettegtek, ti kishitüek? Vagy nem vagyok-e veletek! Különben nyugodjatok meg: nem a házbontó, hanem a csődbejuttató átkot mondtam rájuk! _(Kilép az utcára, nyomában vannak a kaftánosok, akik e pillanatban szilasi Szingert már fizetésképtelennek tekintik.)_

Kovács _(a lengyel távozása után)_. Ilyen szemtelenség!

Szinger. Most szépen vagyunk! Ha kisül, hogy a gazember Budapesten van, akkor a lapok meg fogják rohanni és kitudódik, hogy sohasem volt Szibériában!

Kovács. Ilyen szemtelenség!

A kis sakál _(Kovácshoz)_. Nagyságos úr! kérem –

Szinger _(kezét tördelve)_. Blamáltam magamat! Örökké nevetségessé tettem magamat!

A kis sakál _(Szingerhez)_. Nagyságos úr, kérem –

Szinger. Nem értem az orosz rendőrséget! Annyit dicsérik az erélyét s most kisül, hogy azok is csak málészáju mamlaszok! Hogy ki tudták ereszteni ezt a zsiványt!

A kis sakál. Nagyságos úr, kérem? Majd utána lopódzom Kárpelesznek s kilesem, hol lakik, aztán elmegyek a rendőrségre és följelentem, mint kuruzslót és szédelgőt… A mult héten is kiutasítottak egy csodarabbit, Kárpeleszszel se fognak sokat teketóriázni…

Szinger. Lássa, ez okos ötlet! Maga ügyes ember! Siessen hát!

A kis sakál. Igenis kérem! _(Kárpelesz után rohan.)_

Szinger. Majd én is szólok a belügyminiszternek… Az ilyen veszedelmes piócákat le kell szedni a szegény nép testéről… _(Dörgő hangon.)_ Az egész dolognak különben az a haszontalan Gombos Andor az oka! _(A kalapja után nyul.)_ Ezért a mocskos lengyelért még meg fogok késni a miniszterelnök ebédjéről! _(El.)_

XIV.

Külföldy dr. szanatóriumának fogadótermében vagyunk. Délelőtt van, a Zsolnay-kandallón álló óra tizenegyet mutat. Ez a terem olyan, mint a nagy szabócégek szalonja. A falakat selyemkárpitok borítják, a padmalyról kristály-csillár függ le, a terem közepén köralaku kerevet van, mű-pálmával a tetejében.

A teremben nyolc-tíz ujságíró van együtt. Külföldy dr. hívta meg őket, litografált levélben, a „nagyságos Gombos Andor úron végrehajtandó sebészeti műtét szíves megtekintése végett“. A megjelentek között vannak Gombos barátai, a bolyhosok és a Kis Sakál. Addig is, míg a műtéthez hozzáfognak, a szép háziasszony kaviáros és sonkás szeletekkel, sherryvel és marsalával kínálgatja a vendégeit.

Külföldyné ő nagysága nem érdekes, de azért mégis csinos asszony. Az állkapcsa túlerős, a szája pedig nagy, – de az ajka vérpiros, az arcbőre üde, a szeme ragyogó, a termete pedig délceg és gömbölyü. Esti ruhában, villamos fény mellett alkalmasint közönséges asszonynak néznék, de reggeli ruhában, fehér napfényben igen mutatós. Az ujságíróknak nagyon tetszik. Az ő hagyományos ideáljuk ugyan az ideges női ragadozó, a művésznő tipusa, akinek arcán száz szeszélyes nyomot hagyott száz színpadi hazugság maszkja, – de most mégis szenzációsan hat rájuk a női nővényevő tiszta és tisztes nyugalma.

Külföldy dr. szinte nevetségesen hasonlít a feleségére; mintha nem is házastársak, hanem testvérek volnának. Annyi különbség mégis van közöttük, hogy a tanár úr aranykeretü cvikkert visel és tudós körszakállt, amely úgy fénylik, mint a fekete lószőr.

