Part 6

Andor _(besiet az olvasóba és elolvassa a cikkét. Aztán még egyszer elolvassa. Nehogy a kollégái lássák, hogy a maga cikkét olvassa, a lapot beleteszi egy másik ujságba és harmadszor is elolvassa. A cikk mesésen szép. Mennyi ötlet, mennyi eredetiség, mennyi szín, mennyi erő, mennyi humor, mennyi gúny! Negyedszer is elolvassa. Aztán elmegy a kávéházba, ott újra elolvassa. Olvasás közben lefordítja németre, mert tudni szeretné, hogyan hatna rá a cikk, ha idegen ember írta volna egy külföldi lapba s ő véletlenül bukkanna rá… Aztán elmegy egy trafikba s megvásárolja a lap vasárnapi számát. A villamoson újra elolvassa a cikket…)_

X.

A _Magyar Szabadság_ szerkesztőségében vagyunk. (Ennél a lapnál dolgozik Kapuváry András.) A főszerkesztő szobájában jelen vannak: Kopeczky laptulajdonos-főszerkesztő és Koller báró, a lap főmunkatársa.

A főszerkesztőről nyilt titok, hogy sohasem írt még semmit a lapjába – a bolyhosok megesküsznek rá, hogy a leveleit is azért mondja tollba, mivel nem ismeri a helyesírás szabályait, – de szerkeszteni sem igen szerkeszt. Ő tulajdonképpen a lap adminisztrációjának szenteli minden idejét. Mivel igen gazdag ember, furfangos ember hírében áll. Hogy ki szerkeszti a _Magyar Szabadság_-ot, azt nem tudja senki. Meglehet, hogy magától szerkesztődik. A régi lap olyan, mint a vén tehén: nem kell hajtani, magától is eltalál a legelőre és az istállóba.

Kopeczky úr egyébként csak a politikai, a gazdasági és hirdetési rovat iránt érdeklődik. A többi rovatban szabad kezet enged munkatársainak, akiket rosszul vagy sehogy se fizet. A munkatársak ilyenformán bizonyos deputátumot élveznek. Némelyikük a fizetését egy külvárosi szinésznő mosolya alakjában kapja.

Koller. Méltóztattál elolvasni a _Nemzeti Hiradó_ vasárnapi vezércikkét?

Kopeczky. Elolvastam.

Koller. És mit méltóztatol hozzá szólani?

Kopeczky. Semmit! Hitványság az egész.

Koller. Én más nézeten vagyok. Úgy sejtem, hogy a cikk egy országos akció kiinduló pontja lesz. A _Hiradó_ nagy fogást csinált a lódzi esettel.

Kopeczky _(elkeseredetten)_. Mert ott olyan emberek vannak, akik törődnek a lappal. Nálunk senki sem törődik a lappal, – csak leadják a kőnyomatost, aztán szaladnak a szinházba.

Koller. Fölmerül a kérdés, hogyan viselkedjék a _Magyar Szabadság_ a lódzi esettel szemben. Tudomást vegyünk róla, vagy nem?

Kopeczky. Nem veszünk róla tudomást! Még az kellene, hogy reklámot csináljunk a _Hiradó_-nak!

Koller. Én más nézeten vagyok. A lódzi eset nagy hirlapírói tőkét képvisel. Sietnünk kell, hogy minél hamarább kivegyük belőle a lapunkat megillető részt. Kérdés azonban, hogy Kárpelesz mellett, vagy ellene foglaljunk-e állást?

Kopeczky. Mindenesetre mellette. Mi liberálisok vagyunk és nem vagyok bolond, hogy magamra bőszítsem a bankokat.

Koller _(elgondolkozva)_. Én más nézeten vagyok. Más nézeten.

Kopeczky _(ijedten)_. Csak nem akarsz Kárpelesz ellen irni?

Koller. Cikkeznünk mindenesetre kell a kérdésről. A harcias filoszemita álláspont jó álláspont, de azt már lefoglalta magának a _Hiradó_. Ha mi is pro írunk, azzal csak a _Hiradó_ malmára hajtjuk az előfizetőket. Azt hiszem, mindenképpen bölcsen méltóztatnál cselekedni, ha támadnád a _Hiradó_ álláspontját.

Kopeczky. Nem lehetne olyan külön álláspontot találni, amely ellenkezik ugyan a _Hiradó_éval, de nem sérti a zsidókat?

