Part 31

Ekként emelkedünk fel a tragikumban; szemünk szűk határa kitágúl s a fájdalmas érzések kiengesztelődnek. Az élvezet nem marad a félelem és szánakozás izgalmában, hanem ezek átalakulása, kiegyenlítő megtisztulása által megnemesedik. Oda emelkedve, a honnan a földi dolgoknak nemcsak egyes szemeit láthatjuk, hanem egész lánczolatát tekinthetjük át: a tragikai érzések ellenmondása magától feloldódik. Harmóniába olvadnak, melyből a fájdalom mozzanata eltűnik, s megtisztúlnak. Az egyetemes magaslatára szállva, szemtől szembe állunk az örökkel, igazzal, jóval. Érezni fogjuk, hogy a mi igaztalannak látszott előttünk, abban csak a legfensőbb igazság és bölcseség nyilatkozott az emberi természet örök törvényei szerint. Megismervén a törvényt, azokat, a kik sújtó karja alá kerűltek, nem tekintjük többé valamely idegen, zsarnoki önkény áldozatainak. Sorsuk nem oktalanságot, hanem a mienknél mélyebb bölcseséget hirdet, s csak igazság az, a mi betelt rajtok. A szenvedők iránt nem leszünk közönyösökké, nem vesztjük el szánalmunkat; de e szánalom megtisztúl, mert eltűnik belőle a kétkedés mérges fulánkja, mely oktalan lázadásra izgat. A félelem sem lesz semmivé, de elveszti borzalmasságát és keserűségét. A mi fölidézte, azt igazságos és jótékony hatalomnak ismertük meg, mely nemcsak fenyeget, hanem egyszersmind óv és védelmez is bennünket. Így tisztúlnak meg tragikai érzéseink. Így emelkedünk megaláztatásunkból ahhoz az örömmel teljes tudathoz, hogy egy sérthetetlen, bölcs és igazságos világrend őrködése alatt állunk. Félelmünk, egy régi magyar kifejezéssel élve, _isteni félelemmé_, szánalmunk pedig szerető, részvevő megadássá olvad át. Még pedig, belátásunk alapján, önkéntes megadássá, melyben semmi megalázó, semmi lesújtó nincs, a mely ellenkezőleg fölemelő és gyönyörrel teljes. Egy pillantást vetve a végetlenbe, ennek egy sugara szívünkbe világít, részességünket érezteti benne, megtisztít s a legmagasztosabb gyönyörrel tölt el.

Igen, ha a tragikum csakugyan olyan természetű, hogy szükségkép megnyugtat bennünket. Ha legalább mindig ilyennek mutatkozik ott, a hol a művészet mélyebb és avatottabb szemmel tárja föl előttünk az élet rejtelmeit s ezeknek megoldását, mintegy bizonyságul, hogy ezt az elégtételt, az igazságnak ezt a természetes és szükségszerű uralkodását, ha szemeink elég élesek lennének, megtalálhatnók az életben is mindenütt, meg ott is, a hol a mi fölszines tekintetünk hiába keresi. Nincs igazi tragikai műalkotás, azaz az élet tragikai jelenségeinek nincs egyetlen igazán művészi ábrázolása sem, melyből ez a mozzanat hiányzanék. A görög és keresztyén tragédia egyaránt oda törekszik, hogy ezt a fensőbb, ezt a megnyugtató, ezt az indulataink természetéből szükségkép fejlődő, ezt a világrendet biztosító igazságszolgáltatást, egy szóval a költői igazságot juttassa minél élesebb, minél meggyőzőbb kifejezésre. Ez a törekvés rá, bizonysága annak, hogy a tragikai hatásnak lényeges, fő fontosságú tényezője.

