Part 5

A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl, útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi kardját már ifjú korában villogtatja a st.-albansi és wakefieldi csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja magát a családi kötelékből és föléje helyezi az erkölcsi törvénynek: Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király fölött, tisztában van czéljával:

Ha trón Rikhárd számára nincs, Mi más gyönyört ád néki a világ?

A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza, legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is, Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.

Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot, mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach ép úgy, mint Szigligeti erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az észszerűség. A gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is, érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben, hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is, melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt, szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt, nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt, fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak, mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja: igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor, Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint piperés puhaság. Kineveti magát érte:

Vajjon lehetne-é szeretni engem: Oh szörnyű balhit csak gondolni is!

A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges. Gondoljunk Sophokles Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat, annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt ideig-óráig egy-egy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül futja meg pályáját. Vischer csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely alapját képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel, hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.

IX. Ádám és Faust.

Madách Ádámja és Goethe Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.

A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé, szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek; kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen. Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni. Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől mentse meg, bármilyen áron:

Mi túl van, nem tekintem sokba, Csak e világot döntsd előbb romokba, A másik kelhet azután. Örömeim mind e földből teremnek, E nap süt minden keservemnek; Csakhogy ezektől nyugtot leljek, Aztán mi jöhet, jőjjön ám. Mit bánom, túl mi lesz velünk majd, Hogy gyűlölünk-e s szeretünk majd, S lesz-é, ha a kör megnyiland, Ott is még egy Fent és Alant.

Nem egészen így kezdi Ádám. A paradicsomban teljes mértékben érzi a lét örömét: istene a földnek. Legelső szavaiban az erő öntudata nyilatkozik. Ennek egész lesújtó felsőségével utasítja vissza a hozzá szegődött Luczifer kérdését, hogy: talán fél tőle. «Tőled, hitvány alak?» ez a válasza. A mint a kherub lángkardja kihajtja a paradicsomból s az Úr ítélete zengi át a világot, az ördög ismét kérdéssel fordúl a menekvőkhöz: csüggednek-e? «Koránse hidd!» feleli Ádám. Az édenen kívül vert tanyában újra ez a bátor önbizalom szól belőle:

Érzem, hogy isten a mint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és a mit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez s büszkeségem.

E büszkeség, hogy sorsának urává lett, az erő öntudata, a benne való elbizakodás: a talaj, miben tragikumának magva megered. Útjára a maga erejével indúl, melylyel kénytelen beérni, s azt hiszi, hogy be is érheti. Küzdelmében nem érzi az isteni vezérkezet; de voltaképen nincs szüksége az ördögére sem. Igazában, emberileg véve, egyenlőn erősek Fausttal. De Goethe tragédiájának kiindúló pontja Faust tehetetlenségének, ereje elégtelenségének érzete, minden fenséges adományai daczára is; Ádámé pedig az erőben való bizakodás. Egyenest ide mutat Luczifer is mindjárt kezdetben, az Úrral való vitája alkalmával. Az egész teremtés, büszke rendjével és kérkedő öntudatával, a végén csak hitvány salak:

Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi. Te nagy konyhádba helyzéd embered, S elnézed néki, hogy kontárkodik, Kotyvaszt s magát istennek képzeli.

Valóban, Ádám istennek képzeli magát, a maga istenének. Ezt a féktelen önbizalmat meg-meglankasztja ugyan az élet rejtelme, az anyag levíhatatlansága, a föld szellemének gőgje; de végkép nem töri meg. Kétségei, elbátortalanodása múló hangulat, s tragikai pályáját nem ezek nyitják meg.

