Part 30

Az ethikai irányban okoskodók közül nevezetes Corneille nyilatkozata, emlékezetes a miatt is, hogy Lessing az ő nézetéhez kapcsolja a maga fejtegetéseit. Corneille Aristotelesnek arra a nyilatkozatára támaszkodik, hogy «részvétet csak az érdemetlenül szenvedők, félelmet pedig a hozzánk hasonlók keltenek föl». Ebből indúlva ki, a tragikai hatásra vonatkozó helyet következőleg értelmezi: «A részvét oly szerencsétlenség iránt, melylyel hozzánk hasonlókat látunk sújtva, félelmet ébreszt bennünk, hogy minket is hasonló csapás érhet; e félelem vágyat indít kikerűlésére; ebből a vágyból pedig az a törekvés következik, hogy a szenvedélyt, mely szemünk láttára sodorta a szánt személyt boldogtalanságba, megtisztítsuk, mérsékeljük, javítsuk, sőt kiirtsuk; minthogy mindnyájunk belátása szerint meg kell szüntetnünk az okot, ha a következést el akarjuk kerűlni.» E nézet ellen Lessing, hamburgi dramaturgiájában azt vetette, hogy így a tragédia inkább a többi indulatokat, gyűlöletet, szerelmet, nagyravágyást, féltékenységet tisztítaná, mint épen azt a kettőt, a szánalmat és félelmet, melyeknek tisztításáról Aristoteles szól. Sőt majdnem kizárólag amazokat, a félelmet és szánalmat pedig oly kivételesen, a mily elvétve képeznek vagy képezhetnének ezek tragikai indítékot: a tragédia, Corneille szerint, azt a szenvedélyt tisztítja bennünk, melynek féktelenségét ábrázolja. Lessing a maga katharzis-elméletét e szavakba foglalta: «A megtisztítás nem áll másban, mint szenvedélyeinknek erényes tulajdonokká változtatásában; a mi bölcseletünk szerint minden erénynek van innen és túl véglete, melyek között helyet foglal: így a tragédiának, hogy szánalmunkat erénynyé változtathassa, meg kell tisztítania mindegyik végletétől; ugyanez értendő a félelemről is». A szánalom és félelem összehatnak s mintegy egygyé olvadva tisztítanak meg a tragikai hatásban egyfelől a közönytől s a túlságos odaadástól, másfelől az oktalan rettegéstől s az elbizakodástól. Látni való, hogy a franczia költő s a német műbiráló felfogása egy pontban megegyezik: mindegyik határozottan ethikai jellemű; a tragikai hatás lényegét, a katharzist, mindegyik bizonyos határozott erények kiképzésében keresi. Az ő útjokra jut a német kommentátorok egyik legújabbika, Manns is. Ő grammatikailag is máskép értelmezi az illető aristotelesi helyet, mely szerinte nem a félelem és részvét megtisztításáról, hanem a velök, ezekkel az indulatokkal járó megtisztulásról szól. E megtisztulás nem vonatkozhatik másra, mint a félelemmel és szánalommal ellenkező indulatokra: az önzésre és elbizottságra. A görög tragikai nézlet, melyben a hübrisz motivuma oly kiváló, majdnem uralkodó szerepet játszott, támogatni látszik e magyarázatot, mely ellen azonban a filologusok, grammatikai szempontból, erős kifogást emeltek.

A tragikumnak az ellen a határozottan kifejezett moralis czélzata ellen, melynek Lessing a fő képviselője, Goethe lépett fel leghatározottabban. Ő mindenek előtt művész volt s mint művész, nem nyugodhatott bele, hogy a műalkotás bármely, a művészivel nem azonos, rá nézve némileg idegen czélra törekedjék, sőt hogy ebben a törekvésben fejezze mintegy ki jellemét. Nem gondolhatta el, hogy Aristoteles a tragédiára vonatkozó meghatározását, ennek a hatására s épen egy távolabbi hatására alapította. Szavaiban hát más értelmet keresett, olyat, mely a művészet fogalmának körén belül marad. Szerinte a szenvedélyek tisztítása a cselekvénynek kiengesztelő befejezése által történik. Ha a tragédia a félelmet és részvétet fölindító eszközeivel lefolyt, a szenvedélyek kiegyenlítésével kell végeznie a színen feladatát. A stagirai bölcs is kétségkívül magának a műnek erre a kiengesztelő megoldására, a tragédia alkotására gondolt, nem pedig a hallgatók érzelmeire. Ezek csak a színen ábrázolt indulatokat kisérik; képök által indíttatnak fel s képök által nyugosznak le. A magyarázat filologiai oldalát sokan megtámadták; de Goethe előtt ez jelentéktelennek tetszett. Értelmezése felől írja Zelternek: «Még ha a magunk meggyőződését vinnők is bele Aristotelesbe, azt is jogosan tennők, mert e meggyőződés ő nélküle is teljesen helyes és alapos lenne.»