Mindazok, a kik a tragikai művészetnek, és benne a tragikumnak, e jellemző vonását kétségbe vonják, s nyilatkozatai által meg nem győzetvén, szükségszerű uralkodását tagadják: főleg két gondolatra támaszkodnak. Egyik az, hogy a tragikai szenvedés sok esetben elégtelennek tetszik előttünk s épen ott, a hol a nemezisnek teljes erejében és kérlelhetetlenségében kellene föllépnie; másik meg az, hogy még több esetben igaztalannak, meg nem érdemlettnek mutatkozik. A költői igazságszolgáltatás sem képes bizonyos ponton túl kielégítőbb, megfelelőbb megoldással nyugtatni meg bennünket, mint a világi törvény, mely egynémely vétekre halált mond s azontúl a bűnöknek egész skáláját, egyeseket és halmozottakat, a szenvedély elragadtatásából folyókat s az erkölcsi elaljasodás szörnytetteinek sorozatát, mind csak halállal tudja büntetni. A tragikai költő is így tesz; csakhogy még hamarabb elkezdvén a halálbüntetést, még kevésbbé képes arányosítani a vétket és lakolást, még kevésbbé elégíti ki igazságérzetünket. Íme Antigonénak épen úgy halállal kell fizetnie, mint Machbethnek, sőt amannak még szörnyűbbel, kínosabbal, mint ennek. Más felől mi okon vesznek el Kordelia meg Melinda? Megnyughatunk-e Rikhárd hősi halálában s Desdemona meggyilkolásában? Elfogadhatjuk-e mindezt másként, mint amaz igaztalan mérték művészi képeit, melylyel, e felfogás hívei szerint, az élet is mérni szokott?

Bajza következőleg ír Rikhárdról: «E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási tervek, és a szinlés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben s egyedűl Rikhárd által mozgatvák a személyek mint bábok. Igazságtétel kevés, legalább nem megnyugtató a hallgatóra nézve. Az álomjelenet mesteri kép ugyan, és lélekkínokat mutat: de a harczbani halál, mely dicsőségesnek szokott tartatni, míg némi dicssugárt is von ez emberi szörnyeteg feje körül.» Nem tudjuk, nem Lessing egy helyének félreértésén alapúl-e Bajzának ez a nyilatkozata. Lessing is tesz, hamburgi dramaturgiájában, ilyféle megjegyzést, de nem Shakspere, hanem a német Weiss Rikhárdjára vonatkozólag. Azonban akár ezt a megjegyzést értette félre és tolmácsolta magyarul, akár nem: annyi bizonyos, hogy Shaksperet máskép érthette volna. Rikhárd csakugyan a csatatéren esik el, hősi halált hal s ez némi dicsfényt vet reá. E dicsfény nélkül azonban ép úgy nem lehetne tragikai hős, mint a mennyire igaza lenne Bajzának, ha a szörnyű ember vesztét csakis és egyedül ebben a glóriában látnók. Gonosz valója ez által őrzi meg, a minthogy szükségkép meg kell őrzenie, fenségi jellemét. De ha a csatatéren túl szétvonjuk a bosworthi királyi sátor függönyeit; ha a vég pillanatának nem külső körülményeit, hanem belső képét is keressük Rikhárdban: iszonyú szenvedés tárúl föl előttünk, egészen és mindenben megfelelő befejezése egy iszonyú életnek. A nagy monolog, az álomjelenet után, mi más, mint a legelviselhetetlenebb lelki kín halálhörgése? Egész erejével támad föl Rikhárd ellen nemezise: a tudat, hogy őt, a ki senkit sem szeretett, senki sem szereti, senki sem szánja; neki, a ki mindent akart, egyszerre mindent kell vesztenie. Be van végezve, nem kezdheti újra; csak a szörnyű megpecsételés, a halál, van hátra. Ő valósággal a «halálok halálával» hal.