Koller. Lehetetlen! Akkor kockára tesszük a lap komoly hirét.

Kopeczky _(növekedő kétségbeeséssel)_. De hát antiszemita csapásra térjünk?

Koller. A világért sem! Első dolgunk legyen hogy nyomatékkal eksztirpáljuk a kérdésből a felekezeti elemeket. Énnekem fogalmam sincs róla, nem is kutatom, hogy Khájim Kárpelesz minő vallásu. Én csak azt tudom róla, hogy nemzetközi proletár, aki lakott már Oroszországban is, Magyarországon is, anélkül, hogy orosznak vagy magyarnak érezte volna magát. Aki azt követeli a magyar államtól, hogy exponálja magát Kárpeleszért, az nincs tisztában a haza fogalmával, az részvénytársaságnak tekinti az államot, amely társaság bizonyos erkölcsi tantiemmel tartozik a befizetett adójutalék fejében. Ez ellen az internacionális fölfogás ellen kell síkra szállania a _Magyar Szabadság_-nak.

Kopeczky. Ha így írsz, akkor holnap kétszáz zsidó előfizető visszaküldi a lapot.

Koller. Az valószínü. De az is valószínü, hogy a kétszáz zsidó és hozzá nyolcszáz más zsidó, megveszi a lapodat a trafikban. Zsidóellenes nyomtatványoknak a zsidók a leghűségesebb olvasói. Budapesten megjelenik egy mocskos kis antiszemita hetilap, amelynek a keresztények a nevét se ismerik, de minden kóser csapszék előfizet rá. Azt mondanom sem kell, hogy a keresztény olvasóközönségünknek nagyon tetszenék a színvallásunk. Ha valaki a zsidók ellen ír, az a keresztény publikum szemében mindíg a bátorság jele.

Kopeczky. Ezt a kérdést nem lehet így eldönteni. Bizonyos adatokat kell előbb tanulmányoznom… Pardon! _(Beleszól a házi telefon kagylójába.)_ Kóhn úr! Ön lenn van a kiadóban? Egyedül van a szobájában? Kérem, nézze meg, hány zsidó előfizetőnk van tulajdonképpen? Hiszen ön készített ilyenféle statisztikát! _(Dühösen.)_ Micsoda –? Csak huszonöt százalék? Huszon – öt? _(Kollerhoz.)_ Tessék, ez hát a zsidóság nagy műveltsége! Persze, ők német lapokat olvasnak… _(A telefonba.)_ Kóhn úr! _(Fojtott hangon, miközben félénken néz Koller felé.)_ Mondja, Kóhn úr, mennyi pausálét fizet nekünk példának okáért a Kereskedelmi Bank? _(Dühösen.)_ Micsoda –? Csak –? És ez biztos? _(Leteszi a kagylót, fölugrik, fájdalmas csalódással:)_ Mikor a pardubici rituális gyilkosság volt, akkor vagy öt vezércikket irattam a zsidók mellett. Még egy római és egy párisi héber nyelvtudóst is meginterjuvoltattam az érdekükben… És ha tudnád, hogy a Kereskedelmi Bank milyen hitványsággal törli most ki a szememet – igazán arcpirító gyalázat! Ennyit adhatnak egy hitvány kis revolverlapnak, de nem egy előkelő napilapnak! Ezek az urak végleg kompromittálni fogják a liberálizmus ügyét! Írd meg, kérlek, a cikket olyan éles hangon, ahogyan jól esik!

Koller _(nyugodtan)_. Én nem írom meg.

Kopeczky. Te nem?

Koller. Megírnám, ha csak ujságíró volnék. De én politikus vagyok, akit köt a pártfegyelem. Van azonban itt a redakcióban egy ügyes gyerek, az majd megírja az intenciónkhoz képest…

Kopeczky. Ki az?

Koller. Kapuváry András. _(Kinyitja a szomszéd szoba ajtaját és beszólítja Andrást.)_

András _(Kopeczkyhez fagyosan)_. Jó estét, főszerkesztő úr! _(Kollerhoz melegen:)_ Jó estét, méltóságos uram!

Kopeczky. Mondja, fiatal barátom, mennyi fizetése is van magának a lapnál?

András _(erősen a főszerkesztő szeme közé néz.)_ Negyvenöt forintom.