Faust öngyilkosságon tépelődik s a végzetes szerződés megkötésekor, félig csüggedetten, csömört emleget minden tudástól; csak a mámort, a fájó kéjfulánkot kivánja magának Mefisztótól, az emberlétnek ősi osztályrészét, de oly kiterjedésben, oly teljességgel és mélységgel, a hogyan egyetlen embernek külön nem adathatik. Ádám a csapást, hogy ember-voltára utasíttatott vissza, férfiasan viseli, sőt daczczal fogadja. Habozása múló s a vágy, melynek teljesítését Luczifertől várja, «ifjú keblének forró vágya»: egy tekintetet vetni jövőjébe, hadd lássa, miért küzd, miért szenved. Ez úton maga jár, a mint lábai bírják s elejétől fogva magasabbra és magasabbra, az emberiség eszmei czélja felé törekszik. Íme különbsége már a két hős kiindúló pontjának, mely törekvésök, küzdelmök, egész pályájok természetét is meghatározza.

Mindegyikökben az örök ember lelke munkál; az a tűz ég, melyet Prometheus rablott az Olympról. De mindegyiknél más viszonyok között, más alakban, más föltételekkel. Mindegyik elszakad az istentől; de igazán csak Faust veti magát az ördög karjaiba, Ádám csupán kisérőnek fogadja. Faust az ördög segítségével tesz mindent, Ádám csak lát mindent az ő segítségével. Faustba valósággal beleköltözik az ördög s benne aktiv hatalommá, intéző erővé lesz, míg Ádámnak csak mintegy mellette marad. Midőn Faust, nem találva megnyugvást sem a tudományban, sem az élet szépségében, sem a kegyeletben, a gyermekkor emlékeiben, sem a kijelentésben, az evangéliomban: elfordúl istentől, a kibékítő befejezés daczára is, földi útján az ördögé lesz; Ádám csak magára marad. Luczifer, a maga erejéből megfutott pályájának kétségbeejtő oldalait mutogatván neki, még mindig csak igyekszik rá, hogy körmei közé kerítse. Ádám szorosan véve nem is szorúl rá soha, Faust pedig minden pillanatban. Ennek Mefisztó szövetségese, segítő társa, Ádámnak csak kisérője. Ebben rejlik egyik fő oka annak, hogy Lucifer alakja oly gyöngének tetsző, oly kevéssé kidomborodott, oly hatástalan az _Ember tragédiájá_ban. Mefisztó tevékeny szellem, a ki jóból rosszat és rosszból jót alkot; Luczifer csupán okoskodik és mutogat. Amaz nemcsak a mindenütt jelenvaló, de a mindenben munkás ördög; ez majdnem paradoxon: passziv gonosz. Egyetlen hatalmas, igazán ördögi föllépése az, mikor az Úr előtt térdre borúlt Ádámhoz odarúg e szókkal: «Fel a porból, állat!» Mily mélyen s mily erős költői érzékkel van gondolva e kitörés. Ádám benső küzdelme az elbizakodás és az alázat között folyt s itt, a megaláztatás momentumában, valósággal az ő ördöge érzi vereségét. Ádám legyőzetése egyszersmind Lucziferé; de míg amarra nézve megváltatás is, ennek csupán leveretése. Az ördög kénytelen belátni, hogy minden számítása az ördögé. Ennek bizonyosságára, megmásíthatatlanságára kitör belőle a düh. De e magában kitünő mozzanat semmi öszhangban nincs Luczifer lényével s azért nem is hat kellő mértékben.

Más hát Faust és Ádám kiindúló pontja s más-más eszközökkel, más támogatással is kelnek útra. Faustba is az emberiség lelke szorúlt; de nem a közért hevűlő, az egyetemesért lelkesűlő lélek, nem az, a mely, bár tévedésből is, önzetlennek tartaná vagy kivánná tartatni magát. Mindaz, a miben az egyéni nagyság gyökerezik, megvan benne, hogy végül az egyetemesnek való feláldoztatás szükségszerűségét hirdesse. A korlátlanságra törekvő akarat, vágy, tudás, alig volt valaha élesebben és világosabban kifejezve, mint a hogyan Mefisztó jellemzi Faustot az Úr előtt:

Ugyancsak furcsa módon hived a’: Nem földi a bolondnak étke, itala. Forrása őt távolba hajtja, Hogy őrült, félig tudja tán, Az égtől legszebb csillagát ohajtja, A földtől minden üdvöt megkiván, S nem rejt olyant közelség, messzeség, Mi megnyugassa fölkavart szivét.

