Part 7

_A szegény Henrik_ majoros leánya is, Hartman von der Auenél és Longfellownál, tele van szerelemmel, úgy tele van, hogy életét akarja áldozni érte s – mégis boldogúl. De az ő feláldozó lelke az erkölcsi élet minden mozzanatának mély öszhangját bizonyítja: szeretet szülei iránt, kiknek sorsa javulását várja halálától, feláldozó ragaszkodás Henrikhez, kit meg akar menteni undok bajától; hála és tisztelet a nagyság iránt s istennek bátor félelme. Mindez mily meghatóan nyilatkozik salernoi bucsúzásában! Ilyen öszhangos lélek szent törekvése, mely mitsem akar magának, csak feláldozni magát a szeretetért: nem vezethet bukásra. A magába szállott lovag visszatartja a salernoi orvos gyilkos kését s isten kegyelme mindent jóra fordít. A feláldozó szerelemnek ilyen képeit bőven találjuk az ó angol drámairóknál is; csak Beaumont és Fletcher Eufráziáját s Ordelláját idézzük. Szerelmök kizár minden önzést, haragot és személyes érzést; nem kielégűlésre, csupán feláldozásra gondol.

Az érzéki elem, mint megjegyeztük, épen nem hiányzik sem Romeo sem Julia alakjából, még kevésbbé spanyol másaikból, Lope de Vega Roselojából és kedveséből a _Castelvines y Monteses_ben. A szenvedély hatalma, mely az érzéki vegyüléke nélkül nem képzelhető, mintegy föl is tételezi. Erősebb mértékben érezteti Vergil Didója s különösen Racine Phædrája. A troizeni királyné egy őrületes láz martaléka, mely mostoha fiáért, Hippolytért, emészti. Szenvedélyének természetéből foly egész valójának különbözése Juliától. Ez felmagasztosúlva érzi magát szerelme által, amaz lealacsonyodva; ez erőt és lelkesedést merít belőle, amaz kimerűl és elsorvad bele; ez csak szeretetnek érzi a mi benne él, amaz bűnnek is. A bűnnel szörnyű konvulziók járnak s a szenvedély legyőzhetetlenségével a bűntudat legyőzhetetlensége egyesűl, hogy megsemmisítse őt. Kettős ellentét harcza emészti föl: a jó a rosszal, a vágy a lehetetlenséggel küzd benne. A lázas szenvedély a szenvedésnek félelmes formájában jelenik meg nála. Fenségi eleme: szenvedélyének és szenvedésének rendkívüli volta Phædra tragédiája: egy lázbeteg haldoklásának meséje. Igazi tetthez már alig van ereje; Hippolytot is Oenone rontja meg. Az ő kitörései csak lázrohamok s önmagának elsiratása.

