Part 6

Ilyen szeretet Éva, a nő, az élettárs iránt, nemcsak természete szerint önzetlen, hanem nemesítő is. A hosszú pálya, melyet Ádám az álomképekben fut meg, ellentétes irányban fejlődik az erőszakos akarat rendes menetével, mely önzetlenségből szokott önzővé lenni. Ádám önzésen kezdi Faraóban: nem boldogságért esd, mely csupán önzetlen törekvést koronázhat, hanem dicsőségért. A tömeg imádatát kivánja s megrendülésében fél sajnálatától. A boldogság híjával nem törődik; de ha átlátná valaha, hogy a dicsőség csak dőre játék, halni térne, megátkozván a világot. A szerelmet is úgy parancsolja még. Mily kegyetlen parancs, mily rideg kép ez, háttérben a szegény rabszolga holttestével! A Farao szerelmet kér a holttest előtt, a maga okozta halálos fájdalom fölindulásában, mint III. Rikhárd. De ez csak múló állapot, melyen hamar átesik, Az emberi érzéssel, a szerelemmel, behat szívébe az érzés az emberi iránt s örökös fészket rak ott. Milliószor érzi a kínt, egyszer a kéjt. Önként, kényszer nélkül áldozza föl nagyságát, lemond hatalmáról s széttöri az emberiség rabigáját. Mikor aztán a fölszabadított s szabadságával visszaélő nép ellene fordúl: akkor is munkás benne ez a nemes önzetlenség. A halálra itélt Miltiades nem átkozza meg a népet, mint a száműzött Coriolan; csak magának, saját balgatagságának tesz szemrehányást, mely ez embereket szabadságra valóknak hihette. Pedig az athéni csőcselék igaztalanabb és kegyetlenebb Miltiades iránt; mint a római Coriolanhoz. Ádám lelkesedését nem öli el a csalódás; mindig újra és újra kitör az, időnkinti csüggedése daczára, az emberi élet eszményei iránt. Igaz, hogy igyekezetében, melylyel boldogítani akar, egyszersmind saját boldogulására törekszik, önállóságában kielégűlni kiván. Az emberiség üdvében a maga üdvét keresi, mert Ádám: az ember. De a nemesebb ember, az embernek színe-java, mely, fordítsuk meg az előbbi tételt: saját üdvét az emberiség üdvében keresi. Lépésről lépésre ez a törekvés vezeti. Sergiolus leszámolt magával; új eszmét kér a világnak, hogy a nemesbnek köre legyen magasra törni. Tankréd hősi kardjával idegen világba viszi a szeretet tanát, hogy elvadúlt milliók érezzék malasztját. Kepler, az udvari életnek bénító és szégyenteljes visszásságai között, egy új korról álmodik, mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak. Ezt hirdeti Danton: egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, az emberiség váltságát; ennek áldozza élete nyugalmát, örömeit s magát az életet is. Innen kezdve azonban, a költemény hatásának végetlen kárára, Ádám majdnem egészen megszünik cselekvő személy lenni. Azonban a különböző életformák, melyek között megjelenik, mind az ő eszméiből, vágyaiból, törekvéseiből indúlnak ki, s ezeknek képezik megvalósulásait, de túlhajtottságukban egyúttal hajótöréseit is. Az eddigiekhez hasonlóan a londoni vásár s a falanszter is így tűnnek föl Ádám s a mi szemeink előtt. De a legutolsó, az ember elnyomorodása az eszkimóban, már nem az. Ez az egyetlen szín, melyet Luczifer egészen a maga gondolata és czélja szerint rendez, a merev kényszer elviselhetetlen súlyát érezteti általa, mintegy az utolsó, a döntő csapást akarván Ádámra mérni. Ádám itt is, mint az utolsó színekben általában, csupán néző. Csakis az ürben repűlve lendűl még kiválóbb szerepre szárnya. Itt halljuk legjellemzőbb nyilatkozatait, büszke hangját a föld szellemével szemben:

Daczolok véled, hasztalan ijesztesz. Testem tiéd tán, lelkem az enyém; A gondolat s igazság végtelen!

