Part 5
Wertheim _(a Szecskay-leányokhoz)_. A hölgyek állandóan vidéken laknak! Ott bizonyára szép vadászat van?
Buffi _(előkelően)_. Az uraink sokat agarásznak. Mi néha kocsin megyünk utánuk.
Muffi _(magában elhatározza, hogy kedves lesz a szatócshoz)_. Persze maga is szokott agarászni?
Wertheim _(akit némileg sért a föltevés, hogy ő ilyen kurta sporttal foglalkozzék – száraz hangon)_. Nem, mi csak rókára vadászunk.
Buffi _(jóakaróan)_. Nálunk sok a róka. A keresztapánk a multkor ötöt lőtt egy nap.
Wertheim _(konsternálva)_. Hogy tetszett mondani? Lőtt –? Puskával?
Muffi. Hát persze, hogy puskával! _(Elmosolyodik és Buffira tekint s magában ezt gondolja: Ez a szatócs még nem is tudja, hogy lőni puskával szokás.)_
Wertheim _(kifakadva)_. De hiszen az utálatos! _(Hideg udvariassággal.)_ Bocsánat hölgyeim, kissé elragadtattam magamat… Nálunk Angliában az a felfogás, hogy rókát csak falka mögött szabad vadászni. Ha valaki puskával ölné meg a rókát, azt kizárnák minden tisztességes klubból… Lehet, hogy itt Magyarországon más a felfogás… Bocsánat!
Buffi _(csipősen)_. Pedig Zalkovszky herceg is lőtt már nálunk rókát!
Muffi _(élesen)_. Pedig Zalkovszky herceg uriember!
Wertheim. Zalkovszky Agenor?
Buffi. Talán ismeri, Wertheim úr?
Wertheim _(tiltakozva)_. Dehogy ismerem! Tavaly ugyan ott volt Cannes-ban, ott minden áron akart ismerkedni, de _rasta_-számba ment… A norfolki hercegtől tudom, hogy a Zalkovszkyak a tizennyolcadik században tüntek föl…
Buffi és Muffi _(dermedten néznek egymásra)_.
András _(gyöngéden simogatja a könyveket, melyeket Ada a kezébe ad)_. Mindegyiknek más a kötése.
Ada. Magam eszeltem ki minden könyvemnek a bekötési tábláját. Akkor köttetem csak, ha már többször is elolvastam. A bekötési tábla színével, formájával és anyagával azt a benyomást próbálom jellemezni, amelyet a szerző rám tett. A régi aranybrokát a pompás és fantasztikus leírót illeti meg. A tüzes és szomoru poétát fekete liliomokkal díszített piros selyembe köttettem. Ezt a rokokó lelket virágos fehér atlaszba öltöztettem, az okos és erős elbeszélőt pedig arannyal díszített bőrbe…
András. És magyar könyve egy sincs?
Ada. Van az édesapám könyvtárában vagy ezer. Mi nagyon sok magyar könyvet veszünk!
András. De hogy maga egyet sem tudott megszeretni a magyarok közül –?
Ada _(bedobja a könyveket a szekrénybe s becsapja az ajtót)_. Ugy-e mondtam: inkább a fehérneműs szekrényemet kellene mutogatnom, semhogy a könyvtáramat… Megjelent magának már valami könyve?
András. Még nem. De most készítek egyet sajtó alá.
Ada. Igérem, hogy az helyet fog kapni a szekrényemben.
András. Hátha rossznak fogja találni? Hiszen Petőfinek se adott helyet!
Ada. Én nem a jó könyveket gyűjtöm, hanem azokat, amelyeket szeretek. Van a könyveim között egypár nagyon rossz, tudom, de mégis szeretem őket, mivel valami személyes vonatkozást találtam bennük. A maga könyvében nem fogok találni személyes vonatkozást, de szeretni fogom.
András. És milyen kötést fog neki adni?
Ada. Nem tudom még, csak sejtem, hogy halványkék bársonyba fogom köttetni és ezüsttel fogom díszíttetni. Lehet azonban, hogy a könyve kellemes csalódást fog nekem okozni és akkor más kötést kap.
András. Milyet?
Ada. Ha a csalódás olyan, amilyennek én szeretném, akkor lángvörös plüsbe köttetem és antik aranypántokkal díszíttetem. Miért pirult most el?