Mig Dido, Phædra, Francesca túlmennek Julián az érzéki felé, a magyar költészetnek egy bájos, szintén tragikai színű alkotása: Kármán Fannija, innen marad mögötte. De lehet-e általában Fanni sorsát a tragikum szempontja alá vonni? Szeretett, szerelme akadályokba ütközött, elszakították kedvesétől, meghalt: ennyi az egész. Mi azt hiszszük, nem csupán ennyi. Hervadásának és pusztulásának igazi forrása nem annyira a szerencsétlenség, az elválás, a reménytelenség, mint inkább szerelmének módja, rendkívülisége, erőszakossága. Az eszményi Fanni bizonyos tekintetben rokon az érzéki Juliával; a mire ezt lángoló vére hajtja, magának boldogságul s a világnak daczul, az oktalan, meggondolatlan, minden mértéken túlcsapó szenvedélybe: Fannit viszonyai, helyzete, sorsa sodorják. Durva és felületes, hideg és ellenséges indulatú környezetének hatása alatt támadhatott-e e gazdag és magába zárt, szelíd és ábrándos leányszívben másnemű szenvedély az iránt, kitől nemcsak boldogságát, hanem megváltatását is várja? Atyja kemény és mord hozzá, mostohája gyűlöli, testvérei szívtelenek. Anyja nincs; egyedül áll. Gyöngédsége, szeretete senkinek sem kell; megbírhatatlanul felgyűlik szívében s türelmetlenül, mohón várja, hogy valakinek odaajándékozhassa. Hogyan lenne képes gondolkodni, mikor megérkezik az, a ki kész szívvel fogadja? A szerelem nemcsak érzéssé, hanem hitté lesz benne, melynek egész magát áldozza. Szemei, melyek már a vágyban megnedvesednek, arra hivatvák, hogy utóbb a szenvedés árjában úszszanak. A havas téli képre tekintve, ablakánál mereng: «A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat, hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó reménység, erős, mint az ércz, és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat – ő.» A vallomás kicserélése után írja barátnéjának: «Ilyen szerelem, mint a mely engem magamon kívül ragad, a menny világos palotájában, a boldogúltak dicső karjai között tarthat csak örökké. Itt alatt rövidnek kell lennie, mert az elegyítés és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem a világ örökségrésze.» A tragikai sejtelem és tragikai csalódás. Szerelmet kíván és boldogságot nyújt az élet; de nem ilyen szerelmet és nem olyan boldogságot, a milyenről Fanni ábrándozik. Képzeljük még e túlcsapongó, mindent átható érzést ne a magunk korába, hanem a Ferencz császár idejébe, a régi magyar patriarkhális társadalomban, mely reálisabb és józanabb volt, az érzés jogaira kevesebbet, követeléseire legtöbbször mitsem adó, Női ideáljában csak három tulajdonságot keresett: munkás kezet, alázatos szívet és piros arczot. A kiben bármelyik is hiányzott, már nem volt kedvére való. A boldog szerelmet általán házasság utánra valónak tartotta, mig a kesergőt inkább csak könyvekből ismerte. A leányt legfeljebb az okos vonzalomig bocsátotta s a legtisztább szerelemnek is kitörőbb nyilatkozatait, hevesebb sovárgását, mélyebb küzdelmeit illetlennek, sőt erkölcstelennek tartotta. Az egyetemesnek e józan és szigorú felfogásával áll szemben Fanni. Tragikuma, hogy sajátságos körülményei között csak olyan szenvedély ébredhet benne, mely mindennel meghasonlásba keveri, a mi csak körülveszi őt. Pedig az özvegy meginti, hogy ne engedje ily módon ébredni szívét, ily vakon rohanni szenvedélyét. «Nem kárhozatos indulat az, mondja a báróné; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan értelem törvénye szerint; a szerelem jó! de a vak szerelem veszedelmes.» Hogy e figyelmeztetésre nevezetes súly esik, kitetszik a részletességből, melylyel Kármán festi. Fanni meghallgatja, de lehetetlen hallgatnia rá. A természet és józan értelem nem szabhatnak neki törvényt. Szenvedélye beleütközik szülői akaratába, kik még keményebbek lesznek iránta, a társadalom illemfogalmaiba, melyeket bár ártatlanul megsért, önbizalmába, melynek ingadozása egy gyönyőrű imádságot sugall ajkaira, testi gyöngeségbe, mely nem birhat el ilyen emésztő szenvedélyt. Nem egyszerű szerencsétlenség töri meg, hanem valóságos összeütközés, melybe belső világa kerűl a külsővel, önfeledő szerelme a társadalom követeléseivel, ártatlansága az ellene tanúskodó látszattal, szenvedélyének mértéktelen lobogása lényének törékenységével. Ime páthoszának kiválósága és tragikai útja, melyre szükségszerűleg kerűl. A bájos virágot nem az ősz dere forrázza le, hanem a nap heve hervasztja el.

