Part 1

A TRAGIKUM.

ÍRTA

BEÖTHY ZSOLT.

KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1885.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

A TRAGIKUM ELMÉLETE ÉS JELENSÉGEI.

I. A tragikum elemei.

Az életnek és művészetnek minden tragikai jelensége, végső benyomásában, megnyugtató. Csak végső és határozó benyomásában, mert teljes hatását egyetlen érzésbe foglalni ép oly lehetetlen, mint általában a fenség képeiét, melyek a megaláztatás érzelmeiből emelnek föl bennünket a végetlen eszméjéhez. A tragikai jelenségek is izgató küzdelmeken, félelmes összeütközéseken és részvétkeltő csapásokon át törekszenek megnyugtatásunkra és fölemelésünkre. Hatásuk ebben éri természetes tetőpontját s ebben hangzik el.

És mivel emelnek föl oda, a hol lelkünk felzaklatott érzései lecsöndesűlnek s helyöket bizodalom, kibékülés, megnyugvás, sőt gyönyör foglalja el? Oly eszmék érvényre juttatásával, győzelemre vezetésével, melyeket a természeti és erkölcsi világban jogosan és szükségszerűen uralkodóknak tekintünk; erőnk fentartóinak, hitünk biztosítékainak, létünk alapjainak érzünk és tudunk. Legalább a világnak arra a képére nézve, melyet a tragikus költő vagy művész előttünk feltár, ilyenekűl ismerünk és elfogadunk. Sophokles Antigone bukásával a közrend, Kreonéval a kegyelet eszméjét vezeti diadalra. _Romeo és Juliá_ban a családi kötelék erejének, _Julius Caesar_ban a korszellem megmásíthatatlanságának, _Coriolan_ban a haza iránti hűség megtörhetetlenségének gondolata foglalja el lelkünket. V. László halálával az eskü szentségének eszméje ül diadalt, Bánk bán romlásában a törvényes hatalomé. Az _Ember tragédiája_ a végtelenben való részességünk éreztetése által békít ki sorsunkkal. Mindezek az eszmék: haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés: egy közös fogalomra utalnak bennünket, melynek öszhangos tartalmát képezik. Nem magukban álló, külön-külön hatalmak, hanem csak elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányú, általános tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk, vezeti lépéseinket, irányozza tetteinket s kifejezi magát pályánkban. Lelkünket kibékülés és megnyugvás szállja meg, mint Ádámét, a hányszor csak érezteti magát velünk. Kénytelenek vagyunk megnyugodni benne, s örömmel teszszük, mert csak ez biztosíthatja boldogulásunkat. Érvényesűl általunk, igyekezeteink, cselekvéseink, életünk által, akár szép szerével, akár törés-szakadás útján. Hódolatunk által, ha egész teljességében lelkünkbe fogadva követjük; bukásunk által, ha összeütközésbe kerűlünk vele. Ott Hunyadi János, itt Coriolan; ott Regulus, itt V. László. Győzelme az utóbbi esetekben az egyes emberrel való bizonyos ellentétességből, összetűzésből s ennek bukásából ered: a diadal zászlaja romok fölött leng. Az olynemű ütközés, mely e mozzanatokat kifejezésre juttatja, keletkezése, folyama és kimenetele az, a mit tragikumnak szoktunk nevezni.

De hát az az eszme, melyet az egyetemessel szembe kerűlt ember képvisel, teljes és kizáró ellentéte-e annak, a mely legyőzi őt? Az általános tökéletességgel a teljes tökéletlenség tűz-e össze? Néhány közönségesen ismert példa meggyőz az ellenkezőről. Othello, a veronai szeretők, Ágnes asszony épen nem a szeretetlenségnek, a szív megtagadásának képviselői s Ádám mindentől távolabb van, semhogy az Úr mindenhatóságával szemben a tehetetlenséget jelentse. Tarthatja-e valaki Toldit, kinek a férfi-becsülettel össze nem férő álarczos játéka juttatja magát és Rozgonyi Piroskát romlásra, férfiatlannak és lovagiatlannak? Sőt ellenkezőleg: a férfias egyenesség példájáúl idézhetjük őt ép úgy, mint a hogy Romeóban és Juliában a szeretőnek, Antigoneban a hű testvérnek, mind a két Brutusban a föláldozó, tiszta keblű hazafinak eszményét keressük. A mi mindennapi életünk kiváló tüneményeit, kik ez eszmények felé közeledni látszanak, hasonlatúl az ő nevökkel illetjük. Nincs ez áldozatra szánt küzdők között egy sem, kiben bizonyos kiválóságot, emberi tökéletességet ne találnánk: itt az érzésnek, ott az értelemnek, amott az akaratnak teljességét és rendkívüliségét. E kiválóság nélkül nem lehet tragikai küzdelem. Épen ez a teljesség, rendkívüliség, tökéletesség az, a mely egyfelől harczra csábítja őket az egyetemes hatalom ellen, másfelől képesíti rá.

