Part 8

Bizonyára Hamlet lényének nem az akarat ereje képezi kiváló oldalát, ámbár az ő vérmérsékletével rendkívüli önuralom kell ahhoz is, hogy a furcsa álczát, az őrűltség színét, oly kitartóan viselje. Akarja kétkedését legyőzni, akar bizonyosságot szerezni; de mindennek daczára is ez lehetetlen rá nézve: akarata megtörik természetes korlátain. Azonban a fenségbeli kiválóságnak nem egyetlen formája az akarat mértéktelensége. Hamletnél sem ezen fekszik a súly, hanem a korlátlanságra törekvő érzésen. És fájdalma mily féktelen, mily általános, mily mindent átható! Ennek szolgálatába kivánná hajtani a külső és belső világot, a természet egész rendjét s meghódítani vele a lehetetlent. Egyéni szenvedése az emberiség nyomorává általánosúl; külön fájdalma az emberi lét örök kínjába vesz. Schlegel szavait idézzük: «Az ember sorsa áll előtte, mint óriási sfinx, mely mindenkit, a ki félelmes rejtvényét megoldani nem képes, a kétkedés örvényébe taszítással fenyeget.»

Ha a klasszikusoknál a teljes gyöngeség, a kizáró gyarlóság példáit keressük, ott van az _Egmont_ban Brackenburg, a _Stellá_ban Fernando s mindenekelőtt _Clavigo_. Nem új szenvedély miatt hagyja el Máriát, hanem csak kilátások miatt s hűtlenségét mindjárt kezdetben, Beaumarchais követelésére, gyávasággal pecsétli meg. Szégyenítő iratot állít ki kedvesének igazolására és saját gyalázatára. Újra visszapártolván menyasszonyához s meg újra faképnél hagyván őt: sohasem akaratának, hanem csak röpke benyomásainak, szeszélyeinek s mások szellemi felsőségének játékszere. Lágy érzelmességét egyszer a haragos testvér, Beaumarchais, imponáló erélye, máskor Carlos szuverén egoizmusa hódítja meg. Bukása nem a tévedő hős halála, hanem a szegény bűnösé, s szentimentális bucsúja Mária koporsójánál, vőlegényi csókja csak emeli alakjának visszás benyomását. Ilyen alakok Kisfaludy Károly Alexise is _Ilká_ban s még inkább Stibor vajda fia, Rajnáld. Nemes érzése csak áradozó és tehetetlen; a sanyargatott jobbágyokért, a kiket szán, az elűzött Dezsőért, a kihez ragaszkodik, Gundáért, a kit szeret, igazában mitsem tud tenni, nem képes sem élni, sem halni. Kazinczy Bácsmegyeije is efféle felfogás szülötte. Az ilyen gyöngeség az, a mit kizártunk a tragikumból. Nem a rész szerinti vagy viszonylagos gyarlóság, mely miatt egy, vele kapcsolatos erőnek, kiválóságnak vesznie kell valamely megsértett eszme, magasabb erő, az egyetemes hatalom előtt; hanem a kiválósággal ellentétes, a teljes gyarlóság. A mint a csak viszonylagos erőt még nem találtuk fenségesnek, úgy a csupán viszonylagos gyarlóságot még nem találhatjuk kizártnak köréből. Olyan gyarlóságról szólunk, mely sem támadni, sem ellenállani nem képes; melynek nincs ereje sem a küzdelemre, sem a feláldozásra. Ha ezt kikényszeríti is tőle sorsa: nem érzi benne a felmagasodást, az erőt, csakis a tehetetlenséget és szerencsétlenséget. Erre vonatkozólag mondja Jean Paul: «Miért gyűlöli a költészet annyira a gyöngeséget? Mert ez a feloszlató, erjesztő anyaga minden akaratnak s magának az életnek is, annyira, hogy a mese gépezetében a lélek, melynek dolgoznia kellene benne, lágy holtestté és géppé lesz s ezzel megszűnik a cselekvény: mert akarat nélkül ép oly kevéssé van tett, mint a hogy az állatnak nincs világtörténete.» Goethe maga azt mondja Eckermannak saját ily fajta alakjáról, a _Wahlverwandschaften_ Eduárdjáról: «Én sem szenvedhetem, de szükségem volt rá.»