Eltántorítani hiába próbálja Luczifer, hiába a szellem: lelke fölfelé tör. Innen, a magasból, tekint vissza pályájára, ép úgy mint Faust, mikor a Gond fölkeresi. De minő különbség a kettő között! Hallottuk magától, Fausttól, mikép élt ő; halljuk Ádámot:

Bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy: kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet. Oh vissza hát a földre új csatára.

Ime mily kiváló, mily uralkodó helyet foglal Ádám egyéniségében az önzetlenség momentuma; ép olyan szembeszökő, a milyen öntudatos.

De ez magában még nem tragikus: az akaratnak, önző vagy önzetlen, szükségkép elbizottnak, erőszakosnak kell lennie s az önzetlennél ép ez a tragikai momentum. Ádám elbizott akarata kétségkívül erőszakos is, még pedig két irányban. Erőszakos minden egyes álomalakban a közérzéssel, általános meggyőződéssel szemközt, melyre nézve Ádám törekvése rendesen vagy korai vagy kései. Farao önzetlen nagylelkűsége tragikai tévedés, melyet nemezise Miltiadesben ér utol. Sergiolus a maga gyönyörűségére embervért pazarol. Tankréd Izauráért át akar törni a kolostor sánczán, daczolni a kor szellemével, mignem a csontváz visszariasztja, Dantonra e tekintetben elég rámutatnunk, a mint a nyaktilón a foglyokkal szembenáll. A falanszterben, melyet csak közakarat alkothatott és tarthat fenn, erőszakkal akar képviselni Ádám egy más közakaratot. Erőszakossága, a földtől való elszakadása alkalmával, megrendítően hatalmas: a szellem szabadsága nevében daczol a lét természeti föltételeivel; e jelenet a drámának kétségkívül legfenségesebb részletét képezi; megragadó változata a perzsa Kávusz- s a görög Ikarus-mondának. De minde képek, küzdelmek és bukások, mire valók? Ádám az emberiség javáért harczol; küzd kitartón s csalódásai között is egyre megújúló vágygyal és reménynyel. Csüggedésén újra meg újra erőt vesz bizakodása. Bár egyes, kitűzött czéljait el-eléri, sohasem érezheti mégis a siker örömét. Arra van ereje, hogy kiküzdje a miért hevűl s új rendet hozzon a világba; de annak elfajulását, elvénhedését megakadályozni már képtelen. E mindenható tehetetlenség forrása gyötrelmeinek. Erejének lelkesítő érzetével, melylyel a sikereket mind kivívja, együtt jelentkezik tehetetlenségének kínja, melylyel a sovárgott fejlődést nem állíthatja meg azon a ponton, a hol megnyughatnék benne. A hatalom a magány kínjával, a nagyság fenséges ereje a tömeg nyomorúlt erőszakosságával, a gyönyör a csömörrel, a vallás szőrszálhasogató őrjöngésével, a tudomány legyőzhetetlen korlátaival, a szabadság féktelenségével nehezedik lelkére. Tudni akarta, mi vár rá a földön: ime, most tudja. Mi is tudjuk, hogy csakugyan az vár rá: ránk nézve valóságos múlt, rá nézve valóságos jövő. A mit álmodik, az a valóságos világtörténet. Csakhogy egyoldalú: mert a világtörténet nemcsak az ember bukásainak, hanem győzelmeinek története is. Luczifer nem ferdít, nem hamisít a szó betűszerinti értelmében, csak eltitkolja azt, a mi czéljára, az ember kétségbeejtésére és fizikai megsemmisítésére, alkalmatlan. Nem az által hazudik, a mit mond, hanem az által, a mit elhallgat. Arany kissé túlzó kifejezéssel említ pesszimista színt; utóbb megfelelőbb szóval csak sötét oldalt mond. Ezt, csakis ezt a fél-igazságot láttatja az ördög, mely egésznek mondva magát: hazugsággá lesz. Ádámot meghordozza a demagógok Athénjében, a kéjenczek Rómájában, az őrültek Bizánczában; a vérszomjas csőcselék Párizsában s a kufárok Londonában; de volt egy más Athén, más Róma, más Bizáncz, más Párizs és más London is. Ámde ezeket eltitkolja előle s így minden győzelmét vereségnek mutatja, minden örömét a kiábrándulás mérgébe fulasztja. Bukásra bukás.

