Part 28

A tragikai felfogás sohasem nyugodott meg igazán a merő esetlegben, a fátum eszthetikai uralma alatt ép oly kevéssé, mint az erkölcsi eszmének tisztábban ragyogó fényénél. A tragikai művészet minden időben érezte, hogy a disharmonia, melyet a vakeset szűl, nem szép, hogy az oktalan szenvedés ellenkezik az ő czéljával: nem engesztel ki, nem emel föl bennünket, hanem inkább fellázít vagy kétségbeejt. A földi nyomor, pusztulás, csapások képeit, melyek a vakeset játékainak látszottak, az emberi szellem mindig elfogódással tekintette, s nem tudva megnyugodni bennök, mikor költői motivumokul használta, egyszersmind bizonyos irányban rend szerint át is alakította. Nemcsak a költők keresték a véletlennek feltünő balságok s az emberiség erkölcsi élete között az összefüggést, az okozatos kapcsolatot, hanem a népi felfogás is. A tragikai mondák alakulásának törvényei között szembetünő helyet foglal el az, melyet Klein a drámai nehézkedés törvényének nevez, a Schopenhauer eszthetikai nyilatkozatait gyüjtő Siebenlist pedig, Fichte kifejezésével, tragikai monismusnak. E törvény nem egyéb, mint a belső, szükségszerű kapcsolat a jellem és tett, a vétség és megtorlás között.

Nem szükség mondanunk, mily fontosak itt a lakolás módja és eszközei is. A nép tudatában van valamely véres esemény; képzelete bizonyos kerekséget törekszik neki adni elbeszélésében; keresi, mivel kezdhetné s egyszersmind mivel adhatná okát; ezt az okot minél szorosabb, minél bensőbb összeköttetésbe igyekszik hozni magával az eseménynyel, ennek tényezőivel, részleteivel, lefolyásával, kompoziczióját minél teljesebbé és befejezettebbé tenni, azaz minél jobban kikerekíteni. Ekként hat egyazon czélra eszthetikai és ethikai érzéke s nyilatkozik együtt a tragikai monismusban a széptani és erkölcsi eszme. Oroszlánszívű Rikhárdot nyil találta és ölte meg a csatában, Ulászlót Várnánál egy jancsár lefejezte. A harczos közös sorsa érte mindegyiket, a mint magyarul mondani szokták: katona-dolog; a személyválogatást nem ismerő halál esetleg őket érte. A nép képzelete, mondája azonban nem nyugszik meg a vakesetben: tragikailag fogja föl s a fölfogásban érvényesíti az említettük törvényt. Rikhárd gyilkosa egy íjász, kinek rokonait leölette; Ulászló sorsában, melyet elhirtelenkedés, árulás s az ellenség túlnyomó száma eléggé magyaráz, főkép az esküszegő büntetését látja. Etele haláláról Kézai krónikájában a következőket olvassuk: «Azon éjjel, midőn Mikolttal menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban belemerűle s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s lélegzetét elfogván a világ félelmét megfojtá». E véletlen esemény Arany _Csaba királyfi_jában tetté lesz, Krimhilda tettévé. Az új nászát ülő király ellen a megcsalt feleség boszút liheg; töpreng sátrában, mikép állja meg boszúját s az ő fiának, Aladárnak, mikép biztosítsa az uralkodást Etele kedves gyermeke, Csaba, ellen. Megpillantja Alberik látatlanná tevő «ködsüvegét».

Egy gondolat!… fejére a süveget teszi, Látatlanúl a csarnok felé útját veszi, S megcsalva könnyű lépte, hol átsuhan, az őrt, A félvilág urának merít szivébe tőrt.

Emlékezzünk vissza Buda halálára: a világbíró hős majdnem orgyilkosként ölte meg védetlen bátyját, mire a katasztrófában, a világbíró hős védetlenűl, tehetetlen álomba merűlve, szintén orgyilkosság áldozatává lesz. Áldozattá épen Krimhilda keze által, mely a viszály tüzét akkor felszította a testvérek között. Íme a vétségnek a katasztrófáig húzódó árnyéka: a krónikában elbeszélt véletlent a költő beilleszti a tragikai okozatosság lánczolatába.