A tragédia moralis czélzatát, illetőleg a poetika ilyen értelmű fordítását nemcsak az eszthetika alapfogalmából, hanem az orvosi műnyelv történetéből kiindúlva is megtámadták. A katharzisban analogiát kerestek, a testi élet bizonyos jelenségeinek átvitelét a lelkire. Az első, a ki már ily irányban értelmezte Aristotelest, a franczia Egger volt, a negyvenes évek elején tartott sorbonnei előadásaiban. Lelkünk kóros anyagát a tragikai izgalom felszínre hozza s megszabadít tőle. Egger felfogása e kérdésben a francziáknál ma is az «utolsó szó». A németeknél Weil, de leginkább Bernays Jakab fejtette ki e pathologiai analogiát legnagyobb készűltséggel s legáltalánosabb hatással. Aristoteles politikájában a zenéről szólva, ennek erkölcsi és mulattató hatásától megkülönbözteti tisztító, kathartikus befolyását. Olyan emberek, kik egész az enthuziazmusig emelkedő kedélyizgalmaknak vannak alávetve, fölindúlásukban gyakran lecsendesűlnek és megnyugosznak oly énekek hallgatásán, melyek épen erős lelki mozgalmakat keltenek föl; ez rájok nézve gyógyúlás és tisztúlás. Ugyanazok az énekek, melyek fogékony lelkeket fölindúlásba hoznak, az eksztázisban szenvedőknek gyakran visszahozzák egészséges, természetes hangulatukat. Igy a szorongatott kedély épen bizonyos indulatok fölizgatása által szabadúl meg attól, a mi terheli, nyomja. Az enthuziazmus fogalma alá sorolja Aristoteles a szánalmat és félelmet s a léleknek túlságos hajlamát is irányukban; rájok nézve már a katharzis: ha természetes és helyes mértékre vezettetnek vissza. A katharzis eredetileg orvostudományi műszó s oly gyógyító módot jelent, midőn az orvosszer a fölösleges, ártalmas anyagtól a testet megszabadítja. Így használta Hippokrates. Azonban már a pythagoreusok alkalmazták átvitt értelemben is a zene megnyugtató, megtisztító hatására. Ilyen módon élt vele Aristoteles is, kinek szóban forgó helyét Bernays, a mondottak alapján, ekként fordítja: «A tragédia a szánalom és félelem (felkeltése) által ezen (szánalom- és félelemszerű) kedélyizgalmaktól megkönnyítő szabadulást eszközöl». E felfogás egész forradalmat idézett elő a katharzis-vizsgálatban, mely azóta legnagyobb részben csak a Bernays-féle elmélet körül forog. Általában a filologiai irányú kutatás előtt, melyben az illető aristotelesi helynek egy eredeti grammatikai magyarázatával Télfy Iván is részt vett, maga elé tüzött sajátos feladata szerint inkább Aristoteles szövegének betűje, mint a tárgy természete lebegett.

Ennek kifejtése már a széptan feladata. Az eszthetikusok eleitől fogva érezték, hogy van a tragikum hatásának egy olyan eleme, mely Aristoteles szövegéből nehezen magyarázható ki. Ez maga az eszthetikai élvezet, a művészi gyönyörködés a tragikumban. Aristoteles is mond ugyan erre nézve egyetmást, de rhetorikájában tett legalkalmazhatóbb nyilatkozata is csak távolról s közvetetten vonatkoztatható a tragikai hatásra. Itt olvassuk a gyászdalokról, hogy ezekben a fájdalom mellett megzendűl az emlékezet öröme is, annak fölemlítésére, hogy «mit tett és milyen vala ő», kit a gyász-ének illet. Azonban ezen és más vonatkoztatható hely daczára, Aristoteles elmélete ebben az irányban oly magyarázatot, kifejtést, sőt kiegészítést igényel, mely a filologiai vizsgálat körén kívül esik.