A nagyságos asszony _(a vendégekhez)_. Még egy kaviáros szeletet, szerkesztő úr… Egy pohár sherryt. Ez tiszta pohár, kérem –

Külföldy dr. Egy Panajottit, szerkesztő úr… Tessék, itt a gyújtó! _(A főbolyhoshoz, a megkezdett beszélgetést folytatva:)_ Tudom, a kedves kollégáim közül sokan el fognak itélni ezért, reklámhajhászással fognak vádolni, – de én nem törődöm az ilyen támadásokkal, mert egy magasabb elv érvényesítéséről van szó… Az elv ez: a tudománynak végre szakítania kell a nagyképü titkolódzással! Miért akarjuk mi doktorok a közönséggel elhitetni, hogy misztikus egyéni erők segítségével végezzük a hivatásunkat? Minden művelt ember ma már tudja, hogy az erőnk csak a tudásunk és a szorgalmunk lehet… Aki tiszta és becsületes munkát végez, annak nincs oka a titkolódzásra! Én kinyitom a szanatóriumom ajtaját s azt mondom a nagyközönségnek: legyen szerencsém! A te életedről, a te egészségedről van szó, tehát jogod van hozzá, hogy ellenőrizd a munkámat. Gyere be a rendelő-szobámba és én előtted csinálom a diagnózisomat. Gyere be a betegszobámba és én megmutatom neked a pácienseimet. Gyere be a műtő-termembe és én előtted operálok. A szakembereket is szívesen látom, a doktorokat… Én nem mondom, hogy csalhatatlan vagyok. Tessék engem ellenőrizni! Ha valamit nem jól csinálok és valaki jobban tudja: én szívesen tanulok tőle! Csak semmi hiúság, semmi nagyképüség, uraim – tanuljunk és tanítsunk, forduljunk közös erővel a közös ellenség, a betegség ellen…

A nagyságos asszony _(a főbolyhoshoz)_. Még egy kaviáros szeletet, szerkesztő úr –?

Az asszisztens _(bejön, valamit súg Külföldy dr. fülébe)_.

Külföldy dr. Megyek! _(El.)_

A nagyságos asszony. Az uram azt mondta, hogy olyankor szeretné meghívni a sajtót, amikor valakinek a fejét trepanirozzák – az nagyon érdekes műtét… Ez tiszta pohár, szerkesztő úr!

Egy inas _(nagy libériában, a Montmorency-család színeiben, kinyitja az ajtó szárnyait, aztán mélyen meghajlik)_. Kezdődik az operáció!

Mind – az asszony kivételével – a műtőterembe vonulnak. A terem felső világítású kis amfiteáter. Az ujságírók elhelyezkednek a lépcsős padokon. Gombos Andor a terem közepén levő fehér operáló-asztalon fekszik. Az arca nem látható, mivel eltakarja az altató sisak. Andor már elvesztette az eszméletét. Az öntudatnak parányi szikrája, amely benne még lobog, most a kezébe menekült; kétségbeesett szeretettel szorongatja a mellette álló ápoló asszony kezét és kábultságában olyasmit képzel, hogy ez az édesanyja keze. Külföldy dr. és két asszisztens fehér nagy köténnyel az asztal mellett áll. A libériás inas fotografiákat visz körül a padokban; a Külföldy módszere szerint készült képek Gombos térdcsontjait ábrázolják, a beleszorult pisztolygolyóval.

A főbolyhos _(az inashoz)_. Miféle nagy masina áll ott az ablak előtt?

Az inas. Érdekes operációknál azzal csinálják a kinematografikus fölvételeket…

Külföldy dr. A páciens már alszik, uraim! Kezdem az operációt… Akit érdekel és akinek jók az idegei, az közelebb is jöhet…

A kis sakál _(a főbolyhoshoz)_. Szabad itt cigarettázni?

A főbolyhos _(halkan)_. Fogja be a száját, mert agyontiprom magát!