A jellem és a tett, a vétség és a katasztrófa benső, szükségszerű összeköttetését, az utóbbit mint amannak kikerűlhetetlen fejleményét, tüntetik föl Macbeth szavai, melyekben a gyilkosság előtt lelke háborog:

Ha végrehajtva, azzal vége voln’: Jó volna gyorsan végrehajtani, – Ha gyilkom a következéseket Fölgombolyítni bírná s hálójában Fogná meg a sikert, – ha egy csapással Végezve volna minden, itt, csak itt, E földi partnak zátonyán: – a túlsót Könnyen veszem. De ily esetbe’ már Itt ér el az itélet, mert alig Adók a véres leczkét, – visszavág A tanító fejére. Ez igazság, Kérlelhetlen kezével, a kevertük Méregpohárt ajkunkra tolja.

A gondolatról, mely e szavakban foglaltatik, Klein, a dráma történetírója azt jegyzi meg, hogy «az Shakspere saját kulcsainak egyike nemcsak ethicotragikai alapeszméjének kincsestárához, hanem széptani nézeteinek titkos szekrényéhez is». Mi e kulcs egyéb, mint a vétség belső egységbe foglalása a katasztrófával, melyben a megsértett egyetemes mulhatatlanul és engesztelhetetlenül visszavág a sértő egyénre?

A katasztrófának, az egyén bukásának jelentőségét vizsgálva, azt találjuk, hogy ez nem más, mint az egyetemes érvényesűlése az egyes ellenében, a maga jogosúlt és ellenállhatatlan hatalmával. A lázadó egyén elbukik s a világnak általa megzavart rendje, melyet az egyetemes fogalma fejez ki, helyreáll. Az egyetemes tehát a katasztrófában, a természeti vagy erkölcsi renden avagy mindakettőn elkövetett sérelem megtorlójául, diadalmaskodó hatalommal jelenik meg. Milyen alakban lép föl, milyen eszközökkel győz? Ezek a legközelebbi, feleletre váró kérdések, melyeknek megoldásától függ a katasztrófa egész természetének megvilágítása. Röviden azt felelhetjük, hogy az egyetemes háromféleképen léphet föl. Megjelenhetik s érvényesűlhet merőben kívül képviselve a tragikai hősön; megjelenhetik azután s hatalma teljességre emelkedhetik ebben magában belűl; megjelenhetik végül, s ez lesz a leghatásosabb forma, egyszerre mindakét alakban.

Az első esetben az egyetemes, a tragikai hős ellen, egészen ennek alanyiságán kívül lép föl és győz. A szakadás ilyenkor teljes, az ellenkezés egymást kizáró, vagy legalább az egyetemes nem foglal az egyén belső világában tudatosan tért, nem ott hódít és hatalmasodik el. Nem is indúlhat ki megrontására, megsemmisítésére közvetetlen magából, mely a legtöbb esetben egyenes tagadása az egyetemesnek. Ide tartozik legalsóbb fokon az esetleg felhasználása a hős megbuktatására, természetesen abban a, némileg magasabb értelemben, melyre Aristoteles utal. Hatásosnak mondja, ha egy képszobor véletlen ledűltében agyonüti a szemlélőt, a ki épen a képben ábrázolt embernek gyilkosa; az esetleg a csodálatos erejével hat a képzeletre, ha ez a tudatosság színében láthatja. Ilyen a Niobe katasztrófája, a gyermekeit lenyilazó isteni testvérekkel; így jelennek meg előttünk a Laokoon kigyói. Ide tartoznak az Euripides-féle deus ex machinák is, midőn egészen egy felső hatalomra bízatik a kibonthatatlannak látszó csomónak hol megoldása, hol csak kettévágása. Az esetleget vagy felsőbb avatkozást csupán mint megtorlást vonatkoztatja a kielégűlésre törekvő erkölcsi érzés s a képzelet a vétségre, a nélkül azonban, hogy módja s eszközei tekintetében is erre, okozatos kapcsolat által, visszavezethető, ebből származtatható lenne. Gondoljunk a sorstragédiák igazságtételére, Marlowe _Tamerlán_jának s a magunk irodalmában Kisfaludy Károly _Stibor vajdá_jának sokat ócsárolt katasztrófájára: a zsarnok végzete egy kígyó marása által lesz teljessé; de mi köze ennek Stibor vétkeihez? Erkölcsi érzésünket, az eszthetikairól ezúttal nem is emlékezve, csak képzeletünk munkája elégíti ki, midőn összeköttetésbe hoz egymással oly dolgokat, melyeknek kapcsolata értelmünk előtt megfoghatatlan. Ámde e kapcsolat a tárgyaltuk körben sem mindig ily laza, tisztán a képzeletre bízott. Az egyetemes támadhat még egészen kívülről a hősre nemcsak mint véletlen, hanem vétségének közvetetlen, szükségszerű következése gyanánt is. Olyan módon és eszközökkel, melyeket a hős maga hítt, sőt mintegy jelölt ki. Épen azok az ellenfelek törnek rá, kikben az egyetemest megsértette; épen azok szereznek fölötte érvényt az erkölcsi törvénynek. Maga, az egyetemesnek e külső képviselőivel szemközt, mindvégig a szilárd ellenállás helyzetében marad; bukásában nincs része lelkiismeretének, az önvádnak, a belső ítéletnek. Így képviselik és érvényesítik Shylock ellenei az emberies érzés, a hővérű Percyéi az állami hatalom, Dózsáéi pedig a társadalmi rend eszméjét és erejét. Kik ezek az ellenek? Ugyanazok, a kikre Shylock kését feni, a kiket Percy karddal támad meg, s a kiknek házait Dózsa felgyújtatta, családját kiirtatta. Az egyetemes sérelme bizonyára magukból indúl ki; de érvényesűlésének eszközei, a katasztrófa győztes hatalma egészen kívül áll rajtok.