András. Maga engem hidegnek tart és túlszelidnek –
Ada. Mondtam ezt?
András. De maga csak a modoromat ismeri, nem a lelkemet. A modorom a világé. A modorom hideg és szelid…
Ada. Szóval: kék és ezüst. De a lelke?
András. Lehet, hogy olyan lángolóan piros és vakítóan arany, hogy megfájdulna a szeme, ha belenézne.
Ada _(kiveszi András kezéből a könyvet, közbe kőnnyedén megérinti a fiatal úr ujjait)_. Nekem erős szemem van. Miért kiméli?
András _(az ajkát harapdálja és hallgat)_.
Ada. Ha maga vörös, akkor mért mutatja magát kéknek? És ha kék, akkor mért mondja magát vörösnek? Ej, András úr, ha maga tudná, hogyan szomjazom az igazság után és mennyire gyűlölöm az alakoskodást!
András _(sápadtan)_. Ha maga nem volna gazdag leány, Ada –!
Ada _(tüzet szórva a tekintetével)_. Mi közünk nekünk a gazdagsághoz?
András. Semmi! Igaza van, semmi! Ada, én magát az első pillanattól fogva szeretem. Azt hiszem én sem vagyok közömbös maga előtt…
Ada _(magában elmélkedik)_. Mindegyik ezzel jön! Ez is! És mindegyik az első pillanattól fogva szeretett… Ez mégis furcsa! Vagy én provokáltam volna? Ennyire még se kellett volna sietnie… _(Hangosan.)_ Lord Wertheim – nem érdeklik a könyveim?
Wertheim. Hogyne! Nagyon érdekelnek!
András _(megsemmisülten ül a szőnyegen és fűzi a gondolatait)_. Állat vagyok! Beugrattam magamat, mint egy gimnazista! Pedig Koller óvott is, előre mondta, hogy így lesz… Azt mondta, hogy olyan a természete, mint a foxterrieré: nincs nyugta, míg le nem harapta a patkány fejét, aztán otthagyja… Fejetlen patkány vagyok, olyan, mint Gombos Andor… Nevetséges vagyok! Mentsük meg azt, ami még megmenthető… _(Fölkel, gúnyos flegmával szól.)_ Bocsánat, én most kegyes jóindulatukba ajánlom magamat…
Ada. Elmegy már? Mikor látom viszont?
András _(még mindig gúnyos flegmával)_. Ha rajtam fordulna, minél előbb. Sajnálatomra azonban a közel jövőben annyira el leszek foglalva…
Ada _(elkedvetlenedik)_. Ah –!
András _(kárörvendően szól magában)_. Ezt ügyesen csináltam!
Ada _(kezet fog Andrással – kissé fogva tartja a fiatal úr kezét – a tekintete megint tüzet szór – halkan, zavartan, bájosan és édesen)_. Jöjjön el minél előbb! Nekünk még sok beszélni valónk van egymással… _(Olvadó hangon.)_ Ugy-e, eljön?
András _(fejét vesztve)_. El! _(Meghajlik és távozik.)_
Szinger Pista _(akinek sikerült Rizát az ablakfülkébe csalni)_. Hát akarja, vagy nem?
Riza. Pista, maga megbolondult? Meg fogom mondani a mamájának!
Pista _(hátat fordít neki, magában)_. Liba!
*
A _Nemzeti Hiradó_ szerkesztőségének riport-terme. A _Kis Sakál_ Gombos Andor íróasztala előtt ül és körmöl. Gombos Andor kalappal a fején és egy igen vastag szivarral a fogai között belép. A pártkörből jön, ahol kutyafuttában elsajátította a politizáló mágnások hanyag előkelőségét.
Andor _(a Kis Sakál vállára üt)_. Homunkulusz, kelj föl és keress magadnak más helyet, alkotni fogok!
A kis sakál _(füstfelhőt fuj Andor arcába, kaján hidegvérrel)_. Sajnálom, kedves Gombos úr, nekem is dolgom van, s így nem engedhetem át az íróasztalomat…
Andor. Hogy mondtad, gyermek? A te íróasztalod?
A kis sakál _(kéjesen)_. Igenis, az én íróasztalom!
Andor _(vészes hidegvérrel)_. És mióta a tiéd?
A kis sakál _(a kárörömben tobzódva)_. Ma este óta, amikor a nagyságos szerkesztő úrnak önt elcsapni méltóztatott… Ha nem hiszi, hát kérdezze meg tőle!