Kopeczky. Majd fel fogom emelni. Elvi okból – nehogy a szerkesztőség régebbi tagjain méltánytalanság essék – egyelőre csak öt forinttal emelhetem, de ennek az emelésnek a karaktere nem is annyira anyagi, mint inkább erkölcsi. Az új fizetését a _Magyar Szabadság_ kiadóhivatali ügyrendje értelmében jövő évi január elejétől folyósíthatom…

András _(hidegen)_. Köszönöm!

Kopeczky. Most magukra hagyom az urakat, dolgom van az expedicióban. _(El.)_

András _(Kollerhoz)_. Ezt neked köszönhetem, méltóságos uram!

Koller. Szót sem érdemel! Kedvesebb ujságot is mondhatok neked. Régóta azon vagyok már, hogy a tehetségedhez illő helyzetet biztosítsak neked a lapnál s azt hiszem, most végre megtaláltam a módját… Mondhatom, nem volt könnyü föladat, mert te nem vagy az az ember, akit előre lehet vinni, – neked legfölebb csak utat lehet nyitni, aztán magadtól kell előremenned. Azt hiszem, itt az időpont, hogy utat nyissak neked. Ülj le és figyelj reám… _(Igen komolyan.)_ A közpályán, de különösen a sajtóban szereplő ember tudja, hogy van a nemzet folyton hullámzó érzelem-világában egy fix pont, amelyet érzelmi világunk archimédesi pontjának szeretnék nevezni: a hazafiság. Ezen a ponton mindannyian találkozunk, párt-, felekezeti- és rangkülönbség nélkül. Mi, akik az életben többé-kevésbbé blazirt, sőt cinikus emberek vagyunk, érzelmi világunk ez egy pontján megőriztük naivitásunkat, hitünket, hogy úgy mondjam: szüzességünket. Ezen a ponton nem fogadjuk el az opportunizmust, nem ismerjük a megalkuvást, ezen a ponton türelmetlenek, fanatikusak, kiméletlenek vagyunk…

És a többi, és a többi…

XI.

Másnap délután az Oceán-kávéház zsúfolva van emberekkel, akiknek élethívatásuk láthatólag az angol és amerikai képes folyóiratok lapozgatása. A kávéház a mult héten megint gazdát cserélt, az új úr igen félénk kis ember, nem igen mer végigmenni a fényes kávéházán, hanem egész nap ott lappang a kávékonyha védő homályában. Az új gazda különben merész reformmal lepte meg a törzsvendégeket: sorszámmal látta el a pincéreket – a nikkel-számot mindegyik a frakkján viseli – a pikkolókat pedig felöltöztette Mátyás-korabeli apródoknak. Nem tudni, hogy ő maga eszelte-e ki, vagy mástól vette.

A bolyhosok asztalánál hangos élet folyik. Ott vannak az összes fő- és albolyhosok, aztán Gombos Andor és a Kis Sakál.

A kis sakál _(a 13-as számu pincérhez)_. Hozza már a kapucineremet!

A 13-as _(úgy tesz, mintha nem hallaná és elsiet)_.

Andor _(a haja borzas, az arca lángol, a szeme szikrát szór, az orrcimpája remeg – az egész ember olyan, mint Nelson admirális Trafalgarnál)_. Ez óriás dolog! Ez hallatlan dolog! Ilyen még nem volt Magyarországon! Meglássátok, a világsajtó át fogja venni a lódzi esetet… A világsajtó nem olyan alávaló, mint a budapesti és idézni fogja a _Nemzeti Hiradó_-t. Nemzeti szempontból is fontos a dolog, mert reánk tereli Európa figyelmét… Nem lehet tagadni, hogy Magyarország egy-két napra most a civilizáció élén halad…

A kis sakál _(a 9-es számu pincérhez)_. Hozza már a kapucineremet!

A 9-es _(úgy tesz, mintha nem hallaná és elsiet)_.

A kis sakál. Ez gyalázatosság! Az egész kávéház belőlünk él és mégis kutyába se vesznek! _(Notabene a Kis Sakál negyvenhét kapucinerrel adósa a főpincérnek.)_

Andor. Az ilyen akciónál az a fő, hogy az ember jól megindítsa, aztán magától is megy. A lódzi esetet jól indítottam. Most már biztos vagyok benne, hogy állandó rovattá lesz. Jönnek a polémiák és a külföldi lapvélemények. Holnap megkezdjük a gyüjtést Khájim Kárpelesz nyomorgó családja javára…

A főbolyhos. Hát van neki családja?