E jelenségek körével szemben áll az a másik forma, a hol az egyetemes győzelmének legjelentékenyebb tényezőjét magában a hősnek belső világában találjuk meg. Itt ébred föl, folytatja harczát a szenvedélylyel s vívja ki győzelmét, mely valódi tragikai összeütközéseknél csak a hős megsemmisítése lehet. Az egyetemes eszméje, akár mint egészé, akár mint egyes, velök szemben álló hatalomé, él és hat bennök; de e hatás, a tragikai vétség elkövetése után, nem vihet többé jó végre. Tudják jogosságát, de nem képesek érvényesíteni magukban felsőségét saját páthoszuk felett. Így fejlődik ki bennök egy belső harcz, melyet az egyetemes eszméje ví a szenvedély elragadtatásával, s a melynek szükségkép az egyetemes diadalára kell vezetnie, mely azonban csak az egyén feláldoztatásával lehet teljes. A rombolás munkája tehát belűl indúl s legjelentékenyebb mozzanataiban belűl folyik: a hősnek saját elhatározása által lesz teljessé. A hatalom jogosságának, mely ellen küzdenek, elejétől fogva tudatában lehetnek, mint Phædra és Medeia; vagy fölébredhet lelkökben ennek belátása, a külső viszonyok tanúságtétele által, már a katasztrófában. Ámde az így magukba fogadott egyetemesben nekik maguknak nincs többé mentségök: az rájok nézve belső, romboló hatalommá lett, mely kérlelhetetlen ítéletét önmaguk által hajtatja végre. Szenvedélyöket idejében nem tudták feláldozni neki, most egész magukat kell föláldozniok. Az öntudat kínja ellen a halálban kénytelenek menedéket keresni. Az ilyen hősök katasztrófája, kevés kivétellel, öngyilkosságon végződik. Így Ajasé és Brutusé, így Othelloé s nálunk Szigligeti Boricsáé is. Oedipus és Bánk nem lesznek öngyilkosokká; de lelkiismeretök nem hajtja-e teljes mértékben végre rajtok a tragikai megsemmisítés munkáját?

A katasztrófának leghatásosabb formája a kettőnek egyesítése. A hősön végzetét külső és belső támadás, lelkiismerete és ellenfelei hajtják végre s ő mintegy két tűz közé szorúlva bukik el. A menthetetlenség benyomása itt a legerősebb, a végzet karja legsúlyosabbnak látszó, s a külső és belső világ által képviselt egyetemes képzete a leghatalmasabb, legfenségesebb. Macbeth és Rikhárd pusztúlásának képe, a «hentes» és «véreb» veszte mily szörnyű s mégis mily fölemelő! Az utóbbi tragédiájának van egy mozzanata, mely e nevezetes formát igen élesen világítja meg, jóllehet a Shakspere-magyarázók eddig nem fordítottak rá semmi figyelmet. A katasztrófa küszöbén Rikhárd sötét lelkébe is útat talál az egyetemes, melynek egész hatalmáról eddig azt hitte, hogy joga van magának bitorolnia. A bosworthi csata előtt, rémes viziójában, lélekmardosásának szava szól; az hangzik kétségbeesett kínlódásában is a látomány után:

Tudatomnak ezerféle nyelve van, És minden nyelv másféle szóba tör ki, És minden szó elítél mint gazembert. Hitetlen hitszegés legfőbb fokon, Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon, Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös! Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret; S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.

