Part 29

Tragikai ironia nyilatkozik a katasztrófa hirtelenségében is. A csapás jöhet biztos, de lassú léptekkel, mint _Lear_ben. De jöhet rohamosan, a tetőponton álló hőst egyszerre lepve meg és sújtva le. Mi érezzük, látjuk, tudjuk a végzet kikerűlhetetlen közelgését; de a hős, külső és belső erejének káprázatos teljességében, hatalmának önfeledt élvezésében, sikereinek vakító mámorában mitsem sejt róla s hirtelen, mintegy villámcsapástól érve, bukik el. Így éri a csapás a görög mondában Oedipust, a németben Szigfridet, a svájcziban Gesslert, a magyarban Etelét. Így vesz el a norvég ballada istenkisértő Tyro királya. Ez a hirtelen változás az, a mit Aristoteles peripetiának, sorsfordúlatnak nevez. «Abban áll, mondja, hogy a mit valaki tesz, az ellenkezőre fordúl, még pedig a valószínűséghez vagy szükségszerűséghez képest». E szerint a peripetia a sorsnak nem egyszerű átfordúlása jóból rosszra, boldogságból és fényből nyomorra, hanem ironikus átcsapása annak az ellenkezőjére, a mit a hős elérni törekedett. Mind e mozzanatokat kitünő példában állítja elénk Teleki László _Kegyencz_e. Az ironikus fejlődésnek mily művészete vezet a bukásnak és sikernek e mesteri összeszövésére! Maximnak sikere lesz bukásává s e bukás szédítő hirtelenséggel következik be rá nézve. A tragédia utolsó felvonásának felét is még ellenének, Valentinián császárnak pusztúlása tölti be s az utolsó jelenetek előtt úgy látszik, mintha Maxim mindent kezében tartana, a minek birtokára csak törekedett. Gyalázatát vérrel mosta le, cselszövénye császárrá emelte; ezzel a földi hatalom legmagasabb csúcsára jutott s küszöbére annak a boldogságnak is, melyről felzavart, szenvedélytől beteg lelke álmodott. «A fertőztetett nőt dicsőítve» akarta újra keblére ölelni. De «egy gúnyos mennyei végzet kijátszotta». A megrémítőnek nálunk példátlan művészetével zúdúl rá egyszerre mindenfelől nemezise s a sokaság éljenzésére az új császár kétségbeesése e velőt rázó szavakban tör ki: «Ne gúnyolj Róma!» Ő, ki boszúja kedvéért minden szentet gúnyolt, most, irtózatos lélekmardosása közt, keserű gúnynak érzi, hogy sorsa trónra juttatja s trónjának lépcsejéhez dobja holtan mindazt, a mi életének értékét tette. Ott hever boldogsága megmérgezve és büszkesége legyilkolva: felesége és fia.