Ime Faust jellemének alapvonása: e csüggeteg őrjöngés, mely, egyénisége kínzó korlátainak daczára is, voltaképen mindent bírni, mindent élvezni, mindent ismerni akar. Vétkesen támad föl, hogy elmozdítsa a régi határt, s szenvedélye valami általánosabb, valami fensőbb állapotra irányúl a nélkül, hogy egyéniségének föláldozására csak gondolna is. Mefisztó figyelmezteti a lehetetlenségre; de Faust azt mondja neki: «Akarom.» Bizonyára emberi törekvés; melyikünkben nem él legalább csirája? A hatalmasan kifejlett egyén hivatott képviselője a fajnak. Ily értelemben mondjuk általános emberinek azt, a mi Faustban az eget ostromolja. De nem akkép, mintha ő, mint Faust, mint töprengő tudós, mint Margit csábítója, mint a császár udvari embere és katonája, mint Heléna kedvese: az emberiség közös érdekének képviselője lenne, hódolattal valamely általános eszme előtt vagy legalább tévedésben az iránt, hogy ilyet képvisel. Elejétől fogva mint Faust törekszik czélja felé, ügyet is alig vetve másokra, sőt olykor szinte kegyetlen nem-törődéssel érdekök és javok iránt. Mikor Mefisztótól azt kivánja, hogy éreztesse vele mindazt, a mit ember érez és érezhet: a mámort, fájó kéjfulánkot, szerelmes gyűlölést, üdítő boszúságot, minden földi fájdalmat: már a következő szavakkal maga magyarázza meg világosan ohajtását. Az egész emberiség örömét és búját akarja szívére tetézni. Törekvése hát nem az, a mint nyiltan kifejezi, hogy magát az emberiségbe olvaszsza, hanem hogy ezt magába. Hogy az Auerbach-pinczében s a boszorkány-konyhán, a testi és lelki durvaság tanyáin, nem érzi jól magát, az mitsem bizonyít: egyszerűen nem úgy van alkotva. Életének kimagasló epizódja a Margit tragédiája. Az időnkint lelkében ébredező jónak daczára is, mily szörnyű önzés az, a mi e jeleneteken át lelkében munkál! Mily hirtelen és durva sovárgással követeli Mefisztótól az alig megpillantott szűzet; mily mohó és kegyetlen kézzel esik neki e törékeny virágnak! Szenvedélye utóbb, az erdő és barlang czímű jelenetben, mikor prédáját magával együtt a pokolnak szánja, csak erőben és ékesszólásban nyer, természetét azonban nem változtatja meg. Önzésének nyomában jár természetes átka: a bűn és nyomor, az anya veszte, Bálint megöletése, Margit szégyene, bűne, halála. Az ördög vezérli, sugallja, segíti, s abban a körben, melybe beköszöntött, valóban a gonosz elve lesz uralkodóvá, mely a földön nyomort és igazságtalanságot terem. Coleridge fejtegette, Faustról szólván, hogy a tudománynak önmagáért vagy nemes czélból szeretése sohasem okoz csömört; de Faustban a tudásszomj érzékiséggel olvad egybe. Az ékesszóló visszautasítás daczára, melylyel ez állítást Lewes kiséri, van benne némi igaz. E benyomást fokozza az a körülmény, hogy Faust, mikor a boszorkánykonyhában a szép női test láttára reszketni kezd, vén ember, ki harmincz évet szeretne levétetni válláról. Az érzéki vágytól mámoros vénség! Az önző és szinte természettelen érzékiség képe ez, mely önkénytelenűl belejátszik a későbbi jelenetekbe. Visszás emlékétől nem tudunk megszabadúlni akkor sem, mikor Faust, bűbájos italtól megifjodva, már Margittal áll szemben. Az álarcz alatt újra meg újra a régi alakot látjuk. E megjegyzésekkel s némely következőkkel, igaz, tételeinket úgy támogatjuk, hogy eltérünk a lelkesűlt Faust-magyarázóktól: mondanunk sem szükséges, hogy a csodagazdag költemény bámulatában egyek vagyunk velök. Eltéréseink inkább széptani meghatározásaikra, mint széptani becslésökre vonatkoznak.

