Part 32

A magyar eszthetikusok közül, kik behatóbban foglalkoztak a tragikum elméletével, csak az egy Greguss az, ki nézeteit, megfigyeléseit eredeti rendszerbe csoportosítani igyekezett. Névy László, a tragédiáról írt munkájának bevezetésében, egyszerűen elfogadja a Vischer-féle kategoriákat, azzal a hozzátétellel, hogy az egyszerű vétség tragikumán alapszik a jellemtragédia, az erkölcsi ütközésén pedig a helyzettragédia. Vischer maga, nagy eszthetikájának költészettani részében, nem vonja le felosztásából ezt a következtetést, s igen helyesen. A jellem- és helyzettragédiának ilynemű szembeállítása könnyen vezethet arra a félreértésre, hogy az utóbbi, természeténél fogva, kizárja a jellemnek eredeti tragikai alkatát. Pedig _Hamlet_, ez a szó szoros értelmében helyzettragédia, a szónak ép oly szoros értelmében nem jellemtragédia-e egyszersmind? A király-drámák egész sorozatában szinte mily sokszoros és benső összeolvadásban tűnik föl a jellem- és helyzettragédiának Névy által elkülönített formája. Szász Károly finomabban is, ovatosabban is különböztet, midőn csak annyit mond, hogy az antik tragédia a helyzetet, a modern pedig a bűnt állítja előtérbe. A kötelességérzet és szenvedély viszonyának alapján aztán ismét két formát határoz meg. Az egyiket, melyben a hős keresztül tör a kötelességen, szenvedélyének hódol, s ezzel felidézi maga ellen a tragikai végzetet; a másikat meg, melyben legyőzi szenvedélyét s magát áldozza fel. A két alakot Racine és Corneille tragédiáival magyarázza, melyeket épen e szempontból, az alapjokat képező tragikai felfogás tekintetéből, Gyulai is szép és figyelmes vizsgálat alá vett a franczia klasszikai drámáról írt tanulmányában. Végül Greguss, ki a tragikumot a félelmesnek és fenségesnek egyesűléséből származtatja, költészettanában következőleg adja eredeti rendszerének vázlatát: «Minél inkább egyensúlyban van egymással a fenségi és félelmességi elem, annál tökéletesebb, teljesebb a tragikum. Alsóbb rendű vagy egyszerűen alsó tragikum az, melyben a félelmes, felsőbb rendű vagy felső tragikum, melyben a fenséges elem uralkodik. Akár a félelmesség, akár a fenség egy felől a hősben, más felől a világban, a közben nyilatkozik, melylyel a hős összeütközik. Így tehát mind az alsó, mind a felső, mind a teljes tragikumnak két-két formája lehet.» E beosztást aztán, kéziratos eszthetikájában, még egyszerűsíti Greguss akként, hogy az alsó és felső tragikumot közös névvel félszegnek nevezi, szemben a teljessel vagy egészszel. Osztályainak Vischer kategoriáihoz való viszonyát is maga érinti: az ő felső tragikuma körülbelül az erkölcsi ütközés, melyet Vischer legmagasabbra helyez; a legigazibb vagy teljes tragikum pedig nem más, mint ennek második kategoriája, az egyszerű vétség.

A különböző osztályozási kisérletekhez, melyek közül csak a legfontosabbakat emeltük ki, mi is járulunk egygyel, mely az említetteknél egyszerűbb, s főleg a tragikum művészi feltüntetésére nézve mutatkozik tanúlságosnak. Alapja nem a tragikai tényezőkben nyilatkozó mozzanatok változatossága, sem az általok keltett lélektani hatásoknak különböző árnyéklatai, hanem ama tényezőknek viszonya egymáshoz, e viszony természete. A kérdés, melyet fölteszünk, mikor a tragikai jelenségeket osztályozni kivánjuk, az, hogy a tragikum tényezői, az egyén és az egyetemes, csak épen az ellentét viszonyában állanak-e szemközt egymással, vagy egyszersmind küzdőkül? A tragikai egyén bukása harczból következik-e, mely kiválóságát, alakjának fenségi elemeit élénken fejezi ki, vagy pedig egyszerűen, számbavehető küzdelem nélkül ragadja el végzete, az egyetemes, végetlen erőnek akadályt nem ismerő érvényesűlésével? Szóval a tragikai végzet teljességét előzi-e meg tragikai harcz az egyén és az egyetemes között? Ennek az eltérésnek alapján különböztetjük mi meg a tragikumnak két formáját: a fogyatékos és a teljes tragikumot.