Kovács i. szerkesztő _(egy csomó távirattal belép a terembe)_. Föl is út, le is út, Gombos! Beszéltem Kemény úrral, majd ő elintézi magával a dolgát, itt nem fog több riportot csinálni.
A kis sakál _(a boldogságtól toporzékol)_.
Gombos _(mint fent, hidegvérrel)_. Most kivételesen okosan beszélt, Izor bácsi, én nem fogok több riportot csinálni, mert az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak – hanem ezentúl az országgyűlési rovatot fogom vezetni. Ezt ma délután beszéltük meg az én tisztelt szilasi Szinger barátommal, mikor a palotájában voltam egy csésze teára… Ha tőle akarja hallani, akkor fáradjon be a szobájába, itt van, az imént együtt jöttünk a szabadelvü körből…
Kovács _(meredten néz Andorra, majd sarkon fordul, kimegy, becsapja az ajtót)_.
A kis sakál _(félelemtől szepegve)_. Méltóztassék, kedves mester – itt az asztala – én nem is akartam ide ülni, de az a buta Kovács parancsolt rám…
VIII.
Vagy hat héttel később, ugyancsak a Nemzeti Hiradó szerkesztőségében.
A szerkesztő szobájában jelen vannak: Kovács szerkesztő, Gombos Andor és Kapuváry András. Az utóbbi gibic minőségben. A szerkesztő, bár a túlfűtött szobában pokoli a hőség, télikabátban jár fel alá. Gombos ingujjra vetkőzött, de a kalap a fején van, mint mindig, ha a fölebbvalóival beszél. Nagy szivarfüst.
Kovács _(gondolataival csatázva)_. Csak vigyázzanak, kérem, hogy baj ne legyen!
Gombos _(a szerkesztői íróasztal fiókjában kotorászva)_. Hol van az orfeumjegy?
Kovács. Csak a tördelés menjen simán!
Gombos _(dörgő hangon)_. Hol van az orfeumjegy? Ki merte megint elvinni? El fogok menni jegy nélkül az orfeumba s ha valakit a helyünkön találok, azt rendőrrel vezettetem ki. Biztos, hogy valami kiadóhivatali kamasz vitte el! Azok már úgy bánnak velünk, mintha rabszolgák volnánk!
Kovács _(magában)_. Éppen ma! Éppen ma!
Gombos. Ennek már a fele se tréfa! Én nem mulatságból, hanem kötelességből megyek az orfeumba… Azt hallottam, hogy valami Mici Rici nevü bécsi énekesnő fog föllépni, aki egy kuplét énekel, aztán egy feketesárga zászlót vesz ki a szoknyájából… Ha ez igaz, akkor ma vér fog folyni az orfeumban. Nini – a jegy itt van! _(Zsebre teszi.)_
Kovács. Csak túl volnánk már rajta!
Gombos. Hát magát mi lelte, Izor bácsi?
Kovács. Ne bolondozzon most velem! A nőm minden percben várja a szülést és az anyósom már kétszer telefonált utánam!
Andor _(a meglepetéstől elképedve)_. Nem igaz!
Kovács. Mi nem igaz?
Andor. Hogy magának neje legyen, igazi, eleven asszony-neje és anyósa? Én mindig azt hittem, hogy Kemény úr magát lapzártakor tokba csukja és elteszi a kiadóhivatalban… De magának nappal neje van és anyósa? És most gyereke lesz? Fogadni mernék, hogy írótollal a füle mögött születik…
Kovács _(nem ügyelve Andorra)_. Csak túl volnánk már rajta!
Andor. Ez magát annyira izgatja?
Kovács. Hogy ennek éppen éjjel kell megtörténnie, amikor nappal is meglehetett volna! És éppen ma, amikor holnap vasárnap van és ötvenkétoldalas lapot adunk! A lapot a Kis Sakál fogja csinálni, ő az egyetlen tisztességes ember a redakcióban…
Andor. Már az igaz, – ahány zár van az asztalokon, azt már mind feltörte.
Kovács. Gombos! Hány politikai szenzációt adott le a nyomdába?
Andor. Kettőt.
Kovács. Az kevés! Maga kezdte a politikai szenzációk rovatját – hát most csinálja is.