Azonban minde véget nem érő bukások, az emberi csalódás közös fogalmába gyűjtve, miféle tragikai tévedésnek képezik nemezisét? Egyenkint Faraóét, Sergiolusét, Dantonét; egybe foglalva Ádámét. Ennek ama másnemű erőszakosságára vonatkoznak, mely a költemény egészét illeti, s tragikumának tulajdonképeni alapja. Az egyes tragédiák egy nagy, közös tragédiába olvadnak be, midőn e kérdésre vezetnek: miért csalódik hát és miért küzd Ádám? Csalódik, mert elszakad az istentől és küzd, mert léte alapját egyedűl önerejében keresi. Elbizottsága s ebből folyó erőszakossága az isten irányában: ez a fontos. Mondhatják erre, hogy: hiszen Ádám voltaképen nem küzd az isten ellen. Igen, de a végetlen tudatának, a hit erejének, az istennek támogatása nélkül, sőt daczos elvetésével folytatott küzdelem: mégis csak az isten ellen irányúl. A ki vele nincs, az ellene van. Ezekben nyilatkozik Ádám akaratának tragikai elbizakodása és erőszakossága.

E fejtegetések igyekeztek megvilágítani, egyezésökben és eltérésökben, Faust és Ádám alakját. Amaz az önző, ez az önzetlen, de elbizott akarat képviselője. Ádám mindig azért gondol az emberiségre, hogy magát neki áldozza; Faust meg azért, hogy magának áldozza. Ádám képviseli az emberiséget, Faust csak jelenti az embert. Amaz harczaiban mindig azon az oldalon áll, a hova nemes lelkesedése, az emberi nem magasabb érdeke szólítja; azért egy törekvése sem gyümölcstelen, még a Luczifer által fölidézett kétségbeejtő képekben sem: bár minden termését elveri a jég, legalább új vetőmagnak valót mindegyik hoz. Faust, még váltsága felé közeledve is, az alá a zászló alá lép, mely érdekét biztosítja; még a megtalált igaz úton sem tagadja meg azonnal régi valóját s a szegény öreg pár gunyhója miatta lángba borúl. Neki csak ördögi varázslat szerez szerető szívet, hogy kegyetlenűl föláldoztassék s az ördöngösnek egyetlen állandó társa az ördög maradjon; Ádám szívével vonzza Éváját s lénye nemesítő, megnyugtató feléül végig meg is tartja. Faust öngyilkosságát a véletlen akadályozza meg, egy pillanatnyi ellágyulás, melynek valódi, mélyebben ható értéke nincs többé lelkében; Ádámra nézve az öngyilkosságot a szeretet teszi lehetetlenné, lényének másba olvadása, másnak átadása. Faustra nézve Krisztus és az evangéliom holt betű; Ádám szívében élő reménység. De jellemök eltérő természetét mi sem érezteti jobban, mint tragédiájok megoldása. E megoldáshoz is Faustot a gondolat vezeti, Ádámot a szeretet. Amaz az önzés boldogtalanságát látja át, ez az elbizakodás boldogtalanságát érzi. Faust a kiválóan emberivel az emberi közösség felé fordúl; Ádám az istenihez, összekapcsolván vele az emberit. Faust megoldása: az egyéni föláldoztatása, az egyetemesnek; Ádámé: az istenivel összeolvadás, a végetlenség gondolata által. Az önző Faust önzetlenné lesz, az elbizott Ádám megadóvá. Annak a bocsánatot hirdetik az égi seregek, ennek a gondviselést.