Miben áll mindegyik?

Fejtegetéseink során több ízben találkoztunk olyan jelenségekkel, melyek majd csak az erőszakos végzet áldozatainak tünnek föl, majd meg boszúra emelt karjának úgy szólván első csapására esnek el. Mindenesetre megvan bennök a tragikai fejlődés alapja: az ellentét egyén és egyetemes között. E kibékíthetetlen ellentét azonban jóformán küzdelem, erőfeszítés nélkül jut gyászos megoldásra. Az egyetemes nem lépésenkint közeledik, hanem egyszerre tűnik föl egész legyőzhetetlen hatalmával és semmisíti meg az egyént. A tragikai tényezők ütközése nem egyszersmind tragikai küzdelem. E forma az, melyet fogyatékos tragikumnak neveztünk. Két képzelhető esete van. Az egyik az, mikor az egyén kiválósága nem a szónak szorosabb értelmében vett erő, hanem másféle adomány: ifjuság, szépség, báj, szerencse, nemes ábránd. A gyarlóság mozzanata megvan mellette: elszigeteltség, fogyatkozás, fenyegető túlzás, elbizakodás; de már a vétségé vagy egészen háttérben marad, vagy legalább nem fejlik ki tisztábban és határozottaban. Ide tartoznak mindazok a jelenségek, melyekben az egyetemes tisztán természeti törvényül mutatkozik; azok, melyeket Vischer az universum tragikuma nevével jelöl: Adonis, a Niobidák, Hippolyt, Szép Ilonka. Szintén ebben a körben mutatkoznak azok az alakok, kiknek kiválósága nem fenségi természetű, inkább kellemök, női bájuk alkotja azt. Valójoknak épen egy nemes vonása: a túlságos, olykor gondatlan magukban bizás, a világgal, boldogulása útjaival és eszközeivel nem számolás: mintegy észrevétlenül szakítja őket el tőle, szorítja védtelen magukra s vezeti a tragikai kiábrándulás, bukás örvényéhez. Desdemona és Melinda sorsát e szempontból már igyekeztünk megvilágítani. Említsük még meg mellettök Rozgonyi Piroskát is, ki a keszii tornán azonnal észreveszi, hogy lovagiatlan, kegyetlen és könnyelmű játék áldozatává lett. Még segíthetne, megmenthetné magát, jövendőjét, de erőt vesz rajta a csalódás néma, mély keserve, és hallgat. A büszkeség és szemérem, az igaz női báj e két uralkodó eleme, mindvégig visszatartják a nyilatkozástól.

Egy szóba kerűlne: világos azonnal; Tanú is akadna mellette bizonynyal, Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti: Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti. Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték, Leányi szemérem leköti a nyelvét, Született szemérem, tanúlt kötelesség: Oh a leány sorsa csupa kénytelenség!

Piroskát lelkének épen ez a való női szépsége: a megadásban nyilatkozó büszkeség, a született szemérem és tanúlt kötelesség sodorják bele a tragikum árjába, gyönge magára utalva őt szemben az erős világgal. A kellem tragikai jelenségei mellé sorakoznak az érzéki irányban fejletlen szenvedély képviselői. Ők sem küzdenek; a páthosz, mely keblöket hevíti, mintegy bensőségében marad. Nagyobbára inkább mulasztás mint tettek által vétkesek: nem termettek az erőkifejtést igénylő feladatra, melynek kötelességök lenne megfelelni. A harczokban, melyek VI. Henrik zászlaja alatt vivatnak, neki magának legkevesebb része van: tétlen áhitatával lesz átkává nemzetének.