Azonban ha ez úgy van, mikép érthető akkor a harcz közöttük? Ha az is megeshetik, hogy az eszme, melyet ők képviselnek, s az, a mely diadalmaskodik fölöttük, egy és ugyanaz: hogyan keletkezhetik az összeütközés? Úgy, hogy kiválóságuk mindig valamely gyarlósággal, tökéletességök bizonyos tökéletlenséggel párosúl vagy nyilatkozik. E tökéletlenség, mely a veszedelmet rájok zúdítja, állhat lelki életök egyoldalú fejlettségében, egyensúlyozatlanságában, indulataik túlságos elhatalmasodásában. Mindezt még végzetesebbé teheti rájok nézve helyzetök elszigeteltsége vagy visszássága: az emberi tökéletlenségnek szintén egy oldala. Antigone: igazi eszménye a kegyeletes föláldozó testvérnek, a szívére hallgató női léleknek; de épen az a cselekvése, mely ilyenné emeli, tiszteletlennek, tökéletlennek mutatja hazája iránt való viszonyában. Macbeth tökéletes mint hős, győzhetetlen az ellenséggel szemben; de képtelen legyőzni saját szenvedélyeit, tökéletlen mint uralkodó. Romeo és Julia tökéletesek mint szerelmesek; de minden egyébben vakok s az élet komoly föladataira nem valók. Toldi derék lélek és nagy bajvívó; de erős egyénisége s rakonczátlan kedve annál kevésbbé fér meg az udvari élet formáiban, minél újabbak lesznek ezek; _Estéjé_nek győzelmes fölmagasodása a párbajban s féktelen dühe a dévajkodó apródok szobájában: szomszédul mutatják kiválóságát és gyarlóságát. A tragikai hősök bizonyos irányú tökéletességök daczára, vagy épen ennek következtében, nem bírják magukban azt az öszhangot, melylyel a világ közrendjébe sorakozhatnának. Tökéletlenségöknél fogva vagy nem gondolnak vele, vagy fölötte érzik magukat; voltaképen pedig csak ellenében állnak. Ezzel készen van a szakítás, melyből a küzdelem és bukásuk támad. Ők a rend ellen; a rendbe sorakozó összeség, az egyetemes, pedig ő ellenök.

Íme a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló. Lássuk mindenekelőtt azt a mozzanatot, mely a tragikai jelenségek iránt érdeklődésünket megragadja: az egyén kiválóságát.

II. Az egyén kiválóságának széptani formái.

Eszthetikai szempontból vizsgálódván, az egyesnek kiválóságát természetesen a szépnek vagy egyik vagy másik fő formájában kell keresnünk. Ezekben azt a tökéletességet, mely lelkünket vonzza; azt a kiválóságot, mely képzeletünket meghatja; szóval azt a szépségbeli mozzanatot, mely érdeklődésünket a tragikai alakok és események iránt fölébreszti. A szépnek ez a két fő formája: a kellem és a fenség. E két fogalom valamelyike alá vonható a természetnek és művészetnek mindaz a jelensége, melyet a szépnek nevezete megillet. A mi csak szép, az vagy kellemes, vagy fenséges voltánál fogva az. A minek kiválósága gyönyörködtetve hat ránk, az csak kellembeli, vagy fenségbeli kiválóság lehet.

E széptani két fő fogalom természetét és területét az a viszony jelöli ki és határozza meg, mely minden szép dolognak két alkotó eleme, az eszme és alak, között, különböző jelenségekben különböző módon, mutatkozik. Attól a ponttól, a hol a merev alakba életre ébresztőn beköszönt a lélek, egész addig, a hol a kettő között teljes harmonia mutatkozik: a kellem országa terűl el. Innen kezdődik a fenség területe, melyben az eszme uralkodóvá emelkedik az alak fölött, s terjed egészen odáig, a hol nyilvánvalóvá lesz, hogy a kiváló túlsúlyra jutott eszmét külső kép, alak többé kifejezni nem képes. A szépség birodalma kezdődik ott, a hol eszme és alak találkoznak, s véget ér ott, a hol teljesen elszakadnak egymástól. E nagy birodalom egyik szélétől a másikig az eszme jelentősége szakadatlanúl emelkedik s ezzel viszonya az alakhoz folyton folyvást módosúl. Kettejök teljes egyensúlya, zavartalan öszhangja a közepén mutatkozik s itt van a két területnek, a kellemnek és fenségnek, határa.