Andor. Tehetek én róla, hogy mostanában mindennap csak két szenzáció történik? Ennyit is csak nagy kínnal tudtam kiszorítani… Az egyik szenzáció az, hogy a kereskedelmi miniszter hosszan értekezett szilasi Szinger úrral; ebből azt kombináltam, hogy a miniszter kikérte Szinger úr véleményét a budveiszi kereskedelmi kamara ismert határozatának ügyében. Notabene, én jól tudom, hogy az oláh-berényi postamester előléptetéséről beszéltek, de én nem tartozom ezt tudni és remélem, a félhivatalos nem lesz olyan szemtelen, hogy rámcáfoljon… A második szenzáció az, hogy a horvát bán Zágrábból Budapestre érkezett és hogy a kormány poziciója ennélfogva megingott…
Kovács. Hallja, hagyjon engem békében a maga bánjával! Ezt megírta már legalább tízszer, mások pedig megírták már százszor. A bánt ki fogja dobni a cikkből!
Andor. Kidobhatom, de akkor csak egy politikai szenzációnk lesz!
Kovács. Holnap vasárnap van, holnapra legalább kettőt vár a publikum! _(A telefon csönget, Kovács kezébe veszi a kagylót.)_ Én vagyok! Igen! Megyek már! _(Gomboshoz.)_ Hallotta, mit mondtam? Még egy szenzációt kell leadnia! _(Kirohan, beszól a riport-terembe.)_ Kis Sakál, ügyeljen a lapra! Gombos még egy szenzációt ad! Ha lehet, még benézek tördeléskor… _(Elrohan.)_
András _(Andorhoz)_. Tehát nem mehetünk az orfeumba?
Andor. Dehogy nem! _(A ruhafogashoz megy és kéziratot vesz ki a kabátja zsebéből.)_ Második politikai szenzációnak leadom a lódzi esetet. Vérző szívvel teszem, mert a _Heti Lapok_-nak írtam, onnan kaptam volna érte tíz pengőt…
András. Mi az a lódzi eset?
Andor. Lódz iparváros és járási székhely Piotrkov orosz-lengyel kormányzóságban a Pallasz-lexikon szerint… A lódzi eset pedig az, hogy az ottani rendőrség letartóztatta és Szibériába subolta Khájim Kárpelesz csodarabbit, aki kézföltevéssel szokott gyógyítani. Azért csípték el, mivel tilalom ellenére tartózkodott Lódzban.
András. És ez politikai szenzáció?
Andor. Ha akarom nem az, ha akarom az. Én tulajdonképpen imádom a muszkákat, mert ők a világ legkülönb népe. Ők tudják, hogy az abszolutizmus a legbecsületesebb kormányforma. Abszolut államban az uralkodó felelős a kormányzásért. Parlamentáris államban senki sem felelős, mert a többség az tulajdonképpen senki. A parlamentárizmus az abszolutizmus bürokratikusan fölhigított formája. A parlamentárizmus a politikai condottieri abszolutizmusa… Ha egyszer ráérek, ezt mind meg fogom írni egy könyvben! Az orosz kormány különben szolgálatot tesz a szegény és elmaradt zsidó népességnek, ha ezeket a piócákat, a népbolondító csodarabbikat, leszedi a testéről…
András. De hol marad a politikai szenzáció?