A korlátlanságra törekvő érzés fő képviselőiül mind nőalakokat idéztünk. Ez nem azt teszi, hogy férfiakat is ne említhettünk volna: hisz ide tartoznak Ajas és Orestes, Hamlet és Othello is. De bizonyos, hogy e kérdés tárgyalása első sorban inkább amazokat idézi emlékezetünkbe. A nő az érzés természetes képviselője s azon kiválóságnál fogva, melyet lelki életében az érzés elfoglal, legkönnyebben billen ki erre az oldalra egyensúlyából. A nő igazi nagyságát érzése kiválóságának köszöni. Mint Madách drámája oly fenségesen magyarázza, ezzel egészíti ki az emberiség teljes örök valóját. Nemcsak a férfi sebeit kötözi, fáradalmait pihenteti, tévedéseit javítja s győzelmeit jutalmazza vele, hanem akaratát is ösztönzi s tudását világosítja. Ezzel tölti be hivatását, ezzel szolgálja az egyetemest. Világos, hogy megsérteni is ezzel sértheti meg leghamarabb. Még pedig vagy úgy, hogy hűtelen lesz hozzá s nem annyira érez, inkább csak akar: mint Lady Macbeth, Goneril és Regan; vagy pedig úgy, hogy túlságosan is érez s a maga érzését nem rendeli alá az egyetemesnek, hanem föléje emelni törekszik. Mivel érzésében nagy és erős, legkönnyebben érzése által lesz mértéktelenné. Rendeltetése, melyre alkotva van, az, hogy az egyetemesben érzésével az öszhangot tartsa fenn. Mikor pedig saját magában is megbomlik a harmonia, nemcsak hivatását nem töltheti be, hanem ellenkezőleg még romlásnak lesz forrásává. Nemcsak maga szakad el az általános szolgálatától, hanem másokat is elszakít tőle. Romeot csak a rendkívüli mértékben kielégített szenvedély teszi igazán örjöngővé; az vezeti vérpadra Paolot, Francesca da Rimini kedvesét, s Byron Hugoját is; az bénítja meg a hős Lancelott s teszi tönkre Arthur király asztalkörét és birodalmát. Mindezekben a tragikum magva a nő szívében van. Egy régi spanyol auto, mely Calderon drámájához hasonlóan az _Élet álom_ czímet visel, az első emberpár csábítóját, a sátánt magát, nő-alakba öltözteti, egy kertészné alakjába.

Az élet és költészet jelenségei között, az ismertetett körökön kívül, vannak természetesen vegyes, kevert formák is, melyeknek tragikai elemét ép annyira a korlátlan törekvésű akarat, mint a korlátlanságra törekvő érzés alkotja. Egyikök képezi a kiindúló pontot, azután átcsap a másikba s elválaszthatatlanul összeolvad vele. Ilyen alak például Teleki László Petron Maximja, a kegyencz. Egy korlátokat nem ismerő érzésből, a féktelen boszúvágyból indúl ki, mely meggyalázottnak hitt felesége miatt a feslett Valentinián császárt, családját, egész környezetét, udvarát, uraságát tönkretenni igyekszik. Ez érzésének kielégítésére tör, életének legfőbb czélja gyanánt tűzvén ki azt, minden erkölcsi és anyagi akadály lerontásával. De küzdelme egyszersmind a hatalom kézrekerítésére is irányúl s ép oly féktelen akaratot, mint féktelen érzést mutat. Katasztrófája is ezen összeolvadt, egymást majdnem föltételező, de mégis kettős törekvésben való két irányú bukását mutatja. Tévedt érzésében és akaratával, lakol is érzésében és hatalmában egyaránt. Boszúja kielégítve, de nem maradt oldalán senki, a kiért élnie érdemes legyen: ez érzelmi lakolása. Hatalma megvan, de üres s csak ironiája a hatalomnak: így lakol akarata. «Ne gúnyolj, Róma!»