A fogyatékos tragikumnak azonban van egy másik köre is, melynek hősei épen nincsenek erő híján, sőt ez rendszerint kiváló mértékben jut osztályrészökül. De nem nyerhet a végtelen ellenerő mértéke által igazán fenségi színt; csak nem fér magában, s valódi ellenállás nélkül látszik tombolni. A kiken dühét tölti, azok vele szemben nem jöhetnek számba. Gyámoltalanok, erejökre nézve aránytalanul alája rendeltek s gondolni sem gondolhatnak rá, hogy szembeszálljanak. Csak arra valók, hogy az egyetemes megsértethessék bennök: erejéből mitsem bírnak s megtorlásának eszközeiül nem alkalmasok. Az eszmei irányban fejletlen szenvedély, a zsarnoki önkény, a vérszomjas hatalom szinte játszva tapodja el őket. A Nerók, Caligulák, Stiborok tartoznak ide, Kemény szavával e «dühös bikák», kiket végül az egyetemes hirtelen s a nélkül sújt le, hogy csapását igazi harcz előzné meg.

A tragikai harcz az, mely a hős erejét teljes kifejlésében, megfeszített tevékenységében, tehát egész hatásosságában mutatja. Ez szolgáltatja a mértéket hozzá, midőn a végetlen erővel, az egyetemessel állítja szembe. Fenségi benyomása jó részt abból ered, hogy még ennek a végetlen erőnek ellenében is, habár csak ideig-óráig, de helyt képes állani. A tragikai kiválóságnak és gyarlóságnak legélénkebb képét e harcz fejezi ki, emezét, hogy összeütközésbe keveredik, amazét, hogy harczolni tud az egyetemessel. Egy-egy pillanatra az egyéni a lehető legmagasabbra emelkedik: az egyetemes szinvonalára. Az ember szinte emberfölöttinek tünik föl, midőn az emberfölöttivel harczol s Learrel «oly dolgokat tesz, miken megréműl a föld.» Rikhárd önzése, Othello sértődése, Brutus szabadságszeretete, Romeo szerelme: ezek nyújtják a teljes tragikum képét. A mondottakból elég világos, hogy a küzdelem fogalmának kiváló helye van magának a tragikumnak elméletében. Jellemző mozzanatul emelkedik ki nemcsak a tragédiának, hanem a tragikumnak fogalmában: ez teszi teljessé a tragikai fejlődést és benyomását. Vonatkozása, értéke a költészettanban különösen szembetünő. A dráma cselekvésben vezeti elénk hősét, ki mindig kovácsa a maga sorsának. A cselekvény épen azt mutatja, miként kovácsolja sorsát. A tragikai cselekvény, mely a tragikai drámának vagy tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásaiban, harczában kovácsolja végzetét. Innen választ már a tragédia szükségkép oly hőst, kinek pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdést és bukást. Csak e küzdelem által lesz a tragikum igazi drámai indítékká s ennélfogva alkalmassá arra, hogy drámai formában nyerjen kifejezést.

XXXIII. A tragikomikum.

Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt, vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle, a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.

Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.

Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak nézi s a székeket hálátlan leányainak.

_Lear._ Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját. _Bolond._ Lépj elő, asszonyság. Neved Goneril? _Lear._ Nem tagadhatja. _Bolond._ Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék. _Lear._ Itt egy másik, kinek kancsal szeme Mutatja szíve indulatjait. Fogjátok meg. Hej! fegyvert, fegyvert ide! Tűz, tűz! Meg vannak vesztegetve mind. Hamis biró, mért hagytad szökni őt?

Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény _Zord idő_jében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák, nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott, megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket hozza hullámzásba.

A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.

Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza, ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni, hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének, csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és szeretetreméltó, de idétlenségében komikus, az eszményinek és valónak ama kibékítetlen ellentéte által, melyet képvisel, s a melynek áldozatává lesz. Alakjának és történetének e tragikomikus jellemére Győry Vilmos is rámutatott _Don Quijote_ magyar fordításának bevezetésében; de még élesebben, még behatóbban Braunfels, a halhatatlan spanyol regény német fordítója és kommentátora. Hát Molière Alcestje? Szívvel-szájjal a legigazabb ember; de egyszersmind a legkövetelőbb is. Képtelen követelése, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. És mert a világ nem akar megváltozni, mert nem is változhatik, minduntalan kiönti rá epéjét, nem téve különbséget azok között, a kik csak tisztességtudók és udvariasak, meg azok közt, a kik már ámítók és hazugok. Mindjárt első jelenetében így fakad ki:

Ostort e gyalázatos Vásárnak a barátság külszinével! Legyen az ember ember, s bárkivel Szemben, szívét nyelvén hordozza: hadd Tudjuk, ki szól, s üres bókból szövött Álarcz alá ne rejtse érzetét!

