Part 2

Természetes, hogy Antoniusnak, a ki ekként megtagadta magát, vesznie kell. Kleopatra teszi tönkre: együtt az erkölcsi és hatalmi elvet, melynek hordozására született, családi életét és uraságát, magán és közhivatását. Midőn ily rendkívüli erőt ront meg bájával, ez jogosulatlan hatalommá lesz, melynek szintén buknia kell. Asszonyi lényéből, melylyel Antoniust behálózta s a mely oly ellenállhatatlanná teszi, foly árulása Actiumnál, hol az ő hajóinak Octaviushoz pártolása dönti el a csata sorsát. Antonius vad átkokkal halmozza el s halállal készűl büntetni hitlenségét. De varázsa még ekkor is él szívén, mert öngyilkosságának költött hírére azonnal kiengesztelődik iránta s elvesztésén kétségbeesve dűl kardjába. Schlegel ide vonatkozólag azt a megjegyzést teszi, hogy: «midőn ők így egymásért halnak, megbocsátjuk nekik, hogy egymásért éltek». Ez tévedés, mert csak Antonius volt az, a ki Kleopatráért halt meg; kedvese, kinek csábító szerelme erkölcsi méltóság híján volt s inkább érzékiségben mint szívbeli hajlamban gyökerezett, maga miatt és magáért hal. Vesznie kell, midőn oly hatalommal ütközik össze, melylyel szemben csábító bája tehetetlen. Ilyen pedig a mérsékelt, okos, megfontolt, hideg Octavius. Rá nézve Kleopatra nem a csábító asszony, csak a hadi fogoly, kinek a cæsar diadalmenetét ékesíteni vagy halnia kell. Antonius az «agg Nil kigyójának» szokta nevezni kedvesét. Romlásának képe, a mi által elveszett, egyszersmind életének képe: a kigyó. Ez a csábítás legrégibb szimboluma; Michel Angelo freskója a Sixtina mennyezetén, az első emberpár esete, a kigyó testét összeolvasztva ábrázolja a női testtel. A kigyó lett a művészi képzeletben Kleopatra alakjának is szinte elválhatatlan járuléka: Paolo Veronesetől és Guido Renitől kezdve a mi országos képtárunk hollandi Bys Jánosáig valamennyi művész oda képzelte a csábító mellre. _Antonius és Kleopatrá_t Shakspere már életének őszén írta; de lángesze alig mutatkozik valahol frisebbnek és többoldalúnak, mint e tragédiában. Egyetlen nőalakja sem tünteti föl a női természet egész ellenmondásos gazdagságát oly mélyen, a geniális vonásoknak oly teljességével, mint Kleopatra. Heyse jegyezte meg, hogy alkotásakor emlékek lebeghettek előtte, talán azok, melyekre szonettje vonatkozik:

A bűnt magát mi bájossá tevéd! Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében, Megrágja bájaid jó hírnevét; Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!

A _Götz von Berlichingen_ csábító Adelheidja is a szóban forgó jelenségek közé tartozik. Az ő csábító szépsége csalja vissza Weislingent Götztől a bambergi püspök részére, árulóvá teszi jegyese és barátja iránt s gyalázatos végre is juttatja, midőn őt, kinek később felesége lett, szeretőjével megmérgezteti. Ferencz, ez az őrjöngő gyermek, sem kerűli ki sorsát: «a méreg, mely urát sírba vitte, őt is utána küldi». A bűbájos asszony megbabonázza (a dráma első kidolgozásában) még a fejére mondott itélet végrehajtóját is; a vágy, mely ez emberben Adelheid ellenállhatatlan hangjára és tekintetére ébred, elfeledteti vele tisztét, mígnem az asszony, tőrt vonva ellene, maga emlékezteti rá. Ezen, már-már a démoniba áthajló csábításnak, mely a maga körében megsemmisíti a nemesebb erőket, Kemény Idunája is jellemző példája.

