Part 3

Egy lépéssel tovább menve, a páthoszszal nem mint állandóan hódolóval, hanem mint meghódolttal találkozunk. Ideiglenesen összetűz az egyetemessel, valója gyarló oldalának felülkerekedése, szívének elbizakodása, szemeinek vaksága miatt. Feltámad ellene, kiszakítva magát az általános öszhangból, minden erejének megfeszítésével küzd vele s maga ellen zúdítja. De az ellentétesség elvét nem képviseli a végsőig: megtér. A szenvedés téríti magához, melyet fejére idézett, mikor közte és törekvése közt megtalálja, felismeri az összeköttetést. A szenvedést méltó büntetésnek, az áldozatokat megérdemlett lakolásnak tekinti s forrásukat jogosnak ismerve el, törekvését megváltoztatja, az egyetemes tökéletesség, az isteni felé fordúl, ennek szolgálatába áll. Egy új eszmének lesz képviselőjévé. Pál apostol legendája példázza ez átalakulást. A keresztyének ellen dühöngve, az istenség és emberiség törvényei ellen bősz gyűlölettel indúl Damaskusba. A város kapui előtt elveszti szemevilágát s csak három nap múlva Ananiás által nyeri vissza. E jelenetet ábrázolja Dorfmeister szép képe a szombathelyi székesegyházban. A csapás megrendíti Pált, ki lelki vakságából is megszabadúlva, az új hit leglelkesebb apostolává lesz. Egészen ebben a szellemben fogja föl a legendát Michel Angelo freskója a vatikáni Capella Paolinában. A kép már rendkívül meg van rongálva, de régi rajzok és rézmetszetek szerencsére megőrizték a kompoziczió teljességét és részleteit. Az apostolt épen nem a mennyei jelenés elragadtatásában tünteti föl. Megvadúlt lova levetette hátáról s ő, a legnagyobb gyötrelem kifejezésével, kínlódva és tehetetlenűl hever a földön. Társai körülötte föl akarják emelni s egyszersmind védelmezik magukat. Nemcsak isten csodáját, hanem isten itéletét ábrázolja a kép. A felhők között Krisztus, hatalmas angyal-alakoktól körülvéve, mint valami királyi sas. A szenvedély erejével lő alá ellenségére és sújtja porba őt. Erő, mely fényeskedik és világosít, de büntetve. A megtérítés eszköze: a csapás.

Tágasabb körben ily jelenséget éreztetnek velünk a magyar közviszonyok a mohácsi vész után. A vad szenvedélyek tusája, pártoskodás, erkölcsi sülyedés közt, az országot sújtó csapásokat, az idegen hódítást, köznyomort igazságos itéletnek, méltó büntetésnek hirdeti a nemzet lelkiismerete, mely a prédikátorok és költők, Tinódi, Balassi, Károli, Magyari és társaik által nyilatkozik. E felfogásból fakadt a _Zrinyiász_, mely a szigetvári hős halálát engesztelő áldozatnak tünteti föl a nemzet bűneiért: a páthosz, mely benne nyilatkozik, nem ellentétes, hanem öszhangzó az egyetemes tökéletességgel. Mintegy a megtért, igazulást kereső nemzet megy általa és benne, legnemesebb képviselőjében, önkéntes áldozatra. Hogy a megtérés eseteiben a tisztán erkölcsi megoldás, azaz a bocsánat és az egyén boldogulása, melylyel főkép az úgynevezett érzékeny játékokban, de elvétve népballadáinkban is, találkozunk, példáúl _Molnár Anná_ban, – hogy az ilynemű megoldás jogosúlt-e mindenkor széptanilag is vagy sem, erről alább bővebben lesz szó.

