Part 26

Annak a bölcsejét is a templomban kell keresnünk. Maga az ó-keresztyén liturgia, mely minden későbbieknek forrását képezi, nem volt egyéb jelképes drámánál, mely a keresztyén vallás leglényegesebb tartalmát, a Megváltó áldozatát, hatásos jelenetekben tüntette föl, s a melyben maga a nép is résztvett. A mise a papnak, diakonusnak s a közönségnek drámai beszédváltása. E berendezés mintegy önként kinálkozott; nem is szükség czélzatos számítást keresnünk benne, mely talán ily módon akart hatni a látványosságokhoz, színi előadásokhoz, érzéki benyomásokhoz szokott pogányságra, s versengeni az ariánusokkal. Ismét Alexandriai Kelemennek egy kifejezését idézzük: «Krisztus élete az emberiség drámája». Nem természetes-e, hogy ez a dráma kereste és megtalálta a drámai alakot? A liturgiából mintegy szükségszerűleg fejlődött ki az igazi kultusz-dráma, melynek nyomaira már a középkor túlsó felében találunk. Eusebius Emisenusnak a negyedik századból maradt fenn egy nagypénteki homiliája, mely valóságos kis dráma; Hades, a Halál és az Ördög beszélgetnek benne az Üdvözítő megfeszíttetéséről. Egy ősrégi szent-galleni kézirat pedig egy husvéti drámai mutatványnak részletes leirását tartotta fenn, melyet Krisztus koporsója mellett a szent asszonyoknak és angyaloknak öltözött barátok rendeztek. Általán kezdetben mindenütt maga a papság adta elő a templomokban a vallásos drámai képeket, melyeknek tárgya legfőkép Krisztus szenvedése, halála és feltámadása volt. A kultusz e részleteivel vette kezdetét ama vallásos színjátékoknak, misztériumoknak ezer éves divata, melyeknek tárgyai s előadó személyzete egyre szaporodott. Az előadásokban utóbb világiak is résztvettek; a közbeszőtt tréfák mindinkább megrontották áhitatos szinezetöket; utóbb száműzettek a templomokból s az utczákon, piaczokon folytak. E misztériumok eredeti, legrégibb tárgya: a Megváltó halála. Az új világnézlet legelső tragikai eszménye: Krisztus; de Krisztusnak nem önállóan, magában tekintett pályája, hanem az, melyet az emberiség egészével a keresztyén dogma összekapcsolt. E felfogás az emberiség képviselőjének nézi Krisztust, az emberré lett istent; gyötrelmeiben csak úgy magát, a maga nyomoruságát siratja, mint a görög Dionysosban. De mégsem egészen úgy; siratja nemcsak nyomoruságát, hanem bűneit is. A két felfogás között elég szembeötlő különbség van. Míg a görög a megfoghatatlan és oktalan világvégzet súlya alatt nyög, a keresztyén előtt a Megváltó szenvedései és halála elégtételűl tűnnek föl az emberiség közvétkeért, melybe Ádámmal sülyedt, kinek esete óta bűnben sínylik és halállal vivódik. Az egyetemes képzete amott, a görög tragikai nézlet első nyilatkozásaiban, természeti törvény, míg emitt már erkölcsi hatalom. Amaz nem igen keresi az erkölcsi vonatkozást oly esetekben sem, a hol könnyen megtalálhatná; emez a minden salaktól ment isten-ember megkinzatásában és keresztre feszíttetésében is erkölcsi igazságtételt lát. A bűnös az egész emberiség; az elégtétel csak isteni feláldozás lehet.