Ugyanebbe a körbe tartozik, bár olykor másféle vonásokkal van is vegyítve, a franczia társadalmi drámának és regénynek kedvelt s minduntalan ismételt női típusa. Dumas Clemenceaunéja, Augier Seraphineje és Olympiája, Daudet Rislernéje, Sardou Odetteje, Ohnet Jeanneja s a többiek. Külső szépségök, melynek nem felel meg lelki becs, végzetessé lesz környezetökre és magukra. Végzetes épen az öszhangtalanságnál, sőt ellentétnél fogva, mely testök és lelkök között mutatkozik. Ez teljesen jelentéktelen, amaz meg túlságosan is fontos. Csábító, lebűvölő szépségök a fulánk, melyben gyilkos méreg rejlik a maguk és más számára. Tévedésöknek, vétköknek ez szolgáltatja alkalmát és ez adja meg az árát. Ezzel nyernek meg mindent s ebben mindent vesztenek. A modern Helenák csupán ezzel akarják a mi lelkünket is magukhoz kapcsolni, vonzódásunkat és szánalmunkat fölébreszteni. Azonban épen mivel szépségök az egyedűl értékes, a mi elpusztúl velök, bukásuk soha sem lehet annyira megdöbbentő vagy csak megható sem, mint ha nemesebb erők vesztét látjuk, melyek tiszteletünket és részvétünket teljesebb mértékben voltak képesek felkölteni. Antigone feláldozó kegyeletével, Lady Macbeth nagyravágyásának démoni erejével, Phædra szerelmének őrjöngő lázával, Melinda nemes ragaszkodásával: ezek mindegyike szól lelkünkhöz is saját lelki életének valamely elemével, mely félelembe ejt és szánalomra indít bennünket, s midőn fejökre zúdítja a megsértett egyetemest, megrendít és kiengesztel. Ez a benső, lelki momentum gyakran hiányzik az újabb franczia drámák nőalakjaiból, vagy legalább fölötte gyöngén s nem első sorban ható tényező gyanánt nyilatkozik bennök. Sorsuk csakis a külsőn, a testen, ennek szépségén fordúl meg; történetök minden kanyarodásánál ez mutatkozik döntő oknak. Julia tragédiája is azon indúl, hogy Romeo szeme megakad szépségén; de innen aztán egészen más motivumok vezetik: szerelmének mámoros rohamossága és meggondolatlan kizárósága. Othello Desdemonát hő szánalmaért szereti meg, melylyel kalandjait hallgatja. A merő testi szépség lehet az új franczia dráma hősnői sorsának alapja és irányzója; de nem igen lehet azé a bensőbb, mélyebb viszonyé, melybe a költő hősét hallgatójával összefűzni törekszik. Íme a szóban forgó színművek és regények legnagyobb részében találunk látszatra tragikus elemeket, s mégis hiányzik belőlök az igazi tragikai hatás. Megvan az egyesnek bizonyos kiválósága, melyből küzdelme és bukása következik. De e kiválóság külső természetű: a küzdelemben mindig valami külső küzd, a halálban mindig valami külső vész el, mint a világ szép asszonyánál Erdélyi népmondái között. Az egész jelenség oly felfogásból látszik fakadni, mely a női lélek erkölcsi elemét, nagyobbra hivatottságát ép oly kevésbe veszi, mint a férfi öntudatos erejét. Innen hatása is inkább külső: izgató és bágyasztó, mint mélyebb: megrendítő és fölemelő.

Nagyra hivatottság és erő: e fogalmak már kifelé utalnak bennünket a kellem területéről, hol két tragikai mozzanattal találkoztunk: az önelégűltség s a csábítás mozzanataival. Mind a kettő csak kivételkép s elvétve avatja a kellemest a tragikumba, mely igazi alapját a szép másik területén, a fenségesen, nyilatkozó kiválóságban találja. Greguss Ágost a kellem tárgyaltuk tragikai megjelenéseit is abból magyarázza, hogy fenségi elemet rejtenek magukban, a mennyiben szeretetreméltó csak az lehet, a mit kissé tisztelünk is. Magunk is rámutattunk a csábító bájnak erőbeli, tehát félig-meddig már fenségi jellegére; de bizonyos, hogy sem az egyik, sem a másik jelenség hatásának nem jellemző alkatrésze a tisztelet, mely ennélfogva alig is szolgálhat tragikai szerepök igazolására.