Andor. Mindjárt megtudod, fiam! Én ezt a cikket eredetileg a _Heti Lapok_-nak írtam, amelynek inkonyitó munkatársa vagyok. Annak a szerkesztője tudvalevőleg r. k. ember – ez a két betü Budapesten azt jelenti, hogy régen kikeresztelkedett, nyomban a születése után, – az olvasóközönsége azonban az előkelő zsidóságból telik. A _Heti Lapok_ ennélfogva, hogy zsidóellenség hírébe ne keveredjék, Budapest legzsidóbb lapja. Valóságos pán-héber organum és ha Lisszabonban vagy Szalonikiben pofon ütnek egy jordánt, a lap keresztényei mindjárt úgy visítanak, mint a fába szorult féreg. Ennek a lapnak a közönségét szabad óráimban pán-héber cikkekkel szoktam megtréfálni, darabját tíz forintért szállítom. Ez is olyan! Mi történt Lódzban? Elfogtak és Szibériába toloncoltak egy szegény ördögöt. Ki ez az ember? Beregszászi lakos, tehát magyar alattvaló. Mit vétett? Kézfeltevéssel gyógyított – legrosszabb esetben tehát kuruzsló volt. Kérdem most már: szabad egy magyar állampolgárt be nem bizonyított kuruzslásért Szibériába deportálni? De menjünk tovább. Tegyük fel, hogy egy Esterházy gróf azzal mulatott volna Lódzban, hogy hipnotikus kísérleteket csinál, esetleg szuggesztió útján gyógyítani próbál. Ha nem orvosdoktor az illető gróf, akkor ez is csak kuruzslás, akár a csodarabbié. És tegyük föl, hogy az orosz hatóság ezért Szibériába küldené Esterházy grófot… Nyugodtan eltűrné ezt a magyar kormány és a közvélemény? Bizonyára nem! Miért tűri mégis nyugodtan azt, ami Khájim Kárpelesszel történt? Mi a különbség Esterházy gróf és Kárpelesz között? Társadalmi tekintély, műveltség és vagyon dolgában óriási különbség van köztük, egyben azonban egyformák: magyar állampolgár mind a kettő. A törvény azonban nem törődik sem családi tekintéllyel, sem vagyonnal és műveltséggel, hanem kimondja, hogy minden magyar állampolgár egyenlő. Az állam tehát ugyanolyan védelemmel tartozik Khájim Kárpelesznek, mint Esterházy grófnak.
András. Van is valami a dologban…
Andor. Ostobaság az egész! Menjünk az orfeumba! _(Fölveszi a kabátját.)_
A kis sakál _(helyettes szerkesztői méltóságának tudatában belép és leül az íróasztalhoz. Mindenek előtt egy szivart vesz ki a Kovács fiókjából. Aztán sorra megnyomja a szolga-szobákba és a szedőterembe vezető villamos gombokat)_. Gombos úr, én egy cikket kapok öntől.
Andor _(az asztalra dobja a kéziratot)_. Ehun ni!
A kis sakál _(összeráncolt homlokkal nézi a cikket, aztán visszadobja Andornak)_. Tessék rátenni a nyomdai jelzést.
Andor _(körülnéz, hogy mit vágjon a Kis Sakál fejéhez, majd meggondolja magát és kék ceruzával odaírja a kézirat fejére: Cicero)_. Parancsoljon, kérem!
A kis sakál _(könnyedén)_. Nem várja meg, míg átolvasom?
Andor. Már két hete, hogy nem ütöttelek pofon, fiam, de ez még nem ok arra, hogy nagyzási hóbortba essél! _(Andrással elmegy, – becsapja maga után az ajtót.)_
A kis sakál _(a cikket nézi, magában elmélkedik)_. Azt írta rá, hogy cicero! Ő azt hiszi, hogy én olyan tökkel ütött vagyok, hogy nem tudom, hogy cicero a vezércikk… Tény azonban, hogy én ezt nem tartozom tudni, mivel fiatal kezdő vagyok… Ha most a Gombos sületlenségét leadnám vezércikknek, a vezércikket pedig, amelyen semmi jelzés sincs, leadnám második cikknek, ebből óriási konfúzió lenne… Nekem nem lenne semmi bajom, legfölebb összeszamaraznának, mivel Gombos áldozata vagyok… Ha valakit elcsapnának ezért a laptól, az ő lenne, nem én…
A főszedő _(belép)_. Megvan a cicero?
A kis sakál _(szó nélkül odaadja neki a Gombos cikkét)_.
A főszedő _(megnézi a kéziratot, nagy megelégedés hangján)_. Három kolumna éppen – szépen férünk! _(El.)_
Eredmény: 1. a _Nemzeti Hiradó_ ünnepi számában erősen pán-héber vezércikk jelenik meg. 2. Gombos Andor és Kapuváry András Mici Rici társaságában vacsoráznak.
IX.
Gombos Andor hétfőn reggel tizenegy órakor megjelenik a képviselőház (a régi ház) folyosóján. Még nem reggelizett, még nem fésülködött, még föl sem ébredt egészen. A homályos folyosó üres, – a teremben alkalmasint valami érdekes dolog készül, – csak két volt miniszter sétálgat künn, csendesen és vidáman szivarozgatva. Andor hódolatteljes konfidenciával köszönti őket. Ő igen jó viszonyban van a voltakkal. Ezek mind derült filozófusok, emberségesek és felvilágosodottak, ráérnek diskurálni, érdeklődnek irodalmi és művészeti dolgok iránt, megnevetik a paprikás adomát is. Fiatal ujságíróknak előkelő politikai összeköttetések után való vágyát a volt miniszterek elégítik ki.