Látszólag az _Ember tragédiája_ is abba a körbe tartozik, melyben épen mozgunk: a kiválóságnak szenvedések által való megtérítése körébe. Ádám a végetlenre, a mindenhatóságra, a független boldogulásra törekvésnek, az istentől való elszakadásnak képe. Pályája bukásról bukásra vezeti, egészen a kétségbeesésig; itt kénytelen érezni teljes tehetetlenségét: még meg sem semmisítheti magát, mert mikor az Úr szerető szívet adott neki, vonzalmat élettársa iránt, biztosította ezzel jövendőjét. «Uram, legyőztél!» mondja s elismeri tévelygését. Kételkedése még ki-kitör; de oszladozva a sovár vágyban és megható bizalomban, melylyel a végetlenhez fordúl. Ez befejezése a drámának, mely voltaképen csak Ádám bukásának története; kiengesztelésűl az Úrtól elszakadt ember legyőzetését nyújtja. E legyőzetés, igaz, nem tiszta és egyszerű bukás. Ádám magába fogadta az isteni félelmet, a szeretetet, a szép iránti fogékonyságot, szóval a végetlen érzését; de ettől vezettetve, ezt képviselve már nem Madách tragédiájának hőse. Innen a sok elágazó magyarázat arra nézve, hogy mi váltotta meg. Ádám története, a mint előttünk áll, valódi tragédia, azok közűl való, melyeknek hőse, feltartóztathatatlan bukásában, elismeri az egyetemes jogát magával szemben. Mint ilyen, az igazi tragikai páthoszhoz utal bennünket. Maga Madách így fejezi ki egy, Erdélyi Jánoshoz intézett levelében, műve alapeszméjét: «A mint az ember istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna a tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni gondviselet vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és bízzál-ja vonatkozik.»

VI. Az egyéni kiválóság meghasonlásban az egyetemessel.

Az erő, mely az embert kitünteti s pályájában nyilatkozik, a fenség színében mutathatja mint győzőt, mint kisebb erők leverőjét. Ezeknek mértéke nagyobbnak tüntetvén fel magánál s mindannál, a mire csak alkalmazható, fenségesíti őt. A rendes mérték fölé emelkedés: a fenség. Az ilyen kiváló egyén erejét nyiltan az egyetemesnek köszönvén, ennek is szenteli s megmarad öszhangjában. Ennélfogva ez az erő, mely az egyetemest képviseli, nem ennek végetlen hatalmán, hanem a vele szembenállók tehetősségén, tehát mind természetöknél fogva alárendelt erőkön, mérközik. Győz, de kisebb elleneken. Nem így az egyetemessel meghasonlásba kerűlt egyén. Csak magára támaszkodik, erejének forrása csak magában buzog. Páthosza a végetlennel száll szembe, a legyőzhetetlen erővel: ezen méri magát. Mértéke tehát a képzelhető legmagasabb. Erejét az ellenállás bátorsága, szilárdsága, heve és kitartása, a végső bukás daczára is, nagyobbnak, megrendítőbbnek, fenségesebbnek érezteti, mértéke magasabb voltánál fogva, mint a minőnek az egyetemest képviselő egyénét érezzük. A csúcs, hol ez győztesen védi magát, nem látszik oly magasnak, mint a melyre amaz feljutott s a honnan alábukik. «Az istenekhez méltó látvány egy hős férfi küzdelme a sorssal», mondja Seneca. Íme az alap-különbség az époszok és tragédiák hősei közt. Firduzi Rusztemje kétségkívül fenséges, mikor minden embert meggyőz; de Prometheus fenségesebb, mikor a leghatalmasabb istennek is ellene bír állani.