XII. Az egyén kiválósága és gyarlósága.

Az eddigiekben az egyén kiválóságát tárgyaltuk, mint a tragikum egyik föltételét. Láttuk, mikor ölthet magára a kellem tragikai színt, s megismerkedtünk azokkal a körülményekkel, feltételekkel is, melyek a fenségest tragikussá avatják. Ez a fenségbeli kiválóság, nagyság és erő által, nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak. A hol amazt nem találjuk, ott ezt is hiába keressük, legyen bár helyzet, törekvés, katasztrófa minden tragikai. Bámulatunkat nem tudja megragadni, s hatásából hiányzani fog a félelem. Ott van Szigligeti _Trónkereső_je, melynek természete felől sok vita folyt a magyar kritikában. Kétségkívül megvan benne számos eleme a tragikumnak: Borics önző akaratát önzetlennek hiszi s egy, őt elámító töredék élén feltámad az ország közrendje ellen. Azt gondolja: jogában van mint trónkövetelő s mint az aradi vérontás megboszúlója. Azonban csapás, csapás után éri: a lengyelek elhagyják s ő, bár hazája javát hamar szem elől téveszti s mintegy kiveti cselekvése rugói közül, görcsösen ragaszkodik egy másik egyetemes eszméhez: fiúi kötelességéhez, anyja becsületének helyreállításához. E közben, szinte öntudatlanul megy át a merőben önző akaratra s csalódásának megismerése lesz egyszersmind bukásává. Ez jellemének tragikai fejlődése. Ámde tragikai hatásra nem elég az erkölcsi jog vagy a nemesebb lélek, mely birtokában hiszi magát: elengedhetetlenül szükséges a hős eszthetikai joga, azaz fenségesnek mutatkozó ereje. Annyira szükséges, hogy e nélkül a másik nem sokat ér s a hol ez megvan, amaz el is maradhat. Példa rá Rikhárd. Borics minden kiválóbb, megragadó tulajdon nélkül jelenik meg előttünk a halicsi vadászaton: egyszerűen jó fejedelem, fiú, férj, apa. Tragikai kiindulásából hiányzanak e fenség tényezői s nem sorakoznak későbbi pályáján sem hozzá. A nagy jelenetben, midőn a nádor anyját vádolja s őt visszautasítja, alattvalói, a lengyel urak megfékezik kitöréseit, mintegy szégyenletes pórázon tartják; s ő csak a dühös tehetetlenség képe gyanánt tűnik föl előttünk. Utóbb is egyetlen egyszer sem látjuk a küzdelem ereje, nagyszerűsége által igazán felmagasodva, csak megverve, menekűlve, segítséget keresve s újabb terveket koholva, melyeknek mindegyike gyarlóbb a korábbinál. Igazi fölemelkedés nélkül csak az alászállás képét mutatja. Ha szánjuk is, bámulatunkat sohasem tudja kivívni, félelmet sohasem ébreszt s hatása sem igazán tragikai. Nem született hatalmasabb költői képzeletből, s élénken feltünteti, mily elengedhetetlen eleme a tragikumnak a fenség. Minél nagyobbszerű a hős, annál megrendítőbb lesz bukása. Szigligeti régibb tragédiái közül is nem egynek hőse szenved az ingadozó határozatlanság, majdnem «lelketlen együgyüség» sarkalatos hibáiban, mint példáúl Vazul és Aba.

Zeising azt vitatja, hogy a szóban forgó erőfeszítésnek már relativ, azaz az egyénnek közönségesen rendelkezésére álló erőhöz mért nagysága: fenséges hatású. Szerinte, bizonyos körülmények között, egy gyermeknek, egy beteg vagy öreg embernek erőkifejtése fenségesebbnek látszhatik, mint egy férfi teljes erejének magában sokkal hatalmasabb nyilatkozása, ha ugyan amaz meghaladja az ilyen viszonyok között megszokott mértéket, ez pedig mögötte marad. Állítása nem egészen alapos: ha az utóbbi esetben nem lehet szó fenségről, az előbbiekben is alig. A mint a térbeli fenség a valóságos nagysághoz van kötve: a piramisok kicsiny mintái nem ébresztik fel a fenség érzetét, úgy az erőbeli fenség sem viszonyos, hanem valódi rendkívülisége által hat. A gyermeket rabló keselyűnek magához képest szokatlan ereje nem mutatkozik még fenségesnek, mert elbánhatunk vele; de már igenis annak az az erő, melylyel a kígyó Laokoont és fiait fojtogatja, mert vele szemben tehetetleneknek, gyöngéknek érezzük magunkat. Az erő fensége csak a rendes emberi erőn túl kezdődik, s erre a pontra szállva le, már szétfoszlik. Asszonyi voltát tekintve erősebb a közönségesnél Rozgonyiné is, ki ügyességével és bátorságával Galambócnál megmenti a királyt; de azért nem ér fel az erő fenségéhez. Az orleansi szűzet, ki, mint a halál angyala, félelem és könyörület nélkül öldökölve száguldja át a csatatereket, nem az asszonyi, hanem általában az emberi mértéket meghaladó ereje teszi fenségessé. Fenséges, női valójának megtagadása által s ezzel egyszersmind, a közelebb mondottak alapján, tragikus is.