X. Külön forma-e a korlátlanságra törekvő ész?

Zeising a korlátlanságra törekvő észt is fölveszi a fenségbeli kiválóság tragikai formái közé. Az értelemnek abban a törekvésében, melylyel mindent fölfogni, mindent áthatni, mindent megszerezni igyekszik, egészen külön formáját jelöli meg a tragikai kiválóságnak. Itt idézi Faustot, ki véges emberi tudását isteni mindentudássá akarja emelni, minden homályt megvilágítani, minden csomót megoldani, minden titkot kihüvelyezni, a legnagyobbat és a legkisebbet, a külsőt és a belsőt, a makrokosmost és a mikrokosmost áthatni tör. Ezen, a tudás egyetemességére való leküzdhetetlen törekvést jelöli Zeising Faust alakja legkiválóbb oldalának, melynél fogva oly fenséges jelenségül tűnik fel előttünk. De csakhamar félrecsap s Faust tragikumának alapját a törekvésben, mint ilyenben, a törekvés totalitásában keresi. Ádám is tudni akarja a tudhatatlant, megismerni a megismerhetetlent: ez a vágy mindkettejök tragikumában alkotó elem. De egyáltalán nem valami külön formája a tragikai törekvésnek. Ha a kört, melybe e felfogás vezet, csak röviden veszszük is szemügyre: meggyőződhetünk felőle.

Vischer a tudóst, a gondolkodót, a filozofot, ha csupán az észbeli tevékenység képviselőjének tekintjük, általában kizárja az eszthetikai jelenségek köréből. Hegel az igazi páthoszt tagadja meg tőle. Az ész emberének munkája, a gondolkodás, ugyanis merőben benső, nagyon is elvont természetű s nem érzekelhető. Azon, a mi az emberből érzékeink alá esik, kevés vagy semmi a nyoma. Csak ha a gondolkodó alakjára rányomja mélységének bélyegét, indulatokat ébreszt, érzésbe és cselekvésbe megy át s határozóvá lesz sorsára: akkor válik eszthetikaivá. Ilyenkor megfelelő külső alakot hódít magának s abban nyilatkozva hat ránk. A szellem hősei közül a költők, művészek, hittanítók belső élete természeténél fogva inkább mutatkozik testiségöket is áthatónak, mint a tudós elmélkedése. Az ihlet, a képzelet elragadtatása, a vallásos lelkesedés erősebb és jellemzőbb bélyeget nyom a külsőre, mint a tudományos gondolat. Innen a művészet szívesebben és nagyobb sikerrel keresi fel őket, mint a tudósokat. Rafael _Disputá_ja elragadóbb, _Parnasszus_a melegebb és életteljesebb alkotás, mint az _Athéni iskola_. Munkácsy _Milton_ját a költői ihletnek szenvedélyes, szinte önkívületi elragadtatása teszi fenségessé, melyet alakja, mozdulata, tekintete tükröznek. Pygmaliont a saját alkotása iránt benne ébredt szenvedély sorozza ide. Faust, Sokrates, Hamlet, Spinoza csak az által eszthetikai jelenségek, hogy kételyeik véröket emésztették s tudásszomjuk szenvedélylyé lett. Ilyennek tűnik fel Empedokles, midőn az Aetnába ugrik, hogy a természet homályos erejével egyesűljön. Aristoteles gondolkodása s ennek nagyszerű eredménye kívül marad a szépen; de személyét eszthetikaivá avatja a monda, mely szerint az Euripusban kereste halálát, mivel áramlatát felfogni nem birta. Egy középkori német bohózat is költőileg használja fel Aristoteles alakját; de nem tudása, hanem egy komikai érzése alkalmából. Morálja, hogy: a bölcs is csak ember.