Külföldy dr. Ime, uraim, most átvágtam a fedőbőrt…

Egyik bolyhos. Aj! _(Krétafehér arccal kisiet a teremből – az inas mosolyogva követi.)_

Andor _(mialatt vágják, álmában beszélni kezd)_. Hiszen ha én Esterházy herceg fia volnék, akkor hozzám adnák…

Külföldy dr. _(jó idő mulva fölmutatja az összelapított ólomgolyót)_. Ime a golyó, tisztelt uraim! Az operáció érdemleges része ezzel véget ért – a folytatása már aligha fogja önöket érdekelni… A kedves nőm a szalonban várja az urakat…

Mind _(a fogadóterembe vonulnak át)_.

A nagyságos asszony _(az ujságírókhoz)_. Bemutatom a szerkesztő uraknak leányomat… Editke, nézze meg jól ezeket a bácsikat, ők mind híres emberek!

Editke _(négy éves, nagyon bájos és okos kis leány, mosolyogva körbe hajlik)_.

A nagyságos asszony. Egy pohár sherryt, szerkesztő úr! Még egy kaviáros szeletet… Editke majd tiszta tányért hoz…

Külföldy dr. _(megjelenik a szalonban; megint redingote-ot visel; a főbolyhoshoz szól)_. Ha az urak szívesek lesznek írni az operációról, méltóztassék hangsúlyozni, hogy nálam nincs titkolódzás és nincs nagyképüség. A nagyközönséget nem hívhatom meg az operációhoz, de a sajtót, amely a nagyközönség szeme, igenis meghívom…

Az asszisztens _(véres köténnyel besiet)_. Tanár úr, kérem! Tanár úr!

Külföldy dr. _(hozzásiet)_. Nos –!

Az asszisztens _(a fülébe súg valamit)_.

Külföldy dr. _(ijedten és fojtott hangon)_… No de ez hallatlan lomposság!

Az asszisztens _(halkan)_. Kibontsuk újra?

Külföldy dr. Fölébredt már?

Az asszisztens. Föl!

Külföldy dr. Akkor nem lehet! De az Istenért, mondja, hogyan lehetett erről megfeledkezni?

Az asszisztens _(epésen)_. Nem én feledkeztem meg róla, hanem a tanár úr!

Külföldy dr. _(gorombán)_. Ne kiabáljon ennyi idegen ember előtt! Én igazán nem tudom, hogy minek fizetek én két asszisztenst, ha mindenre nekem kell gondolnom!

Az asszisztens. Mit csináljunk most már?

Külföldy dr. Mit csináljunk? Semmit se csináljunk. Belehalni nem fog.

Az asszisztens. Belehalni nem, de holtáig sánta maradhat!

Külföldy dr. Ne kiabáljon, hanem jőjjön velem! _(Az asszisztenssel el.)_

A nagyságos asszony _(a vendégekhez)_. Még egy szeletet, szerkesztő úr… Egy pohár sherryt!

XV.

Szinger Ada kis szalonjában vagyunk, amelyet már ismerünk. A szoba berendezésében annyiban változás állott be, hogy a csecsebecsék és arcképek nagy része eltünt, helyüket eleven virágcsoportok foglalják el. A házikisasszonyon kívül jelen vannak: a szép Riza, Török huszárkapitány és Wertheim.

Ada ezúttal lángvörös ruhát visel. Az imént meglátta önmagát a nagy állótükörben s úgy tartja, hogy olyan érdekes, mint egy gonosz démon; mivel igen fejlett stilus-érzéke van, most azon fáradozik, hogy a viselkedésével a külsejéhez alkalmazkodjék, – tehát démoni kacérságot fejt ki.

A két úr – mint Szingerék férfivendégei általában – egymást kölcsönösen fölöslegesnek tartja. Wertheim úr úgy találja, hogy a sarkantyúját pengető kamarás rosszízlésü snob, Török kapitányt pedig bosszantja, hogy ez a parvenü – tudj’ Isten minek hívják! – falkavadászatokról beszél.