A mint az alak merev lekötöttségéből az eszme ihletésére fölenged; a mint az élet mozdulatai kifejezni kezdik a lelket: előáll a kellem tüneménye. Midőn e széptani fogalmat Schelling a művészeti fejlődés egy fokozatának jellemzésére alkalmazza, éles szellemmel világosítja meg együtt mindakettőt. «A teremtő szellem kezdetben a formába veszve jelenik meg, hozzáférhetetlenűl elzárkózva s még nagyjában is durván. Minél inkább sikerűl neki a maga egész teljességét egy alkotásban egyesíteni, annál jobban enged hovatovább szigorából, s midőn az alakot tökéletesen áthatotta, hogy elégűlten nyugszik benne, fölvidúl és gyöngéd vonalakban mozogni kezd. Ez a legszebb virágzás és teljesség állapota, mikor a tiszta edény tökéletes voltában áll előttünk, a természeti szellem megszabadúl kötelékeiből s érzi rokonságát a a lélekkel. Mintegy szelíd hajnali fénynyel, mely az egész alakot megszállja, jelentkezik az érkező lélek: még nincs itt, de gyöngéd mozdulatok enyhe játékaival minden készűl már elfogadására. A merev körvonalak olvadoznak és lágyúlnak. Valami kedves valóság, mely sem szellemi, sem érzéki, hanem megfoghatatlan, terjed el az alakon, simúl hozzá körvonalaihoz, tagjainak minden hajlásához. Ez a meg nem fogható s mégis mindenki által érzett valóság az, a mit a görögök nyelve charisnak, a mienk kellemnek nevez.» E néhány sor ép oly költőileg, mint élesen utal a kellem valójára. A külső mintegy önkénytelen tolmácsává lesz a léleknek s készen és szivesen simúl hozzá. Készsége szabadságot és rendet egynek mutat; a kényszer s az ebből folyó meghasonlás száműzve vannak köréből. Hódolata önkénytelennek, hódítása öntudatlannak látszik. A hol még nem teljes is a harmonia eszme és alak közt, legalább a megvalósítására való törekvés mindig jelen van. Épen e törekvésben rejlik a kellem bátorító, üdítő, vidámító hatása, mely magyarázatát szolgáltatja a plátói mondásnak, hogy: szeretet az, a mivel a szépet felfogjuk. Mert bármi különbözők a kellem jelenségei s az általok keltett hatások: ezek mindegyikének alapszinét a szeretet szolgáltatja. E mozzanatok jelölik ki nagyjából a kellem területét és határait. Itt találjuk a feslő rózsabimbót, a csörgő patakot, a vadgalamb búgását ép úgy, mint Beranger és Petőfi dalait; Czuczor falusi kis leányát karöltve Vörösmarty Szép Ilonkájával; Boëthos játszó gyermekét s a vatikáni Ámort a medicei Vénus mellett.