IV. Fenségbeli kiválóság: a páthosz.

Az eszthetika atyja, Aristoteles, költészettanának tizenharmadik fejezetében, következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a tragikai felfogás feltételének tart: A tragédia hőse «olyan ember, a ki nem erény és jogosság által tűnik ki, sem nem gonoszság avagy aljasság által jut szerencsétlenségbe, hanem valamely vétség által; közelebbről olyan, ki nagy hírben és szerencsében áll, mint Oedipus és Thyestes s az ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak.» A szerencséből szerencsétlenségre, változás «ne aljasságból történjék, hanem inkább nagy tévedése miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyítja ezt a tragikai költészetnek története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségről költik a legszebb tragédiákat, úgymint Alkmaion, Oedipus, Orestes, Meleager, Thyestes, Telephosról s ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek. A művészileg legszebb szomorújátékot ily alkotás teszi.» A következő, tizennegyedik fejezet elején pedig azt jegyzi meg: «Olyan legyen a mese, hogy a cselekvény hallgatója beleborzadjon és szánakozzék a történtek miatt, mint a hogy Oedipus hallgatója érez.» Ugyane fejezet végén olvassuk: «Nem sok nemzetségről vannak a tragédiák, mert tárgyat keresvén a költők, a mithoszokban találtak olyasmit, nem művészetből, de esetből készet: innen találkoznak nehány nemzetségnél, melyekben ily szenvedések történtek.»

Ez idézetek elég világosan mutatják, mit értett Aristoteles s mit kell értenünk nekünk is tragikai kiválóság alatt. Szemünkbe mindenekelőtt az fog ötleni, hogy a kiválóság körét látszólag igen szűkre szabja. Azt kivánja, hogy a tragikai alak a fényes származás dicsőségében, a szerencse ragyogásában s a monda nagyító avatásában álljon elénk. Példái, melyeket felhoz, kivétel nélkül ilyenek. Pelops, Laios és Oineos nagy fiai, Thebe, Mykenæ és Kalydon királyi nemzetségéből, hírrel, dicsőséggel és sikerrel koszorúzottak. Részesei a trójai vagy aranygyapjas hadjáratoknak: a hősmonda alakjai. Már születésöknél, helyzetöknél fogva nagyoknak tünnek föl, bizonyos magasságban mutatkoznak, a fenség színét viselik, melyet szerencséjök emel s régiségök, a monda, túloz. Szerencséjök is, mondtuk, mert a régiek felfogása szerint ez is érdem, tehát a fenség tényezője: Cicero a jeles emberek érdemei elsorolásánál nem szokott megfeledkezni szerencséjökről, s Brutus is magasztalva említi gyászbeszédében Caesar szerencséjét.