Így merűlnek föl a halál órájában, önmagunkból kikelve, mind ama titokteljes hatalmak, melyek életünk sorát, erkölcsi jellemét meghatározták. Fölmerűlve könnyű elmúlássá vagy kétségbeesett kinlódássá, kiengesztelt elnyugvássá vagy a leggyötrelmesebb kivégzéssé teszik a halált, ezerféle változatban a szenvedélyek és életútak ezerféle változata szerint. Nem maga a halál, fiziologiai jelentőségében, bűnhödésszerű felfogásában az, a mi igazságérzetünket kielégíti, hanem minősége, közelgésének benső hatása, elviselésének módja. Íme a költői igazságszolgáltatásnak is megvan enyhítő itala, mint az orvosnak, melylyel könnyűvé teszi az elmúlást; de megvannak mindazok a kinzó eszközei, melyekkel a középkori vértörvényszékek a halálra itélteket meggyötörték, összezúzták, megcsonkították a kivégzés előtt. Nem ezen a kínpadon vergődik-e előttünk Tompa istentelen _haldoklója_, vagy Shakspere Beaufort biborosa, fogékonytalanul mindakettő a vallás enyhítő balzsama iránt, melylyel egyiket a pap, másikat a király kinálja? Hányféle változata, milyen mélybe vágó különbségei vannak a tragikai nemezis, a költői igazságtétel halálos itéleteinek, a közt a halál közt, melybe Brutus kiengesztelődve siet, s ama másik közt, melylyel szemben a bitorló János király oly nyomorúltan vergődik! Amaz még ellenfelének megbántott szellemét is meg akarja nyugtatni önkéntes, halálos áldozatával:

Caesar, most légy nyugodt, Nem öltelek meg fél ily örömest;

emez irtózatos vivódása közt nem találhat egyetlen nyugtató gondolatot sem:

Oly rekkenő nyár dúlja keblemet, Hogy a belem mind porrá őröli; Hártyára tollal írott lap vagyok, Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít. Mérgezve – rosszul – Halott, elhagyott, eldobott – – S nem hívja senki a telet nekem, Hogy számba dugná jégcsap újjait; Se országom minden folyóvizét Égő szivemre nem vezérlitek; Se éjszakot nem kéri senki, hogy Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’ S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat, Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok, Ti szűkkeblűek, háladatlanok!

Fia, Henrik herczeg, könnyével vigasztalná. De hiába; a boldogtalan király rákiált:

Éget a sava. Bennem pokol van, melynek ördöge, A méreg, itt bezárva zsarnokol Menthetlen elkárhozott véremen.

Íme halál és halál között, a mint az emberi szív takaró leplét félre rántva, belátnunk enged, mily nagy a különbség, csak a tragikum mezején is, s ennélfogva mily kimeríthetetlen változatosságban, mily megszámlálhatatlan fokozatban jelenhetik meg általa a költői igazságtétel. E gondolatnak egyik legszebb és legelmésebb fejtegetését találjuk Gervinusnál. Az ide vonatkozó hely, melynek érdekét emeli az, hogy egyenesen Shaksperere támaszkodik, így szól: «A mint a tetteket Shaksperenél a körülményekből kell megitélnünk, úgy befejezésöket is abból a viszonyból, melyben az a cselekvők törekvéseihez s az elbukók öntudatához áll. Ebben fekszik Shakspere igazságtételének nyilt titka. A halál _Lear_ben sokakat és válogatás nélkül ragad el; de Kordelia a magasztos szabadító glóriájával, Lear kiengesztelődve, Gloster mosolyogva, Kent örömmel hal meg; a többiek saját hálójokban megfogva, czéljaiktól megrabolva vesznek; a világi lelkek elvesztve a világot, mely nekik mindenök volt. Mi máskép esnek el: Macbeth egy hős keze által, kitől mindig félt, és Rikhárd a vézna Richmondtól, kit mindig megvetett! Nem a vég betűjén fekszik a súly, hanem a módban, a mint a véget megálljuk; hogy az emberek elátkozva vagy megáldva mennek-e a halálba, hajótörötten gonosz czéljaiknál vagy elérve a jókat, nemes öntudattal vagy furdaló lelkiismerettel, mennyei megdicsőülésben vagy pokoli kétségbeesés közt. A tragikai bukások nem egy vonalon fekszenek, hanem a leggazdagabb különféleségben fokozódnak Rikhárdtól Kordéliáig. Az a fenséges erkölcsi tanúlság pedig, melyet az örök igazságtételnek ez a módja kifejez, abban áll, hogy a halál magában nem csapás, az élet magában nem áldás, a külső jóllét nem boldogság, hanem az öntudat a fontos; hogy az erénynek legnagyobb jutalma maga az erény, a véteknek pedig legnagyobb büntetése maga a vétek.»