Andor. Hogy ne volna? Egy zsidó rabbinak ne volna? Ahány rabbit láttam, mindeniknek hét gyereke volt. Ha csodarabbi, akkor nem adja kilencen alul. Ma különben egy érdekes dolgot hallottam. A Borju-téren néhány előkelő polgár akciót indít, hogy díszkardot adjanak szilasi Szingernek… Azt fogják belevésetni: A szabadelvüségért. Tőlem kérdezték, hogy van ez latinul?

A főbolyhos. Hogyan van?

Andor _(mély meggyőződés hangján)_. Pro libertate! Holnap pedig alighanem tüntetés lesz a muszka főkonzulátus előtt…

A kis sakál _(a 7-es számu pincérhez)_. Én magát összetöröm, ha nem hozza el tüstént a kapucineremet.

A 7-es _(testi magassága: 191 centiméter, mellbősége: 115 centiméter, fiatalabb korában díjbirkozó volt a Barokaldi-cirkuszban)_. Igenis kérem! _(A Kis Sakálnak szerencséje van a 7-es számmal, megkapja a kapucinerjét.)_

A főbolyhos. Elolvasta kend a _Magyar Szabadság_ cikkét?

Andor. Átnéztem.

A főbolyhos. Ki írta vajjon?

Andor. Nem tudom, de nem is érdekel. Valami hülye gazember, akit csak azért nem korbácsolok meg, mert nem akarok belőle híres embert csinálni. Igazán, uraim, a sajtószabadság nagyon lejárta már magát. A sajtó valaha éles penge volt a nemzeti szabadság védelmében, ma azonban sajtvágó kés Kopeczky úr kezében. A sajtkereskedés is üzlet, a lapkiadás is az. Ha a sajtkereskedelem védelmére elegendők az általános kereskedelmi törvények, akkor nem látom be, hogy miért kell a lapkiadást különleges törvényekkel védeni.

A főbolyhos. Gombos úr, ön ökör. _(Olvasásba mélyed.)_

Kapuváry András _(belép a kávéházba)_. Jó napot, urak!

Andor. Szervusz fiu! Egy örökkévalóság, hogy nem láttalak. Te mondd csak, miféle hülye gazember írta a mai cikketeket?

András _(elhalványodik)_. Andor, belém akarsz kötni?

Andor _(elcsudálkozik)_. Miért akarnék beléd kötni?

András. A cikket én írtam.

Andor _(elhalványodik)_. Te –?!

A kis sakál _(toporzékol a mennyei örömtől)_.

Andor _(sokáig hallgat, miközben gúnyos mosollyal kavarja a kávéját)_.

András _(ugyancsak hallgat, miközben hideg elszántsággal szívja a cigarettáját)_.

A kis sakál _(a katasztrófa kitörését siettetni akarván, halkan fütyüli a Gotterhalte-t)_.

Andor _(kedélyes iróniával)_. Hát gratulálok, cimbora! A cikkeddel végleg lekenyerezted magadnak főrangu protektoraidat, elsősorban Koller báró ő méltóságát. Most már nem féltem a jövődet!

András _(irónikus kedélyességgel)_. Köszönöm, de azt hiszem, én több joggal gratulálhatnék neked – mert aki az internacionális nagytőke szolgálatába szegődik, az a világ teremtése óta mindig jó helyen kereskedett.

Andor. Nagytőke –? Ez igen jó! Kár, hogy nem hallotta a Khájim Kárpelesz éhező kilenc gyereke.

András. Ha csak a Kárpelesz kilenc gyerekéről volna szó, akkor a _Nemzeti Hiradó_ nem is kongatná a vészharangot…

Andor. Hát kiről van szó?

András _(keményen)_. Arról a nemzetközi szervezetről, amelynek Rothschild áll az élén és amelynek szilasi Szinger úr egyik tagja.

Andor _(Rothschilddal azonosítván magát, a dühtől remegve)_. Miért bántod Rothschildot? Mi köze ehhez Rothschildnak?

András _(komolyan)_. Koller, ha báró is, ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazon a földön született és ugyanazokat a tradiciókat tiszteli, mint ti, meg én. Rothschild azonban maga se tudja, hogy hol és merre van a hazája és éppen olyan idegen a ti lelkivilágotokhoz, mint a braziliai kávékapáséhoz, vagy a hongkongi kuliéhoz…

Andor _(nemes egyszerüséggel)_. Rothschildnak van egy felséges tulajdonsága, amelyről te nem tudsz: ő is ember.