A franczia klassziczizmus, mely Aristoteles betűjéből fejtette ki rendszerét s szorosan ahhoz kötötte a képzelet szárnyait, e tekintetben is következetes maradt magához. Elmélete és gyakorlata egyiránt ragaszkodott ahhoz a szűk körhöz, melyet Aristoteles a tragikai kiválóság számára megvonni látszott. Jodelle _Kleopatrá_jától, az «első szabályos tragédiától» kezdve, az egész klasszikai dráma tárgyait kivétel nélkül vagy a klasszikai mondából és történetből, vagy a bibliából s keresztyén hagyományokból, vagy legalább távoli időkből s messze és ismeretlen országokból merítette. Corneille és Racine ép úgy, mint Voltaire és Crébillon. A nemzetit térben és időben közelebb esőnek tartották, hogysem igazán fenséges lehessen. A mi francziás iskolánk mindenben híven követte mintaképeit, lelkiismeretesen tisztelte az egész rendszert, kivéve annak ezt az egyetlenegy pontját. A nemzeti eszme, mely munkássága fölött oly kiváló mértékben uralkodott, került itt összeütközésbe a szabálylyal s erősebbnek mutatkozott nála. A lelkesedésnek, mely a tollat testőreink kezébe adta, legtermészetesebb tárgya a nemzeti múlt volt. Így lettek Bessenyeinél, mindjárt Ágis után, Buda és Hunyadi László tragikai hősökké. Hogy nincsen rajtok a magyar régiségnek saját színe, mint Kölcsey a _Nemzeti hagyományokról_ írt értekezésében megjegyzi, szerinte sem bizonyít mást, mint hogy: nem könnyű idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni. Vörösmarty a _Dramaturgiai lapok_ban szintén kiváló súlyt fektet a történet ismert nagy alakjainak drámai hatásosságára. «Azonban nemcsak a történet hősei érdemlik az elsőséget, írja; hanem mindazok, kiket a remek költemények, népregék és mondák személyesítének és alkottanak a természet örök törvényei szerint. Ezek szinte tulajdonainkká, emlékezetünk világa lakóivá lettek s midőn mint cselekvők lépnek fel, felébresztik kiváncsiságunkat, ismeretségök által lekötik figyelmünket. S mindezen individuumok, melyek hitünk, tudományunk, ismereteink után emlékezetünkben honosúlva vannak, úgy állanak az egészen költött színmű embereihez, mint a történet a jövendöléshez, az ismeretes múlt a nem ismert jövendőhöz, mint amannak élesen s határzott vonalakkal kijelelt alakjai ennek bizonytalan, árnyék gyanánt lebegő lényeihez.» Látni való, hogy Vörösmarty okoskodása, mely különben egészen Jean Paulnak eszthetikai előiskolájában nyilvánított nézeteit tolmácsolja, épen ellenkező irányú azzal, a mit fentebb mondottunk. Nem azért ajánlja a régi nagyokat, mivel a régiség és monda által még nagyobbak, hanem mivel ismertebbek. Igaz, hogy az ő szempontja nem is különösen a tragikai szín és kiválóság, hanem csak általában a drámai érdekköltés.

Azonban a regés múlt és mondaszerű túlzottság, a fényes származás és szédítő szerencse: mindez csak emelője, fokozója a fenség benyomásának. Alapját és lényegét más képezi s a kiválóság, mely csupán ama mozzanatok által nyilatkozik, még nem elég, hogy az igazi, a mi értelmünkben vett tragikum természetes tényezője legyen. Képzeletünk az elsorolt tulajdonságok mindegyikével fölékesíthet alakokat, kik azonban ennek daczára sem fognak alkalmasaknak mutatkozni tragikai felfogásra. Maga Aristoteles utal rá egy mellékesnek látszó, de annál fontosabb megjegyzésével bennünket, hogy hol keressük az eligazodást. A tragikus költészet számára kijelöli Oedipust és Thyestest, s «ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek.» Lehet-e máskép értenünk ezt, mint úgy, hogy az elsoroltak is nem annyira a hosszan fejtegetett mellékességeknél, mint inkább ama kiválóságuknál fogva lehetnek tragikaiak, mert ők is nagyokat tettek és szenvedtek. Ez a fő, ez az alap, melynek a többi mind csak szilárdítására, diszítésére, emelésére szolgál. S valóban, Oedipus és Thyestes nagyokat tettek és szenvedtek. Ismételve hódítottak trónokat maguknak: ezen alapszik hírök; vakmerő kézzel kaptak bele a végzet kerekébe: ebből fakadnak szenvedéseik. Alkmæon és Orestes atyjokat boszúlták meg anyjokon Eriphylén és Klytæmnestrán; Oedipus ismeretlenül megölte atyját, Laiost, s feleségül vette anyját, Jokastét; Thyestes testvérével, Atreussal, saját fiát gyilkoltatta le s iszonyú boszút látott, midőn Atreus meg az ő gyermekeinek holttestét tálalta eléje; Meleager anyja testvérének lett gyilkosa s édes szüléje, Althæa, által veszett el; Telephos sebét Achilles dárdája ütötte s gyógyította meg. A mit íme nagy tetteik és nagy szenvedéseik, amazok elkövetése s ezeknek elviselése egyképen éreztetnek velünk, az: erejök. E felfogás már odavezet bennünket, a hol a fenség uralkodó vonásait, s ezekben a fenségbeli kiválóság föltételét találhatjuk meg: a nagyságot s különösen a nagyságban nyilatkozó erőt. Főkép az erő mozzanata az, mely az egyesnek fenségbeli kiválóságát leggyakrabban, legkönnyebben és legtermészetesebben avatja tragikussá.