Ha a tévedő gyöngeség is drámaiatlan, még inkább az a teljesen ártatlanúl szenvedő. Végzete egészen rajta kívül alakúl. A brabanti Genovéva legendájában példáúl, ugyan mi része van a boldogtalan asszony akaratának, sorsa intézésére? A gonosz egész vad erőszakosságával, hatalommal és varázslattal támad rá s hurczolja kínpadra. A kik csak e legendát drámailag feldolgozták, majdnem kivétel nélkül megmaradtak a siralmas felfogásnál. Hebbel erősebb drámaírói érzékének adta bizonyságát, midőn tulajdonképi hősévé nem Genovévát, hanem megrontóját, Golot, tette. Ennek a teljes gyöngeségnek könnyekre számító képe uralkodik a franczia siránkozó komédiában, Destouchestól és La Chausséetól kezdve, s uralkodik a német érzékeny játékokban, Kotzebuenál, Ifflandnál és követőiknél. A szép egészen át van játszva az erkölcsi terére s ez is egyoldalúságában egyszersmind meghamisítva. Csak az embergyűlölő Mainaura gondoljunk, ki visszafogadja házasságtörő feleségét, sőt megnyugtatása okából oly bűnt hazudik magára, melyben ártatlan: e gyáva és hazug morálnak kell a szépet helyettesítenie. Vagy a kártyás Wallenfeldre, kinek alakja a tárgyalás alatt levő körnek, a gyarlóságnak, egy tanúlságos mozzanatára tehet figyelmessé bennünket. A sülyedtség ez, mely a pusztán érzéki élvezetre irányúló ösztön elhatalmasodása és megöröködése: részegeskedés, bujaság, játékosság. Gyarlóság, a mely szinte szenvedélylyé fokozódik; emelkedhetik-e egyszersmind tragikussá? Merőben hiányozván belőle az erkölcsi mozzanat, a szenvedélyt kivetkezteti fenségi színéből a tárgy nyomorúltsága, melyre irányozva van. Ennélfogva küzdelmének és bukásának nem is lehet tragikai benyomása. Lessing is, a hamburgi dramaturgiában, az ilyen jelenségnek inkább csak komikai felfogását védelmezi, példáúl hozván föl Molière fösvényét és Regnard játékosát.

Az ilyenféle gyarlóság tehát, mint puszta gyöngeség és puszta testiség, ki van zárva a tragikumból. A sülyedtség, az érzéki által élesztett és táplált szenvedély, átvezet bennünket egy másik jelenséghez. Oda, a hol a gyarlósággal mint telhetetlenséggel, fölfuvalkodással, kegyetlenséggel találkozunk. A fölfuvalkodás semmibe sem veszi mások jogát, a telhetetlenség mindentől megfosztásukra törekszik, a kegyetlenség kedvét találja szerencsétlenségökben. A rémtetteknek, melyek tehát e téren szükségkép bővében vannak, semmi közük magukban a fenséghez. A pusztán gonosz, hatalmas küzdelmek nélkül, belső nagyság nélkül, a lelki erő szenvedélyes mozgása nélkül, épen nem fenséges. A római császárok, keleti zsarnokok, inquizitorok őrűlt vérszomja, mely valódi küzdés nélkül, önmagában megnyugodva, számbavehető ellenállással nem találkozva, biztosságában elbizakodva, rombol és pusztít: távol van a fenségtől. Egy felől az ellenállás csekélysége, melyet le kell győznie, épen nem mutathatja rendkívülinek erejét. Másfelől meg hatalmát, melylyel visszaél, rendesen nem is maga szerezte; mintegy véletlenül jutott hozzá. Ereje nincs benső kapcsolatban személyiségével. Ez az erő, mely fék nélkül tombol minden ellen, nem a magáé, nem egyéniségének eleme, hanem helyzetének járuléka: uraitól kapta, kiket szolgál, vagy elődeitől örökölte, kiket meggyaláz. E mozzanat fontosságát éreztetik az _Ember tragédiájá_ban Farao szavai, bár Ádámnak sem ez, sem más megjelenése nem tartozik ide. Luczifer lefesti előtte hatalmát s ő így felel:

Mind ennek nincsen szűmre ingere. Mint kénytelen adó jő. Nem csatázok Érette; nem köszönhetem magamnak.