Íme a két világnézlet különbsége legrégibb, legelső tragikai ideáljaiban. Az egyetemes amott inkább természeti, itt inkább erkölcsi oldaláról felfogva. Azonban e különbséget ne élesítsük ki kelletén túl. Mindenesetre eltávolodnánk a valóságtól, ha általánosságban vagy mereven akarnók alkalmazni az egész görög meg az egész keresztyén tragikai felfogásra. Igaz, hogy amaz az egyetemesnek mint természeti kényszernek képzetéből indúl ki, míg emez az egyetemes erkölcsi törvénynek hódol benne. Az is igaz, hogy amabban végig maradt valami nyomasztó, félelmes, megmagyarázatlan, mely csak nehezen talál kapcsot az ok és okozat, a tett és szenvedés között; holott emez, fejlődésének minden irányában, az úgynevezett sorstragédiákat sem véve ki, erkölcsi kiegyenlítésre törekszik, megnyugtatásra egy felsőbb hatalom végzésében, mely nemcsak erő, hanem igazság is. Azonban mindennek daczára a görög tragikai felfogásból ép oly kevéssé hiányzik az erkölcsi elem, mint a hogyan ott lappang a keresztyénben is a természeti kényszernek félelmes képzete.

Bizonyságokért a tragikai eszmények kiképződésének akár legelső ideibe visszamehetünk. Már a görögöknek rettegett isteni irigysége sem egészen vak: csapásaival kikeresi és megtalálja a nagyokat és erőseket. De nem is merőben igaztalan. Azokban az alkotásokban is, melyek az egyetemest legrejtelmesebb, legzordabb oldaláról tüntetik föl, ez nem annyira a nagyságot mint ilyet, hanem már inkább az elbizott nagyságot sújtja. Az anyagi és szellemi erő, mely kihívja a nagy csapásokat, szinte önkénytelenűl suhan át a vétlen fenségből a hübriszbe, s az a természeti törvény, mely megaláztatásával, bukásával teljességbe megy, nincs híján bizonyos erkölcsi mozzanatnak. Az elbizakodás, dölyf sérti az összesség jogait. Mikor az athéni dráma oly végzetes következésűnek festi mindig a nagyok dölyfét, felfogásában kétségtelen nyoma van a republikánus nézletnek vagy ösztönnek, mely előtt veszedelemnek, véteknek tűnik föl minden, mértéken túli hatalom. Az isteni irigység fogalmának fejlődésére hatással van az emberi féltékenység, emberi irigység a túlságos nagyságra. E gondolatot állítja elénk egy kiáltóan szinezett képben Madách Miltiades-színe. A hübriszbe tévedt nagyság nemcsak a szerencse kedvezése által emelkedik föl, hanem önakaratából fenyegeti elnyomással, erőszakoskodással az alatta levőket. Az egyetemes, mikor Xerxest megalázza, nemcsak a természeti törvényt érvényesíti, hanem védelmezi az emberjogot a jogtalan erőszak ellen. Mikor az öntudat itt s a hübrisz minden többi példájában, kapcsolatot keres a vétek és végzete között, voltakép erkölcsi megfejtésére törekszik a vak természeti törvény nyilatkozásainak. Az ethikai motivumok villanásai be-bevilágítják a fátum sötétét. Azonban az erkölcsi indítékok között a görög felfogás épen nem állapodik meg a hübrisznél. A tragikai nemezis szeméről korán lehúll a kendő s oda sújt, a honnan kihítták. Az Atridák és Labdakidák egész tragédia-sorozata, nem tekintve még ezuttal az eleve elrendelés és beszámíthatóság mozzanatát, nem egyéb, mint szörnyű vétkek és szörnyű megtorlások lánczolata. A thébai királyi ház mondájából Sophokles két _Oedipus_ában megírja az atyagyilkos és vérfertőző király bünhődését s az istenek kiengesztelődését iránta, _Antigoné_ban pedig a boldogtalan királyi szűz veszedelmét, melyet az állami törvény megsértése által idézett fejére; Aeschylos a _Hetek_ben, Polyneikes elestében, a görög felfogás szerint legnagyobb vétket és sorsát állítja szemünk elé: a szülőváros megtámadását. A mykenæi ház történetének tragikai képsora Euripides _Aulisi Iphigéniá_jával veszi kezdetét, melyben Agamemnon kész feláldozni dicsvágyának saját leányát. Klytæmnestra boszút esküszik ellene s midőn Trójából győztesen hazatér, Aegisthosszal a fürdőben gyilkoltatja meg. A férjgyilkosságra Orestes anyagyilkosságának iszonya következik, majd rémséges büntetése és szabadulása: ezek tárgyai Aeschylos trilogiájának: _Agamemnon_nak, a _Síráldozók_nak és az _Eumenidák_nak; Orestes vétkét mondja el Sophokles _Elektrá_ja, bünhödését és menekűlését pedig Artemis templomában Euripides _Taurisi Iphigéniá_ja. Íme a bűnök és bünhödések szakadatlan kapcsolata. Más kérdés, hogy az összeköttetés mennyire volt a görög tudatban tiszta, zavartalan s a világnak milyen belső rendjére vezetve vissza; de bizonyos, hogy alig van görög tragédia, melyben a végzet sújtásában ne éreznők az erkölcsi megtorlást. Még _Prometheus_ban is, melyet a hübrisz legtisztább példájául szoktak felhozni, Zimmermann elmésen mutat ki egy, az istennel szemben tanúsított dölyfnél erősebb, s a mi felfogásunkhoz közelebb álló erkölcsi vétséget. Prometheus segített Zeusnak saját rokonai, a titánok, leverésében. Elhagyta a régi isteneket, kiknek törzséből származott. Okos és előrelátó, ki inkább gondol magára, mint az övéi üdvére: idegen istenekhez pártolt. Ekként követett el Prometheus, az óvilág szigorú felfogása szerint vétket, melyért lakolnia kell.

