Part 4

Az ő eszményét, a görög-római tudományt és művészetet, feltámasztotta a renaissance Firenzében. A mily rajongással küzdött érte egykor Julianus, oly mély gyűlölet égett ellene Savonarolában, a ferrarai dominikánusban. Kiszáradt arczán és beesett szemgödreiben a régi keresztyénség aszketikus szelleme lángolt. Utálta a pogány filozófiát és művészetet, melyek az egész világot meghódították és eltérítették az istentől. «Az emberek Aristotelessel, Platóval, Vergillel és Petrarcával tömik meg a füleket s mitsem törődnek lelkök üdvösségével; a sok könyv helyett miért nem tanítják azt az egyet, melyben a törvény és az élet benne foglaltatik.» Így gondolkodott a filozófiáról és a költészetről. «Mit szóljak rólatok, keresztyén festők, kik félmeztelen alakokat ábrázoltok? Kiknek ilyes képeitek vannak, pusztítsátok el őket s bizonyára istennek és a Szent Szűznek tetsző dolgot cselekesztek.» Így a művészetről. A képzelet megújhodását az erkölcsi újjászületéssel akarta elnyomni. Róma, a pápai udvar, bűnös Babilon volt előtte, az új Athénné varázsolt Firenze a romlás tanyája, s az egész olasz nép irtózatos örvények felett tévelygett. A pogány míveltség az érzékinek kultuszát támasztotta fel s ez ellen küzdött ő lángszavával Brunellesco fenséges kupolája alatt, a firenzei dómban. Annak tulajdonított minden nyomort, sülyedést, zsarnokságot. Az «elégedetlenek és kétségbeesettek prédikátora» volt. Rajongása, melylyel az érzéki embert erőszakkal ki akarta tépni a keresztyénből, prófétává tette. Malakiás és Jeremiás heve, gyötrelmei, szenvedélye vettek erőt lelkén s János mennyei jelenései az ő szemeinek is megnyiltak. Látásai voltak, jóssá lett. Irtózatos jövendőmondásai a hazáját fenyegető veszedelemről, a vérfürdőkről, idegen hódítóról: részben beteljesedvén, rendkívüli tekintetre emelték. A Mediciek elűzetése után kezébe kerűlt Firenzében a főhatalom. Új állami, társadalmi és erkölcsi rendet alapított, melynek kegyetlen szigorúsága csak az istenit tekintette s üldözőbe vette az emberit. A hiúság minden eszköze: selymek, ékszerek, drágaságok félretétettek; ünnepélyek, vendégségek, játékok eltiltattak; a szeretet parancscsá lett, mint az uzsora megszüntetése. Savonarola aszketikus rendje, mely minden világi gyönyörüségnek hadat üzent, egy ideig közlelkesedéssel találkozott, egyetemes akaratnak tetszett. Körmenetek töltötték meg az utczákat; a gyermekek zsoltárokat és himnuszokat énekeltek; a lányok szűzen akartak maradni férjhezmenetelök után, vagy kolostorba vonúltak; halálos ellenségek ölelték át egymást s adták vissza az igazságtalanul szerzett javakat. A vad ájtatosság, melyet Savonarola prédikált, máglyára hordta Lorenzo da Credi és Fra Bartolommeo képeit, Boccaccio és a klasszikus költők kéziratait s velök megbecsűlhetetlen értékű drágaságokat és műkincseket. E láz nem tarthatott soká. Az emberekben fel kellett támadnia végre is a megtagadott emberinek. Fel is támadt s Savonarolát máglyára hurczolta: áldozataként az elbizott akaratnak, mely tulajdonképeni önzés nélkül is zsarnokká tette. Ebből a szempontból tekintve pályáját, félreismerhetetlenül tragikus az. Lenau nem innen tekintette, hanem saját szubjektiv hangulatából, mely Savonarola oldalán fogott állást s benne csupán az isteninek hivatott s teljes jogában levő képviselőjét látta. Époszt írt róla; de minden igyekezete daczára sem kerűlhette ki, hogy olvasója a döntő momentumban ne hősének, hanem ellenfelének, Marianonak, adjon igazat. Savonarola vakon és erőszakosan cselekedett. Erőszakosságával azonban az üdvöt követelte az emberek számára, melynek ő csupán prédikátora kivánt lenni. Országa fejévé Krisztust tette s oly országot akart megvalósítani ebben, mely «nem e világból való». Maga egyszerű barát maradt a San Marco kolostor szűk czellájában. A pápa méltóságokkal akarta megnyerni; de ő azt válaszolta, hogy nem vágyik sem kalapra, sem mitrára, óhajtása csak olyan kalap, melyet mártirvér fest bíborosra.