És Maxim nem hal meg. Trónuson, hatalomtól és fénytől környezve, hagyjuk el; de ő e hatalomban és fényben nem érte czélját, sőt megsemmisűlt. Azért törekedett rájok, hogy becsületét és boldogságát szerezze vissza általok. Mindezt örökre elvesztve, sikerét csak gúnynak érzi. Küzdelmének rugója, tárgya, jutalma odavan, élete végkép megtörött, páthosza kihamvadt, maga semmivé lett, semmivé mégis a nélkül, hogy fizikai végét, halálát látnók. Bajza ugyan, ki a merő gonosz fenségét még Shaksperetől sem igen volt hajlandó elfogadni, mint _Rikhárd_ról írott kritikája bizonyítja, a _Kegyencz_től el akarja vitatni a tragikai hatást; de véleményében sem az irodalom, sem a közönség nem osztozik. A szörnyű nemezis, mely Maximot éri, nem hagyja kielégítetlenül erkölcsi érzésünket: megrendít, de a büntető igazság érvényesűlésével meg is nyugtat. A kegyencz áldozatává lett vétségének, pedig ím életben maradt. Példája annak a kérdésnek vizsgálatára vezet bennünket: hogy a tragikus fejlődésnek elengedhetetlen záróköve-e a halál, olyan szükségszerű befejezése, mely nélkül a hatás csonka marad? A kérdés vitás. A németeknél Freytag, nálunk Szász Károly nyilatkoznak leghatározottabban a testi megsemmisűlés elengedhetetlensége mellett a tragédiában. Freytagnak a drámai technikáról írott könyvében olvassuk: «A drámának egy, magában zárt s egészen befejezett cselekvést kell ábrázolnia; ha a hős küzdelme valósággal megragadta egész életét, úgy nemcsak régi hagyomány, hanem benső szükségesség, hogy az életnek teljes elpusztúlásával bizonyítsa be azt.» Szász Károly pedig, a tragikai fölfogásról szóló értekezésében, így nyilatkozik e kérdésről: «A fizikai halál múlhatatlan, és pedig két okból: egyike a tragédiában magában van, másika a hatásban, melyet a nézőre tesz. Ha a hős megél s hogy úgy mondjam meglábolja a nagy szerencsétlenséget, föl kell tennünk, hogy a szerencsétlenség nem volt oly nagy, mint a küzdelemnek közepette maga is érezte; vagy az erkölcsi ellenmondás volt csekély arra, hogy megoldása abszolut lehetetlenség legyen, vagy az ő szenvedélye nem volt oly nagy, hogy reá nézve halálossá váljék. Mindkét esetben a fölfogásban volt a hiba. De ily megoldás által a tragikai hatás is csökkentve van. A néző azon benyomással távozik, hogy a függöny legördűlésével hősére nézve még nincs befejezve minden, mert nincs befejezve az élet. Lesújtva maradt talán lelke a kétségbeesésig, meghasonlva talán az őrűltségig. De nem láttunk-e lesújtott és kétségbeesett embereket megvígasztalódni? őrűlteket kigyógyúlni? Othello, Romeo, ha megélnek, nem fognak-e egy új Desdemonával vagy Júliával a lejátszott tragédia helyett talán komédiát kezdeni? oly föltevés, mely a tragikai hatást gyökerében támadná meg. Ha az erkölcsi ellenmondást megoldhatlannak föltételeztük, legyen az valóban megoldhatlan e testi világban.»

A nagy példák közűl, melyek az ellenkező fölfogást támogatják, a nélkül, hogy őt e fölfogásra téríteni képesek lettek volna, Szász Károly Katona _Bánkbán_ját említi. Valóban nagy példa s a mellett kiválóan alkalmas gondolkodóba ejteni bennünket a kérdés fölött: fölállítható-e a tétel oly mereven, mint Szász Károly tette? Az erkölcsi ellenmondás és a belőle következő összeütközés, mely Bánkbán lelkében, helyzetében és sorsában nyilvánvalóvá lesz, a szó legszorosabb értelmében megoldhatatlan; bármely irányban törekednék Bánk megoldására, semmiképen nem tehetné a nélkül, hogy az egyetemessel, ennek valamely uralkodó eszméjével, abszolut törvényével összeütközésbe ne kerűljön. Ha hűsége emelkedik benne föltétlen érvényre: kénytelen megsérteni hazafikötelességét; ha meg lelke ennek irányában ragadja, hűségét kell megtörnie s e mellett családi gyalázatát sem háríthatja el fejéről. Nem menekűlhet semmi módon; nem szabadíthatják meg sem lelkének nemes tulajdonságai, sem okossága: szükségkép el kell vesznie. A tragikai hatás teljes: Bánk megsemmisűl. Megsemmisűl, mint államférfi, mint hazafi, mint lovag, mint férj; megsemmisűl létének egész erkölcsi körében, annak egész jelentőségére nézve. Hogy e megsemmisűlés nem nyer egyszersmind kifejezést a fizikai végben, a halálban, az mellékesnek látszik. Bánk nem életének csak bizonyos irányában szenved vereséget, hogy talán egy másikban új harczot próbálhasson, hanem minden irányban. Teljes erkölcsi és fizikai ereje föl van emésztve, egész fegyverzetétől, melylyel talán még harczra kelhetne, megfosztva. Nem hal ugyan meg, de vége van. Maga mondja e szavakat:

Az ég siket fájdalmaimra – Végsemmiség az én ítéletem – Az isten engem büntetésre nem Tart érdemesnek – az angyal, mely jegyezte Botlásaimnak számát, ily következést Húzó legelső lépésemkor el- Réműlt dicső helyén és félre fordúlt, Könnyes tekintettel törölte ki Nevemet az élet könyvéből.