A szóban forgó alakok embertelensége inkább az állatihoz, mint az emberi mérték túlságához közelít. Kegyetlensége és vadsága: emberileg véve gyarlóság. Benyomása csak: iszonyodás és undor.

Jellemző fajképe ez alakoknak Nero, Senecának _Octavia_ czímű prætextájában. A zsarnok eltaszítja hű nejét, Octaviát, hogy Poppæát ültethesse trónjára. A nászra megjelenik Agrippina, Nero meggyilkolt édesanyja, hogy alvilági fáklyával világítson a vétkes ünneplőknek; a büntetést hirdeti, mely mindkettejöket érni fogja s a maga szégyenét és gyászát, hogy ilyen fiút szűlt. De Nero nem enged: elveszi Poppæát, levereti a zúgó népet s egy távol szigetre űzi Octaviát, hogy ott meghaljon és az ő szíve megszabadúljon a félelemtől. A kar megjövendöli, hogy az új császári pár képei a porba fognak vettetni és sárba tapodtatni. Nero maga élesen világítja meg jellemét Senecával folytatott beszélgetésében, ki visszatartani igyekszik őt atyjafiainak, Plautusnak és Sullának, meggyilkolásától. Párbeszédök legjellemzőbb része így folyik:

_Nero_. Könnyű igaznak lenni félelmetlenűl. _Seneca_. De félelmünknek a szelidség gyógyszere. _Nero_. Ellent megölni: ez fejdelmi tartozás. _Sen_. A polgárt védni is, s ez még előbbvaló. _Nero_. Gyermek hallgassa csak az intő korholást. _Sen_. A tüzes ifju még inkább szükségeli. _Nero_. Az én koromba’ már magamra hallgatok. _Sen_. Bár istenink javallásával tégyed azt! _Nero_. Mit féljem őket; hisz teremtek újakat. _Sen_. Légy óvatos, ha ily hatalmat tart kezed. _Nero_. Szerencsém bátorít, tennem mit akarok.

Mily üres önteltség s félelmessége daczára is mily súlytalan gőg ez, mely nem önszerzette hatalmát az istenek fölé akarja emelni s mégis az emberektől reszket, csupán szerencséjében bízik s kegyetlenségére támaszkodik. Többé-kevésbbé ilyenek általában a Nero-tragédiák; ilyen alakot mutat Cossa Péter _Nerone artistája_ is.

Rokon jelenséggel találkozunk Kisfaludy Károly Stibor vajdájában. Zsarnoki természete minden ok nélkül dühöng, pusztít, éget és gyilkol. Valóságos ördöge jobbágyainak s mindazoknak, kiket balsorsuk hatalmának körébe vet. És kik ellen dühöng? Szegény földmivesek és vadászok, asszonyok és ábrándozók ellen. A panaszkodó Mátét tömlöczre vetteti, Balázst egy kutya miatt mélységbe taszíttatja, a jámbor tanító Dezsőt megcsúfolva kergeti el, az özvegy Margit asszonyt és leányát lángokba fojtatja s Rajnáld fiát, az ártatlan rajongót, semmivé teszi. Ilyen ellenfeleken mutatkozik-e végtelennek az erő? Fegyveres hatalmával, poroszlói sokaságával csak a védtelenség és elhagyatottság áll szemközt. Hatalmát nem küzdelemmel szerezte, nem is küzdve veszti. Senkivel sem kell megmérköznie, még haláltusát sem vív: a lesben álló Demetert megelőzi a véletlen. A mi ránk hat benne, az csak a gyarlóság féktelenkedése, nem a korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés.

Íme a kiválóságnak és gyarlóságnak, a tökéletességnek és tökéletlenségnek egymást kizáró ellentétei, bemutatva nehány sikertelen kísérletben, melyek tragikumba emelésökre törekedtek.