Aeschylos Prometheusa nemcsak halálos ellensége a korábban segített Zeusnak, hanem az emberiség jótevője is, «a legemberszeretőbb dæmon». Épen e miatt hasonlanak meg. E miatt sújtja őt a gyötrelmek minden nemével a világ új istene. Az embert ki akarta írtani a föld színéről s új nemet teremteni helyébe; a pusztulásra ítéltet Prometheus fogta védelmébe s mentette meg vakmerő ellenszegülésével. De egyebet is tett érdekében: az Olympról rablott tűzzel egy új, fensőbb rendeltetésű embernek és életnek lett teremtőjévé. Ő ismertette meg a csillagok járásának titkát, a számokat és betűket; ő ajándékozta az emlékezetet; igába fogta a barmot és lovat s feltalálta a tengerész hullámszegő vitorlás hajóit; megkereste a föld gyomrában rejlő érczkincseket s megtanította a gyógyító szerek használatát és a jósjelek rejtelmeit.

Meglandítám a fáklyafényt, a hol Előbb sötét volt… Az emberek Minden tudást csupán nekem köszönnek.

Az általa osztott áldások a szellem felszabadúlását jelentik. Törekvésében azonban megsérti a határokat, melyekkel az istenek magukat a halandóktól elválasztották: a bilincseiből felszabadított, folytonos haladásra törő s czéljaira minden eszközzel rendelkező emberi szellem nem fogja tiszteletben tartani az isteni akarat által kijelölt korlátait. Prometheus tűzrablásával megszületett a tragikum. Zeus még csak most alapított hatalmának csorbításán haragra gyúl s a væ victis gőgjével és kegyetlenségével bünteti azt. Isteni lénye még nem tisztúlt meg a jog és rend istennőjével, Themisszel, való egybekelése által. A legmagasabb csak mint puszta erő, mint kényszer mutatkozik benne. Ezzel szemben azonban a Kaukazus sziklájához lánczolt Prometheus is megfelelő erőt képvisel. Mikor az Erő és Kényszer leszögezik, Hefaistos is megszánja:

Mi sajnos ez nekem, Prometheusz!

De a titán büszkén tűr és hallgat. Semmi kín, semmi kényszer nem veheti ki belőle azt, a mit Zeus szabadúlása váltságáúl kiván: a jóslatot, mely a trónját fenyegető veszélyt illeti. Két asszonyról beszélt, kiknek fia nagyobb lesz atyjánál; ha azok egyikével összekel Zeus, elveszti uralmát. Az égiek hallják s Hermes megjelenik, fölvilágosítást követelni tőle. De Prometheus elszánt daczczal hallgat és tovább szenved. Mikép tud szenvedni! Az öntudat, hogy csak jót akart és tett, s belső erejének elbizott érzete nem engedi, hogy hódoljon. Isten fölé emeli magát. Mily fenséges képe a lelki és testi erőnek, az akarat hajthatatlanságának, közönyével a kínok és erőszak iránt: egyedűl a kietlen magányban, keze-lába a sziklához szögezve, melle átverve a gyémánt-ékkel. Midőn Zeus követe még iszonyúbbakkal fenyegeti, így válaszol:

Mit ő csaholt, tudom. De ellenünktől Szenvedni nem gyalázat! Ám azért Csapjon reám, ha kell, a tűznek ős Két csíkja bár; a lég a bősz vihartól Rezegjen, és a menny dörögve zúgjon; A földtekét talpában és tövestől Rengesse förgeteg, s a tengerek Hulláma vad zajgás között verődjék A csillagoknak égi útjaig; A Tartaros éjébe sújtsa testem, A sors sebes örvényitől ragadva: De engemet megölni még se fog.

Íme az egész titáni költészet őse. Mint Schlegel mondta, nem: egy tragédia, hanem: a tragédia.