Azt hiszszük, ezen a teljes, benső megsemmisűlésen fekszik a tragikai katasztrófa súlya, melynek a fizikai halál csak a legtermészetesebb, de sem nem egyetlen, sem nem múlhatatlan kifejezésmódja. A tragikus hős páthosza egész lelkét betölti; életén nemcsak föltétlen hatalommal uralkodik, nemcsak czéljait tűzi ki, küzdelmeit vezeti, sírját ássa, hanem mintegy teszi azt. Benne és általa él s miatta és általa el is vész. A mint legyőzetik; a mint a fejére zúdúlt szenvedésben tudatára kénytelen ébredni akár czélja helytelenségének, akár ereje semmiségének az egyetemessel szemközt; a mint a tragikai fejlődés látszatán túl ironikus jelentőségét megérti: az élet oda van. Nem abban rejlik a tragikai hatás titka, hogy fizikai végét látjuk-e vagy sem, hanem abban, hogy ez a benső megsemmisűlés minden kétséget, a későbbi kiegyenlítés minden lehetőségét kizáróan végbe megy-e szemeink előtt vagy sem. Az élet, a puszta fizikai lét, mely az akarat és vágy valamennyi rugójától megfosztva megmarad, nem valódi élet többé, csak Lukács Móricznak egy grammatikailag talán rossz, de rendkívül kifejező szavával élve: «tetsz-élet». Csak úgy tetszik, mintha élne a hős. Életének nemcsak czélja nincs többé, de föltételei is hiányzanak, hogy czélt tűzhessen ki magának. Hátralevő napjait inkább csak leéli, mint éli. A költő még nem oldja meg föladatát, és hány tragikus író nem oldotta meg! a puszta halál által, mely hősét esetleg, vétkével való benső kapcsolat nélkül érte s mintegy külsőleg semmisítette meg a nélkül, hogy benne páthoszának határozó része lett volna. Ellenben az összeütközés hatalmának, a páthosz mindenek fölött uralkodó erejének rajza s a belőle szükségszerűen fejlődő benső megsemmisűlésnek képe által a legteljesebb tragikai hatást érheti el a halál föltüntetése nélkül is. Ha erre képes s ezt megteszi, befejezte a tragikai okozatosság folyamát, előzményeiből kihúzta a végső következtetést s nem kell félnie attól, a mitől Szász Károly tart, hogy a néző képzelete tovább szőheti azt, még pedig nem tragikai irányban s ekként hajótörést szenved a tragikai hatás.

Ez állításunknak más szempontból való megvilágítására idézzük Greguss Shakspere-könyvének egy érdekes megjegyzését, melylyel azóta a német Shakspere-magyarázat is elismerőleg foglalkozott: «Shakspere hősei, legalább a java, kiábrándúlnak, lelkökben – a keserű tapasztalás folytán, melyben részesűlnek – bizonyos átalakúlás megy végbe, melynél fogva mintegy újjá születnek, igaz hogy későn, midőn elkövetett hibájokat már jóvá nem tehetik, de meg vagyunk győződve, hogy el nem követnék, ha ismét azon helyzetbe jutnának. Othello nem hinne többé Jágónak, Lear ki nem tagadná Kordéliát, Macbeth meg nem ölné a királyt. Ez a fölismerés, ez a magába szállás tagadhatatlanul egyik fő tényezője a megnyugvásnak, melylyel az esemény gyászos végét fogadjuk, és Shakspere óta minden tökéletes tragédia kellékének tekintendő.» Eddig Greguss. Ha okoskodásából további következtetést húzunk, mire jutunk? A megismeréssel a tragikai hős mintegy kifordúl magából: az okosan szerető Othello és Romeo megszűnik Othelló és Romeo lenni. Mikor a költő a fordúlatot érezteti, éreztetnie kell személyiségökben, ennek tragikai jellemében való megsemmisűlésöket is. Ha ezt éreztetni tudja, akkor aztán ahhoz az esetleg élőnek maradt Othellóhoz és Romeóhoz, kivel a néző szeszélyes képzelete mégis egy új Desdemonát és új Júliát állítana szembe, valósággal semmi köze nem lenne a réginek, és viszont az újnak semmi befolyása a tragikai hatásra, melyet amaz előidéz. Othellónak, kinek valóját a szerelem és becsület vak szenvedélyű kultusza teszi, Romeónak, ki egész életét egyetlen érzés koczkájára veti, akár halnak akár élnének, Desdemona és Júlia végével mindörökre végök van.