Mindez irodalmi, a tragikai költészetből merített bizonyságok után, ha a görög tragédia elméletirójához, Aristoteleshez fordúlunk, mit hallunk tőle? A merő gonoszság és aljasság bünhödését nem tartja ugyan tragikusnak; de a nagy tekintélyben és boldogságban élő férfiak bukását is csak akkor, ha «valamely vétségök», a hamartia, zúdítja rájok. Így látjuk már, hogy az egyetemes egész körét a görög tragikai felfogás szerint sem a természeti törvény tölti be; mindenesetre jut benne hely az erkölcsinek, ha nem mutatkozik is ez egész tisztaságában. Egy vak hatalom oly helyzetbe taszít bennünket, melyből nincs menekvésünk; de e helyzet kényszerében a halálos végzet betelése mégis saját vétségünkhöz kapcsolódik. A helyzet nem közvetetlenűl hozza fejünkre a bukást, hanem az által, hogy közreműködni kényszerít bennünket valamely vétséggel saját romlásunkon.

A keresztyén tragikai nézlet, mint láttuk, mindjárt kezdetben az egyetemesnek erkölcsi eleméhez kapcsolódott. De e tekintetben ép oly kevéssé maradt egészen egyoldalú, mint a görög. A mint ebben meg-megvillan az erkölcsi felfogás fénye, amaz meg nem tudott teljesen megszabadúlni a megfoghatatlan félelmétől, a természeti kényszer rejtelmes benyomásaitól. Igaz, az élet, világ, természet minden visszássága egy mindenható igazságszolgáltatás kezébe kerűlt s a legtitkosabb erők is mintegy az erkölcsi eszme szolgálatába szegődnek: a Krisztus halálakor kitört földrengés és égi háború az isten haragját hirdette a bűnösök ellen, kik kínos halálra vitték a legártatlanabbat. A világrend uralkodó, intéző hatalmává a végzet helyett a gondviselés emelkedik. A hit, föltétlen megnyugvást követelve az isten jóságában és bölcseségében, a túlvilágon kárpótlást, kiegyenlítést igér a földi élet minden nyomoráért s megfosztani igyekszik a halált félelmességétől. A halál megszűnik vég és rossz lenni. De az új világnézlet mégsem vonhatta ki teljesen a fulánkot az emberi szívből, melyet időről időre komoran fogott el korlátoltságának érzete s mélyen megdöbbentett oly szerencsétlenségek általánossága s végetlen sora, melyeket alig volt képes kiegyeztetni az erkölcsi törvény egyetemes uralmával. Az oktalan fergeteg fel-felforgatta Kain oltárát s megzavarta a tépelődő gondolatot. Villám, földrengés, tengeri vihar, háborúk, pestisek, melyek egyaránt sújtanak igazat és gonoszt, föl-fölkavarták a lélek áhitatos nyugalmát s nem engedték végkép szétfoszlani a vaksors képzetét. A lelki életnek ez az eleme is hangot keresett a tragikai költészetben, hangot, mely nem olvadhatott be teljesen és tisztán az erkölcsi hatalomnak zengett világhimnusz harmóniájába.