Mi lelkesíti Brutust Cæsar ellen? Eszményképe lehet a derék embernek: tele van nemességgel, hősiséggel, igazságérzettel, gyöngédséggel és emberszeretettel. Van öröme Cæsar szerencséjén s könnye szeretete miatt. Tekintélye, melyre az elégületleneknek szüksége van, lelki nagyságán alapszik. Midőn tépelődő lelke sugallataira, Cassius bősz kifakadásaira, a házába lopott felhívásokra hallgat s kimondja a végzetes szavakat, hogy: Cæsarnak meg kell halni, önző gondolatokról nála szó sem lehet. Maga úgy tudja, úgy vallja:

Személyes ok nem indít ellene, Csupán a közjó.

Az összeesküvésbe egyedűl republikánus álmodozása, polgárerénye és szabadságszeretete hajtják. Nem tűrheti a fő hatalmat egy kézben, a máséban ép oly kevéssé, mint a magáéban. Valamint legjobb barátját megölte Róma javáért, nála ugyanazon tőr van készen számára, ha honának halálát tetszendik kivánni. Egyéni vonzalma daczára gyilkolja meg Cæsart, nem mivel őt kevésbbé szerette, de mivel Rómát jobban szerette. Gyászbeszédében halálát jótéteménynek mondja, melyben a város minden polgára osztozik. Mellőzve most a természeti és erkölcsi törvényen ejtett sérelmet: a jót, melyet tenni akart, már erőszakossága is megsemmisíthette. A maga egyéni akaratát tévesen és elbizottan azonosította az egyetemessel; ez sérelmesnek érezte azt és visszahatott rá. A nép, mely Brutust kiabálja cæsarnak a megölt helyett, nem érzi jónak, szükségesnek a gyilkosságot, nem fogja fel okát; neki már másféle szükségei vannak, másféle jót vár. A tettnek inkább erőszakossága, mint üdvös volta hat rá; az összeesküvők részéről önzésnek, a maga részére sérelemnek nézi. Antonius beszédének hatása csak e nép természetes lelki tartalmát hozta nyilvánosságra. Nemcsak Cæsar megölése volt erőszakosság, hanem a mód is, melyen az összeesküvők hazájokat boldogítani akarták. Ez máskép kivánt boldogúlni s a szabadság hősei által megsértve érezte szabadságát. De Brutus tiszta jelleme és eszményi rajongása hódított; a birodalomra polgárháborút, magára és terveire bukást hozott.

«A zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek», mondja Kemény Zsigmond a _Ködképek_ben. E szavak röviden és találóan jellemzik a tragikai jelenségeknek azt a faját, melyről épen szó van. Ezt érezteti, mélyen és élesen, hőse, Jenő Eduard gróf is. Ő is elbízott akarattal, erőszakkal akarna boldogítani mindenkit, családját, ismerőseit, jobbágyait. De ezek a jóllétet kevesebbre becsülik, mint a függetlenséget, melyet áldozatúl követel érette. Népboldogító tervei egymás után dűlnek halomra s csupán meghasonlást, gyűlöletet és keserűséget arat. Ez indulatok hullámzása eltemeti önzetlenségét s csak erőszakossága marad, melyből családi szerencsétlensége, teljes pusztulása következik. Természetes fejlődése a korlátlanságra törekvő akarat ezen, látszólag önzetlen formájának. A harcz heve az egyént mind messzebb és messzebb ragadja, s az ellenállás, melyre alig számított, az akadályok, melyeket nem várt, egyre jobban ingerlik. A mint elbizottsága inkább és inkább erőszakosságra hajtja s erőszakoskodása folyton sértőbbé lesz: egymásután szaggatja el kötelékeit azokkal, kiket önzetlensége csatolt hozzá. A mily mértékben erőszakoskodik az egyéni akarat minél általánosabbá lenni, annál szűkebb körre szorúl. A kik azonosították is vele magukat, már nem közös törekvésök képviselőjét látják benne, hanem elnyomójukat; elszakadnak tőle s ellene fordúlnak. A szenvedély lázában, melyet a csalódások s a magára hagyottság táplálnak és fokoznak, az önzetlenségnek még színe is elvész. Az akarat, mely kezdetben fensőbb czéloknak látszott szentelni magát, végre maga lesz czéllá. Önzése leplezetlenűl áll előttünk.

Ez az átmeneti forma az elbízott akaratról az önzőre. Megtestesülését láthatjuk Coriolánban. Rettentő erejét, csodálatos hősiségét hazájának szenteli. A közjó gondolata, keresése vezérli tetteit s Corioli ostromára csak azt hívja, a ki hazáját magánál többre becsüli, mint a hogy ő tesz. Az alacsony, személyes érdeknek még gondolata is távol van lelkétől. Cominius azt mondja róla:

A zsákmányt megveté. A drágaságokat silány szemétnek Tekinté csak. Kevesbet követel, mint Mit a fösvénység adna.