András. És a báró nem az?

Andor _(az asztalra csapva)_. Nem! – Koller és társai, ha egy szép kutyát vagy lovat látnak az utcán, azt megsimogatják; egy dob-utcai gyereket azonban nem simogatnának meg, legyen az akármilyen szép gyerek is. Mi tehát nem vagyunk olyanok, mint ők és mivel magamról meglehetős biztossággal tudom, hogy ember vagyok, föl kell tennem, hogy Kollerék nem emberek. _(Diadalmasan néz körül.)_

András. Hát Rothschild megsimogatja a dob-utcai gyerekeket? Hát Szinger? Így kisül, hogy ők sem emberek!

A főbolyhos _(az asztalra csapva)_. Mi baja magának Rothschilddal?

András _(aki a főbolyhost eddig fanatikus antiszemitának ismerte, őszinte meglepetés hangján)_. Hát maga is izraelita? – Nekem nincs bajom Rothschilddal, de nem látom be, miért tiszteljek egy nevet, amelynek viselője kizsarolta Európa összes nemzeteit!

Andor _(sápadtan)_. Hát az arisztokrácia nem zsarolással szerezte a vagyonát? A különbség az, hogy ők durva erőszakot használtak, a Rothschildok pedig szellemi fölényüket használták!

András. A különbség az, hogy az arisztokrácia a hazáért vérezve szerezte a gazdagságát, a Rothschild-család pedig a furfangjával.

Andor _(magánkivül)_. Megtiltom, hogy valaki ilyen hangon beszéljen előttem Rothschildról!

András _(eszét vesztve)_. Minden nemzetnek vannak hagyományai, aki azokat nem tiszteli, az vándoroljon ki az országból! _(A kávéház ajtajára mutat.)_

A kis sakál. Ez az ország épp úgy az enyém, mint az öné, Kapuváry úr, mert én épp úgy megfizetem az adómat, mint minden tisztességes állampolgár! _(Ez persze csak képletileg értendő – a Kis Sakál még soha életében nem fizetett adót.)_

András _(eszébe kapva)_. Veletek nem lehet vitatkozni – a ti érzékenységtek már beteges…

Andor. Még érzékenyek se legyünk, amikor kétezer év óta gázoltok a vérünkben?

András _(méltatlankodva)_. Ki gázol a véretekben?

Andor. Ti! Vagy nem ti csináltátok az inkviziciót –?

A kis sakál. És a sziciliai vecsernyét –?

András. A sziciliai vecsernyén a franciákat gyilkolták, nem a zsidókat!

Andor. Az mindegy! Ilyen szőrszálhasogatással nem lehet meg nem történtté tenni a multat! Ha te azt szenvedted volna, amit mi szenvedünk kétezer esztendő óta –

András _(gonoszul)_. Óh, szegény Rothschild Náthán – de sokat is szenvedett…

Andor _(fölkel)_. Megint Rothschild? Megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj előttem Rothschildról!

András _(fölkel)_. Rothschild egy ökör, tudod?

Andor _(sápadtan)_. Ez gyávaság, tudod?

András _(sápadtan farkasszemet néz Andorral, aztán szó nélkül magára veszi a kabátját s elhagyja a kávéházat)_.

A kis sakál. Hallottátok? Láttátok? Hogy eszi őket az irigység! Minden keresztény irigyli a pénzünket! _(A tárcájára üt, amelyben kilenc darab zálogcédulát őriz.)_

Egy kopott kis ember _(akit senki sem ismer és aki eddig némán és az izgatottságtól ragyogó szemmel hallgatta a vitát, most az asztalhoz lép)_. Az urak igazán szépen megvédték a vallásunkat!

Az albolyhos _(Andorhoz)_. Titokban minden keresztény arisztokratikus érzelmü. Az emberi méltóságot csak föltételesen tudják tisztelni.

Andor. Ha akad is köztük elméleti demokrata, a gyakorlatban egyik sem az…

A kopott kis ember _(elragadtatással Andor vállára üt)_. Ez az! Igen, ez az!

Andor _(meglepetten méri végig)_. Mit akar maga –?