A különbséget érdekes példában mutatja a szendrei névtelen históriája _Szilágyi és Hajmási_ról. A két ifjú a török császár tömlöczében sínylik, honnan a szultán leánya szabadítja meg őket. A kobzos Szilágyi vette meg szívét, s az ő kedvéért segíti a «kenyeres pajtások» szabadúlását, kikkel maga is velök indúl Magyarország felé. De a császár üldözőbe véteti vajdáival a szökevényeket, s a török tábor nyomukba is jut. A névtelen igen röviden emlékezik a kifejlett harczról; a rokon tárgyú székely balladák, még pedig mind a Szabó Károly, mind a Szabó Samu által közölt változatok, részletesebben, hatalmasabb vonásokkal írják le. A két vitéz győztes marad a harminczadosok, majd meg az egész tábor ellen, melyből csak egyetlen élő jut vissza urához hírmondónak: a naiv képzelet mily fenséges világításba állítja a két leventét, mily erősen veti meg a tragikum ágyát! A mesés diadal után, a hogy elérének az ország határához, előáll Hajmási, hogy ő nem engedi pajtásának a szép leányt, hanem vívjanak meg érte. A szenvedély, mely benne ébredt, bűnös volt: őt odahaza jámbor hitestársa s két szép fia várja. Megharczolnak; Hajmási elveszti jobb kezét s talán életét is. Vörösmarty és Gyulai feldolgozásában elesik; ott leli temetőjét. Így kell történnie. Az igazság Szilágyi részén van. Őt szereti a lány s neki szabad szeretnie; e szerelem az isteni segítség eszköze, mely börtönük ajtaját megnyitotta. Hajmásinak mi joga sincs hozzá, csak az, a mit hősisége ad, melylyel megvédelmezte, s szenvedélye, melylyel magának kivánja. E szenvedély azonban, mely elfeledteti vele övéit, meghasonlásba keveri az egyetemessel, mely a család jogát, az eskü szentségét őrzi. Úgy érezzük, mintha Szilágyi karját ellene egy felsőbb hatalom is támogatná; mintha e küzdelemnek nem is lehetne más kimenetele, mint Hajmási veszte. S mégis nem Hajmási hat-e ránk erősebben; nem az ő szenvedélye illeti-e mélyebben szívünket; nem magasabbra állítja-e őt képzeletünkben ez a győzhetetlen indulat s e kétségbeesett küzdelem, mint isten-segítette ellenfelét?

A benyomás, melyet e historia két hőse gyakorol ránk, elég elevenen éreztetheti velünk, legalább alapjában, a különbséget: az egyén között, ki az egyetemes öszhangjában maradva harczol s kivívja igazát, és ama másik között, ki harmoniájából kiszakítva magát, vele meghasonlik s saját vesztére tör. Az epikai és tragikai jellem, melyekről utóbb részletesebben is meg kell majd emlékeznünk. Amott a hős a mindenhatóság segítségével áll helyt, emitt a mindenhatóság ellen. Amaz elismervén, hogy kiválóságát az egyetemesnek köszöni, hódol egy magánál magasabb erő előtt; ez, saját erejét végetlennek tartván, hódolatot követel, mely csak az egyetemest illeti meg. Amaz egyéniségét beolvasztja az általánosba, tökéletességét csak ennélfogva érzi sikeres erőnek, az egyetemes világosság egy sugarának; ez magát akarja azzá tenni, föléje kerűlni mindennek, saját bélyegét nyomni az általánosra. Ő is csak az egyetemesben foglalt valamely eszmét, hatalmat képvisel: Oedipus a kérlelhetetlen lakoltatást, Romeo és Julia a mindent felülmúló szerelmet, Bánk és Petron Maxim a boszú jogát a becsületen ejtett sérelem miatt. De ezt a hatalmat aztán úgy képviseli, hogy minden mást semmibe sem vesz, elemészteni s szétrombolni törekszik. Egy bizonyos tekintetben nem ismer urat maga fölött. Üdvét nem az öszhangban keresi, melyből kiszakítja magát, hanem az öszhangtalanságban, mely fölött tehetetlen s a melyben el kell tévednie és vesznie. A maga képére akarná átteremteni a világot, a mely jól meg van teremtve. Ez a korlátlanságra való igyekezet, ez a törekvés: az egyéni akaratot, érzést, czélt, tudást egyetemes érvényre emelni, általánossá tenni s mégis egynek maradni: ez a fenségi eleme minden igazán tragikai jelenségnek.

Már a gondolat ébredése a fenség tényezőihez, nagysághoz és erőhöz, van kötve: a nagy költők tudják, mily szoros összeköttetésben van ezzel a tragikai benyomás. Macbeth diadalittasan közelg a fifei csatából. Hogy mit tett ott, elmondja Rosse thán:

A norvég király maga Töménytelen haddal s az áruló Cawdori thántól támogatva, kezdé A bősz csatát; míg Macbethünk szilárd- Bizton, Bellona vőlegényeként, Csapott reája, nem alább való Erővel; ott kárt kárra, bősz aczélt Aczélba vágva, megtöré azok Kevély daczát; – egy szóval a miénk A győzelem.