De ő nemcsak a külső ellenségtől félti hazáját. A közjót elválhatatlannak hiszi az arisztokracziai elvnek, a tanácsnak uralmától, melyet a forrongó, kenyeret követelő nép megcsorbítani igyekszik. Nemcsak bensőleg gyűlöli a tömeget; ellene fordúlt lelke féktelen gúnyban, sértésekben, szidalmakban nyilatkozik. A lázongókat megtámadja, hogy miért zúgnak az érdemes tanács ellen, holott az istenek után az tartja rendben őket, különben egymást falnák fel. A senatus hatalmának teljessége, az ősi jogrend sértetlen fentartása: ezt kivánja. A mint Savonarola a keresztyént és embert nem ismeri öszhangban egymással, úgy Coriolan is elfeledkezik az emberről a polgár mellett. A tömeg azonban emberi jogait követeli, vérének árát, életének feltételeit: ő megtagadja. A heves tusában önérzete gőggé fajúl s az ellene áskálódó tribunokkal és zúgó néppel szemben már ép oly elbízott és erőszakos, mint önző. Előtte már nem a tanács és Róma egy jelentésű, hanem Coriolan és Róma. Sőt lázban tomboló szenvedélye még tovább ragadja. Gőgje nem képes elviselni a sérelmet s midőn Brutus tribun kimondja számüzetését, a haza ellenségének nevezve őt: már akkor valóban az. Ő, ki előtt egykor a haza gondolata volt a legelső, melyet életénél többre becsűlt, így kiált a népre:

Az ellenség tollának lebbenése Ejtsen kétségbe. Legyen hatalmatok Mindig, védőtöket száműzni, s végre Butaságtok… tégyen nyomorú Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely Egy kardcsapás nélkül hódíta meg! Megvetve a várost miattatok, Hátat fordítok… Széles a világ.

Ez már az önző akarat, mely nem ismer urat s csak önmagát képes szolgálni.

VIII. A korlátlanságra törekvő akarat: az önző akarat.

A korlátlanságra törekvő akaratnak elbízott formáját láttuk s utána azt az átmenetit, melyben már az önzőhöz hajlik. Az önző akarat nincs tévedésben eszméje, iránya, czélja felől, mint amaz: csak saját erejének mértéke felől. Saját egyes voltának teljes tudatával lép föl. Tudja, hogy akarata csak a magáé, czélja csupán ennek föltétlen érvényesítése; de erejét olyan rendkívül nagynak érzi, mely nem férhet meg korlátai között s nem érheti be egyességével. Mindazt, a mivel szükségkép összeütközik, a mi vele szembeszállhat, kicsinyli és megveti. E megvetésből merít jogot minden korlát lerontására s a maga egyéni akaratának legfőbbé tételére. Pereat mundus, dum ego salvus sim. A ki legerősebb, annak van legtöbb joga uralkodni: ebből indúl ki. Erejét mindenhatónak érzi s valóban mindenhatóvá akarja tenni. Felmagasodva, elbizottság, ész és hősiség által, ujjat húz az istennel s szétrombolására tör a világ rendjének, melyben az általános tökéletesség fejezi ki magát. Itt következik csalódásra ébredése, magánál nagyobb erővel találkozása, leveretése. Firdúzi Kaj Kávusz sáhja, ki nem érve be földi uraságával s elcsábítva egy gonosz szellem által, trónján ülve sasokkal ragadtatja magát az ég felé, magasba, túl a napon, honnan aztán összezúzva hull alá.