De hát milyen erőt tartunk általában fenségesnek? A szépnek fő formáiról mondottakból önként következik a felelet. Olyat, mely a körébe eső erőket annyira felülmúlja, hogy, bár valósággal megvan mértéke, mégis minden mérték fölé emelkedni látszik. Achillesét, mely nélkül veszve van az egész görög tábor s a mely magában képes feltartóztatni a győztes trójaiakat; III. Rikhárdét, melylyel szemben minden ellenállás csak tehetetlen szenvedélyeskedésnek, súlytalan asszonyi dühöngésnek s gyámoltalan és következetlen gyülölködésnek mutatkozik, s még a győztes Richmond személyes jelentősége is eltörpűl. Minthogy az ilyen erő egy bizonyos körben mindent túlszárnyal, eszünkbe sem jut, hogy valamely más erő nálánál is nagyobb lehet. Képzeletünk a végetlenig fokozza; végetlen erőt érzünk benne. A végetlennek tetsző erő természetesen legközelebb ér a valóban végetlenhez, az egyetemeshez, s legkönnyebben tarthatja és viselheti is magát igazán ilyenűl. Bitorlásánál fogva leghamarabb ütközhetik vele össze, legnehezebben győzhető le általa, s küzdelme és bukása a legmegrendítőbb benyomást gyakorolja. Az agg Simon bán nem gondolhat rá, testi-lelki erőtlenségében, hogy újjat húzzon az udvarral; Petur és Bánk bán kitámadása egészen természetes.

A végetlenre való törekvés leghatározottabban az ember lelki ereje, akarata, szenvedélyei s ezekből folyó tettei által jut kifejezésre. Az olyan erő azonban, mely csak valamely, tőle idegen akaratnak vak eszköze, őt magát át nem ható eszme harczosa, kifejtésének forrása magán kívül van: szóval az erő, mint pusztán szolgáló, nem tarthat fenségre s ennélfogva tragikai kiválóságra igényt. Eszme és erő itt el vannak szakadva egymástól. A tisztán zsoldos seregekkel viselt háborúk, az olasz középkor csataterei, melyeket Macaulay _Machiavelli_jében jellemez, igen kevés fenséges látványt nyújtanak. Ágnes asszony szeretőjét, «ki a tettet végrehajtá», alig egy-két szóval érinti a költő: nem volt alkalmas neki. Mi sem a másnak, hanem a csupán magának szolgáló, azaz a szabad erőt keressük. Emberi fenségünk szabadságunkból foly s ez által van föltételezve. Ez alkot minden emberi nagyságot s ez tesz fenségessé minden erőkifejtést. Az erkölcsi függetlenség, mely maga határoz, maga tűzi ki czélját s ennek irányában küzdve halad előre, bukik vagy győz: ez a fenség képe, ilyen a fenségbeli kiválóság, mely az egyetemessel való összeütközésében és romlásában tragikai hatású. Ezt a kiválóságot megtaláljuk minden tragikai jelenségben, mélyebb vizsgálat tisztán láttatja velünk ott is, hol a felületes tekintetnek hiányozni látszik. A görög tragédiák hősei kijelentett fensőbb végzés szerint rontják ugyan meg magukat; de a végzés úgyszólván csak a tragikai helyzetet teremti meg számukra. Tetteik e visszás helyzetekben ép oly szükségszerűleg folynak jellemökből, testi és lelki valójokból, mint akár a keresztyén tragédia alakjaié. A mit pedig az ember jellemének megfelelőleg tesz és tehet: abban emberi értelemben vett szabadsága nyilatkozik. E felfogás ép oly szabadnak mutatja Antigonet és Oedipust, Elektrát és Ajast, mint akár Macbethet és Hamletet. Az akarat fenséges szabadsága érvényesűlhet Prometheus lánczai és kínjai közt is; békóit szabadsága szerint viseli, mert azt követeli Zeustól, hogy előbb engedjen. Igaz, szabadságuk nem föltétlen s helyzetök által korlátozott; de épen nem kényszer. Ha nem azt tennék, a mit tesznek, nemcsak az istenit, hanem az emberit is megtagadnák magukban, s ekként a szabadság nem értelmezhető.