E természeti nézlet nyomait ép oly korán megtalálhatjuk a keresztyén drámában, mint a mily messze kereshettük a görögben az erkölcsi felfogás csiráját. A legrégibb liturgiai drámák egyike volt az, melyet a Herodes által leöletett gyermekek emlékezetére szoktak előadni karácson negyednapján, apró szentek ünnepén. Az anyák ábrázolói, mint Fulgentiusnak egy homiliája bizonyítja, jajveszékelve, gyászuknak kétségbeesett panaszával s a zsarnokra szórt átkokkal jelentek meg. Az eszme, mely az előadásban s leirt módjában kifejezésre jutott, kétségkívül inkább a sötét kényszer elleni lázadás, mint a világrend igazságosságában való megnyugvás volt. Még a templomi mutatványok között találkozunk a tizennegyedik század közepén Spanyolországban a legrégibb haláltánczczal, mely tárgyát még nem humoros oldaláról fogta fel, mint a későbbi németek és francziák, hanem komolyan és ünnepélyesen. A Halál két szűzzel kezdi meg a tánczot, melyet aztán pápákkal, biborosokkal, patriárkákkal, királyokkal, püspökökkel folytat egészen a földmivelőkig és mesteremberekig. Mikor egyet-egyet tánczra szólít, az egy strófában panaszolja sorsát. Daczára a végül karba olvadó megadásnak és jámbor érzelmeknek, e bús fohászok, panaszos jajgatások mik egyebek a világtörvény természeti tragikumának hangjainál? E hangok a keresztyén dráma egész történetének minden fázisában meg-megcsendűlnek, az egyetemes képzetében fel-feltűnik a természeti kényszer sötét, félelmes képe. Feltűnik olykor határozottabban és élénkebben is, mint a sorstragédiákban, melyek hisznek a bűnt követő büntetés szükségszerűségében, bár lemondanak a kapcsolat okozatosságának megismeréséről. Erkölcsi felfogásukba ép úgy benyomúl a természeti nézlet titokzatossága, mint a hogy a görögök természeti felfogásában jókor megvillant az erkölcsi eszme; amaz nem homályosodik el végkép s ez nem tisztúl ki teljesen. A világtörvény tragikai képzete másutt csak egy-egy részletben, egy-egy lelki állapot borújában, a világon áthúzódó egy-egy árnyékban jelenik meg, mint Shaksperenél is annyiszor: _Lear_ben úgy mint _Hamlet_ben, _Timon_ban mint _Troilus és Cressidá_ban, a királydrámákban mint a _Vihar_ban. Nyugtalan, a sorssal nehezebb küzdelmet folytató lelkek nem egyszer keresnek megnyugvást magának a görög világnézletnek teljességében, a világtörvény titkos de kérlelhetetlen érvényében is. Nekünk is van egy szerencsétlen költőnk, Ungvárnémeti Tóth László, kit nemcsak klasszikai tanulmányai, hanem életének nehéz sora is vezettek eszményéhez, a görög világhoz. _Nárczisz_ tragédiáját írta meg, egészen antik mintára, több költői igyekezettel, mint sikerrel. Tévedései, gyámoltalansága, nehézkes és költőietlen nyelve daczára is e sajátságos szomorujáték nincs híjával bizonyos megható érzésnek. Egy-egy fordulata, kisebb részlete fellebbenti perczekre előttünk a függönyt Thessalia völgyének vidám bájáról s a nagy és titkos gyászról is, melyben, hősének példájával, az ember közsorsát siratja. Larissa szép ifja, gyermeteg ártatlanságában, visszautasítja Echo nympha szerelmét s kétkedve fogadja Iréne fölajánlott szívét, hogy saját képébe szeretvén a viz tükrén, egy rejtelmes végzet áldozatául pusztúljon el. A larissai szűzek virágot szórnak sírjára s énekelnek.