A kopott kis ember _(leül Andor mellé)_. Én most el fogok mondani magának egy ilyen dolgot, ami tegnap a Löffelholz-kávéházban történt velem… Az Abelesz volt velem meg a Magaziner…

Andor _(kifakadva)_. Micsoda szemtelenség ez? Hogy mer maga ideülni, amikor látja, hogy itt úriemberek vannak? Pincér! Miért eresztenek ide ilyen rongyos zsidót –?

*

Aznap este a _Nemzeti Hiradó_ szerkesztőségében. Szilasi Szinger a főszerkesztői szobában van és a borjutéri polgárság küldöttségét fogadja, amely a díszkardot nyújtja át neki. A kard eredetileg a kevemegyei főpénztáros huszonötéves jubileumára készült, de mivel a főpénztárosra időközben bizonyos szabálytalanságok bizonyultak rá, abbanmaradt az ünneplés, a kard pedig a kereskedő nyakán maradt. Így aztán kéz alatt megvették a borjutériek. A küldöttség tagjai: Blau, Weisz, Grün és Schwarz urak. A küldöttség vezetője és szónoka: Gelb úr, az ismert kerületi kapacitás.

Szinger _(Gelb üdvözlő beszédére válaszolva)_. Az ujságíró egyik kezében az írótollat, a másikban a kardot tartja. A tollal a szabadságot, a karddal a maga egyéni becsületét védi meg.

Gombos Andor _(nagy robajjal kinyitja az ajtót)_.

Blau, Weisz, Grün, Schwarz _(mérgesen)_. Pszt!

Andor _(zavartan)_. Pardon! _(Nesz nélkül visszavonul.)_

Szinger _(folytatva)_. Önök kardot adtak nekem, mivel úgy találták, hogy írótollamat a szabadság ügyének szenteltem s mivel tudják, hogy aki a szabadságért küzd, annak gondoskodnia kell a maga egyéni becsületének védelméről –

Blau, Weisz, Grün, Schwarz. Úgy van! Úgy van!

*

Ugyanakkor Kovács I. szerkesztő szobájában…

A kis sakál _(zsebretett kézzel föl-alá sétál a szerkesztő íróasztala előtt)_. Kapuváry – persze, hogy Kapuváry! Ma az Oceán-ban nyiltan kifejtette a programját.

Kovács _(mérsékelt érdeklődéssel)_. A programját? Az is van neki?

A kis sakál. Hogy a zsidók vándoroljanak ki, mert az ország az arisztokráciáé…

Kovács. Hehe!

A kis sakál. Rothschildot is gyalázta…

Kovács _(haragosan lecsapja a tollát)_. Rothschildot?

A kis sakál. Most pedig beküldte a verses kötetét, _Tavaszi vihar_ a címe.

Kovács. Tavaszi vihar? _(Az arcán kegyetlen mosoly fut végig.)_ Jól van, Kis Sakál, majd maga fog róla írni…

A kis sakál _(az örömtől toporzékolva)_. Én? Szabad?

Kovács. Tizenöt sort! Legfeljebb tizenöt sort!

A kis sakál _(boldogan a riport-terembe siet s ott lázas buzgalommal körmölni kezd. A cikke így kezdődik)_:

Tavaszi vihar. Valami Kapuvári _(így!)_ Antal _(így!)_ nevü ifju ember egy tavaszi estén megcsókolta Rózsika kisasszonyt. Valószínünek tartjuk, hogy ezt mások is megcselekedték már Rózsika kisasszonnyal, anélkül, hogy ebből jogot formáltak volna egy százhúsz oldalas verses kötet megírására. Sajnáljuk, hogy Antal úr nem követte elődjeinek diszkrét példáját – és a többi.

_(A Kis Sakál ilyen hangnemben írja meg az irodalmi hírt. Miután elkészült vele, levélpapirt vesz elő és megírja a következő levelet.)_

Igen tisztelt Kapuváry uram! Az őszinte ragaszkodás, amellyel ön iránt viseltetem, ösztönöz e sorok megírására. Tudom, hogy e levelemmel kockára teszem egész exisztenciámat, de azt is tudom, hogy akinek írom, az képtelen minden lovagiatlan cselekedetre. Tehát arról értesítem, hogy a _Nemzeti Hiradó_ holnapi számában kvalifikálhatatlan módon végeznek az ön gyönyörü verses kötetével. Én a lelkem mélyéből megvetem az ilyen harci modort és sietek önnel tudatni, amit egyébként is tud, hogy semmi befolyásom sincs a lap irodalmi rovatára. Nem akarok denunciálni, de azt hiszem, ön így is könnyen ki fogja találni, hogy kinek köszönheti ezt a szolgálatot… És a többi!