A hajmeresztő iszony jelenetei után Faustot, a második rész elején, virágos ágyon pihenve találjuk, hol jótékony tündérek lengik körűl. Énekökben elhangzik Margit jajveszéklése s alakja is, mint ködkép, tovatűnik Faust elől, hogy végül majd csak a Szűz Anyát kisérő vezeklőnők egyikében ismerje fel újra áldozatát. Csábítója már feledett. Margit rettentő pusztulásának képét közvetetlen követi a feledést példázó jelenet. Azt halljuk, hogy ez elragadóan zengő versek csak szimboluma a feledés folyamának és eszközeinek. De Faust alakja nagyon is alkalmasnak mutatkozik e rövid jelenet szimbolikájára, arra, hogy a vigasztaló erők épen rajta bizonyítsák be feledtető hatalmokat. Azonkívül itt nem valamely csapásról és bánatról, hanem bűnről és benső lakolásról van szó, arról, a mi Byron _Manfréd_jének fő motivuma. A velőkig ható Astarte-jelenettel áll szemben a virág-párnán pihenő Faust. Így már a nagy költeménynek e kis részlete nemcsak a feledés természetét érteti meg velünk költőileg, hanem ép oly erővel éreztet egy másik igazságot: azt, hogy az önző akarat életében, mely magát tekinti a világ legfőbb jogos hatalmának, a bűntudat rend szerint elenyészően csekély momentum. A rózsaágyon Faust új létbe álmodja át magát, a császári udvarba, hol Helénát idézi föl. Kezdődik az allegoria s vele egy különös ellenmondás elé jutunk. Faust egyénisége egyre jobban halványúl; ezzel azonban számító volta, alakjának hideg benyomása is fokozódik. Ekként, általánosúlva sem vetheti le, hatásában, az önzés színét magáról. Nem fektetünk különösebb súlyt a tisztán kiemelt erőszakosságra, melylyel megrohanja, elveszti, újra megkeresi és élvezi Helenát. Az emberi szellem művészi törekvése, vágya a klasszikai szépség után: ime szokásos magyarázata. Ez a szépség, ez a törekvés nem tisztítja meg Faust lelkét s más úton következik a megoldás. Vágyával végre az egyetemes irányába fordúl:

A földkerekség kinál még helyet Csodás tettekre; lássa, mit teszek. Merész kitartás ereje hevít.

A császár ellen trónkövetelő lépett föl s ő belevegyűlt a közöttük folyó harczba. Ebben vívja ki, Mefisztó segítségével, a tengerpartot, megnyugvása terét, helyet sírjának. De pártállásában, melyet a küzdő felek között elfoglal, megint csak a régi Faust áll előttünk. Sőt még rosszabb: nem a szenvedélyes önző, hanem a számító önző. E pontra élesen mutatott rá már Vischer is. Faust épen nem bírálja a kitört viszálkodás erkölcsi oldalát; rá sem gondol, hogy melyik pártnak győzelme lenne hasznosabb az országra. De a maga érdekével teljesen tisztában van. Csak ez vezeti a gyönge, élvsovár császár zászlaja alá, ki a győzelem után megint korábbi érzéketlenségébe, lustaságába esik vissza. Ámde Faustnak épen ez kell, hogy hatalmat nyerjen fölötte s urává lehessen a sovárgott területnek, hol végre a köznek, a nép jóllétének szenteli magát. Ime még váltságának eszközét is önzésével szerzi meg. Végre hát megismerte az igaz útat, az igaz gyámolítót, az igaz eszmét. De a megtalált igaz úton már nem juthat el a siker határkövéig. Milyen volt eddigi élete, elmondja a Gondnak:

Csak átrohantam a világon; Minden kéjt üstökén ragadtam, Cserben hagyatva, futni hagytam, Hadd kerűljön, mi elkerűlt. Csak vágytam, – és ha sikerűlt, Meg újra vágytam. Így törtetve Rontottam át az életen, Erős, nagy egykor, ámde most Bölcs, óvatos. A föld világát Jól ismerem: felhőkön át Nem hathat a tekintetem. Bolond, ki oda kancsalog.