Már egy új, előtte eddig ismeretlen hatalom hálójában vergődik, melyben meg kell fuladnia. Rikhárd, mikor a szeretetet kénytelen oly hatalomnak ismerni el, melynek hódolnia kellett volna: már bensőleg meg van semmisűlve a tudat által, hogy őtet senki sem szereti. Íme az egyetemes jelentkezése, rombolása belső világában. De Rikhárdot külsőképen külső ellenség teszi tönkre: Richmond. Azon az éjen, melyen a király, ő is álmot látott; az egyetemes ugyanabban az alakban jelent meg neki, mint Rikhárdnak, csakhogy más értelemmel. Reggel beszéli a lordoknak:

Mióta elváltunk, legédesebb, s a Legjobbat ígérő álmom vala, Milyen valaha fáradt főmbe szállt. Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a Kiket Rikhárd megölt, sátromba jött S diadalt ígért.

Íme az egyetemes, mely kívülről is rátámad Rikhárdra, s a megzavart világrend helyreállítására, a győzelem biztosításával, mintegy a maga képviselőjeül küldi Richmondot. Bosworthnál aztán győz a királynak külső és belső ellensége, azaz győz az egyetemes önmaga által és ellenfele által. Richmond egyesíti a piros és fehér rózsát s kívánja, hogy

Az ég mosolygjon e kedves kötésen Miként haragvék a hosszú viszályért!

E fohász úgy hangzik, mint Orestes szózata az _Eumenidák_ végén, mikor az Atridák tragikai végzete kiengesztelődik. Richmond, ki Rikhárdot legyőzi, Malcolm, ki Macbeth rémuralmát dönti meg, Fortinbras, ki új erőt hoz a rothadt Dániába, Alban, ki Lear király fölfordúlt Britanniáját váltja meg: mind az egyetemes képviselői. Mikor a vétkesek lakolását eszközlik, egyszersmind helyreállítják az általok visszájára fordított rendet. Azonban a tragikai hősök győztes ellenfelei nem mindig ilyenek. Lehet, hogy bennök sem jut tiszta és teljes kifejezésre az egyetemes, hanem csak arról a bizonyos oldaláról, melyet a hős sértve illetett. Gyakori eset az erkölcsi ütközés tragikumánál, a hol a hős az egyik, ellenfele pedig a másik jogosúlt eszmét képviseli s igyekszik érvényre juttatni a másik megrontásával. Ilyenkor aztán mindakettőt bukás várja, egyiket a másik által, mert az egyetemes épen teljességében, eszméinek harmoniájában sértetett meg s abban kell győzedelmeskednie: a küzdő eszmék egységbe foglalása által. Példa rá Antigone és Kreon viszonya. Antigone megsérti az állami törvényt, melyet Kreonnak kötelessége megvédelmezni. Meg is teszi, de a kegyelet érzésének, mely Antigone lelkét betölti, rideg megtapodásával. A hősi leány elvész Kreon által; de győzőjét is maga után rántja a bukásba. Épen a szívnek gyöngéd érzései által, melyeket Kreon megsértett, a szerelem és anyai szeretet érzéseinél fogva, melyek Hæmon és Eurydike halálának oka voltak, teszi semmivé a király életének minden örömét. E kettős bűnhödéssel áll helyre a rend, békűl ki a kegyelet és a törvény. Azonban itt s a rokon esetekben, a tragikai hős fölött ellenfele, akár mint személyesen megtámadott, akár mint a sértett eszme hivatott képviselője, mindenesetre jogában van s a lakolás közvetetlenül igazságos. Ámde van eset arra is, hogy a, különben megérdemlett csapást nem a sértett méri a hős fejére s így ő a maga részéről jogtalanul cselekszik, noha maga a bukás épen nem ártatlanul sújtja áldozatát. Ilyen esetben a csapás, mely a hősnek megtorlás, ellenfele részéről vétség, mely szintén megtorlást idéz föl. Az ellenmondást csak az oldhatja meg, hogy a bűnhödő a közvetetlenül nem érdemlett csapást összeköttetésbe hozza valódi vétségével. A bűn, melyért Erzsébet Stuart Máriát halálba hurczoltatja, nincs bebizonyítva; de ennek öntudatában kiképződik a kapcsolat vétke és sorsa között; a boldogtalan királyné kiengesztelődve hal meg abban az érzésben, hogy igaztalan itéleten alapúló vesztével igazi bűneiért lakol; Erzsébet pedig, szeretett kegyenczétől elhagyatva, önmagának terheül marad.