A probléma egy kissé bonyolúlt. Az érzések, melyeket a tragikum fölidéz bennünk, a szánalom és félelem magukban, természetök szerint, kellemetlenek; senkinek sem telik kedve a részvétben és félelemben. Pedig a tragikumot élvezzük, gyönyörködünk benne; vonzódunk feléje az életben, elragadtatással nézzük véres képeit a szinpadon s idézzük magunk elé a balladák sorai közül. Úgy tudjuk, hogy a gyönyörködés forrása mindig valami vigasztaló, nemes, örvendetes; s itt íme megrendítő, gyászos, sőt olykor borzalmas jelenetekkel állunk szemben, ezek hatásának tárjuk föl szívünket. Csapásokat szülő vétkek, pusztító szenvedélyek, hiábavaló küzdelmek, bukás és kétségbeesés képei vesznek körül. És mi mégis vonzódunk feléjök, kedvünket találjuk bennök, keressük őket. Talán mert a baj nem minket sújt? Hasznunkra akarjuk fordítani mások veszedelmét, ismerni kivánván a szenvedélyeinkben rejlő végzet útait, hogy okosan kikerűlhessük csapását? Igy akarjuk kitanúlni a nyíl röpülését, melyről azt tartja egy régi mondás, hogy: ha látjuk, lassabban jár? Vagy épen talán biztosságunkból jól esik a mások nyomorát, nyugalmunkból a mások hányattatását, elégedésünkből a mások boldogtalanságát szemlélni? Lucretius ismert verseit fogadjuk-e el megfejtésül:

Édes a más nyomorát a zajló tengerek árján Szél dühe közt szemlélni a partnak béke-fokáról. Nem hogy a más baja esnék jól; ám édes az érzés: Látni, minő bajtól óvott meg minket a jó sors.

Minde kérdésekre s a közös alapjokat képező felfogásra röviden felelhetünk. E közös alap: az önzés. Ennek kellene a magukban kedvetlen érzéseket, megőrizve a tragikai jelenségekkel szemben a biztosság tudatát s érezve tanulságaiknak hasznos voltát, kellemesekké változtatni. Az önzésnek természetében van, hogy mereven elkülöníti magát mindentől. Vajjon képezheti-e az ilyen önzés, a kárörömig magyarázható árnyéklataival, művészi élvezet, eszthetikai gyönyör forrását, mely a léleknek mindig bizonyos odaadását, a szemlélet tárgyába olvadását föltételezi?

Az angol Campbell s utána Blair Hugo a tragikai hatás gyönyör-érzetét abban keresték, hogy a részvét által mintegy emberi lelkünk jósága nyilatkozik s ez örvendetesen hat szívünkre. Örülünk azon, hogy úgy érzünk, a mint érezni tartozunk. Lessing a szóban forgó problémát más okoskodással próbálta megoldani. Minden heves indulat erősebb fokon érezteti velünk saját valónkat. Ennélfogva szenvedélyeink közül a legkedvetlenebbek is bizonyos tekintetben kellemesek. A kedvetlenség csak a tárgyban van, mely a szenvedélyt fölkelti, nem pedig saját alanyiságunkban, mi bennünk. Ha már ez a tárgy költött, a kellemetlen mozzanat természetesen elesik s csak az izgalom kellemes érzése marad. Látni való, hogy e magyarázat igyekszik fentartani a kapcsolatot Aristotelessel, s annyiban igaz is, hogy a tragikai élvezet mindig föléje emel a szenvedő, s szenvedése által szánalomra és félelemre indító jelenségnek. De e mellett kettős gyöngéjét találóan emeli ki Zeising. Egyik az, hogy csak a tragikai költeményekről, ábrázolásokról szólván, megfejtetlenül hagyja magának az életnek tragikai képeihez való vonzódásunkat; másik meg az, hogy igen is merev választó falat von a szemlélő alany s a szemlélet tárgya között. Schiller egy külön értekezésben fejtegette a tragikai tárgyakon érzett gyönyör kérdését, melyben a Lessing-féle elmélet két gyöngéjét igyekszik kikerűlni. A szenvedő ember, ki nem nyomorra, hanem boldogságra van rendeltetve, czélellenesnek látszik a természetben, s mint ilyen fájdalmat okoz. De ez a fizikai czélellenesség erkölcsi tekintetben lehet czélirányosság. Kifejezésre juthat általa az erkölcsi törvény, melynek megnyilatkozása mindig örömre derít, gyönyört ébreszt a fájdalom által is. Ez az öröm fakadhat akár ártatlanoknak, akár vétkeseknek szenvedéséből. Amabból, ha az ártatlanságnak ereje és bátorsága van, inkább elviselni a szenvedést, mint megtagadni az igazságot s vétekbe sűlyedni; emebből, ha a bűnös megbánása, kétségbeesése, bukása által a megsértett erkölcsi törvényt visszahelyezve látjuk fenséges jogaiba. Ebben a felfogásban is megvan az igazság magja. De a tragikum körét nagyon kiterjeszti, mikor belefoglalja az egyetemest képviselő s csak időlegesen, külsőleg bukó hősöket is. Másfelől nagyon érzik benne a Sulzer-féle erkölcsi felfogás hatása; ellenkezni látszik az eszthetikai érzés természetével, midőn a moralis czélszerűséget mintegy legfelső művészeti elvvé emeli. Vischer, részletesebben tárgyalva a tragikai hatás kellemetlen mozzanatait és fejlődésöket, nehány szóval siklik át a gyönyörön, melyet a végső benyomásból származtat.