Azonban a fenségbeli kiválóság, bár nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak, magában még nem tragikus. A fenséges volta által kiváló hős szolgálhatja, képviselheti az egyetemest öszhangjában, ennek szentelheti erejét s küzdelme jó véget érhet. Ilyen esetben természetesen nem lehet tragikumról szó. De nem lehet akkor sem, ha az egyetemes szolgálatában küzdő egyén életét áldozza fel. Halála nem bukás: testén kívül mi sem megy veszendőbe általa. Lelke az életnek koronáját veszi el: átolvad az istenibe, a mi csak törekvésének végső czélját képezhette. Szánhatjuk-e valósággal azt, a ki felmagasztosúlt és megdicsőűlt? Ezt az eszthetikai igazságot szépen fejtegeti Kölcsey a Körner _Zrínyi_jéről írt birálatában: «Leonidás, Zrínyi s több ilyenek nem küzködnek a sorssal, midőn a halál közelít, szabadulásért; hanem önként kivánnak meghalni: s ez a rezignáczió, ez a lelkesedés általhat a nézőre vagy olvasóra. Szánakozásunk elenyész a bámulatban, s irigyeljük inkább dicsőségöket, mint szánjuk vesztöket. Itt tehát a tragikumot csak a katasztrófát megelőző körülmények csinálják, mikor a bajnok még nincs rezignálva, még szabadulást vár és nem kap. Ha kezdettől fogva rezignálva van, úgy vége minden tragikumnak, mint Körnernél; ha pedig küzd és szabadúlni akar s ellátja végre, hogy reményei füstbe mennek: íme ez a tragikum. Ekkor rezignálja magát: a dicsőség, a haza oly dolgok, melyek az élet becsét felülhaladják; s így a rezignáczió nyugalma, a dicsőség ragyogása az élet tragikumáról az ideálba ragadnak bennünket; s íme ez a Schlegel által magasztalt emelődés. Ilyen az Egmont halála, ki a szabadságnak álma után lelkesedve rohan az érte jövő poroszlók elébe.» Jegyezzük meg, hogy a küzdelem, melyre itt Kölcsey a fő súlyt fekteti, nem minden körülmények közt emeli hősét a tragikumba. Csupán akkor, ha a tökéletesség, mely benne nyilatkozik, bizonyos tökéletlenséggel, kiválósága gyarlósággal párosúl. Akkor, ha bukásánál elmondhatjuk azt, a mi Agrippából tör ki Antonius halálának hírére:

Ritka szellem, Minő csak embert lelkesíthete! De, istenek, ti bűnt dobtok belénk, Hogy emberek legyünk.