Andor, miután megadta a két kegyelmesnek, ami a kegyelmesé, beoson az ujságírók karzatára. A zsufolásig megtelt teremben feszült csend közepett folyik az ülés. Egy ellenzéki szónok beszél. Az a hír előzte meg a felszólalást, hogy szónoklatában le fogja gyávázni az egyik minisztert. Ha hazaárulást próbálna rábizonyítani, az nem izgatná és érdekelné a képviselőházat annyira, mint a gyávaság vádja. Úgy látszik azonban, hogy az ellenzéki meggondolta a dolgát; már háromnegyed óra óta beszél, de még semmi becsületbe vágót nem mondott. Sőt most már udvariaskodik is a miniszterrel. Az ülés kezd nem érdekes lenni; a karzat orrol, a képviselők pedig kiszállingóznak a folyosóra.
Andor elkéri egyik barátjától a gukkert és körülnéz a teremben. Egy kanonok-képviselő kezében meglátja a _Nemzeti Hiradó_ vasárnapi vastag számát. A kanonok a vezércikket olvassa és megbotránkozottan csóválja a fejét. Szénégetőnek tőkén a szeme – Andor egy hiper-liberális képviselő kezében is meglátja az ujságot. Az meg sűrűn bólintgat olvasás közben. A miniszterelnök is a _Nemzeti Hiradó_-t olvassa; ő nem csóválja a fejét, nem is bólintgat, hanem a füle tövét vakarja. Miért olvassák ezek a tegnapi számot?
Andornak akkor eszébe jut, hogy ő szombat este óta, amikor az orfeumba ment, egyáltalán nem is látott lapot. Hol járt, hol nem járt azóta, az nem tartozik ide, való igaz azonban, hogy azóta nem volt ujság a kezében.
Kisiet az olvasóba s megkeresi a _Nemzeti Hiradó_-t. Vezércikk: _A lódzi eset_.
Andor szívébe jéghideg kéz markol bele. A vére megfagy… Az arca krétafehér lesz… Leteszi a lapot – még pedig fordítva, az apróhirdetésekkel fölfelé, hogy ne lássa a rettenetes címet – aztán megfeledkezve ősei hitéről, fölszisszen: Jesszus Máriám! – Oly rettenetes félelem vesz erőt rajta, mint a gyereken, aki hebehurgyaságból embert ölt… Első gondolata, hogy hazamegy és agyonlövi magát. A második, hogy élve meg fogja nyúzni a Kis Sakál-t, akinek perfidiája rázúdította a veszedelmet.
A folyosón most nagy csapatban állanak a vitatkozó képviselők. Köztük szilasi Szinger, Koller báró, a kanonok, a hiper-liberális képviselő, a képviselőházi főzsidó, egyik aktiv miniszter és a sport-gróf.
A kanonok _(sápadtan, de mosolyogva)_. Meglássuk majd, hogy mi lesz belőle. Meglássuk majd. A következményeket tulajdonítsátok magatoknak!
A hiper-liberális _(a harcias tűztől reszketve)_. Ha nektek nem tetszik az a hang, az egy okkal több, hogy helyesnek találjuk. Én a magam részéről megcsókolnám a kezet, amely a cikket írta…
A fő-zsidó _(aki mindig óvatos akar lenni)_. Az igazság a középen fekszik. Deák Ferenc nekem egyszer azt mondta –
A sport-gróf. Én ném ákárok a dolog lényégéhéz hozzászóláni. Éz végré is ízlés vágy meggyőződés dolgá. Ámi ázonban a cikk hángját illeti, bé kéll válláni, hogy áz hátározottán ízlés –
A fő-zsidó. Mindenről lehet vitatkozni, a fő az, hogy meghallgassuk egymást és hogy ne térjünk le az elvi alapról. Deák Ferenc egyszer azt mondta –
Koller báró. A cikk kétségkívül fényes tollal van megírva. Föltéve azonban, hogy az igazság sugallta volna is, kérdés, hogy a jelen politikai helyzet alkalmas-e ilyen, a történelem-bölcselet által még végleg nem tisztázott, vagy ha tisztázott, akkor még végleg nem formulázott kérdések fölvetésére?