Ha már a tudásszomj oly szenvedélylyé hevűl, mely nem nyughatik meg az emberinek korlátai között, ezeket áthágni, föléjök emelkedni törekszik, megsérti őket: nemcsak általában eszthetikai, de egyenesen tragikai jelenséggé emeli hősét. Tragikussá lesz ez, ha magát a létet dobja is el, melynek határai között lehetetlennek tartja vágya kielégítését, vagy ha e korlátokat akarja lerontani s tudását lehetetlen régiókba csigázni. Igaz, hogy az utóbbi eset csak a monda, a képzelet alkotásai körében lehetséges. Itt a hős természetesen nem olyat hódít meg, a mi magában, absolute igaz; hanem csak olyat, a mit az emberi képzelet igaznak sejt. Byron Kainja, Luczifer segítségével, csak olyannak láthatja a mindenséget, a minőnek sejtelmünkben dereng. A földi korlátokon túlemelkedése abban áll, hogy: igaznak tudja azt, a mit mi csak sejtünk, képzelünk igaznak. Azt képzeli, hogy tudja azt, a miről mi tudjuk, hogy csak képzeljük. Természetes épen ezeknél fogva, hogy mindnyáját csak a monda, a babona teremtheti. De e mondai alakok ránk nézve, széptani szempontból, csak annyit érnek, mint az élet emberei. A mi Hatvanink sem elégedett meg az emberileg lehető tudással. Széles tudományát a debreczeni diákok képzelete az ördöggel való czimboráskodásnak tulajdonította, kivel még Bázelben kötött szövetséget. Sok csodadolgot mívelt, megfoghatatlan titkokat magyarázott, embereket rontott és gyógyított, mindent tudott, csak magát nem tudta megmenteni. Czimborája eljött érte fekete galamb képében és magával vitte. Bethlen Gábor híres gyulafehérvári professzoráról, Bisterfeldről, ki a világbölcseséget tanította, szintén maradt egy monda, hogy az ördöggel szerződvén, nem csöndes halállal múlt ki, hanem annak kerűlt a kezére. Ide tartoznak a boszorkányok is, kik közül sokan magok is hittek természetfölötti hatalmokban s elbizakodva szenvedték a tűzhalált. Jósika szegedi boszorkányai, Tóth Örzse, Banda Kati.

Mindez alakokban, bár így külön körbe foglaltuk, nem találhatjuk a kiválóságnak valami külön formáját. Sem természeténél, sem alapjánál fogva nem. A közvetetlen czélok, melyekre a korlátlan akarat vonatkozik, némileg különbözők lehetnek: az érzéki világ meghódítása, egy erkölcsi áramlat legyőzése, külső uraság megalapítása, a korszellem megmásítása, az isteni erő megtörése. A fentebb elősorolt példák csupán e czélok mellé állítanak egy újat, nem pedig a korlátlanságra törekvésnek magának képezik, az akarat és érzés mellett, külön formáját. Itt is csak az akarat törekvésével van dolgunk, mely a mindenséget akarja meghódítani: a mindenséget arról az oldaláról, honnan értelmünkre, eszünkre vonatkozik. Nem annyira erejét, gazdagságát, szépségét, mint inkább törvényeit, titkait. A döntő mozzanat benne nem a tudás korlátlansága, hanem az akarat törekvése a tudás természetes korlátainak lerontására. Nem a mindentudó a tragikai jelenség, hanem a mindentudásra törekvő ember. Nem az ész törekszik korlátlanságra, hanem az őt szolgáló akarat. Faustnak nem az esze munkás akkor, mikor Mefisztóval szerződik, hanem az akarata. Akár Balzac Rafaeljének a _Chagrin_ben, mikor a bűvös bőrdarab használatához folyamodik. Az ismertetett jelenségek tehát, Faust és a többiek, kétségtelenül a korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartoznak.

A mondottakból kitűnik, hogy sem Ponsard Galileije, sem Gutzkow Uriel Akostája nem valók igazán e körbe. Mindegyik szenvedélyes vágygyal keresi ugyan az igazságot, de nem a megismerhetetlen igazságot: a minthogy mind a ketten meg is ismerik. Bukásuk nem is az emberi tudás korlátainak lerontásából, hanem a felismert igazság megtagadásából folyik, melyet egyikök apai szeretetének, másikuk szerelmének áldoz.