Ez az emberi gyarlóság, mely szemünket vakká, szenvedélyünket féktelenné, eszménket zsarnokká teszi, ez szüli, kiválósággal párosúlva, a tragikumot. Maga természetesen ép oly kevéssé szűli kiválóság nélkül, mint a hogyan a kiválóság sem gyarlóság nélkül. Legkevésbbé akkor, ha a kiválóságnak teljes hiányában áll. Ha a hős csupán csak gyarló s nem mutatkozik sem nagynak, sem erősnek: szerencsétlenségét legfeljebb szánalommal fogjuk kísérni, de megdöbbenést és félelmet nem ébreszt bennünk. A gyarlóság maga, mint a fenségbeli kiválóságnak kizáró ellentéte, mint törpeség, gyávaság és gyöngeség, költőileg általában nehezen, tragikailag semmiképen sem fogható fel. Az akarat, mely nyilatkozni, kifelé hatni nem tud vagy nem mer: csak megadhatja magát; a vágy, mely tevékeny indulattá nem hevűl: csak lemondani képes. Már pedig, mint Saint-Marc Girardin, a szenvedélyek drámai történetéről irott munkájában oly szépen fejtegeti, a megadás, a lemondás legfeljebb csak erény lehet, míg az önfeláldozás gyakran szenvedély; ebben áll az önfeláldozás drámai fensőbbsége a lemondás fölött. A tragikum meg épen, ha legszélesebb értelemben veszszük is, oly kiválóságot föltételez, mely magában értékes, s oly szenvedést és bukást, mely az egyetemes törvényéből folyik. A kiválóság nélkül való, közönséges emberek arra vannak alkotva, hogy megalkudjanak az élettel, békén viseljék szenvedéseiket, egérútakat keressenek bajaikból s nagy összeütközések nélkül fussák meg pályájokat. E pályától mindig messze esik a tragikum útja. A gyöngék megadják magukat az erőnek, a gyávák megfutnak a veszedelem elől.

Vajjon Hamlet meghódol-e az ellenséges hatalomnak s megfut-e a fenyegető vész elől? Épen nem. Ennélfogva nem is lehet tévesebb felfogás, mint a mely abban keresi tragikumának lényegét, hogy a kötelességnek lelkére nehezedő súlyát nem bírja meg. Schlegel volt az első, ki, a drámai művészetről tartott felolvasásaiban, megtagadja Hamlettől a férfiúi bátorságot. Igaz, hogy a dán királyfi maga nevezi magát lágyszívű, bárgyú gaznak. Halljuk, hogy nincs nagyobb hasonlatlanság, mint közte és Herkules között. Gondolatokról beszél, melyeknek egy negyedrésze bölcseség s háromnegyedrésze gyávaság. A gondolat uralkodik felette, kínozza őt s megbénítja tetterejét.

Az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordúl medriből S elveszti tett nevét.

Gondoljuk meg, hogy ily keserű önvádakat nem az igazi gyávaság szokott hangoztatni; ez ellenkezőleg vagy takargatja és szépíti saját valóját, vagy belenyugszik dísztelen sorsába, a mi megilleti. Inkább a fészkelődő, nyugtalan, de valamely hatalmas fék által visszatartott tettvágy kitörései azok. «Az önismerő, magasb szellemű ember sokszor igen is szigorú birája magának,» mondja Vörösmarty, ki hevesen harczol az erkölcsi tehetetlenségnek a dán herczegre sütött bélyege ellen. Hamlet a világért sem gyáva. Bátran követi a szellemet, bár barátai, Horatio s a katona Marcellus, megrettenve tartóztatják. Hevűletében úgy érzi, hogy minden idegét oly rúgós keményre edzi sorsa, mint a neméai oroszláné. Midőn a szörnyű titkot megtudva, hallgatást kiván kísérőitől, erővel kardjára esketi meg őket: a kard becsülete legszentebb előtte. A leskelődő Poloniust, a királynak tartva, leszúrja, s ezzel bizonyságát adja, hogy képes lenne a tőle kivánt tettre, a mennyiben ez csak bátorságot és hirtelen elszánást igényelne. Hevűletében a színjáték után meginná a hő vért s oly szörnyű tettet bírna elkövetni, hogy reszketve nézne rá a napfény. Keblét félti a Nero lelkétől. Laertesszel a sírban bőszen összetűz s a tengeri harczban, egyedül küzdve, magára hagyatva, átront az ellenséges kalózhajóra. Bizonyára kész tenni és készűl is rá: sohasem árul el legkisebb félelmet vagy aggodalmat sem a véres boszú következései iránt, melyet meggyilkolt atyjának árnyéka követel tőle. Rákosi, ki a hires berlini Hamlet-magyarázóval, Werderrel, egyetértve, úgy tünteti föl a dán királyfit, mint a ki nemcsak megboszúlni akarja a bűnt, hanem kiderítve, nyilvánosságra hozva boszúlni meg, ezt írja: «Az egész tragédiában senkinek sem volt több cselekvő képessége és határozatos akarata, sőt annyi sem, még a királynak sem, a ki pedig gonosz cselekedetek gyümölcseképen élvezett hatalmat és szerelmet.» De Hamlet tettét elfojtja a kétkedés; nem a szív gyöngesége, nem is az akarat vonakodása, hanem az észnek uralkodó féke. Bulthaupt, kinek felfogása különben az eddig mondottakkal megegyezik, tévesen vezeti vissza Hamlet tétovázását, késlekedését arra az okra, hogy a boszú gondolata nem benne magában született, hanem mintegy kívülről oltatott bele, reákényszeríttetett s így lett a reflexió zsákmányává. De hát csakugyan nem benne született-e?