A mi eszthetikusaink sem terjesztik ki figyelmöket behatóbban épen e fontos kérdésre. Szász Károly, valamint Névy is, csak röviden utalnak az erkölcsi elégtétel s fölemelkedés örömére, mely a katasztrófában nyilatkozó költői igazságszolgáltatásból ered. Szigligeti a tragikumnak egész hatását két fogalomra szorítja: a szánalom (a részvét és félelem, Lessing szerint is, alapjában egy indulat) és megnyugvás fogalmára. Amazt önnön reményeinknek, aggodalmainknak, emlékeinknek és szeretetünknek felébresztéséből és foglalkoztatásából magyarázza; emezt pedig erkölcsi nézetünk megegyezéséből azzal a felfogással, melyet a tragikai műalkotásban, különösen megoldásában találunk. Más, eredeti alapon okoskodik Greguss. Szerinte a tragikum elemei: a fenséges és a félelmes. Emebből következik hatásának kellemetlen mozzanata, amabból vonzó ereje. A fenség képei, melyek között a tragikai cselekvény fejlik, a tiszteletnek kisebb vagy nagyobb mértékét gerjesztik föl szívünkben. Ez vonz a tragédia felé, melyben nemcsak vétkekkel és szenvedéssel, hanem az emberi nagyságnak, emberi erőnek többé-kevésbbé tiszteletre indító jelenségeivel találkozunk. Ehhez járúl az erkölcsi fölemelkedés öröme, melyre az igazság föltétlen győzelme segít. Mindez szépen és helyesen van mondva; de marad az egyéni kiválóság eszthetikai körének olyan mozzanata, melyre csak nehezen, némi erőszakolással vonatkoztatható. E mellett nem vet erősebb világosságot annak a viszonynak bensőségére, melybe a tragikai jelenségekkel jutunk, s a melyből élvezetünk is kétségkívül táplálkozik. Fölvilágosítatlanul hagyja, hogy a tisztelet érzése mikép megy át a léleknek amaz izgalmába, melybe a tragédia ép azokon a pontokon szokott ragadni bennünket, mikor a tisztelet, legalább erkölcsi értelemben véve, mindenesetre apad. Fölemelkedésünknek is csak okára utal, természetére nézve nem nyújt fölvilágosítást.

Milyen következtetést vonhatunk a mondottakból; miben foglalhatjuk hát össze a tragikum hatását lelkünkre? Kétségtelennek látszik, hogy a szánalom és félelem, e «tragikai ikerpár», mint Klein nevezte, csakugyan a fő, az uralkodó érzések, melyeket a tragikum fölébreszt. Az elméleti fejtegetések mellé, melyek e tárgyra vonatkozólag immár egész irodalommá szaporodtak, adjunk mi is egy, inkább a művészi gyakorlatra támaszkodó megjegyzést.