XIII. A tragikai gyarlóság természete és fő formái.

A mondottakból az világlik ki tanúlságképen, hogy a tragikumban a mint a kiválóság nem lehet el gyarlóság híján, úgy a gyarlóság sem kiválóság nélkül, öltözzék bár látszólag az erő színébe s mutatkozzék nem ön-alkotta hatalom magaslatán. Amaz a kiválóság képviselője az egyetemesnek, s nem vele küzdve, hanem neki hódolva, beléje olvadva, egyenes úton vezet hozzá. Mint ilyen, megmarad a tiszta fenség körében. A merő gyarlóság meg teljesen kívül marad e körön s így a tragikumon is.

A tragikumban tehát sem a kiválóság, sem a gyarlóság nem állhat külön magára. Minél inkább egymás nélkül vannak, annál kevésbbé tragikusok: a gáncs és félelem nélküli lovag ép oly kevéssé, mint a közönséges gonosztevő. Önként következik ebből, hogy minél inkább átmegy egymásba a kettő, minél jobban áthatja egyik a másikat, annál inkább tragikai. Leginkább érezzük ezt ott, a hol a kiválóság egyszersmind szembeszökőleg gyarlóság, mint Antigonénél a testvéri szeretet s Hamletnél a fájdalom mélysége, és a hol a gyarlóság egyszersmind kiválóság, mint Rikhárdnál a hatalom vágya s az orleansi szűznél nőiségének rajongó megtagadása. Ebből folyik, hogy a mint eddigelé, a tragikai kiválóság fejtegetésénél, csak oly tökéletességről szólottunk, mely a gyarlóságot nem zárja ki: most is csak olyan tökéletlenségről beszélhetünk, mely a kiválóságot nem szünteti meg, nem teszi semmivé. A gyarlóság annál tragikaibb, minél szorosabb kapcsolatban van a kiválósággal, minél inkább maga az. De nem keveredünk-e ellenmondásba: oly kiválóságot kivánva, a mely egyszersmind gyarlóság, oly tökéletességet, a mely egyszersmind tökéletlenség? Nem az egyetemesről, hanem csak emberi tökéletességről szólunk, mely rendkívüli nagyságában és erejében végetlennek érezteti ugyan magát, de az egyetemessel folytatott küzdelme bizonyítja, hogy még sem az. Nem az pedig amaz öszhangtalanságnál fogva, melyet az általános irányában képvisel. Ez öszhangtalanság oka, a gyarlóság, fekhetik épen kiválósága mértékében, fejlettsége fokozatában, lelki élete tényezőinek egymáshoz való viszonyában. A túlságos nem szűnik meg kiválónak lenni, midőn az egyetemes öszhang szempontjából már gyarlóságnak tünik föl. Képeűl a medréből kicsapó folyam példáját említik, mely magában nem tökéletlen, de az egészre vonatkoztatva már az. Antigone feláldozó ragaszkodása is, csak magát tekintve, nem látszik gyarlóságnak; de ennek színét ölti fel, mikor megfeledkezik hazája iránt tartozó kötelességéről. Tökéletlenségnek láthatjuk az erő féktelenségét ép úgy mint fejletlenségét, vak erőszakosságát mint bénító meggondolatlanságát. Az egyoldalú nagyság is kiválóság, de az egyoldalúság egyszersmind gyarlóság is. A következetlenűl ható erő is fenséges, de következetlenségénél fogva tökéletlen. A kiválóság e gyarlóságában rejlik oka összeütközésének az egyetemessel, mely mindenütt a harmoniára, az öszhang megőrzésére, helyreállítására és érvényesítésére törekszik. A tragikai jelenség mindig gyarlóságánál fogva hívja ki maga ellen az egyetemest, ez által esik áldozatáúl, míg kiválóságánál fogva képes szembeszállani vele. A tragikum fejtegetésénél gyakran és helyesen halljuk emlegetni, hogy nemcsak a bűnök, hanem az erények tévedései idézik fel a megtorlást. Gyulai Pál is, Kemény Zsigmond költészetével foglalkozva, jellemzőleg emeli ki e gondolatot. De ne értsük félre s ne keressünk benne mást, mint a mit tulajdonképen magában foglal. Nem csupán az erényen fekszik a súly, hanem ép annyira ezen, mint a tévedésen. Csak a szavak mások, a gondolat ugyanaz. Tragikai jelenség: a kiválósággal járó gyarlóság, a tökéletlenné vált tökéletes, a tévedéssé lett erény.