A tragikai megnyugvás különben épen nincs valami talio-szerű, valami forbatoló igazságtételhez kötve. A mondottak csak annak a bizonyságára szolgáljanak, hogy ott, a hol valóban tragikai jelenségről van szó, azaz olyanról, a kiből nem halt ki a szánalomra keltő emberi, annak bünhődését, ép az emberinek felkorbácsolása által a végetlenig fokozhatja. Igazságérzetünk amaz oldalának, mely a nagy vétkek nagy lakolását kivánja mindig megfelelhet s meg is felel. Sőt egyenesen természetében van, hogy a mi világi igazságszolgáltatáshoz, terhelő és mentő okok aggodalmas mérlegeléséhez, részvétünk érvényesítéséhez szokott tekintetünk előtt aránytalanul sújtja áldozatait. A tragikai végzetnek épen ez a természete uralkodik jellemző vonásként Kemény mindegyik regényében, a derék Mikes-család tragédiájában ép úgy mint a nyomorúlt «sardisi angyaléban,» Pécsi Simon bukásában mint Verbőczi vesztében. Ámde ez aránytalanságában mindig megvan az indulatok egymásra hatásának, a belső, okszerű fejlődésnek természetessége, mely az élet intéző hatalmainak mélyebb belátására, útainak tisztább ismeretére s ez által kiengesztelődésre, megnyugvásra, fölemelkedésre vezet.

Van ennek a kiengesztelődésnek egyéb formája is. Megszállja lelkünket ott is, a hol a nagy szenvedés ártatlanokat vagy csekély hibákat kegyetlenül látszik sújtani. A tragikai hősöknek gyarlósággal vegyűlő kiválósága, féktelen szenvedélye vagy igaztalan csapásokat mér környezetére, vagy magával rántja ezt. Akarva vagy akaratlanul elejtett áldozatok hevernek körülötte, mikor az egyetemes karja alatt maga is leroskad. A romlásnak ezt az egyetemességét, a szenvedés általánosságát, mely a tragikai vétségből fakad, alig festette költő rövidebben és megrázóbban, mint Tennyson abban a szemrehányásban, melyet Artúr király tesz a kolostorban a hűtlen Ginevra királynénak. A házasságtörő asszony romba döntötte az egész ország virágzását és nyugalmát. A földre borúlva, megsemmisűlten fekszik nagy férje előtt és hallgatja szavait:

Hogy fekszel ily alant, dicső apának Leánya! Boldog ő, hogy szégyened Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked. A mit te szültél: tűz és fegyver az, S véres rom és törvényszegés, rokon Gaz pártütése s vad pogány hadak Előnyomulása a tenger felől.

Következik a sötét kép részleteinek megvilágítása: a csapások, szerencsétlenségek és szenvedések sokasága.