A fenség képei már az eszmét és alakot megváltozott viszonyban tüntetik föl. A kettő valódi egyensúlyának határát elhagyjuk. Az eszme túlemelkedik az alakon, felsőségre jut fölötte s viszonyuk bomlásnak indúl. A magamagának határt, a harmonia határát, vető fejlődés mögöttünk marad. A fenség föléje látszik emelkedni az érzéki világ törvényeinek, maga alatt hagyni mértékeit. Végetlen eszme véges képben: megmérhetetlen nagyság s legyőzhetetlen erő. Ki számítja ki a vihar erejét, ki tudja a tenger határát? Azonban a végetlennek e véges nyilatkozásában kétségtelen ellenmondás rejlik: a harmonia tárgyi igazsága megszűnik. Ez az ellenmondás csak szubjektiv megoldást nyer a fenséges dolgok hatása által képzeletünkre. Midőn szemben állunk velök, a kép végessége, korlátolt volta eltűnni látszik; az alakot képzeletünk a végetlenig tágítja ki, hogy alkalmasnak láthassa az eszme kifejezésére. Így áll helyre s így marad fenn, a meddig maradhat, a harmonia. Krisztusnak mindeneket magához ölelő szeretete, meghatott képzeletünkben földi alakját is az isteni mindenhatóság színébe öltözteti, mely az egész bűnös emberiséget megváltani képes volt. III. Rikhárd ádáz szenvedélye úgy hat ránk, mintha képes lenne az egész gyűlölt világot kiírtani; ha idejekorán, mindjárt kezdetben fölmerűlne bennünk ereje végességének tudata s ebben bukásának bizonyossága: a csodálat és félelem aligha venne erőt azon a megnyugváson, melylyel a vele szembeszálló s őt előbb-utóbb megsemmisítő hatalom megjelenését várnók. Midőn a harczos tábort fölidézi a költő képzelete s olvasói elé varázsolja, «vassá válnak az emberek, a sok dárda Bakonynyá»: ime a fantáziának szinte öntudatlan munkája a fenség tényezőinek, az erőnek és nagyságnak, túlzásában. A természet némely tüneménye segíti képzeletünket s egyszersmind durván bár, de érthetőn példázza azt a jelenséget, melyet a fenség elméletére nézve kiváló fontosnak tartunk. A tengerre ereszkedő köd elmossa a kép éles határvonalát, s a roppant víztömeget mintegy az ég végtelenségével olvasztja egybe. Az alpesek tetejét borító hó fénye az égboltozat világosságával játszik össze s az ormokon ülő felhő eltakarja és képzeletünk előtt mérhetetlen magasságba emeli a csúcsot. A mennydörgés hallatára úgy érezzük, mintha az egész mindenség fölött tombolna, a mint távolodó zúgással elmorajlik; holott a mindenségnek mily parányi részecskéje földünk s még ennek is mily csekély területe az, melyet a zúgó felhők beárnyékolnak. Uralkodjék bár a fenség képeiben akár a nagyság, akár az erő, hatalmas benyomásaikra elvesztjük szokott mértékünket: a képpel összeolvad az eszme, melynek a képzeletünk által kiterjesztett alak méltó viselőjeűl tűnik föl.

Ilyen a fenség hatása, mely végességünk, törpeségünk, gyöngeségünk éreztetésén át emel föl bennünket a végetlen gondolatához. Mikor e gondolatot lelkünkbe fogadjuk, bizonyságát érezzük, hogy részesei vagyunk. A mit a szellem elgondolni és elképzelni tud: ahhoz fölemelkedett; a mi eltölti, az az övé. Fordítsuk el némileg Vörösmarty szavait: «Sajátunknak mondhatjuk, a mit a szív felfoghat magába.» Testi törpeségünk és gyöngeségünk érzetéről lelki nagyságunk és erőnk tudatára emelkedünk. «Én is festő vagyok»! tört ki Correggio a sixtina madonna előtt. Ebben a végetlenhez való, csodálattal és gyönyörrel teljes fölemelkedésben tetőzik és határozódik a fenség érzete. Területe a mondottakból kimérhető. Véghatára ott van, a hol eszme és kép elszakadnak: az alakot a képzelet szárnya sem emelheti föl többé az eszméhez.

Ez, rövid vázlatban, a kellem és fenség viszonya. Ott az alakba köszöntő s azt elevenítő eszme, itt a képből kibontakozni készülő; ott a valósúló harmonia, itt a fenyegetett. A kellem mindig törekvést fejez ki a harmonia megalkotására, a fenség pedig feloldására. Az szeretetet ébreszt, mikor tetszik; ez csodálatot és elragadtatást, mikor fölemel.

Ez a szépnek két fő formája. E két formában nyilatkozhatik az a kiválóság, az a tökéletesség, melyet a tragikum egyik momentumának jelöltünk meg.

III. A kellembeli kiválóság.

A szépnek az a formája, melyet kellemnek neveztünk, képezhet-e bizonyos körülmények között tragikus mozzanatot? Lehet-e az a kiválóság, mely a tragikai jelenségeknek egyik jellemző oldala, kellembeli tökéletesség? Röviden: átmehet-e a kellemes a tragikusba? Első pillanatra úgy látszik, mintha ez egyáltalában lehetetlen lenne. Mikép indíthatna bárminemű meghasonlást az, a minek fő jellemvonása épen a harmonia; ennek megvalósítása, feltüntetése, éreztetése a czélja? A kellem épen nyugalmában és elégűltségében mutatja az alakot átható eszmét. A szép, mely ekként nyilatkozik, egészen magában elzárt, mitsem követelő, a lét megnyugvását kifejező, magával és mindennel öszhangban levő. A harmonia jelenségéből hogyan fejlődhetik már öszhangtalanság? Épen az, a mi magának mértéket, határt tud szabni s teszi ezt nem kényszerből, hanem jószántából és szabadsága szerint, hogyan keveredhetik ellentétbe az egyetemessel?