Az önzés pályája, az a pálya, mely Eötvös szerint egyedül nem vezet a vigasztalás forrásához a földön. Faust sem olthatja belőle szomját. Akkor marasztalná a pillanatot, ha önzetlen törekvésének sikerét látná: akkor lenne boldog. De lelkében megszületett a megváltó gondolat és ez meg is váltotta őt. Az önzetlenség csak az önzőnek lehet váltsága.

Merőben különböző Fausttól Ádámnak lénye is, útja is. Már tragikai pályájának kiindúló pontján, a paradicsomban, milyennek ismertük őt meg? Uraságot igénylőnek és szerető szívűnek. Legelső nyilatkozatai hamar felpattantják előttünk lelke kincsesházának zárát. Szemünkbe ragyog onnan a gyöngéd, szinte hódoló szeretet tiszta vizű gyémántja, melyet élettársának szentel. Ő, a kiben annyi büszkeség, oly fenséges önérzet lakik, ily hódolattal áldoz Éva előtt:

Mi volnék én, ha, mint viszhang s virágban, Benned szebb létre nem feselne létem?

A büszke önérzet s e ragaszkodó szeretet együtt kisérik végig pályáján. A szeretet ható erőnek mutatkozik benne, mely természeténél fogva önzetlen és nemesítő. Faraonak a rabszolganő felé dobbanó szeretete nyitja meg fülét a sanyargatott milliók jajkiáltásai, és szívét szenvedéseik iránt. Ez érezteti vele borzalmas magánynak a hatalom rideg fenségét s ime, az egynek megnyilatkozott szívbe beférkeznek a milliók. Sergiolust az őrűlt álmok varázsába a szeretett Julia merengése ringatja; e szeretet bűnös, de egyszersmind mélynek és igaznak is kell lennie, mert megfoganhatik benne a testvériség szent eszméje. Kepler meggyőződését tagadja meg szerelmeért: csillagjóssá lesz, hogy elég pénzt kereshessen hűtlen feleségének; meggyalázza istenét, a tudományt, hogy Borbála szeszélyét kielégíthesse. Még Danton is megáll a vérpadon szeretni; és mikép szeret? Faust leszúrja Bálintot, Margit bátyját, ki ellene tör; Danton, a vér embere, a szeretettért meg akarja menteni ellenségét, a marquist. Szerelmében a könyörület ver gyökeret, egy pillanatra megállítja szörnyű útján, az egyedüllét gyötrelmének könnyét fakasztva szemében, és végzetévé lesz. A londoni vásárban talákozunk a legtöbb Faust-reminiscenciával: a kiséretét kináló udvarló, az ördög ékszerei, a megváltott leány. Nem jellemző-e, hogy e vonások a drámának mind abba a színébe esnek, mely az önző érdekek hajhászásának képe? A falanszter-jelenetben, midőn Ádám eszményét, a tudomány által rendezett társadalmat, keresi: csalódását épen az alkotja, hogy a szeretet, az önkéntes föláldozás e világban lehetetlen, s az alacsony érdekek mellett az érzés nemes joga is el van nyomva; a szív kapcsa helyett, mely az embert emberhez s így az általánoshoz fűzi, a bilincs uralkodik, mely mindnyájokat egy abstrakcióhoz láncolja. E nélkülözhetetlen vonzalom még az űrbe is elkiséri, hova, megvetve az anyagvilágot, Lucziferrel emelkedik. Greguss teszi e fínom észrevételt: «Ama túlemelkedő szemlélkezés üres és rideg, hiszen Éva nincs ott. E válságban Éva épen távolléte által hat Ádámra, s a föld szellemének szavában az ő visszahívó szózatát halljuk».