Az áldozatok egy része, kik a tragikai hős által vagy miatt ekként, érdemetlenül szenvednek, nem esik önálló tragikai felfogás szempontja alá. Gyermekek, egyéniségökben fejletlenek, az ébredező öntudatnak és érzésnek csak általános, megható kedvességében részesek: Artúr herczeg Huberttel szemben, vagy Macduff «csibéi». Szenvedésök és haláluk érzékenyítő, melyben kiengesztelő mozzanatul épen ártatlanságuk, tisztaságuk képzete uralkodik. Az égbe visszaröppenő sugár! Részvétünk fájdalmát megédesíti a gyermeki kellem naiv nyilatkozása. Mások, mint Desdemona és Melinda, a kellem tragikai formájába mennek át: bizó gondatlanságukkal, az élet követeléseinek figyelembe nem vételével idézik fejökre sorsukat. Ez a helyett, hogy a herczeggel szemben a szigorú visszautasításnál megmaradna, némi asszonyos rokonérzést mutatva a fájdalom iránt, mely Ottót az ő bájai miatt érte, ezzel csak ingerli szenvedélyét s a maga romlását sietteti. Desdemona meg helyen és időn kívüli heves pártfogásával zaklatván férjét Cassio mellett, gyanúba keveredik, s e gyanúnak nőies, akaratos szeszélyeskedésével, a köteles őszinteség hiányával, midőn a kendő elveszését tagadja is nem is, erős táplálékot ád. Bűnhödésök mindenesetre nagyon aránytalan, hibájokhoz mérve, de nem oktalan. A sorsukra befolyó indulatokból szükségkép annak kellett következnie, a mi megtörtént. Már e mozzanat kiengesztelő, de hozzájárúl még, hogy ha a szenvedés pillanataiban nem látnók őket, igaz női tisztaságukat, lelkök örök szépségét tetőpontján, a megpróbáltatás tüzének átható fényében, nem szemlélhetnők.

Minél tevékenyebb szerep jut a tragikai hős mellett oly személynek, ki aztán áldozatává lesz; minél inkább fejlik ki egyénisége s minél erősebb befolyást gyakorol a hős sorsára; szóval minél inkább előtérben áll, mielőtt a csapás lesújtaná: rendszerint annál fejlettebben, annál határozottabban találjuk meg benne a vétség mozzanatát s ebben természetesen a tragikum egyéni elemeit, a kiválóságot és gyarlóságot. Kordélia makacs igazkodásában megfeledkezik róla, hogy az igazi szeretetnek szava is van akkor, mikor szerette a szót áhítja, s daczoskodásával ősz atyjának felindúlt szenvedélyét a végletig izgatja; hallgatása nem az egész királyi háznak néma halálos itélete volt-e? Páris gróf _Romeo_ban, midőn szerelmetlen házasságot erőltet oly világban, mely tele van forró szenvedélyekkel, izzó gyülölettel és izzó szerelemmel, szükségszerűleg siet vesztébe. Macduff szenvedése sem ok nélküli. Elfutott Macbeth elől, a zsarnok kényére hagyva azokat, kikről magánál is inkább kellett volna gondoskodnia: védtelen övéit. Ezeknek vesztében éri utól nemezise, melyet kihítt maga ellen. Rosse thán eszélylyel menti felesége előtt; de az asszony nem alaptalanul tör ki:

Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét, Házát, javait, mindenét: a honnan Elfut maga! Ő minket nem szeret, Nincs benne a természet ösztöne; Hisz az ökörszem, e parány-madár, Fészkén maradva védi magzatit A bagoly ellen. Félelem csupán, Nem szeretet s eszély sem: ily futás, A józan ész daczára!

Kordélia gyermeki kötelességének lesz áldozatává; Párist azok a szenvedélyek sújtják le, melyek közé jogtalanul lépett; Macduff a családi érzés által bűnhödik, melyet megsértett. E példák egy oly törvényre vezetnek bennünket, mely a tragikai megnyugvásra nézve kiváló fontosságú. A felindulás, és megnyugvás alapjának szükségszerű közössége ez. A mint a véletlen bukás, bármennyire megérdemelje is a hős, nem emel fel, nem tisztít meg, szenvedélyeink és sorsunk belső okozatosságának felmutatása által: úgy a kibékítés sem, mely nem abból a forrásból, vagy nem egészen abból ered, melyből a tragikai fejlődés kiindúlt. Amott semmitsem értet meg, s midőn egymás után feltünteti a bűnt és bűnhödést, de nem láttatja összefüggésöket: a helyett hogy az egyetemeshez emelne, csak föltétlen és vak hódolatot követel iránta. Ez sem nem megtisztulás, sem nem gyönyör. Emitt meg hamis érzelmességgel vezet tévútra s a helyett hogy megnemesítené, hogy a legtisztább élvezetté avatná, csak mintegy elcsitítja felindulásunkat. E tárgyhoz irodalmunkban legalaposabban Gyulai Pál szólt Szigligeti _Lelencz_ének birálatában. «Elismerjük, írja, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény, ohajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja; de kérdjük: vajjon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemezisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszúlja magát a földön, bár az ég kegyelme sohasem záródik be előttünk?»