Nem szeretnők, ha félreértetnénk s valaki oda magyarázná szavainkat, hogy ezek szerint hát a tragikai fejlődés a kibékűlés, a szerencsés megoldás felé is irányúlhat. «A tiszta tragikus összeütközés már eredetileg kiengesztelhetetlen», tanítja még Goethe is, ki pedig saját alkotásaiban e tétel föltétlen érvényesítésétől mintegy természeténél fogva vonakodott. A tragikai fejlődés szükségszerű befejezését, melyből az igazi tragikai hatás következik, mindig az egyén megsemmisűlése képezi, még pedig benső megsemmisűlése. Ez a fontos. A hős vagy holtan marad a csatatéren, melyen küzdelme folyt, vagy legalább összetépett zászlóval, fegyverzetétől megfosztva, mindörökre tönkretéve, a mi rá és ránk nézve egy jelentőségű a halállal. E tekintetben is örök érvényű Aristoteles utasítása, melyet a szánalomról és félelemről alkotott elméletére alapít: «A szépen gondolt mesében szükségszerűleg ne szerencsétlenségből szerencsére, hanem ellenkezőleg szerencséből szerencsétlenségre történjék a változás». Dicséri Euripidest s a «legtragikusabb költőnek» nevezi, mivel a legtöbb szomorújátéka szerencsétlenül végződik; az ezzel ellenkező jelenségek okát «a nézők gyöngeségében» keresi s «a költők engedékenységében», kik «közönségök kivánságára hajtanak». Euripides művein kívül is a görög tragédia legkiválóbb alkotásai, melyekben a tragikai fölfogás alakítólag uralkodik a mithosz fölött, a hősnek vagy halálával, vagy legalább benső megsemmisűlésével, a disztükhia megrázó képeivel végződnek. Az utóbbinak példájára ott van Aeschylos Xerxese, a nagyság, hatalom, dicsőség ellenkező végletébe kergetve; ott van Sophokles Kreonja és Oedipus királya, kik mindenökből kifosztatva, bensőleg teljesen elnyomorodva maradnak élőknek. Igaz, Shakspere nem kegyelmezett egyetlen hősének sem, nem érte be az őrűlet szellemi megsemmisűlésével sem, hanem a tébolyúlt Leart is halálba kergette; de számos nagy költőt tudunk, kik hőseiknek ezzel a benső megsemmisűlésével, halál nélkül, méltón fejezték be tragikai meséiket. A magunk irodalmában is _Bánk bán_on és a _Kegyencz_en kívül, találhatunk példákat, Aranynak tragikai tárgyú balladáiban. Ágnes asszony, Kund Abigél és Bende vitéz megőrűlnek, katasztrófájukban a szellemi megsemmisűlés képét mutatják. Nem teljes-e lakolásuk s ezzel a tragikai hatás? A mit Szász Károly mond, hogy láttunk már őrűlteket meggyógyúlni, tökéletesen igaz; de vajjon elképzelhetjük-e épen őket meggyógyúltaknak? Ágnes asszonyra börtön várna, hogy «holtig vízen és kenyéren raboskodva bűnhödjék». A lélekmardosás az élet verőfényén is elvette eszét; mikép őrizhetné ezt meg a börtön magányos éjtszakájában? Hát Kund Abigél és Bende meggyógyúlhatnak-e valaha? Gyógyúlás lenne-e az, mely újra tisztán fölidézné amannak lelke elé az öngyilkos szerető, a tetemre hivás, a vérző holttest iszonyú képeit, emennek meg a párbaj színe alatt elkövetett gyilkosság gyáva iszonyát? E rémes emlékek, e szörnyű képek örökre semmivé teszik őket; a homály mely lelkökre borúl, nem sokban különbözik a sír éjjelétől.