Ezek alapján a tragikai gyarlóságot kereshetjük már a kiválóságnak vagy fejletlenségében, vagy mértéktelenségében, vagy egyoldalúságában, vagy következetlenségében. Ez lesz a gyarlóságnak négy fő formája. Zeising, e kérdés magyarázatánál, nem különbözteti meg, sőt nem is érinti őket, hanem mindennemű tökéletlenséget az általa úgy nevezett objektiv tökéletesség mértéktelenségének fogalmában pontosít össze. Minden kétségen kívül van, hogy a tragikum föltételezi a mértéktelenséget: a kiválóság akkor lesz tragikussá, ha túllépi s ezzel megsérti az egyetemes által kiszabott s az egésznek megfelelő mértéket. A tragikum határát épen ez a mérték képezi. Azonban a viszonyok, melyek közt a mértéktelenség mutatkozik, egy-egy tragikai jelenség alaki elemei, nem mindig magát a mértéktelenséget helyezik, egész teljességében, a gyarlóság határozó formájaként velünk szembe. Antigone testvéri kegyelete is, bár túlmegy azon a mértéken, melyet a közérdek szabott eléje, reánk, a helyzet kényszerében, inkább mint egyoldalúság hat. Danton is féktelen, de romlása abból látszik sarjadni, hogy féktelensége el-elernyed, következetlenné lesz magához. Jóllehet a mértéktelenség mindig jelen van a tragikumban, de más-más körülmények között más-más oldalról mutatkozik. Innen már a döntő ok, melyből a bukás következni látszik, nem mindig maga a mértéktelenség; valamely, benne foglaltató mozzanat kiemelkedik s határozónak tűnik föl. A szenvedélynek fejletlensége, majd egyoldalúsága, máskor meg következetlensége. Ez természetesen nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben magát a mértéktelenséget, mint ilyent, találjuk első sorban.

A gyarlóságnak e négy fő formája közűl gyakran foly át egyik a másikba: a fejletlen egyszersmind mértéktelen, az egyoldalú meg következetlen is és így tovább. De mégis természetökben annyira eltérők egymástól, hogy megkülönböztetésök nem csak okszerű, hanem tanúlságos is.

XIV. A szenvedély fejletlensége: eszmei irányban.

Miben áll mindenekelőtt a gyarlóságnak az a formája, melyet a kiválóság, a szenvedély fejletlenségének neveztünk? Hogy nem az erő hiányában, kevés voltában, elégtelenségében, az a csak imént mondottakból világos. A teljes gyöngeség kívül marad a tragikumon. Nem is ezt nevezzük a szenvedély fejletlenségének. Hanem azt a jelenséget, mikor a szenvedély eszmei és érzéki tényezői közűl az egyik feltünően elmarad, szinte elenyészik a másik mögött.