Így jelenik meg Macbeth, a győztes hadvezér dicsőségében, hatalmával és nagyságában, Fores alatt, hol a boszorkányok s ezekkel a nagyravágyás szédítő gondolata feltünik előtte. Mily emésztő, mily vészterhes és fenyegető fájdalom az, mely Hamletnek legelső monologjában borong! Bánk bán épen országjárásból tér meg az udvarhoz s egy egész elnyomott nemzetnek fojtott kétségbeesését rejti lelkében: belegyűlt mintegy mind az az erő, mely országszerte kitörni készűlt az idegen, zsarnoki és tobzódó udvar ellen. Mennyivel erősebben ragadja meg lelkünket már e mozzanat által, mint Teleki hőse, kiről megjelenésekor csak annyit tudunk, hogy derék senator, jó konyhát tart, fiatal felesége van s olykor bölcselkedni is szokott.

Így van már a tragikai kitámadás gondolatának megszületése is mintegy a fenség tényezőihez kötve, melyek aztán még megragadóbbnak mutatják az egyén fenségbeli kiválóságát a kihítt és kitartott küzdelemben. A gondolat első megvillanásától, küzködésén át, egész romlásáig kísérik az embert. A bukásban ép úgy megőrzi és kifejezi magát kiválósága, mint pályájának bármely mozzanatában. Tragikuma fenségében született, fenségében hal. Tragikai hős nem veszhet kisszerűen, megernyedt akarattal s nem alkudhatik gyáván a halállal, mint valami kivégzett gonosztevő. Ez lealacsonyúlás lenne s ő utolsó lehelletéig nem lehet hűtelen saját nagyságához. Hogyan halnak Rikhárd és Macbeth? Mindketten a csatatéren hullanak el. Amaz a harcz dühének elragadtatásával, sárkánymérgével, mint tajtékzó véreb; emez hősi fölemelkedéssel, iszonyodva a megadástól s e pillanatban legyőzve még életének egyetlen kínzó gyöngeségét, a gonosz jelektől való babonás félelmet is: szembeszállva a megindúlt birnami erdővel s a nem-anyaszülte Macduffel. Coriolan és Othello, mintegy felmagasztosúlva önmaguk fölé, maguk mondják ki s hajtják végre halálos ítéletöket. Shakspere szereti a tragikai hősök bukását az általános romlás szó-képével fejezni ki s nagyszerűségét ezzel is éreztetni. Midőn Octavius hírt vesz vetélytársa elvesztéről, ily szavakban tör ki:

Antonius halála Nem egyesé; e névben a félvilág Feküdt.

Julius Caesar megöletésén pedig így keserg Antonius:

Nagy Caesar elesett. Oh mily esés volt az, jó honfiak! Elestem akkor én, ti, mind, Míg véres ármány kérkedett felettünk.

A tragikai veszedelem e megrázó képeivel szemben mily kisszerű Ponsard Galileijének bukása, ki családja érdekében megalkuszik a szent inquiziczióval, fejet hajt előtte s legalább életét vásárolja meg szabadsága árán. Nem érezteti a megtérésnek fentebb említett megnyugvását sem, mert voltaképen nem térhet meg: a hatalmat, mely előtt meghajlik, jogtalannak kell tartania. Bukásának módja, körülményei nem erejét, hanem gyöngeségét teszik nyilvánvalóvá.

Az emberi lelket eltöltő érzések, gondolatok, erők különfélesége szerint az egyénnek korlátlanságra törekvése is igen különböző irányú és tartalmú lehet. Érzelmeink és gondolataink közűl sok hatalmasodhatik el a többi fölött, hathatja át egész valónkat s törekedhetik ez által egyetemes érvényre. Az általánossal meghasonlott s vele szembenálló egyéni páthosz ennélfogva számtalan változatot, módosulást, eltérést, fokozatot mutathat. De valamennyi nyilatkozata, különféleségök daczára is, két fő osztályba sorozható, melyek közűl az egyik magát az akaraterőt, másik meg az érzést tünteti föl korlátlanságra törekvésében s az egyetemessel meghasonlásában.