XI. A korlátlanságra törekvő érzés.

A fenségbeli kiválóságnak az akaraton kívül másik, már határozottan külön formája: a korlátlanságra törekvő érzés. Az egyén keblében született érzések egyike vagy másika nem simúl be a lelki élet öszhangjába; ellenkezőleg: túlhatalmasodva, magán kívül minden mást elnyomva és megsemmisítve, megrontja azt. Uralkodóvá lesz az egyén egész valója felett s elfeledi és elfeledteti minden természetes korlátját. Az egyetlenné lesz, melyet a hős ismer s a melynek magát és a világot mindenestől szenteli. Érvényesíteni törekszik, tekintet nélkül minden másra, lelke egyetlen tartalma s élete legfelső czéljaképen. Ajas csak sérelmére gondol, hogy Achilles fegyvereit másnak itélték, s a sérelem érzete oly kizáróvá lesz lelkében, hogy beleőrűl s őrültségében meggyalázza magát. Niobe anyai büszkesége megsérti Letonak s gyermekeinek, Apollonak és Artemisnek, isteni fenségét. Hamlet fájdalma, szégyennel és boszuérzettel teljes bánata egyetlen rugójává lesz vágyainak, tetteinek, egész életének. Margit önfeledt szerelme minden korláton, minden földin túltör: a hol kedvese nincs, ott csak a sír van. Az érzés mindnyájoknál, nem az élet kisérője, tartalmának része, hanem maga az élet és hivatás. Kizárólagosságában, azaz meg nem szabadúlva s nem is szabadúlhatva korlátaitól, általánossá emelkedik. Ez oly ellenmondás, mely az egyénben nem lelhet megoldást. Szenvedélye nem okoskodik lehetőről és lehetetlenről, hanem a világ ellen törve megsemmisűl, vagy maga ellen fordúlva elemésztődik. Ebben a létben, ennek korlátai között nem elégűlhet ki: eldobja tehát a létet. Vagy összezúzza magát, vagy saját lángjában hamvad el. Az ilyen törekvéseknek, mint Bulthaupt Romeoról és Juliáról oly szépen mondja: «eszményök lesz egyszersmind halálukká».

Romeot és Juliát említettük. Az érzés mértéktelenségét, általánosságát, mindent fölemésztő tüzét nem éreztetheti velünk semmiféle költői alkotás élénkebben, mint a veronai szerelmesek története. Alig pillantják meg egymást a bál tolongásában, szenvedélyök, villámcsapásnál gyorsabban, lángra lobban. Rozalindának révedező, képzelt kínok közt senyvedő, hamis Romeoja, mily igazzá lesz mindjárt első kitörésével, melyet Julia fakaszt ajakáról:

Szerettem én már? Esküdd el, szivem!

A szépség benyomása, a szerelem születése, a múlt megtagadása s az eskü: egyetlen, a legelső pillanatra esnek össze. És a lány szíve is, a mint a bál után dajkájától a szerelem furfangjával kérdezősködik az ifjakról, már akkor mindenét hirtelen szerelme koczkájára tette:

Tudd meg nevét; ha tán Nős már: sirom lesz nászágyam csupán.