Szabad elhatározásuk, küzdelmes pályájok, megrendítő végök: mindez erejök bizonyítéka. Mértéke pedig ennek az erőnek: a legyőzött ellenállás. Az ember erkölcsi és anyagi erejét, tehetősségét amaz akadályok nagyságán mérjük, melyeket legyőzni, meghódítani képes. A magyar hitrege szerint az elejtett ellenségek a másvilágon szolgáivá lettek a hősnek: erejének tanúi, vitézségének bizonyságai, fenségének hirdetői gyanánt vették őt körül. A szemben álló erőknek egymás mértékeül felhasználása: a művészetnek legrégibb és legáltalánosabb gyakorlata. Miért festi a költő oly hatalmasnak Szulimánt, oly rettenetesnek Viddint? Hogy mértékét szolgáltassa bennök azok erejének, a kik legyőzték őket, s Zrínyit és Árpádot annál fenségesebbnek tüntesse föl. Az eszme, melyet az ember lelkébe fogadott, a czél, melynek valósítását maga elé tűzte, felkölti indulatait; az ellenállás, melylyel találkozik, tüzeli, fokozza, elhatalmasítja őket. Az akarat szenvedélylyé hevűl az eszme szolgálatában, melynek megőrzésére törekszik, érvényesítéseért küzd az ellenséges viszonyokkal szemben. A szenvedély, mely bizonyos erkölcsi czél érdekében az embernek egész lelkét eltölti s minden nyilatkozását áthatja: a páthosz. Az erő, melyet képviselőjével, harczosával az eszme végetlennek, legyőzhetetlennek éreztet. Ily páthoszt fejez ki Szent Katalin vértanui hűsége és Antigone testvéri szeretete, Luther fenséges haragja és Lear király megrázó keserve, Zrínyi imája és Coriolan átkozódása. Hegel tartózkodik a páthoszt szenvedélynek mondani, mert ennek fogalmába szerinte mindig valami alacsony, sekélyes vegyűl. Azonban magyarázata és példái mégis oda vezetnek, hogy alig érthetünk alatta egyebet, mint erkölcsi czélért munkás szenvedélyt. Az istenektől, kik ha harczolnak is, nem komolyan teszik s czivódásuk mindig inkább szimbolikus jellegű, épen nyugalmok és szenvedélytelenségök miatt tagadja meg a páthoszt. Hogy ellenben a görögök mennyire szenvedélynek értették a páthoszt, tanúsítja Longinusnak egy helye, melyben így festi a pathetikust: «Homér az _Iliász_ban úgy ront be a csaták zajába mint a szélvész, akár maga Hektor, ki a láncsavető Areshez hasonlóan dühöng; vagy mint a hogy a pusztító tűz tombol a hegyeken, az erdő fái közt; ajakát tajték fogja körül.» Ime együtt, egymás által jellemezve, a költőnek és hősének páthosza.

A mondottakból lássuk az összevonó következtetést. A belső szabadságon nyugvó erő, mely a szenvedély hevével tör czélja felé, szóval a páthosz, uralkodó tényezője és jellemző kifejezése ama fenségbeli kiválóságnak, mely a tragikum egyik alapvető eleme.