Két úton is: két, természetében rejlő momentumnak kiemelkedése által.

Az egyik épen egyessége, önelégűltsége, elzártsága. Ez a mozzanat, a természetes fejlődés nyomán, oda vezet, a hol már szemben találjuk az egyetemessel. Épen magával való öszhangjának teljessége lesz meghasonlásának forrásává az általánossal, mely külön voltának némi feladását követeli tőle. Ily helyzetében a kellemest nem az alakjában nyilatkozó mérséklet oldaláról tekintjük, hanem egyességre, önállóságra való törekvésében. A nyugalom momentumát a törekvésé váltja fel, s az érzés, melyet az így mutatkozó kellem ébreszt, megmarad ugyan még mindig a szeretet alapján, de a zavartalan tetszésből és örömből a nyugtalanabb féltésbe és szánalomba suhan át. Mert az egyesnek ilyetén önelhatárolásában már veszélyes mértéktelenség van; Zeising az isteni bitorlásának mondja. Önelégűltség nyilatkozik benne, mely csak a mindenséget illeti meg. Ha nem támad is föl az egyetemes ellen s nem száll is tudatosan szembe vele, de kevésbe veszi, s a nélkül, hogy jogait és erejét ismerné, maga ellen ingerli. Ez okból lehetetlen megmaradnia; ezen az úton siet vesztébe a szép. Épen harmoniája s a magában való öntudatlan bizakodás, melyre a harmonia vezette s a mely az egyetemes szempontjából elbizottságnak tűnik föl, lesz veszedelmévé.

Alig idézhetnénk találóbb példát e jelenség magyarázatára Melindánál. Naiv bizalommal, tapasztalatlan jósággal jelenik meg ifjú szépségében az udvarnál, hol bűnös ármányok, léha és zabolátlan erkölcsök uralkodnak s bősz szenvedélyek csatája készűl. Ebben meg is törik s menthetetlenűl elhervad. Miért? Azt gondolta, hogy egyszerű jóságában, nemes szeretetével élhet külön, magára; hogy tiszta kelleme érintetlen maradhat attól a körtől, a Gertrud udvarától, melybe kerűlt. Ezt az udvart nem ismeri; sőt szükségét sem érzi, hogy igazán megismerje. Ártatlan bizalma nyilatkozik, midőn Ottóval szemben, ki üldöztetését panaszolja, könnyekig lágyúl, s a leghevesebb ostrom közben is, midőn a visszautasított herczeg megátkozott jövendőjét emlegeti, nem tudja elnyomni s elhallgatni szánalmát iránta. E könnyek, e szánalom egy belső öszhang nyilatkozata, egy gyöngéd, bizalomteljes ártatlanságé, melyben azonban Melinda romlása foganik meg. Úgy hiszi, vagy inkább érzi, hogy tisztasága elég fegyver az ő külön léte határainak megvédésére, holott a világban, melybe sorsa vetette, másféle eszközökre lenne szüksége, azokhoz mértekre, melyek ott használatban vannak: belátásra, erélyre, udvari módra. Csalódásából foly tragikus sorsa. De naiv hite, tapasztalatlansága, bízó törekvése, hogy olyan maradjon a milyen: mindez, fiatalsága és szépsége mellett, kellemének alkatrésze, mely Ottó szenvedélyét táplálja, s épen mint ilyen, bukásának forrása. Ez az okozati összefüggés Melinda kelleme és bukása között, melyre Gyulai Pál is rámutatott, midőn tapasztalatlanságát majdnem tragikai tévedésnek mondja. – Kemény Zsigmond Tarnóczi Sáráját mily vonzóvá, bájossá teszi titkolt szerelme, rejtegetett eszményképe! Szívbeli állandósága, mely reménytelenűl őrzi titkát, ez a kitartó hűség, ez a félénk elzárkózás, ez a magánakvalóság, átkává és romlásává lesz magának és mindazoknak, a kiket szeret s a kik szeretik. Titka: szerelme Mikes János iránt, áthatja egész valóját, annak részévé lesz. Ha megosztaná valakivel, ha kilépne elzárkózottságának bűvös köréből, talán megmenekedhetnék; így sem magát nem tudja megőrizni, sem szeretteit.