Hamlet szivét mély elkeseredés marczangolja már a szellemjelenet előtt. A gonosz hamarság, melylyel vérnászi ágyába sietett édesanyja, megtöri szivét és fellázítja vérét; fájdalmát nem fejezheti ki sem sóhaja, sem sirása, sem gyásza; a dán királyra nem tud nyájas szemet vetni s, mint anyja mondja: nehéz pilláit örökké alásüti, keresve mintegy a por között atyját. Atyját keresi: csak az jelenik meg neki, a kit keres. Mikor a kisértet fölfedezi előtte a szörnyű valót, első felkiáltása: «oh az én próféta lelkem!» Vélekedjünk bármikép a szellemről, az bizonyos, hogy Hamletnek e gyilkos keserve, e magába mélyedő melankholiája: a gyanúnak természetes szülőanyja. És tekinti-e a dolgot másnak mint gyanúnak? Az a baja, hogy nem bírja másnak tekinteni. Gyanú és kétkedés, boszúvágy és igazságérzet folyton küzdenek benne, s ő bizonyosságot akar, mielőtt ölne. Készebb megölni magát, mint igaztalanul mást. De nemcsak egy nehezen kifürkészhető titok, hanem még a jó és rossz valója iránt sincs bizonyosságban. Nincs igazi hite és szilárd meggyőződése: miből merítsen bizonyosságot? A nem ismert tartományról beszél, melyből nem tér meg utazó; s mikor egy íme megtér, az sem segít rajta, nem hisz neki. A biblia mondására emlékeztet: «a ki saját lelkének, Mózesnek és a prófétáknak nem hisz, akkor sem fog hinni, ha valaki föltámad a halottak közül». Kétkedése megrontja elhatározását. De nemcsak esze, hanem heves vére, örjöngő kitörései is mind messzebb vetik czéljától. A mit eszének megnyugtatására kigondol, azt rendszerint tűrhetetlen vére rontja el. Ez az izzó képzelet és aggodalmaskodó meggondolás épen nem lélektani képtelenség. Sajátságos egyesűlésökre már Montesquieu rámutat, mint egész népek jellemvonására. Így a régi ibereknél és indeknél ugyane keverékét találjuk a békésségnek s az izgatott állapot túlcsigázott erélyének; a szervezet gyöngédsége, mely visszaretten a haláltól, ezer más dolgot sokkal félelmesebbnek talál mint a halált, izgékonysága kerűli a veszélyt, melylyel azonban szükség esetén vakmerőn szembeszáll. Így Hamletnek is, kire vonatkozólag Gervinus említi a most mondottakat, vére és esze: a két sarok, melyen boldogtalansága megfordúl. Maga is teljes tudatában van ennek s világos vallást tesz felőle:

Áldott az, kinek Vérével úgy vegyűlt itélete, Hogy nem merő síp a sors újja közt, Oly hangot adni, milyent billeget.