Más szempont alá esnek az olyan mesék, melyek tragikai tényezőkből vannak szőve, ezek elvezetve a tragikai vétségig, de azután katasztrófa nélkül szerencsésen kibékítve s az egész derűlt végre juttatva. Más szóval a «szomorú szabású, víg kimenetelű játékok», mint múlt századi irodalmunkban (iskolai drámák) nevezve találjuk. Az ily történetekben a tragikumnak csak elemeit, csiráját leljük meg, de nem magát teljes kifejlődésében és igazi hatásában. Megnyugvásunk nem a nemezis erejében és kérlelhetetlen igazságosságában, hanem kibékíthetőségében való megnyugvás lesz; nem a fenség érzetében fölemelkedés s a szenvedélyek megtisztúlása, hanem mintegy megszabadúlás a félelemtől. Mindez nem a tragikum végbenyomása, nem az a hatás, melyre a tragédiaírónak törekednie kell. Corneille nem hiába nevezte _Cid_jét elsőben tragikomédiának. Azonban a költő, ha lemond is az igazi tragikai hatásról s a tragikai tényezőket békés megoldásra kivánja vezetni, két körűlményt nem hagyhat figyelmen kívül, ha a tragikai benyomáson innen legalább általában művészire törekszik. Az egyik az, hogy békés megoldás, derűlt befejezés csak az alapjában tiszteletreméltó hősöknél lehetséges, kik a vétséget a körűlmények kényszerítő nyomása alatt, vagy épen nemes fölhevűlésben követték el, mint Corneille Cidje vagy Kleist homburgi herczege. A gonoszság vétsége, a nagy bűn sem erkölcsi, sem széptani szempontból meg nem bocsátható; ethikai tekintetben megtisztúlás helyett zavart okoz, művésziben pedig kielégítetlenül hagy, midőn az élet komoly, költői fölfogását álérzelmessége meghamisítja. E kérdésnek tanúlságos és jeles fejtegetését adja Gyulai Pál Feuillet _Montjoye_járól írt bírálatában. De a hol nem mutatkozik is az erős összeütközések kibékítése föltétlenül lehetetlennek, ott sem tévesztheti a költő szem elől, hogy bocsánatát csak nagy szenvedések árán adhatja. E szenvedések tisztító tüzében a hős mintegy megszabadúl salakjától s lelkének nemes ércze tiszta ragyogásában tűnik szemeink elé. E benyomás, meg a vétségnek és lakolásnak legalább megközelítő arányosítása következtében erkölcsi és művészi érzésünk belenyugszik a bocsánatba. Alig tudnánk e tekintetben találóbb példát mutatni a nagyot vétett Toldi Miklós hosszú vezeklésénél _Toldi szerelmé_ben. Mily művészi tapintattal, mily tiszta erkölcsi fölfogással vezeti e keserű próbán keresztül hősét Arany, s vezeti végül is nem olynemű boldogsághoz, melyet örökre eljátszott, hanem csak a király bocsánatában való megnyugváshoz. Mindössze is arra jut, hogy kardja újra tisztává lesz s hősként forgathatja azt hazájáért és királyáért. Lajos király így szól hozzá:

«Vétkeztél fiú, de lakolál is hétszer, Uradat veszélyből kisegítéd kétszer: Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, – Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!» S drága övet, kardot neki általnyújta, A mi azt jelenté, hogy már lovag újra, Illeti, mint régen, udvari tisztesség.

Ennyi az egész: a király megbocsát s Toldi megnyugszik ura bocsánatában. E megnyugvás, midőn végül őt, az egyedűliségre kárhoztatottat, csupa boldog emberek környezetében hagyjuk, nem oldja föl a tragikai hangulatot, mint Cid, hanem csak némi elegiaiba olvasztja át. Mindazonáltal, ismételjük, a kibékítő végű cselekvényekben a tragikum és tragikai benyomás sohasem teljes. Az igazi tragikum mindig élethalálharcz; s az oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható, nem jelent élethalálharczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek csupán oly érvényesűléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént megsemmisíti.

Ez a megsemmisűlés, mint mondottuk, nem nyer minden esetben, föltétlenül és múlhatatlanul a fizikai halálban kifejezést. De tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, – a végnek sajátos képe nélkül. Próbára teszi még a tragikai konczepczió erejét is: az olyan nádszál-hőst, a minő Clavigo, természetesen meg kellett ölnie a költőnek, ha történetét be akarta fejezni. E példa, különössége daczára, inkább mellettünk, mint ellenünk tanúskodik.