A hiper-liberális. Az igazság a nemzetnek olyan életszükséglete, mint az egyénnek a levegő. A fuldoklónak hiába mondod, hogy a politikai helyzet nem alkalmas arra, hogy lélegzetet vegyen –
A kanonok. Az a cikk inzultus!
A hiper-liberális. Nem tagadom, inzultus! Arculütés! De az ütés nem nektek szól, hanem nekünk, szabadelvüeknek. Rászolgáltunk, mert opportunisták vagyunk. Ha nem volnánk azok, akkor már régen fölvetettük volna a kérdést, hogy Kárpelesz állampolgár-e, ember-e – vagy csak Esterházy gróf az?
A sport-gróf. No már éngédélmét kérék – Esterházy és Kárpélész, éz mégis izé –
A hiper-liberális. Jól van! Tessék tehát törvénybe iktatni, hogy Esterházy elsőosztályu ember és állampolgár, Kárpelesz pedig másodosztályu. Ez becsületes eljárás és én szavamat adom, hogy lojálisan meghajlom az ilyen törvény előtt is, ha szentesítést nyer… De amíg a törvény azt mondja, hogy Esterházy és Kárpelesz egyforma polgárai az országnak, addig tessék levonni belőle a következtetéseket…
A fő-zsidó _(megcsípi a szóló karját; kedélyesen szól)_. No de uraim, jusson eszetekbe a Deák Ferenc adomája –
A hiper-liberális _(Szingerhez)_. Magam is ujságíró vagyok. A lapjaink bizonyos fokig versenytársak. Nem is értek mindenben egyet a lapod magatartásával. Kijelentem azonban, hogy ebben a kérdésben vezérem, mesterem, parancsnokom vagy… De most a Kárpelesz esete fogja eldönteni a kérdést, hogy végre akarjuk-e hajtani a törvényeket, amelyeket nagy képpel megalkottunk, hogy jogállam vagyunk-e? _(Az aktiv miniszterhez:)_ Igaz-e, kegyelmes uram?
A miniszter _(mosolyogva egy mellette álló képviselő karjába kapaszkodik és sietve ellejt)_.
A kanonok. Nos, nagyon meg fogjátok bánni!
Szinger. Bocsánatot kérek, szerintem itt nincs szó se zsidóról, se keresztényről, se Kárpeleszről, se Esterházy grófról. Itt csak arról van szó, hogy a magyar állam meg tudja és meg akarja-e védeni a maga méltóságát, midőn elégtételt szerez egyik polgárának, akin súlyos jogtalanság esett. Az állam szuverénitásáról, a nemzet becsületéről van szó, – ennek az érdekében pedig harcolni fogok, amíg forgatni tudom fegyveremet, az írótollat. _(A kanonokhoz:)_ Lehet, hogy magamra maradok ebben a harcban, lehet, hogy vereséget szenvedek, – de megbánni akkor se fogok semmit, mivel tudom, hogy az igazságért küzdöttem. _(Könnyen meghajlik, sarkon fordul és beleütközik Gombos Andorba.)_
Andor _(aki minden szót hallott)_. Van szerencsém –!
Szinger. Jónapot, Gombos! _(A sarokba vonja, halkan.)_ Mondja, ki is írta a tegnapi cikkünket?
Andor. Én!
Szinger. Maga? Nagyon jó cikk volt! Nagy föltünést csinált – mindenki erről beszél most… _(Csodálkozva végignézi Andort.)_ Nem is tudtam, hogy maga ilyen ügyes ember!
Andor _(megint elhatározza, hogy stréber lesz)_. Ennek a cikknek tulajdonképpen Szinger úr az értelmi szerzője. A multkor tetszett mondani, hogy opportunisták vagyunk és hogy félünk az erős igazságoktól… Én akkor igen frappánsnak találtam ezt az ötletet és próbáltam a következtetéseket levonva, azokat a lódzi esetre alkalmazni…
Szinger _(egy pillanatig azon gondolkozik. – hogy Andor nem járatja-e vele a bolondját? Szünet után)_. Mennyi fizetése is van magának?
Andor _(erősen a szeme közé néz)_. Hatvan forint…
Szinger _(nem pirul el)_. Elég szép! Idővel, ha több ilyen ügyes cikket ír, még többre is viheti… Jónapot, Gombos!