_Első szűz:_ Ez a virág is úgy enyészik semmivé, Mint Nárczisz ifjú, szép, varázsló kelleme.

_Második szűz:_ Még a virágok veszteségök tűrhetőbb, Mint a halandók veszteségök; mert tudod: A mályva, zöld petrezselyem és jó illatú Kapor kihalnak őszszel a szép kerteken; De megint felélednek s megint zöldellenek A másik évre; nekünk pedig bátor, vitéz, Dús és tanácsos embereknek szüntelen Veszteglenünk kell majd, ha vedrünk bényelend!

Íme ennyi bizonyság, ennyi példa szól ellene, innen és túl, hogy a görög meg keresztyén tragikai felfogás között mutatkozó alapkülönbséget túlságosan ki ne élesítsük. E különbség az egyetemesnek egy felől a görög természeti, más felől a keresztyén erkölcsi világnézletből folyó s egymástól némileg eltérő felfogásában áll, melyet Schopenhauer röviden a halhatatlanság hitére vezet vissza, azokra a képzetekre, melyeket a két külön mívelődés a sírontúlról alkotott magának. Hogy e különbség nem egészen merev s nem fejezhető ki szembenálló ellentétek formájában, láttuk. A természeti törvénybe amott mindjárt kezdetben beleolvad az erkölcsi; míg emitt az erkölcsi eszme fénye a világrend felfogásából sohasem képes végkép száműzni a kényszer sötét képét.

Láttuk, hogy az ethikai hatalom kétségtelen helyet foglal a görög tragikai felfogásban. Hátra van még arról szólanunk, hogy vonhatók-e igazi erkölcsi beszámítás alá a vétségek, melyekre a görög nemezis visszahat. Oedipus nyilatkozata, melyet a tőle tartózkodó kolonosiak előtt tesz:

Bizony nem én vagyok, Kitől féltek, sem tetteim; hisz ezeket Valóban inkább szenvedém, mint megtevém, –

ezen inkább elviselt, mint elkövetett cselekedetek általánosíthatók-e az egész görög tragédiára, szemben a keresztyénnel, mely az erkölcsi felelősség elvét föltétlen érvényre juttatta? Egy szóval a végzet kérdéséhez értünk, melyet főkép a német eszthetika éles válaszfalul szokott felállítani a két tragikai felfogás közé. Erre nézve írja Vischer, a fenségről és komikumról szóló munkájában, a következőket: «Szükségszerűség és szabadság máskép vannak vegyítve az antik tragédiában mint a modernben. Az antik nézlet szerint a sors, a kényszer, mely az embert leveri, eleve adva van; ez pedig, ámbár nem vétlen, inkább csak végrehajtja magán a már régtől álló végzetet. A régiek tragikai módszere a föltétlentől halad a föltételes felé; tehát synthetikus. Ellenkezőleg a modern világban az első, a mi adva van, a szubjektivitás: a szabadon és öntudatosan cselekvő hős; a reátörő sors, bármily sok csirája van is elszórva, csak az ő tevékenysége által keletkezik: ő ingerli föl szendergéséből, míg amott az mutatkozik az első cselekvőnek. A sorsnak e modern felfogását azért analytikusnak nevezhetnők, mert az egyestől emelkedik az általánoshoz, a föltételestől a föltétlenhez.» Mi volt ez a fátum tulajdonkép, ez a minden létezőre kiterjedő s a lét minden viszonyát eleve meghatározó hatalom? Valamely föltétlen hatalomnak homályos képzetét, mely minden létezők fölött uralkodván, a mindenséget egységbe foglalja s változhatatlan rendjét meghatározza, az isteneken túl a fátumban alkotta meg magának a görög szellem. Az emberek, hősök, de maguk a halhatatlan istenek is alá vannak rendelve ennek a mindenható, elejétől uralkodó s örökig határozó végzetnek. Az ég és föld ős-istenségei elvesztik hatalmukat Kronos előtt, kit meg fia, Zeus, taszít le trónjáról; de Prometheus tudja, hogy a fátum sújtoló keze ott lebeg az ő feje fölött is. Örök, kiismerhetetlen elhatározás, változhatatlan kényszerűség szerint lesznek és múlnak mindenek; semmi sem történik máskép, mint az erős anankéból, Ate rendületlen határozatából. Az emberi akarat irányzása, a tettek rugói, a körülmények találkozása, az életnek minden esetlegességei az ő kezében vannak. Ő ülteti a szívekbe a romlás magvát s növeli veszedelemmé és pusztulássá. Megtöri az erősöket, elhomályosítja a híreseket, megalázza a dicsőket, lesújtja a szerencséseket. Jóslatokban, istenek és szellemek kijelentéseiben tudtul is adja a jövendőt, melynek aztán változhatatlanúl be kell telnie. Átkuk nem állapodik meg az egyén romlásában, öröklővé lesz az utódokban, fiakban és leányokban, s nemzedékről nemzedékre üldözi a nagyok nemzetségét.