Álláspontunk erősítésére hozzunk föl még egy bizonyságot. Utaljunk a keresztyén népek némely tragikai mondáira, melyek épen a legnagyobb vétkeknek méltó lakolását nem a halálban, hanem ellentétében, a haláltalanságban keresik: ez a bűnhödés tetőpontja. Az idő végetlensége valóság gyanánt van vonatkoztatva valamely élő lényre, ki e végetlenig tartó végességnek tudatával is bír. Toldy nem e fogalmat akarja a hún monda homlok-nyilas Detréjére ruházni, midőn őt «haláltalannak» mondja; csak egyszerűen annyit kiván értetni, hogy a seb, mely másnak halálos lett volna, őt nem volt képes megölni. A haláltalanság föltétlen mentesség a haláltól. Látni való az is, hogy a haláltalanság fogalma élesen különbözik a halhatatlanságétól. Mig ez örök fennmaradását hirdeti annak, a mi nincs múlásra szánva: a léleknek, az eszmének, az emléknek, addig a haláltalanság el nem enyészése annak, a minek természet szerint el kellene enyésznie, a testnek. Amaz vígasztaló és fölemelő, ez természet-ellenes és megfélemlítő. Meghalni nem tudni: iszonyú. Arany örök zsidója gyötrődik ekkép:

Pihenni már. Nem, nem lehet: Vész és vihar hajt engemet, Alattam a föld nem szilárd, Fejem fölött kétélű bárd… Tovább! tovább! Az üstökös meg visszatér, Kiröppent nyil oda is ér, Az eldobott kő megpihen: Én czéltalan, én szüntelen Tovább! tovább!

A haláltalanság képzete a népek szellemében a legiszonyúbb büntetés gyanánt született meg. Ahasverus, a jeruzsálemi varga, átok gyanánt viseli az élet végtelenségét, mert elhajtotta háza elől az Üdvözítőt, ki ott golgotai útja közben meg akart pihenni. Más monda szerint a bolygó zsidó Kertafilos, Pilátus ajtónállója, ki Krisztust öklével ütötte meg. Most szerteszét jár a világon; minden száz esztendőben megbetegszik s megifjúl; nem tud meghalni. Ilyen alak a repűlő hollandi is, ki büntetésül arra van kárhoztatva, hogy örökké hányassék a tengeren s partot sohase érjen; sötét hajóján magánosan támaszkodik az árboczhoz s vészt és pusztúlást hirdet a hajósoknak, kik találkoznak vele. Istennel daczolt, mert esküvel fogadta, hogy a Jóreménység fokán, melytől viharok tartották távol, áthajózik, ha itéletnapig kellene is ismételnie próbáit. Az örök vadász pedig, a német monda szerint, lábbal tiport minden isteni és emberi jogot, hogy féktelen szenvedélyének áldozhasson; most élete végtelen végeig kell üldöznie a vadat, mely egyetlen öröme volt. Ki tagadhatja a tragikai fölfogásnak, mely e mondákban nyilatkozik s épen a haláltalanságban tetőzik, erejét és teljességét?

XXXI. A tragikum hatása.

Az ó-világ legnagyobb gondolkodójának csak egy kis töredékes és hézagos irata maradt a költészetről s íme fejtegetéseinknek minden szála tőle indúl vagy hozzá vezet vissza. Igy az is, s különösen az, melyben a tragikum hatását szándékszunk vizsgálni. Aristoteles, költészettanának hatodik fejezetében, akként határozza meg a tragédiát, hogy az «valamely komoly, befejezett s jelentékeny terjedelmű cselekvénynek ábrázolása, nem az elbeszélés formájában, hanem maguk a cselekvő személyek által, a költemény különböző részeihez képest különneműen ékesített előadással, mely szánalomra és félelemre indítás által ez indulatok megtisztítását eszközli.» Tehát a félelem és szánalom s ezek megtisztítása: íme a fogalmak, melyekben Aristoteles a tragikum lélektani hatását kifejezte. A tudományos vizsgálat mióta csak széptani problémák behatóbb vizsgálatához fordúlt, a tragikai hatás kérdésében, majdnem kizárólag az idézett aristotelesi mondat magyarázatára szorítkozott. Különösen a katharzis, a megtisztítás, fogalma lett beható eszthetikai és nyelvészeti vizsgálódás tárgyává. A szavakban fukar s grammatikailag is különbözőleg elemezhető szöveg, melynek részletesebb és világosabb kifejtése valószínűleg meg volt a poetikában, de elveszett, tág kaput nyitott az egymástól többé-kevésbbé eltérő magyarázatoknak. E megfejtési kisérletek mind vagy ethikai, vagy eszthetikai, vagy orvostudományi alapra vezethetők. Mindegyik iránynak itt csak legnevezetesebb képviselőit említjük.