VII. A korlátlanságra törekvő akarat: az elbizott akarat.

A korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartozik a tragikai jelenségek legnagyobb része. Az egyént maga akaraterejének rendkívüli mértéke emeli a fenség magaslatára; ennélfogva, ez által sarkalva, ebben bizakodva törekszik önállóságra, függetlenségre, uraságra, hatalomra. Megtagadja függését, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes irányában, mint Prometheus, Faust, Ádám, Milton Sátánja, a maga akaratát egyetlen és végső czélul tűzvén ki, ennek valamennyi természetes és jogos korlátját lerontani igyekszik, mint Ajas, III. Rikhárd, Wallenstein. Az egyéni akarat föltétlen és általános érvényt tulajdonít magának s erejével síkra száll isten és ember ellen, a ki csak gátolni, korlátozni akarja. Az ilyen törekvések is kétfelé ágaznak: az egyiknél az önzésen, a másiknál az elbizottságon s a belőle folyó erőszakosságon fekszik a súly. Igaz, hogy, a tragikai jelenségek körét tekintve, az önző akarat is legtöbbször elbizott s szükségkép erőszakos, az ilyen meg rendszerint önző: de a bennök uralkodó eszmei mozzanat különbsége nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi ezt a megkülönböztetést.

Az elbizott akaratnál, melyet meggondolatlansága, rohamossága, magában való túlságos bizakodása vezet a tragikum lejtőjére, kétségkívül szintén megtalálhatjuk az önzést, de leplezetten vagy öntudatlanul. A hős saját meggyőződését, akaratát, hitét törekszik érvényesíteni, a nélkül azonban, hogy törekvését önzőnek tekintené. Sőt alig bír ez önzésnek tudatával. Ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy az érdek, melyet képvisel, egyetemes: érdeke a felekezetnek, az országnak, az emberiségnek, érdeke azoknak is, a kik nem ismerik vagy nem akarják ismerni. Magát a közérdeknek, az általánosnak hivatott képviselőjeül, szószólójául, harczosául hiszi. Küzdelmére a jogot nemcsak egyéni erejében keresi, hanem az egyetemes akaratban, mely még tudatlanság, elnyomás, pillanatnyi érdekek által elfojtva rejtezik ugyan, de mihamarabb össze fogja szedni magát. Hivatása, szerinte, az egyetemesnek nem ismert vagy félreismert jogában gyökerezik; ezt a jogot neki kell kivívnia, nem a maga, hanem mindenek javára, ha máskép nem megy, erőszak által. Elbizakodásában azt hiszi, hogy az egyetemes eszméje tisztábban él benne minden másnál, s jogot ad neki minden ellen. Így daczol az «emberszerető» Prometheus egy zsarnoki világhatalommal; így lép föl Brutus a közszabadság érdekében; így dühöng Torquemada az emberiség üdvét veszélyeztető eretnekség ellen; így támad ki Petur a nemzet jogai mellett; így veti latba tudományát, ékes szólását, egész tekintélyét a török szövetség mellett Kemény Verbőczije. Mind abban bizakodnak el, hogy a közt szolgálják, annak az ügyét képviselik s bizonyos szempontból igazuk is van. A jelenség, melylyel bennök találkozunk, mintegy átmenetet képez, az istenit magukba fogadó s erejöket annak áldozó alakoktól a merőben önzőkhöz. Ők is nagyobbára csak eszköznek tekintik magukat, egy felsőbb akarat végrehajtóinak, egy magasabb czél kitűzőinek, egy igazabb meggyőződés hirdetőinek. Egyéniségök, számos esetben, csak mintegy önkénytelenül, elnyomhatatlan belső hatalmánál fogva lép előtérbe, bontja ki magát, erőszakosságával egy felsőbb parancsnak hódol: míg az önző előre tolakodik. E viszonyt Brutusnak és III. Rikhárdnak egymás mellé állított képe eléggé megmagyarázza. A súly a felfogásban rejlő tévedésre esik. Ezt az egyén akaratának teljes erőszakosságával képviseli, az egyetemesben foglaltató oly hatalmak ellen, melyek jogosúltabbak s ennélfogva erősebbek is nála. Ő maga ugyanannak tartja magát, a mi az egyetemessel öszhangban levő hős; de csak tévedésből. Ez valósággal a legfelsőbbet képviseli; ő meg azt, a mit maga egyoldalúlag tart legfelsőbbnek. Ez úgy szolgálja az egyetemest, hogy teljességében tiszteli; ő meg, mikor szolgálni kivánja, egyszersmind megsérti. Egyik kezében áldozatot visz oltárára, a másikkal üszköt dob rá.