Az egyetemesnek, a maga különböző eszközeivel és eltérő módjain, való imez érvényesűlése a kiváló egyén fölött: a tragikai katasztrófa. Az egyén megsemmisűl s vele együtt semmivé lesz eszméje is, legalább a gyarlóságnak abban a formájában, melyben keblét páthoszul töltötte el. Ezt a teljes megsemmisűlést, együtt az eszmeét és érzéki alakjáét, nevezi Solger tragikai ironiának. «Az ironia, mondja, lelkünknek az az ereje, a mely által belátjuk, hogy csak annyiban van valóságunk, a mennyiben ez az eszmének nyilvánúlása; hogy tehát ennélfogva ezzel a valósággal együtt az eszme is semmivé lesz és elenyészik.» Vischer természetesen ellene mond e fölfogásnak s vele együtt a többi eszthetikusok is általán sokkal szűkebbre vonják a tragikai ironia fogalmának körét. A katasztrófának egyik legjellemzőbb mozzanata, a tragikum megrendítő hatásának egyik legnevezetesebb tényezője ez az ironia. Mint az ironia általában, ez is a látszatnak és valónak bizonyos ellentétén alapúl; a mint az ironikus fölfogás ellenkezőjére czéloz, ellenkezőjét érteti annak, a mit mond: úgy az ironikus fejlődés is épen az ellenkező czélhoz jut, mint a hova indúlt s a melyhez vezetni látszik. Az egyén megzavarja a világ rendjét, megsérti az egyetemest s kihívja végzetét. Minden erejét megfeszíti, hogy elszánt szembeszállással úrrá legyen fölötte. Kiválósága a fölmagasodásban tetőpontján mutatkozik; de midőn győzelem helyett a kikerűlhetetlen bukás várja: mikor egész nagysága, a végetlennel szemközt, egyszerre elenyészőnek, semmisnek tűnik föl: a fejlődés ironikus. Agamemnon, hírének tetőpontján, diadalkoszorúsan lép be palotájába, hol nagysága egy pillanat alatt semmivé omlik; Xerxes hatalmának teljességében már az ég és föld urának érzi s tartja magát, mikor Salamisnál egyszerre tönkre jut. Byron Sardanapalja, a pazar kéjelgés vakító fényében, a tehetetlenség vánkosán heverve tölti életét. Álmodozó, lusta, gyönyörökben tespedő. Mikor azonban hűtelen satrapái megtámadják, egyszerre hőssé magasodik. De csak koszorút és sebeket szerezhet; hatalmának vége. Nem akar nyomorúltan, foglyul élni; máglyát emeltet kincseinek, kedvesének és magának, s a lángok előtt a végetlen gondolata szállja meg lelkét:

Világ lobog fel itten, a jövőt Tanítni, lázadó alattvalókat És elpuhúlt királyokat. Oh hány Nemzetnek, hősnek hírét fogja az Idő kioltni, s birodalmakat A porba sújtani, miként ez elsőt! Emlékét mégis annak, mit tevék, Kiméli majd s például őrizendi. Követni csak kevés fog, ámde senki Megvetni nem merészkedik.

Mikor így a férfias erő megaczélozta karjait s a fenség gondolata megillette lelkét: a lángok összecsapnak feje fölött. E katasztrófa hatásosságát, melyben az ironia szerepének oly nagy része van, többször említi Kemény.