_(A Kis Sakál, miután már aláírta a levelet, morfondirozni kezd magában.)_ Azt hiszem, kérhetnék tőle tíz forintot kölcsön… Ha úriember, akkor ilyen levél után nem tagadhatja meg tőlem ezt a kis szivességet! _(Írni kezd.)_ _Utóírás:_ Bocsásson meg, ha a nagy nyomor, amely özvegy édesanyám hosszú betegeskedése következtében sújt, egy bizalmas természetü kérésre kényszerít… és a többi!

*

Másnap délben, a _Magyar Szabadság_ szerkesztőségében. A főszerkesztő nincs jelen, de jelen vannak Koller báró és Kóhn, a kiadóhivatal főnöke; mindaketten a napilapokat böngészik.

Kapuváry András _(aki elküldte már a Kis Sakálnak a tíz forintot s elolvasta már a Nemzeti Hiradó bírálatát, – megjegyzendő: a bírálatban rögtön ráismert Gombos Andor stílusára, – belép az ajtón)_.

Kóhn. Jó napot, Kapuváry! Gratulálok magának; a cikkei nagyon ügyesek!

András _(Kollerhoz)_. Tanácsot szeretnék tőled kérni, méltóságos uram.

Koller. Parancsolj!

András. Tegnap egy ujságíró-társaságban összeszólalkoztam Gombossal. Ő annyira elragadtatta magát, hogy gyávának nevezett…

Koller. És tőlem kérsz tanácsot? Bocsáss meg, kedves barátom, de ilyen dologban, ahol vagy sokat, vagy semmit se kell tenni, elvből nem adok tanácsot.

András. Értem –! Sokat vagy semmit… Tehát ki fogom hivatni!

Kóhn. Elvben én is ellensége vagyok a párbajnak, de a gyakorlatban azt tapasztaltam, hogy a legokosabb dolog, amit az ember tehet, ha minden sértésért rögtön megverekszik.

András. Önnek volt már párbaja, Kóhn úr?

Kóhn. Nem; de kétízben sértettek meg és utólag mindig megbántam, hogy nem verekedtem meg rögtön.

András _(Kollerhoz)_. Nagyon leköteleznél, ha elvállalnád az ügyemet…

Koller _(meglepetten méri végig)_. Én –? Bocsáss meg – annyira el vagyok foglalva… Ha azonban valami elvi komplikáció adná elő magát és esetleg becsületbíróságra volna szükség: rendelkezésedre állok…

Kóhn. Én éppen ráérnék…

András _(meglepetten méri végig)_. Ön –? Majd megkérem Vidovics bárót, a nővérem vőlegényét és Péterffyt, az tartalékos tiszt…

A párbaj a huszár-kaszárnya lovagló iskolájában folyik le. András szekundánsait már ismerjük; Andornak Szinger Pista és Wertheim segédkeznek. Wertheim – mint angol nevelésü ember – elvi ellensége a párbajnak, de az öreg Szinger kedveért mégis elvállalta a segédi tisztet. (Angol urak a kontinensen különben is statuáltak már erre vonatkozó precedenst.) Szinger Pista csak akkor ment bele a dologba, amikor megtudta, hogy huszártisztekkel fog tárgyalni. Mivel András egyik szekundánsának, Vidovics báró főhadnagynak, az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy „rá kell ijeszteni a zsidókra“ – Pistáék rögtön vontcsövü pisztolyt és háromszori golyóváltást ajánlottak. Hosszas tárgyalás után Kirner-pisztolyokban és kétszeri golyóváltásban egyeztek meg…

Andor _(a lovagló-iskola délkeleti sarkában áll. Egész éjjel az Oceán-kávéházban volt, ahol sokat beszélt és rengeteg konyakot ivott. Minden áron meg akarta győzni a bolyhosokat, hogy ő nem fél a puskaportól… Mivel tíz esztendő óta ma esett meg vele első ízben, hogy reggeli hétkor már talpon volt, most gyalázatosan érzi magát. A feje fáj, a gyomra émelyeg, a szeme sziporkázik, azt se tudja, hogy fiu-e, vagy leány)_.