A törvény veleje, hogy ugyanaz az emberi indulat, mely mint ilyen, szánalmunkat és félelmünket felindította, vezessen a megnyugtató megoldásig s nyerjen ebben döntő szerepet, akár egyenes nyilvánulása, akár a felidézett visszahatás által. A tragikai hős csak egy zászlót ismer, az alatt szenved vagy elesik, de mással ki nem cseréli, hogy békét köthessen.

XXXII. A tragikum fajai.

A tragikumnak immár egész területét lehetőleg bejártuk s minden nevezetesebb mozzanatában szemügyre vettük. Ezt a területet az eszthetikusok nagyon különböző alapokon, más-más felfogásból osztják fel egyes vidékekre. Részletesebben ismertettük azt a különbséget, igazi értékének megvilágításáról sem feledkezvén meg, melyet a görög és keresztyén világ tragikai eszméje között fel szoktak állítani. Ezt a megkülönböztetést veszi fel Bayer József történeti módszere a további osztályozásnál. Amabban, az antik világnézlet tragikumában, három fokot különböztet meg, u. m. a naiv világfelfogásból (a Herodot-féle isteni irigység), azután ennek az erkölcsi nézlettel való összeolvadásából (Xerxes, Agamemnon, Oedipus), végül a természetinek föléje emelkedett erkölcsi felfogásból (Siráldozók, Medeia) folyó tragikumot. A keresztyén eszme-fejlődésben négy osztályt állít föl, u. m. a világgal meghasonló jellemnek (III. Rikhárd, Coriolan), a gondolat benső meghasonlásának (Faust, Manfréd), a türelmetlen s teremtő tetterőnek (Napoleon), és utoljára a világtörténet elvi harczainak (Antigone, Julianus, Hutten Ulrik) tragikumát. Minde fokozatok még sokszorosan és mesterkélten vannak alosztályokra különítve, melyek számos ponton nemcsak találkoznak, hanem minduntalan egybe is olvadnak. E rendszer kétségkívül nagyon mesterkélt, nem egy helyen homályos és némi irányzatos kiélesítésekkel, sőt erőszakolásokkal jár. De egy érdemét nem lehet elvitatni: hogy mindazokat a különböző mozzanatokat, melyek a tragikum felfogásánál és megismerésénél figyelembe jöhetnek, majdnem teljes gazdagságukban és változatosságukban öleli föl.