Van az elbeszélő költészetnek egy olyan faja, mely egybefoglalva, együttesen kifejezve adja a cselekvényt és hatását. Hatását épen a költő lelkére, mely legfínomabban megérzi, legtisztább rezgéssel viszhangozza és legvilágosabban, legegyszerűbben képes számot adni róla. E műfaj a ballada, mely kiválóan szereti a tragikai tárgyakat. Az elbeszélő és drámai részeket lirai felfogás hatja át s egész közvetetlenül lirai helyek is szövik keresztül. E felfogással, ezeken a helyeken a költő önnön lelkét tárja fel, kifejezvén bennök azt az érzelmi benyomást, melyet tárgya gyakorolt reá. E kifejezésnek többféle módja van: az egész elbeszélés lehet lirai színezetű, bizonyos hangulat komor árnyékával teljesleg beborított; nyilatkozhatik aztán a költő szubjektivitása egyes jelzőkben, közbeszurásokban, a bevezető vagy záró sorok elmerengése, fohásza, kitörése; – de a költő lelkének fő, uralkodó hangulatát s ennek állandó jellemét legtisztábban az ismétlő sorok, a refrain, tolmácsolják. A tragikai tárgyú balladák refrainje legtöbbször nem egyéb, mint a tragikum lélektani hatásának, az általa keltett indulatoknak világos és félreérthetetlen nyilatkozása. A költő lelkét megkapja valamely tragikai esemény; elbeszéli s hatását hallgatóira mintegy az által is biztosítani, erősíteni kivánja, hogy az ő benne magában keltett indulatokkal izgatólag szövi át az egész előadást, azoknak a történet minden szakaszában, valamennyi fordulóján hasonló szavakkal kifejezést ad. Ha megismerjük az érzést, melyből e többnyire egyszerű kitörések fakadnak, voltakép a tragikum hatását ismertük meg. Megismertük épen azoknál, kik legfogékonyabbak iránta s legélénkebben tudják kifejezni. Vizsgálódhatnánk az angol-skót balladákon, az atyagyilkos Edvárd, a fiát kivégeztető Buckingham herczeg, a Shaftesbury püspök által vigasztalt királyfi balladáinak refrainjein; de Aranynak refraines balladája is, _Ágnes asszony_, kiválóan tanúlságos e tekintetben. Tárgya kétségtelenül tragikai: a bűnös szerelem iszonyú vétke s iszonyú bűnhödése. E tragikai tárgy hatása hangzik újra meg újra, minden szakasz végén a refrainben:

Oh irgalom atyja, ne hagyj el!

E refrain az első szakokban mintegy Ágnes asszony titkos fel-felfohászkodásának tetszik, kit az utczagyerekek, majd a szomszédasszonyok szorongatnak, aztán tömlöczbe visz a hajdú s ott «a rémtől népes éj» látásai gyötrenek. Ágnes lelke mind jobban elsötétűl, egyre inkább veszti világos tudatát annak, a mit tett s a mi rá vár. Szorongó és esenkedő fohásza egészen átmegy a költő ajakára, ki egész lelkével belemélyedvén tárgyába, saját indulatát ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki, melyek boldogtalan hőse kedélyállapotát világították meg. Oh irgalom atyja, ne hagyj el! A véres kép, a bűnbe ragadott szenvedély, s nemezisül az őrület: annyira elfogják a költő szívét, hogy önkéntelenül az a sóhaj tolúl ajkára: ne hagyja el az isten. A titkos félelemtől megkapott, szorongó lélek sóhajtása ez: a félelem hangja, a mint azt a tragikum fölveri. De az irgalom istenéhez fohászkodik, az irgalom nevében fordúl hozzá. Ez az irgalom, ez a tragikai részvét, tölti el szívét a szenvedő nyomorúlt iránt, ez tör ki belőle ismételve, a mint Ágnes külsőleg és belsőleg egyre mélyebben sűlyed. Ime a tragikai érzések, a félelem és szánalom, mily tisztán s mily bensőleg összeolvadva mutatkoznak e refrainben. Arany _Endre királyfi_ról szóló énekének ismétlő sorai egészen más természetűek, tárgyi czélzatuk van. De befejező sorai s másnemű lirai nyilatkozatai egyéb epikai dalaiban is ugyanezeket az érzéseket csillantják meg. Emlékezzünk az _Árva fiú_ utolsó sorára, melyben, az erkölcsi nyomornak a léleklátás félelmes fantasztikumával rajzolt képe után, felsóhajt a költő:

Szegényt, szegényt szánd meg uram, teremtőm!

Vagy _Zács Klára_ végső strófájára, midőn, az egymást szülő, s minden mozzanattal fokozódó és terjedő vétkek elbeszélése után, a lantos, félelemtől és részvéttől szorongó szívvel, énekli:

Rossz időket érünk, Rossz csillagok járnak: Isten ója nagy csapástól Mi magyar hazánkat!