De ezzel a végzetességgel, az emberi életútak fordulóinak ez eleve kijelölésével, felsőbb hatalmak beavatkozásával, az egyéni szabadságnak e való vagy látszólagos korlátozásával csakis és egyedül az antik tragikai felfogásban találkozunk-e? A delphii orákulum három jóslata vezeti kifejlésre Oedipus tragikumát. Az első Laiosnak szólt, hogy egykor saját fia öli meg: ebből következett a gyermek Oedipus kitétele; a másikat már ő maga hallotta, hogy feleségül fogja venni tulajdon anyját: ennek következtében menekűlt Korinthból, melyet szülőföldének gondolt, s rohant bele Thébában végzete torkába; ő kérte ki a harmadikat is, hogy a Thébát dúló dögvész Laios gyilkosának fölfedezéseig nem fog megszünni: ebből folyt a rejtelmek megoldása, a sorsfordulat, a tragikai peripetia. A jósok közül, Euripidesnek kevesebb jelentőségű Theonoeján kívül, főleg Teiresias és Kassandra érdekesek. Amaz fedezi fel Laios gyilkosának kilétét s leplezi le a haragra gyúlt és hitetlen Oedipus előtt bekövetkezendő nyomorúlt sorsát. Emez, Aeschylos _Agamemnon_jában jövendöli meg a hazatért király halálát s a magáét is; de egyszersmind megboszúltatásukat Klytæmnestrán, a «kutyán», és Aegisthoson, a «gyáva oroszlánon», Orestes által. Jóslatát mintegy szent őrűlettől megszállva, koszorúját eldobva mondja el s feltarthatatlanul berohan a palotába, hol meg kell halnia.

A házba lépek, sorsom s Agamemnonét Siratni benn. Elég volt élnem e napig! Oh idegenek! Üres jajszóval nem panaszkodom, miként Berekben a madár. Gondoljatok reám, Halottra már, ha egykor értem, asszonyért, Egy másik asszony veszni fog, s a férfiért, Kit árulás megejtett, másik férfi hal. Halál elé e végbucsúval távozom.

E fenséges jelenetre vonatkozólag, melynek tragikai erejéhez alig hasonlítható valami a világirodalomban, Henszlmann teszi ezt az éles és világosító megjegyzést: «E jelenet a helleneknek a kikerűlhetlen sorsróli nézeteit legjobban képes kitüntetni; Oedipus, nem tudva, nem akarva, sőt fátumát kikerűlni igyekezve rohan a sors kezeibe: de Kassandra tudva és, ha nem akarva is, de mégis láthatlan erő által kényszerítve, áldozatként kényszeríttetik az oltárhoz.» E fátum, az orákulumokon és jóslatokon kívül, még istenek és alvilági árnyak megjelenése s álomlátások által is kijelenti magát. Gondoljunk Heraklesre _Philoktetes_ben, Artemisre _Hippolytos_ban, Athenára az _Eumenidák_ban, Klytæmnestra árnyékára ugyanott s álmára a _Síráldozók_ban, Darius szellemére a _Perzsák_ban s Euripides deus ex machináira. Mindnyájan a végzetesség kifejezői, mely vaskezével az emberekre és családjokra nehezűl.