Vischer dialektikai módszere másnemű, sokkal egyszerűbb felosztásra jut. Mindenekelőtt megkülönbözteti a tragikumnak pozitiv és negativ formáját. Amabba tartoznak a jól végződő tragikai összeütközések, a mennyiben a jó ügy végső diadala a világrend művének látszik, mely szenvedéseken vezeti keresztül a hőst, ki nem vétek nélküli, sőt megpróbáltatásra és tisztulásra szorúló eszközének tűnik föl. A hős bukására vezető, negativ formában jut aztán a világtörvény vagy universum, az egyszerű vétség és az erkölcsi összeütközés tragikumának megkülönböztetésére. Az elsőnek alapja az úgynevezett ősvétek, az általános emberi gyarlóság, az igazi vétségnek lehetősége vagy fenyegető közelsége. A másodiké már a tulajdonképeni vétség, mely valamely erkölcsi eszmét sért meg, a nélkül, hogy egy másiknak, a megtámadottal kapcsolatosnak, képviseléséből, páthoszából fakadna. Ilyen eset a harmadik, az erkölcsi összeütközés tragikuma, midőn jogos eszmék kerűlnek egymással szembe s az egyén vétsége itt az egyetemes öszhangjának megbontásában áll vagy belőle származik. Erről a megkülönböztetésről, az egyes esetek jellemző mozzanatairól annak idején részletesebben is megemlékeztünk. Gottschall ugyanezt az osztályozást fogadja el költészettanában, de ő itt főleg a drámában nyilatkozó tragikumról szólván, természetesen csak a két utóbbi formát állítja föl. Az egyszerű vétséget nevezi a prædestinatio, az erkölcsi ütközést pedig a helyzet tragikumának. Ez elnevezések, különösen az első, épen nem szerencsések, mert a prædestinatio mozzanatát egyképen megtaláljuk mind a két alakban. Amott egyéni határozottságunkban, természeti alkatunkban nyilatkozik, itt meg körülményeinkben, külső viszonyainkban; Antigone semmivel sincs kevésbbé prædestinálva tragikai hőssé, mint akár Macbeth.

Az újabb német eszthetikusok osztályozási kisérletei közül még csak a két eredetibbet, Köstlinét és Zeisingét említsük meg. Köstlin a természet és cselekvés tragikumának megkülönböztetéséből indúl ki. Amaz alatt külső és belső alkatunknak a természetessel, egészségessel, tökéletessel, tisztával ellenkező tulajdonságait érti; mikor e fogyatékos természeti sajátságaink tettekben jutnak kifejezésre: előáll az utóbbi. A tragikum a vétségnek és sorsnak összehatása által lesz teljessé. Kifejlődésének módjában keresi a különbséget az általa felállított két fő forma között. Az egyik: a tragikai sors, melyet tragikai vétség idéz elő; a másik: a tragikai vétség, melyre a tragikai sors vezet. E megkülönböztetésnek vagy inkább formulázásának az a fő gyöngéje, hogy tragikai sors alatt egyik esetben a szenvedést, másikban pedig a helyzetet látszik érteni. Zeising a tragikai jelenségeket három fő osztályba sorozza, a szerint, a mint az egyetemes mindent megsemmisítő, mindenben részes, és mindent magában foglaló hatalomnak mutatkozik. Az első esetben az egyetemes fogalma körülbelül összeesik Vischer universumáéval. A másodikban, mint az egyén által megsértett törvények, intézmények, rend forrása és őre, torolja meg a sértést, mely voltaképen rajta magán követtetett el. A harmadikban egészen a keresztyén vallásos felfogás istene az uralkodó, a ki csak a látszatot semmisíti meg, de mindazt, a mi értékes, a mi eszmei, a mi megtisztúlt, örök életre és hatásra fogadja magába, mint részét, mint hozzátartozót. Sajátságos, hogy e kiválólag keresztyén formának legmagasztosabb példáját, Oedipust Kolonosban, épen az antik költészetből idézi Zeising. Ugyanő különben, a tragikum módosulásai nevén még egy más felosztást is állít a szerint, a mint a tragikumnak vagy az érzékeny, vagy a pathetikus, vagy pedig a démoni az uralkodó eleme. Az első kategoriába sorozza azokat a jelenségeket, melyek nem magukban, nem önállóan véve tragikusok, hanem inkább csak másokra nézve: a tragédiák mellékszemélyei, a vétségek és csapások ártatlan áldozatai, kiknek megható képe mintegy enyhíti a szenvedélyek félelmes benyomását. A második kategoria viszont azokat a képeket foglalja be, melyek már magukban tragikusok: a hősökét, kiket szenvedélyök véres harczba bonyolít másokkal s menthetetlen bukásba taszít. A harmadik végül azokra a jelenségekre terjed, melyek tragikusoknak mutatkoznak az abszolut, az egyetemes irányában; ennek már nem is képviselőivel, hanem mintegy közvetetlen magával szállanak szembe, mint Milton Sátánja és Byron Kainja.