Egyfelől tehát a lelki erőt, nyilatkozásának legalsó formájában, legközelebb a pusztán anyagi erőhöz. Az erőkifejtés már az ember belsejéből indúl ki, de még fejletlennek, az erkölcsi eszme által kellőleg át nem hatottnak mutatkozik. Inkább csak félelmesnek látszik a világra nézve, mint czéltudatosnak a maga szempontjából. A pillanat vészes kitörései, a rontó ösztön nyilatkozásai tartoznak ide. A tettekben inkább a rombolás kedve, mint az egyén saját érdeke, ennek teljesebb meggondolása nyilatkozik. Egészen közel állanak a természet pusztító, vak erőihez s e közelséget fejezik ki a közbeszéd elterjedt képei is, melyekkel az e fajta jelenségeket összekapcsolni és jellemezni szoktuk. A dühöngőt kitörő vulkánhoz, a féktelen hódítót mindent elsöprő viharhoz, a vérszomjast tigrishez, a csábító asszonyt kigyóhoz, a mérgest sárkányhoz hasonlítjuk, e vad erőkben az általok nyilatkozó hatalom természetét jelölve meg. Bár az efféle erőben is megvan már az öntudatosság, bizonyos czél szerint cselekvés; de erről a mozzanatról figyelmünk szükségkép elsiklik s eszthetikai benyomását, mint Vischer megjegyzi, a mozdulat hatalma határozza meg. Már szenvedély, de még nem páthosz, csak, a görögök kifejezésével: thümosz. Szenvedély, melyben az erőkifejtés rendkívüli hatalma háttérbe szorítja a szellemi tartalmat. Kétségkívül valami benső az, a miből kiindúl, a mi a vért felkavarja, az erekben lobog, a szavakban zúg s a tettekben féktelenkedik; de ezek tombolása mégis mintegy vak erőnek tűnik föl. Hatásukban a bámulat majdnem egészen beleolvad a félelmesbe. A közbeszédben vak szenvedélynek mondjuk, vaknak, mely nemcsak embertársai érdekét s az egyetemes korlátait, hanem saját czélját sem igen látja. Ha lát is, látása nem Rikhárdnak mélyre és messzire ható tekintete, hanem csak a legközelebb esőre irányúló. Ilyen a mankójára támaszkodó Northumberland kitörése, _IV. Henrik_ második részében, midőn Morton hírűl hozza neki, hogy a lázadás elbukott s a csatamezőn Hővérből Hűltvér lett: fia, a hős Percy, elesett. Az agg elveti mankóját, kór-kötelékeit, hogy boszút állni harczi mezbe öltözzék s rémes átkokban tör ki:

Csókolja egymást ég s föld! A folyam Lépjen ki medriből! Haljon ki a rend! S többé ne légyen színpad e világ, Hol a viszály unott színműve foly. Uralkodjék minden kebelben az Elsőszülött Kainnak szelleme, Hogy így, ha minden szív vér-útra lép, A szörnyü játék végződjék be és A holtakat homály temesse el.

Ím e kitörésnek az egész világ ellen törő bőszűltségében mennyire elenyészik a szenvedély eszmei sugallata: a fiát vesztett atyai szív keserve. De Northumberland egész pályáján (már _II. Rikhárd_ban), fondorlatai és erőszakosságai között, mindenütt háttérben marad az erkölcsi indíték az áskálódó, nyugtalan, megférhetetlen természet nyilatkozásai között. E természettel találkozunk, a düh magaslatára korbácsolva, az érintett jelenetben. Ugyanezt a hangot halljuk az athéni Timon híres asztali imádságában, a hálátlan barátainak adott gúny-lakomán, s a féktelen kitörésben, melylyel elkergeti őket, elátkozván az egész világot:

Athén, sülyedj el! És te, házam, égj! Gyűlöllek immár, ember s emberiség!

Petur heve is ilyen hatással van ránk, midőn a békétlenek előtt a királyné véres képét viselő paizst felmutatja. Petőfi _Tigris és hiená_jában, szintén ilyen vad kitörésekkel akarja Boricsban és Predzlavában a tragikai erőt éreztetni; de folytonosan ellensúlyozván ezt valami mókázó czinizmussal, melyet a franczia romantikusoktól tanúlt s nem tudott elég tapintattal és ízléssel alkalmazni, maga rontja meg hatását.

E jelenségek benyomása, mint már említettük, ingadozik a természeti vak hatalom, meg az öntudatos lelki erő hatása közt. Az anyagi erő nyilatkozásának legalsó fokán, a hol az főkép külső ráhatás: nyomás, lökés, taszítás által jő létre, mint a lavináknál, tűzhányóknál, tengeri vészeknél, fő fontosságú a mennyiségi mozzanat: a nagyság, a sokaság. Itt, a lelki erő kifejeződésének kezdetleges fokozatán, hasonlókép nagy jelentőségű a tömegesség. A nép fékevesztett szenvedélyei, háborúk vagy forradalmak alkalmával, mind a tárgyalt forma körébe esnek. Emlékezzünk Teleki _Kegyencz_ében az Aëtius meggyilkoltatása miatt forrongó tömeg dühére, vagy a párizsi csőcselékre, mely Dantontól az arisztokraták halálát követeli. Nem egy ilyen képet fest Eötvös regénye, _Magyarország 1514-ben_, melyek közűl a legkiválóbbak egyike a Telegdi budai nyárilakát ostromló parasztság rajza. Ide vezet bennünket _Julius Caesar_ban a forumra gyülekezett nép dühe is, mely Antonius lázító beszéde után üszköt vetni rohan Brutus és társai házára. A Krisztus halálát követelő tömeg ordítozása: feszítsd meg.