A történet, a mithoszok s a költészet elég, ide vonatkozó példával szolgálnak. A hitehagyott Julianus császár lelkét, kora ifjuságától fogva, egy nagy gyülölet és egy nagy lelkesedés töltötte el. Az első keresztyén császárok zsarnoksága kiirtotta családját, s őt magát is, életét és szabadságát, szakadatlanul fenyegette. Testi és lelki elnyomatásában kiírthatatlan gyülölség fogant meg irántok és a keresztyénség iránt, melyet képviseltek. Az új egyháznak csak visszataszító jelenségeit látta: a papok hivalkodását és szenvedélyeit, viszálkodásait és gőgjét. Sanyaruságában titkon olvasta a régi görög és római remekirókat s szivében rajongás ébredt a letünt világ iránt, melyet azok feltártak előtte. Nazianzi Gergely és Vazul, kikkel Athénben egy iskolába járt, felismerték komor titkolózása okát és szertelen becsvágyát, s felkiáltának: «Mekkora veszélyt nevel magának a birodalom!» De egy nagy embert is nevelt, kinek lelki ereje és hősiessége, nemes szánakozása és nagylelkűsége oly ritka tüneménynek tetszik e sülyedő korban. Marc Aurélt választotta példányképeül. Császári trónra jutván, erővel fel akarta forgatni a dolgok új rendjét. Azt hitte, az emberiséget erőszakkal fosztották meg régi eszményeitől, melyek boldoggá és nagygyá tették, s neki most erőszakkal kell azokat újra reákényszerítenie. Eszméiben és erejében egyiránt elbizakodott. A régi tudományt és művészetet elválaszthatatlannak gondolta a pogányságtól, s ennek kényszerű visszaállításával az egykori fény földerülését, sőt a birodalom hajdani életerejének és hősiségének föléledését várta. A keresztyén egyház az ő korában már üldözővé lett a pogányokkal és eretnekekkel szemben; Julianus, a nagy lelkek vonzalmával, az üldözöttek pártjára állt. A keresztyén papok kiváltságait elvette, villongásaikat szította s eltiltotta őket és híveiket a klasszikai tudományoktól. A hellenizmus dogmatikusává lett s a Helios-, Rhea és Asklepios-kultuszt általánosítani akarta. Szenvedélye hevében nem vette észre, hogy már az ő saját lelkében is csak módosúlva és átalakúlva él a régi hit, mely elvesztette életerejét. Még kifejezéseibe is behatott az új tan: Rhea «a szűz istenanya», Asklepios «az istenfiú». A delphii orákulum, melytől Julianus sorsát kérdeztette, néma maradt, s Apollo oltárát, hova áldozni ment, üresen és elhagyottan találta. Keserű szavakban vallja be csalódását. Erőszakos küzdelme, melyet Róma régi nagyságáért vívott, a ktezifoni csatamezőn végződött, hol hősi halált halt: ellenségei, a parthusok, egy keresztyén legenda szerint, az Úr angyalai voltak. A galilæai ellen folytatott harczában ránk nézve ezuttal főkép az a mozzanat érdekes, hogy e harczban ő váltságot keresett a romlott világnak.