V. Az egyéni kiválóság öszhangban az egyetemessel.

A fenségbeli kiválóságot képviselő erő, mely a páthosz alakjában jelenik meg előttünk, a végetlenre való törekvést jelenti. Épen ez a törekvés az, a mi fenségessé emeli. Horwicz a fenség fogalmából azt következteti, hogy a lelkileg fenségesnek mindig egyszersmind tragikusnak kell lennie. «Mert, azt mondja, ha a szellemi tartalom nem sértené meg alakját (körülmények, viszonyok, szokás, jog), hanem vele egyensúlyos maradna, nem esnék a fenség kategoriájába, hanem a szűkebb értelemben vett szépébe vagy a méltóságéba.» Látni való, hogy e felfogás egyrészt a fenségnek kisebb körre szorításából ered, másrészt czáfolatát találja a fenség fogalmi ellenmondásának szubjektiv megoldásában, melyre annak idején röviden rámutattunk. Bár ennélfogva a kifejtett módon nyilatkozó fenség reánk is szükségkép a végetlen benyomását teszi, még nem hozza kikerűlhetetlen összeütközésbe az általa kiváló egyént az egyetemessel. Az eszme, mely lelkét betölti, pályáját kiszabja és páthoszát sugallja, lehet épen az általános tökéletesség eszméje. Egyességét ennek áldozhatja, ebbe olvaszthatja be; föltétlenűl hódolhat neki. Törekvése, irányában épen azt az elismerését juttathatja kifejezésre, hogy minden erejét neki köszöni és neki ajánlja föl. Egész pályája megadás előtte, valamelyik uralkodó hatalom előtt, melyek összesége alkotja az egyetemest: erény, vallás, család, haza, igazság, emberiség. Képviselheti ezeket, érvényesítésökre törekedhetik, a nélkül, hogy egyikök kedvéért megsértené a másikat vagy a többit. Diadalt arathat vagy elbukhatik; de bukása inkább teljes megdicsőülés, a tökéletessel való tökéletes egyesülés, mint romlás.

Hunyadi János egész életét a keresztyénségnek és hazájának szentelte; ezek eszméjét képviselve, hit és hazaszeretet által eltöltött lélekkel, haladt negyedszázados hadvezéri pályáján diadalról diadalra. Midőn haditetteinek legfényesebbike, a nándorfehérvári védelem, után haldokolva vett búcsút fiaitól, ily szavakat ejtett: «Az örökség, melyet rátok hagyok, isten félelme s a haza szeretete; minden egyéb, a mi halálom után osztályrészetekűl jut, hivságos adomány, melyet a szerencsétől nyertek, nem tőlem.» Íme e szavakkal egész fenséges életének zászlaját hódolattal hajtotta meg az isteni előtt: csak azért tett s csak annak végtelen erejénél fogva tehetett mindent. – Calderon Fernando herczege a hit védelmében, harczában esik a fezi arab király rabjává, ki váltságáúl Ceuta várának átadását kivánja pogány kézre. Duarte, portugál király, halálos ágyán meghagyja, hogy e váltságdíjat azonnal fizessék le. Azonban Fernando méltatlannak tartaná magához, hogy szabadságát a keresztyénségnek bár csak részleges és ideiglenes hátratételével szerezze vissza. Szabadítójáúl érkezett testvére szavaira felkiált:

Most király, testvér, ti mórok, Keresztyének, nap, hold, csillag, Menny, föld, tengerek, fuvalmak, És a halmok és vadak, Mindenek tudják meg: ím egy Állhatatos fejdelem Kész katholikus hitét Dicsőítni és az isten Törvényének meghajolni.

Az egész mindenség legyen tanúja hűségének az elvhez, melyet ő a mindenség uralkodó eszméjének érez. Összetépi a felhatalmazást s nyomorúlt rabságban vész el. De halála csak megdicsőűlés, egyszerű átmenetel az istenibe, melynek, azonnal kimúlta után, mintegy részeűl, kijelentésének megfoghatatlan tolmácsáúl jelenik meg, mint a pogányok ellen érkezett keresztyén sereg szellem-vezére. A kezében tartott fáklya az isteni világosság jelképe.