A szenvedély fejletlensége mintegy fogalmában rejti a kitörést az egyes ember kiszabott köréből s ezzel megsértését az egyetemesnek. Ha legbensőbb forrásában erkölcsi is, s ha kifejlődésének egyes mozzanataiban hősiséggé emelkedik is: fenséges voltát a kitörés hevének, az erőkifejtés izzó hatalmának köszöni. Annak az erőnek, mely meggondolás és kimélet nélkül ront és gázol le minden ellenállást. Hatalmának, nyugodjék bár testi erejében, kiváló helyzetében vagy csábító szépségében, uralkodó eleme, megmásíthatatlan természete az, hogy pusztítson. Ha mindjárt csak azért, hogy nyilatkozzék, hogy kifejezze valóját s érvényesítse magát. Ádázsága nyilatkozik szavakban s a rémtettek tömegében. Jelensége már, ha alacsony fokon is, de kétségkívül tragikai: ereje kiváló, küzdelme félelmes, bukása megrendítő. Épen nagy ellenekkel folytatott küzdelme, s személyiségében gyökerező ereje által különbözik, elég élesen, attól a biztosságban nyugvó gonosztól, melyet fentebb láttunk s kizártunk a tragikum köréből. A két jelenség között mutatkozó eltérést tisztán érezhetjük Byron _Sardanapal_ján és Marlowe _Tamerlan_ján. A mongol puszták királya mindent egyedűl magának köszön; hatalma és vérszomja egyiránt: ő maga. Pásztorfiúból küzdi föl magát a mérhetetlen Kelet rettentő urává. Győzhetetlennek látszó vészes erő: egyike isten ostorainak. A perzsa Mycetestől elragadja koronáját, míg vetélytársát, Kosroest, elejti; a hatalmas Bajazid császárnak tengernyi seregét szerteszórja s magát, három vazall-királyával együtt, hatalmába keríti; az egyiptomi szultánt s arab fejedelmet szintén megveri és leigázza; még boldogságát, a királyi Zenokratét, is úgy rabolja. Hatalmas birodalmakat, mint hangyabolyokat, dönt össze s lábával koronákon tapodva jár. Veszett düh tombol benne minden ellen, a mi önként nem veti magát alája. A nyakaskodó egyiptomi szultán előtt így jellemzi őt követe:

Az első nap, a mint felütte sátrát, Fehérszínű ez és ezüst sisakján Jelképűl még világos toll lobog, Hirdetve szerte békes indulatját, Melynek kegyetlen kedve föl nem ébredt. De nem soká pihen: a második nap Ruhája, sátra vérvörösre válik. Dühének lángja vérre szomjazik már S fegyvert ki hord, el nem kerűli azt Vak hódolást ha még így sem talál, Zászlója, sátra feketén sötétlik, Sisakja, pajzsa, ménje, fegyvere, Halált hirdet s pokolt minden körűle. Hiába vár kegyelmet kor, hiába Nem, mert elpusztúl mind, mi ellenállt.

Győzelmi mámora szint ily őrjöngő. Fölégeti a városokat, legyilkoltatja a szűzeket, vízbe fojtatja az asszonyokat és gyermekeket, lemészároltatja a férfiakat. Diadalkocsiját eléje fogott és korbácsolt királyokkal vonatja, kiket «Ázsia hízott dögeinek» csúfol; a babiloni helytartót czélpontúl akasztatja a falra, s a rabúl ejtett török császárt ketreczbe zárva hurczoltatja magával. Ránk nézve némi érdekkel bírhat a magyar Zsigmond király epizódikus szerepe. Mikor Tamerlán elveszti Zenokratét, dühe a végzet s az istenek ellen fordúl: azokat akarja megfosztani trónjuktól. A halálos csapás akkor sújtja, midőn Mohamed templomát és könyveit égetteti el.