Ha a történetben példák után nézünk, első sorban találkozunk Napoleon alakjával, melynek tragikai elemeit oly erőteljesen fejezte ki Fichte a német néphez intézett beszédei egyikében. Igen érdekes utalásokat, fejtegetéseket találhatunk e tárgyra nézve Kazinczy Ferencznek és gróf Dessewffy Józsefnek egymással váltott leveleiben is. Az uralkodói erőnek, a hősi nagyságnak megtestesülése ő; magában egyesíti a fenségnek megannyi tényezőjét. Kezdetben úgy látszik, mintha az emberiséget akarná szolgálni: sasszeme biztosan fölismerné s hatalmas karja győzhetetlenűl védelmezné javát. De hamar beáll a fordulat. Beáll pedig nem az ellenállással kihítt szenvedély forrongása, hanem a diadal mámora által. Nem a küzdelem és a szenvedések, hanem a siker és győzelem csábítják rá. Épen ez különbözteti meg őt, elég élesen, az előtte ismertetett jelenségektől. Sért, mielőtt sérelmet szenvedne. Hite géniuszában, mely oly rendkívül magasra emelte, mindent lehetségesnek és mindent megengedettnek tekintet vele. De mindvégig lelkesedés táplálja s abszolut akarat vezérli. A mi a népfölkelés előtt ellenébe állt, mindkettőnek híjával volt, pedig csak egy, az övénél még erősebb, abszolut akarat által vala legyőzhető, melyet nem önző, hanem egyetemes czél állít síkra. «Kétségtelenűl igaz, mondja Fichte, hogy az erkölcs, a szabadság mindennek föláldoztatását követelheti; hogy mindennek föl kell áldoztatnia, azt ő helyesen látta s határozta el magában. És ő bizonyára utolsó lehelletéig szavának fog állani; erről kezeskedik akaratának ereje. Csakhogy nem az ő önző terveinek kell föláldoztatnia; hogy ezeknek áldoztassék, arra még ő maga is igen nemes; az emberi nemzet szabadságának kellett volna magát föláldoznia s mindnyájunkat magával együtt, és akkor én s mindaz, a ki a világot úgy tekinti mint én, örömmel rohantunk volna utána az áldozati szent lángok közé.» «Így a jók minden erejének egyesűlnie kell legyőzésére. Mert az ördög országa nem azért van, hogy legyen s az ingadozó, sem istennel sem ördöggel nem tartó uratlanok által békén tűressék, hanem hogy szétromboltassék s lerontása által dicsőség legyen az isten nevének. Ha ez az ember ostor az isten kezében, nem arra való, hogy meztelen hátunkat tartsuk oda s csorgó vérünkkel áldozzunk általa istennek, hanem hogy széttörjük.» Majdnem ugyanezt az eszmét fejezi ki Berzsenyi híres epigrammja is Napoleonról:

Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merűlve imádtak, S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt; Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag: Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon.

Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben nem igen jellemzi Shakspere. Megalapított nagyságában vezeti elénk, melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak, hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk, lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De van Shakspere drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is, hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van, sohasem jellemezte Shakspere erőteljesebben és megrázóbban, mint e pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga hírül hozza, hogy a jósok nem találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:

Ez, istenektől gúny a gyávaságra: Szivetlen marha volna Caesar úgy, Ha félelemből honn maradna most. De nem marad. Jól tudja a veszély, Hogy nála Caesar még veszélyesebb: Mi két oroszlán, egy napon születtünk, De a korosb és rettentőbbik én.

Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein, fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe, melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik; de Cæsar így felel:

Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni Tudnék, hajthatna kérelem. De én Szilárd vagyok mint éjszak csillaga, Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre Hasonló nincs az égnek boltozatján. Számatlan szikra festi az eget, És mindenik tűz, fénylő mindenik; De egy vagyon csak, mely helyén marad: Úgy a világ is fel van bútorozva Emberrel, s embervér, hús mindenik S érző; de minde szám között csupán Egyet tudok, ki víhatatlanúl És rendületlen megmarad fokán. Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom.

E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát, mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.

Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, Arany balladájában. Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése. Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott, kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen természetű zsarnoki törekvést éreztet Arany és Tompa Heródese s az utóbbinak perzsa királya az _Üres koporsó_ban.

A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt legtanúlságosabbnak látszik, _III. Rikhárd_. A legszélső, legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl meg. Nem ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének, különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik, visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki magát világosabban és és élesebben, mint _VI. Henrik_nek néhány jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja. Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:

Ha testem az ég hát így formálta: lelkem Egyenlő félszeggé pokol tegye. Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom, S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek, Csak a hasonlók lelkében tanyázzon, Bennem ne! Én csak én vagyok magam. Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem: Sötét napot hozok reád ezért; Jóslatokat sugdosva szerteszórok, Hogy Eduárd remegjen élteért, S hogy meggyógyúljon, halálod leszek. Henrik király s hercegje halva már: Rajtad a sor! aztán a többiek. Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.