A kellemhez, mely magát egyességében, különösségében az általánossal szemben érvényesíteni törekszik, közel áll egy másik jelenség. Az, mikor a látszatra kellemes nem öntudatlan természetességgel szigeteli el magát, hanem ellenkezőleg öntudatos természetlenséggel; mikor egyességének követelése épen nem önkénytelen. Törekvése abban fejezhető ki, hogy nem enged helyet annak az eszmének, annak a tartalomnak, melyet természet szerint befogadnia s képviselnie kell. Távol tartja magától s ebben áll különössége, szembeszállása a világgal, ellentéte a természeti szükségszerűséggel. Ez az ellentét amott öntudatlan volt, itt öntudatos. Gondoljunk a nőre, a ki nem szeret, mert nem akar szeretni. De az ilyen alakban az öszhang csak látszólagos, melyet a hidegség, nyugalom, biztosság igyekeznek elhitetni velünk. A kellem épen ennélfogva elenyészően csekély. A dolog természetéből foly, hogy előbb-utóbb helyt kell adnia lelke természetes tartalmának. A körülmények kényszerítik, hogy magába fogadja az eszmét, melynek képviselésére alkotva van. Látni való, hogy e fejlődés egészen ellenkező irányú a tragikummal: az összeütközésből, melybe az egyetemessel keveredett, nem megsemmisűlésére, hanem belső harmoniájának megvalósítására vezet. Rákosi Jenő Stellájával egy ilyetén ellenmondásnak tragikai irányú megoldására látszott törekedni; de kénytelen volt félútról visszafordúlni s az egész, borzalomig csigázott cselekvényt álomnak tüntetve föl, kiengesztelően végezni meséjét. Mikor ugyanis a fejtegetett alakok végre befogadják természetes tartalmukat, csak akkor lesznek igazán kellemesekké; de ugyanakkor magukkal ellenmondásba keveredvén, többnyire komikusakká. Példát Lope de Vega Donna Juanája a _Megvetés csodájá_ban, azután Molière _Eliszi herczegnője_ s Moreto Donna Dianája szolgáltathat.

A kellem azonban még egy más esetben is átcsaphat a tragikumba: teljes virága, a báj, édes illatával bódítóvá és vészthozóvá lehet. A valójában rejlő erőbeli elem felülkerekedhetik s megronthatja harmoniáját. Kifejezésre jut a hódítás vágyában, a rá való törekvésben. De hát nem jogosúlt-e a szépnek ez a törekvése? Semmi esetre sem akkor, ha legfőbb hatalom gyanánt kivánván mutatkozni, felforgatással fenyegeti a természeti rendet, melyben nem ő van hivatva döntő szerepre, s az erkölcsit, melyet önzésénél fogva alárendeltnek tekint és nem tart tiszteletben. Szóval a báj tragikussá lesz, mikor mintegy önmagából kiszállva csábítóvá válik: a csábítás ellenállhatatlan erejével nyilatkozó báj. Az «arany pohárban nyújtott méregital». A szirének, kik csábító dalukkal kikerűlhetetlen vészbe csalták a hajósokat, az antik képzeletben halálgéniuszokká alakúltak; a madárszárnyú és madárlábú nőalakokkal gyakran találkozunk görög és etrusk síremlékeken.

A költészetben ott van Shakspere Kleopatrája. A csábító bájnak teljes fegyverzetével, erőszakos czélzatával lép föl mindjárt a búcsúzás jelenetében a világhódító Antonius, e római Hercules, ellen. Báját, igéző hatalmát igazi asszony voltának köszöni; egyesűl benne szépség és szellem, izzó és gyorsan változó érzések ellenmondásai, keleti hazájának bujasága s korának mesterkélt mívelődése, királyi büszkeség és léha ingatagság, mohó érzékiség és forró ragaszkodás. Ez arany-szálak hálójába kerül a hős Antonius, ki «kardjának hegyén bírá a földet». Kettejök viszonyát mindjárt a dráma legelső szavaiban következőkép jellemzi Philo:

Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme Túlmegy határin; ama hős szemek, Mik csatarend és harczi zaj fölött Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt, Most szolgalánggal oltároznak egy Napsütte arcz előtt; a hős kebel, Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most, És legyező- s fuvóvá aljasúlt: Lehűtni egy czigánynő lánghevét!