Ója meg az isten hazánkat; ne hagyjon el az irgalom atyja; szánakozzék a teremtő: – mindez a megfélemedett szív sóhajtása, midőn a tragikai végzet közeledését vagy betelését látja, a szenvedélyében kiváló egyént szemben az egyetemessel, vagy már elomolva ennek ereje alatt. Nem megfélemlítő-e a gondolat maga, s nem épen ezt az érzést fokozzák-e a tragikai képek, hogy végességünket szüntelenűl a végetlen fenyegeti? Hány és hány esetben tetszik előttünk igaztalannak a büntetés, a végzet inkább fenyegetőnek és kegyetlennek mint igazságosnak, nagyon drágának az ár, melylyel emberi voltunk adózni kénytelen az egyetemes törvények sérthetetlenségének. Látjuk a legkiválóbbakat, kikben emberi nemünk fényes tulajdonai tárúlnak föl szemeink előtt, kérlelhetetlen pusztulásnak vetve alá. A nagy és erős áldozatok felé irgalmatlanul és kibékíthetetlenül közelgő végzet, félelemre és szánalomra gerjeszt érettök és irántok. Ez érzéseknek erős felindulásai között látjuk a harczot és várjuk végét. Benső világunkat ez a fölhevűlés tagadhatatlanul az izgalomnak bizonyos élvezetébe ringatja. De a fájdalmas érzéseknek ez izgalmával csak a vad kedély vagy a lomha közöny érheti be. Lelkünk valami magasabb, valami tisztább gyönyörre törekszik, melyben érzésének és felfogásának ellenmondásai kiegyenlítődjenek. Miképen történhetik e kiengesztelés? A félelem egy vészes és kérlelhetetlen hatalom közelgésének érzete, melynek lelkünkben, indulatainkban, szenvedélyeinkben is megvannak segítő társai. A belső ellenség, mely a vár gyöngéit elárúlja s kapuit megnyitja az ostromló előtt. E tudat, e sejtelem táplálják, izgatják félelmünket. A szánalom meg az igazság mértékén túl való szenvedés képének hatása. Miért szenved az ember? Ember voltáért; mert csak ember lehet; mert az emberi vesz erőt rajta. Miért féltjük, miért szánjuk őt? Ember voltunkért; mert mi is emberek vagyunk, mint ő; mert az emberi, a mi vele közös, nyilatkozik, erőt vesz rajtunk. Ebből az emberi szempontból féltjük, szánjuk, mentjük a tragikai hőst; mig az egyetemes, a maga álláspontjából, mely fölül áll az egyes emberén, elitéli és megsemmisíti. Midőn Antigone eltemeti testvérét, Lear megteszi a botor osztályt, Romeo és Julia mindenről megfeledkezve egymás karjába dűlnek, Brutus nagy szíve tüzet fog a szenvedély szikrájától, s a vészszel terhes felhők egökre vonúlnak: többé vagy kevésbbé, egyiket inkább mint a másikat, de bizonyára pártul fogjuk őket; emlékeink és vágyaink, erényeink és gyöngéink, egész emberi voltunk mellettök szól. De az egyetemes, melynek törvényét megsértették, rendjét megbontották, nem lehet elfogúlt. Mindnyájunk fölött áll, s mindnyájunkat magába foglalva, mindnyájunk érdekét képviseli, mikor megsemmisíti őket. Milyen lenne az a világ, melynek rendjében helyet találhatnának mind ama boldogtalanok, kiknek tragikai sorsa bennünket elfogúlt szánalomra indít? Mi csak az egyes embert látjuk, a mint láthatjuk; az egyetemes pedig az egész emberiség rendjét, a mint látnia kell. Bünhödésöket nem emberi mérték szerint méri ki, melyet félelem és szánalom ingat, hanem isteni igazság szerint, a mely megingathatatlan. Nem kegyetlenség, nem igaztalanság az, a mit látunk; csak egy, a mi részrehajló felfogásunktól különböző, annál fensőbb és mélyebb, mert természetesebb igazság. Ennek az igazságnak megértésére, lelkünkbe fogadására vezet a tragikum. Mi történik velünk, midőn szemeink előtt lefolynak a tragikai cselekvények, a kitámadástól kezdve, a vétségen át, egész a szenvedésig, a katasztrófáig? Az egyetemes nemcsak a tragikai hősnek, hanem minekünk is megnyilatkozik. Mikor azt lesújtja, bennünket fölemel. Fölemel magunk fölé, az isteni igazság megértéséhez, hogy e világon ne csak egyeseket, ne csak jelenségeket lássunk, hanem ezek összefüggését, rendjét, örök természetét és törvényeit. Az okok és okozataik eltéphetetlen kapcsolata által meggyőz annak szükségszerű és természetes voltáról s ebben igazságosságáról, a mi szemeink előtt történik.