Lelkes becsületessége és igaz szívű egyenessége mily tiszteletreméltók; de rideg követelése és zord fölindúlásai mily igaztalanok és oktalanok! Szava kemény és szíve elkeseredett. Lépten-nyomon beleütközik annak a világnak fölfogásába, szokásaiba, hangjába, melyben született és él. Nem lát benne mást, csak áltatást és visszásságot, s minduntalan vét a jó hang és tapintat legelső szabályai ellen. XIV. Lajos korában súlyosabb volt e vétség, mint ma lenne. Az ő nemes szívéből is egy képtelen ábránd fakadt s minden derék tulajdonságával ezt szolgálja. A maga képére akarná átalakítani a világot s nem tudja belátni, hogy csakhamar mily durvává, megférhetetlenné, czivódóvá lenne ez az idealisan igaz és egyenes világ. Gondolkodásának e fonákságán kívül még egy más komikai mozzanatot is mutat pályája. Ő, a ki még egy jó szót is sajnált mindenkitől, ki nem a legszigorúbb egyenesség útján járt: egy szívtelen kaczér asszony rabszolgájává lesz. Az emberektől azt követelte, hogy emberi mérték fölött erősek legyenek: s milyen gyöngeséget bizonyít maga! E gyöngeség által bűnhödik. Katasztrófája nem véres, de keserű. Épen akkor, mikor az emberszeretet meleg kitörését halljuk tőle Philinthez és Eliantehoz, kénytelen magára maradva elszakadni mintegy az emberi társaságtól.

Mindütt csalódva, vérig bántva én, E bűntanyát, hol diadalmait A vétek űli, itt hagyom, s megyek Keresni még a földön egy zugot, hol Becsűletesnek lenni tiltva nincs.

Elmegy s mi azzal a szánó érzéssel veszünk búcsút tőle, hogy, a becsületet az ő nemes fonáksága szerint értve, ilyen helyet csak az emberi társaságon kívül találhat.

Tragikomikus az a cselekvény is, melyben a hős nem valamely magasabb eszmét képvisel fonákúl, hanem csak tudatosan vagy öntudatlanúl, külső vagy belső fogyatkozása által komikus, de a veszedelemben mintegy maga fölé emelkedik. Nem a rend ellen folytat fonák küzdelmet, nem valamely agyrémnek szánalmas bolondja, nem is egy nagy, bár komikai színű tévedés áldozata: egyszerűen csak mulattat. Ha az ilyen embert egyszerre fölemeli a szenvedés, ha váratlanúl méltónak mutatja magát egy nagy kötelesség betöltésére, ha az általa képviselt alsó komikum valamely fenségi mozzanatba megy át: a tragikomikum képével állunk szemben. A tréfás, a fenséges és vészes a legközvetetlenebb érintkezésbe jönnek. A hős addig tréfál, addig bolondoz, addig együgyűsködik, mig a fenyegető veszedelem, a közelgő halál alkalmat ad neki, hogy lelkének komoly, magasztos tartalmát is kifejezze, mely mindaddig el volt rejtve. A két benyomás: életök komikuma és haláluk tragikuma, olvad össze tragikomikummá a cselekvény teljességében, egész pályájok képében. Ily értelemben tragikomikus ábrázolatok a haláltánczok; a mulatság, tréfa, vígság jelenetei a halál szeme előtt. Kitünő példája e formának a svéd Runeberg _Sven Dufvá_ja. A félkegyelmű finn parasztlegény katonává lesz, de annyi esze sincs, hogy a legközönségesebb fegyverfogásokat meg bírja tanúlni. Azonban a harcz tüze hőssé változtatja. Mig azok, a kik képesek belátni helyzetök veszedelmét, megfutnak, ő gondolat nélkül, szilárdan megáll s egy maga föltartóztatja az oroszok rohamát egész a segítség megérkeztéig. Sandels már holtan találja; szívét járta át egy golyó:

Valljuk be, tudta a golyó, legjobban hol talál, – Szólt a vezér, – többet tudott nálunk mindannyinál. A mely gyarló s szegény vala, nem érte a fejet; S mi többet ért, nemes, derék szívébe rejtezett».