Azonban ha a végzetességet, mint puszta tényt a maga tárgyi jelentőségében tekintjük is, látni fogjuk, hogy a keresztyén világ felfogásából s ezen nyugvó tragikai költészetéből épen nincs kizárva. Nemcsak a sorstragédiákra s a velök közelebbi összeköttetésben álló irodalmi alkotásokra utalhatunk, hanem a keresztyén világnézlet legfelsőbb és legtisztább kifejezésére, Shaksperere is. Sürűn találkozunk a végzettel jóslatok, babonák, álomlátások, lélekjelenések képében, melyek vagy a tragikai gyarlóság kifejtésére s vétségig csábítására, vagy legalább a katasztrófára több-kevesebb befolyást gyakorolnak. Mindebben az a hit nyer kifejezést, hogy az ember sorsának intézésére akaratán merőben kívül álló körülmények, felsőbb erők is sokszor elhatározóan közreműködnek. Ott van a végzetesség képeül Macbeth, kinek a boszorkányok megjósolják, hogy király lesz, de örökét Banquo utódai bírják; megjövendölik azután azt is, hogy urasága és élete addig tart, míg a birnami erdő meg nem indúl Dunsinanra, s nem találkozik oly emberrel, kit nem anya szűlt. A mondások képletes értelemben mennek teljesedésbe Macduff seregei a birnami erdő galyaival ékesítve közelednek Dunsinan ostromára s a vérszomjas zsarnokot Macduff öli meg, kit úgy vágtak ki holt anyja testéből. A míveletlen, babonás thán lelkére erősen hat a rejtelmes jóslat, mely mintha csak a delphii orákulum székéről hangzanék, jegyzi meg Greguss. Julius Cæsart inti a jós márczius idusától s Calpurnia megálmodja vesztét; ő maga ép oly hazugoknak tartja a jeleket, akár Oedipus Apollo és Teiresias szavát, s ép oly betűig betelnek rajta. Pomfreti Péter megjövendöli János királynak, hogy Áldozócsütörtökön délben elveszti koronáját; a zsarnok felakasztatja a «durva rímekben gajdoló» jóst, de a végzetes napon ráemlékezik, hogy igazat mondott. Hát Wallenstein és csillagai? A tragédia elején a csillagok állása tettre biztatja, míg katasztrófája küszöbén az astrolog Seni ijedten jelenti, hogy urát nagy veszedelem környékezi. Nagyravágyó bizakodása mindig hisz szerencse-csillagában s babonája mindig fél az ismeretlen Maleficustól, melylyel a sors irigysége amazt fenyegeti. Az akaratos, tetterős szellem mindig érez maga fölött valamely titkos, démoni hatalmat, mely szándékai és ezeknek eredménye közé furakodik, s az ő akaratán kívül sorsára hat. Maga a költő mondja prologjában, hogy hősét az élet kényszerével küzdve fogja bemutatni

S bünének a nagyobb felét a bal Csillagzatokra hárítandja.

A sorsnak e titkos hatalmát érzékíti meg Schiller némely balladájában is, mint a _Polykrates gyürüjé_ben s az _Ibikus darvai_ban. Amott az irigy végzet, itt a rejtelmes utakon járó, de kikerűlhetetlen Nemesis; a korinthi szinpadon megjelenik a fúriák kara.

S látszat s való között lebegve Hánykódik minden szív, remegve, S a bírótól szorongva fél, Mely lesben állva lát s itél. Mely titkosan, megfejthetetlen A sors sötét szálát szövi, Ott él csak, mélyen a szivekben, Ámde a napfényt kerüli.