E pillanattól kezdve csak egymásra gondolnak; minden törekvésök: egymásévá tenni és egymásénak maradni. Julia nem Capulet, és Romeo nem Montaque többé; bensőleg kiszakítják magukat harczban álló családjaik kötelékéből. Rájok nézve nem létezik többé múlt és jövő. Nem amaz, mely szétválasztásukra tör, és nem ez, mely tervezést, gondolkodást igényelne tőlük. Csak arra gondolnak, hogy a családi kényszer daczára összekelhessenek; majd meg arra, hogy együtt maradhassanak, bár Mercutio és Tybált árnyéka választja őket el; végül meg arra, hogy a herczeg parancsa, a szülők akarata, élet és halál ellenére ismét összekerűlhessenek. A szerelem életökké, ennek teljes tartalmává lesz, s halálukká is, ennek kikerűlhetetlen okává. Ketten tesznek egyet; de ők ketten mindent akarnak tenni. Valójoknak e teljes egygyé olvadása képezi szerelmök fenséges erejét. E szerelem nem üres merengés és tétlen sohajtozás: kétségkívül érzéki színe van, testöket és lelköket, egész lényöket illeti. Ebből meríti elbájoló valószerűségét és megragadó hevét. Romeót elkábítja, vakká és örjöngővé teszi, ki nem lát, nem gondolkodik s csupa oktalanságot cselekszik; Julia lelkét ellenben megerősíti és fenséges lelkesedéssel tölti el. Csak ellenállására gondoljunk, mikor szülei Párishoz akarják kényszeríteni. Sajátságosan párosúl itt a szenvedély magasztos hevével az izgalomban égő női lélek leleményessége, a mint Capuletnénak adott válaszába belekeveri Romeo nevét. Mindent megvall, mert szívéből önkénytelenül kitör a kedves név, s egyúttal mindent eltitkol. Jamessonné ily találó szavakkal jellemzi őt: «Shakspere nőalakjai, épen mivel valóságos asszonyok, valamennyien vagy szeretnek, vagy szerettek, vagy képesek szeretni; de Julia maga a szerelem. A szenvedély, lényének foglalata s rajta kívül nincs élete; ez lelkének lelke, szívének verése, ereinek vére, mely testének minden atomját áthatja. A szerelem, mely Portiában oly szűzien és nemesen, Mirandában oly lágy fínomsággal és félelmetlenül, Perditában oly édes bizalommal, Rozalindában oly játszi enyelegve, Imogenben oly állhatatosan, Dezdemonában oly odaadólag, Helenában úgy égve s Violában oly gyöngéden jelenik meg: Juliában egyszerre valamennyi módon; mind emlékeztetnek rá, de ő senkire, csak saját szép magára.» Hogy mennyire egyek kedvesével, nem éreztetik szóval jobban, mint a hogy Romeo számüzetésének hírét fogadják. Az ifjú a barátnál haját tépve veti földre magát s őrjöngve kiáltoz:

Verona falain kül nincs világ, Csak tisztító tűz, kínhely, sőt pokol! Száműzve innen: az egész világból Vagyok kiűzve; az pedig halál!

Julia fájdalma pedig, a dajka rémhírére így tör ki:

Száműzve Romeo! E szó apám’, Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát, Megölte mind! Száműzve Romeo! Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban, Nincs szó, kitenni értelmét valóban!

Az érzésnek mily egyetemességre törekvését jelentik e nyilatkozatok! Csupán a szerelem teszi nekik a világot, az életet; minden ebbe olvad bele előttök, ez által születik és vesz. Minden gondolatuk és érzésök egy czél felé irányúl, egymás birtokához tapad. Egymástól elszakadniok annyi előttök, mint a halál; a halál pedig annyi, mint az egyesűlés. E szenvedély keletkezésének és bukásának szükségszerűsége egyaránt szembeötlő. A két ház sötét viszálkodása közt, az erőszakos és véres világban, a durva és számító környezetben, melynek gyűlölködése törekszik korlátlanságra, ha már születik szerelem, képzelhető-e az másként, mint a legteljesebb ellentét formájában? A mértéktelen gyűlölettel, mely nem ismer semmi szeretetet, csak ilyen mértéktelen szerelem szállhat szembe, mely az élet tényezői közt számolni sem tud a gyűlölséggel. A gyűlölködés mértéke adja meg a rá visszaható szerelemnek is mértékét, azaz mértéktelenségét. De veszte is kikerűlhetetlen. A világ nem ápolhat, az egyetemes nem tűrhet ily korlátlan érzéseket, melyek megrontják öszhangját. Természetes ellenhatását a szülők durva kényszere csak fokozva, eszményítve tünteti föl.