A híres tordai hadnagy, Vida György is, kinek facéciáit, egész életén át folytatott s gyakorta elég ízetlen bolondoskodásait a múlt század közepén Olasztelki Kolumbán János versekbe szedte, hősi halált halt a törcsvári csatában. Idézhetjük még Tompa _Pipás kántor_át, ki iddogálva és füstölve élte le napjait. A falujába tévedt, portyázó törökök bajvívásra kényszeritik, a mi sohasem volt mestersége. Borsózott is tőle a háta, de az utolsó pillanatban neki bátorodott, összeszedte magát s kemény tartásban nem engedett a töröknek, a kit ha sikerűl levágnia, a község mentes lesz az adótól. De a vívás bizony csak az ő vesztével végződött, s halálának tragikomikus benyomását fejezte ki a közös megjegyzés, a falu szája:

Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme.

XXXIV. A tragikum a művészetekben.

A tragikumnak minden jelensége, minden alakja több mozzanat sorozatában vagy inkább egymásból fejlésében nyilatkozik. Teljessé az egyetemes ellen való támadásában, vétségében, küzdelmében s bukásában lesz. Fogyatékos alakjában is vagy ugyanezek a mozzanatok jelennek meg, a küzdelmet kivéve, vagy legalább az ellentétes állapotoknak, nagyságnak és bukásnak, virúlásnak és hervadásnak, jóllétnek és szenvedésnek bizonyos egymás után következése, egymás által megértetése. A tragikum természetének e fejlődő jelleme inkább az időbeli mint a térbeli művészeteket teszi alkalmasokká kifejezésére. A tragikai fejlődés azonban mindig az emberi élet körében mozog. Mindegyik forma az egyénnek és egyetemesnek ellenkezését s ennek megoldását fejezi ki. Az egyetemessel, ön-gyarlósága miatt meghasonlott emberi kiválóság: ez a tragikai jelenség. Ez a jelleme meg azokra a művészetekre utalja a tragikumot, melyek az embert ábrázolják s több vagy kevesebb világossággal képesek nemcsak érzések kifejezésére, hanem az élet összeütközéseinek s az ezekben ható eszméknek megértetésére is.

E kettős természeténél fogva a tragikum, mint ilyen, kívül marad azon a művészeten, mely, mint térbeli, nem adhat folyamatosságot, nem fejezhet ki cselekvényt, mint nem az embert ábrázolónak pedig nincsenek eszközei arra, hogy az emberi élet mozgalmasságát állítsa szemünk elé. Az építésről szólunk. Vannak ugyan ennek a művészetnek is alkotásai, melyeknek benyomása bizonyos rokonságban áll a tragikai hatás félelmes elemével. Vischer a vallásos építés alapérzését mindig tragikainak tartja. A félelmes elem tekintetében gondoljunk az érzésekre, melyeket hatalmas bérczi erősségek, óriási és rideg várlakok, tornyok, kapuk, sötét és ódon faltömegek ébresztenek bennünk roppant méreteikkel, alakjokkal, színökkel: az indiai viharák, a római katakombák és czirkusok, a prágai ó hid, a veronai Scaliger-tér, a ferrarai vár, a ravennai Theodorik-mauzoleum. Képzeletünk, benyomásuknál fogva, könnyen összeköttetésbe hozza őket az emberiség tragikai küzdelmeivel és szenvedéseivel, melyek bennök folytak végig vagy csöndesedtek le, s ezek emlékének tekinti. Az egyiptomi piramisoknak ilyen tragikai vonatkozását művészien használja föl Madách az _Ember tragédiájá_nak negyedik színében. A szegény rabszolgák egyikét, a kik építik, holtra korbácsolják előtte a felügyelők s az a Farao trónja előtt roskad le:

Mért él a pór? A gúlához követ Hord az erősnek s állítván utódot Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.

De a piramis csak emlékeztető jel e millió tragédiára. Némán emelkedik a szín hátterén, s a tragikum maga, a költő szavaiban nyilatkozik, melyekkel az emberi életnek egy jelenetét mutatja föl előttünk, rövid és megrendítő lefolyásában. Az építés alkotásait a képzelet összeköttetésbe hozhatja a történet tragikai eseményeivel, benyomásuk élénkítheti és fokozhatja azt a tragikai hangulatot, melybe ez események emléke ragadja lelkünket, de magát a tragikumot, közvetetlenűl és egyenesen, az építésnek geometriai idomokat alkotó, térbeli művészete nem fejezheti ki.