A tragikai ironia benyomása, megrázó hatása növekszik, mikor az ereje teljében ragyogó hőst épen azok az eszközök buktatják meg, melyek által a fenyegető csapást ki akarta kerűlni. Oedipus végzete elől futva, maga rohan bele ennek hálójába, s utóbb, mikor egész királyi erejét latba veti, hogy a közcsapást elhárítsa városáról, csak saját katasztrófáját sietteti; Deianeira Herakles szeretetét akarja visszahódítani a Nessus vérébe mártott ruhával, s gyilkosává lesz. Shakspere tragikai meséiben Romeo és Julia vesztének épen az lesz eszközévé, a miben kétségbeesésök a szabadúlást kereste: Lőrincz barát itala. V. László, a forrongó magyarság közűl, a biztosabb cseh földre menekűl s hűs cseppet kér; az ital, melyet épen ott s épen azoktól kap: enyhít, miként a sír. Azonban a tragikai ironiának leghathatósabb képét azokban a hősökben találjuk, kik, ellenkezőleg Goethe Mefisztójával, jót akarnak és rosszat mívelnek. A tragikus egyén páthosza nemes; a kielégűlés, melyet czéljában elérni kiván, nem az önzés vágya; a közjóra törekszik, hogy abból vehesse ki a maga boldogsága részét. Czélját jónak tartja s csak azért küzd érte. Küzdelme azonban az ellenkező eredményre vezet. Gyarlósága megzavarta látását; a mit elérni óhajtott, az csak ő előtte tetszett jónak, s mikor elérte, kénytelen gonosznak ismerni meg. Ez a gonosz lesz aztán rá nézve is a szenvedés és romlás forrásává. Lear az odaadó szeretetnek akar diadalt szerezni, s a szívtelenséget és fajtalanságot teszi úrrá Britanniában; Verbőczi, a török szövetség pártolásával, hazája sorsán akar segíteni s csak megaláztatásának és szenvedésének mértékét tetézi még. Ha a czél s annak erkölcsi értéke iránt nincsenek is csalódásban, elvétik a hozzá vezető útat, rossz eszközöket választanak, az ellenállás talán fölizgatja s úrrá teszi felettök önző szenvedélyöket is: ily módon munkálnak épen annak az ellenkezőjén, a mit megvalósítani kivánnának. Shakspere hősei közűl Brutus, a közszabadságért fogva fegyvert, de orgyilkos fegyvert, csak a végleges, állandó elnyomatás útját egyengeti; Coriolan küzdelme, mely az arisztokracziai elv föntartására, érvényesítésére indúl, csak az ellentétes, demokracziai áramlat megerősödésére vezet. Kemény Zsigmond tragikai meséi is mind többé-kevésbbé ez ironikus fölfogás kifejezései: Kassai István, midőn öcscsének a Pécsiek fölött ádáz elégtételt akarna szerezni, Elemért halálba kergeti; a Mikesek a családi szeretetnek, ragaszkodásnak bizonyságaival csak a gyűlölködés magját vetik el. Gyulai Pál sorsa egyike a tragikai ironia leghatalmasabb képeinek: minden erejével egy nagy erkölcsi kötelesség betöltésére törekszik s végül kénytelen bevallani, hogy csak gyilkos és semmi egyéb; álmai füstbe mentek; Senno megöletésében csak a bűn rideg ténye érvényesűlt, nem a szándék. Kifejlődését már föntebb így formuláztuk: a féltett Zsigmond, kinek megmentésére a bűnt elkövette, vesztébe rohant; maga a lélekmardosás zsákmánya lett és sohasem láthatta meg annyira sovárgott, kedves Abafáját; épen az, a kit szeretett, Eleonora, épen attól, a kiért életét és nyugalmát áldozta, Báthori Zsigmondtól, kieszközölte bukását és kivégeztetését.

Van a tragikai ironiának még egy, egészen a katasztrófában érvényesűlő nyilatkozása. A gonosz hős lelkébe már útat talált az egyetemes, meghódol neki s szolgálni kivánná. Megtisztúlást, talán menedéket keres egy nemes érzésben, valamely önfeláldozó cselekedetben, melylyel önmagának egész addigi valója ellen fordúl. De ez a fellobbanás, e nemes elhatározás már csak mint a következetlenség gyarlósága érvényesűlhet, melynél fogva a végzet végkép megsemmisíti őt. Így lesz Borgia Lukréczia bűnhödésévé fölébredt anyai szeretete; így Szigligeti Dienese is, mikor vétkeinek szörnyű következéseit el akarná hárítani gyermekei fejéről, épen ezek által támadnak azok ellene.