Part 25

Kainnak e kitörése alatt már jelen van Luczifer s megigéri, hogy mindennel megismerteti, ha letérdel előtte. A daczos szív válasza ugyanaz, a mit _Manfréd_ből ismerünk. Nem teszi, mert ő az istennek sem hódol. Ez Luczifernek elég: a ki Ő előtte le nem borúl, az az ördög előtt hajol meg. Kain az övé. Mint a népkönyv Faustját Mefistofilis, Kaint is meghordozza Luczifer a világűrben. Megmutatja neki a kipusztúlt nemzedékek, a præadamiták óriási árnyait. De a lét forrásához, Jehova lakához, nem juthat el. A mit csak lát és hall, a rá és utódaira váró nyomor képei és új fogalmai, mind az isten rendje ellen izgatják. Kainban mindez s a csak félig kielégített vágy vad szenvedélylyé forr, mikor Ábel véres áldozata kedvesen fogadtatik, az ő oltárát pedig feldúlja egy forgószél. Hát az ő gyümölcseinél jobban tetszik az Úrnak a mekegő anya fájdalma, kitől bárányait elragadják és vágószékre viszik; kedvét találja a szegény állat kínjában az áldozó kés alatt? Dühében szét akarja rombolni Ábel oltárát s leüti ellenálló testvérét. A holttest előtt s lélekmardosása közben megérti, hogy az emberre még nagyobb nyomor és nagyobb szenvedések is várnak, mint a minőket eddig ismert. Világgá bújdosik; útjára csak felesége, Adah, s Évának egy szörnyű átka kíséri. Az anyaátok oly rettentő, hogy benne már mintegy a betelt végzet hat reánk.

A költemény eszmei tartalmának sajátságos magyarázatát adja Brandes e szavakkal: «E dráma a küzdelmet festi egy felől a szenvedő és kutató emberiség, más felől pedig a villámnak, viharnak és hadseregeknek amaz istene között, kinek meggyöngűlt kezei kénytelenek a vas-fogásából kimenekűlt világot elbocsátani. Az őt megtagadó világ kiirtására vérpatakokat onthat és papjai által százával gyújtathat máglyákat; de e máglyák hamvából sértetlenül emelkedik ki Kain s ezeket a papokat halhatatlan megvetéssel ostorozza. Kain a gondolkodó emberiség, mely egy szép napon az ég boltozatát szét fogja robbantani s a világtestek millióit szabadon látja haladni Jehova tomboló mennykő-szekere fölött. Kain a munkás emberiség, mely arczának verejtékében új és jobb édent törekszik teremteni, nem a tudatlanság, hanem a megismerés és öszhang édenét, és a mely, mikor Jehova rég be lesz varrva halotti köntösébe, még élni fog s az újra föltalált Ábelt szívére szorítja.» E meglehetősen zagyva szólamok a testvérgyilkos Kainban mintegy a reformátorok ősképét ünneplik. Velejök szerint az emberi nem tökéletesedésének, haladásának eszközeiül a nagy bűnöket is el kellene fogadnunk. E tan ép oly erkölcstelen, mint alaptalan. Byron tragédiája, melyet magyaráz, valóban az emberi szellem képét adja, mely elégületlenül, kétkedve, nyugtalanon, lázadások közt előre tör. Az emberi haladás sokféle akadályokba ütközik. Ez akadályok között kétségkívül legtragikaibb maga a bűn, melybe az előretörekvő szenvedély téved. Az indítéknak emberi, mindnyájunkkal közös volta részvétünket kapja meg, míg a szenvedély vétkes kitörése félelembe ejt. Nem biztató jelenség, nem követendő példa áll előttünk, hanem szívünkre ható tanúlság. Az emberi haladás ember voltunk föltételeihez van kötve. Az első gyilkos e föltételek ellen tör, a természet és erkölcs törvénye, az élet rendje ellen, mely az övéi nyugalmát, életét biztosítja, s még neki is rendelt vigaszt és gyámot feleségében, Adahban. Az emberi haladás képviselője; de Ábel is csak az, mikor az elvesztett éden tétlensége után istenfélő munkához lát. Kainnak az egyetemes elleni támadását fejezi ki maga Byron egyik, Murrayhoz írt levelében: «Elkeseredés és düh, mely állapotának és tudásának kiáltó ellentétéből fakad, vezetik vétségre, inkább általában az élet ellen és minden életnek forrása ellen, mint egy bizonyos élő lény ellen.»

Az egyetemes eszméjével, ennek fejlődésével, változó és örök hatalmainak viszonyával, sehol sem találkozunk teljesebb és határozottabb alakban, mint az _Ember tragédiájá_ban. Alapgondolata élénken emlékeztet Calderonnak egy autojára, _Az élet álom_ra, mely mintegy mellékdarabja a hasonló czímű hires drámának. A Teremtő az elemeket az ember szolgálatára rendeli; de a sötétség ura irigyen ellene tör s egy Árnyékot idéz föl: a Bűnt. A föld leendő ura egy barlangban életre ébred s az elemek megjelennek fölékesíteni őt. A Sátán és az Árny, baziliskus és kígyó képében, a paradicsomba lopóznak; amaz megkísérti őt, s az ember bűnbe esik. A Bűn kioltja a kegyelem világát, a nap elhomályosúl, a hegyek megrázkódnak, a rózsák véres töviseket hajtanak, s egy szörnyű égiháború megfosztja eszméletétől a boldogtalan teremtést. Bilincsek között, újra állatbőrökbe burkolva ébred s azt hiszi: az éden fényes képei csak álom voltak. De tán most is álmodik s még jobb életre ébredhet. Megjelenik az Értelem, az Akarat, hogy keresse maga elveszett üdvét. A Bölcseség megoldja lánczait, s magára övezi, hogy ellenségeit tévútra vezesse. A Bűn és a Sátán, az eltávozott Ember helyett csakugyan őt feszítik keresztre: a miképen egy fa és gyümölcse által vétkezett, azonképen bünhődjék egy más fának törzse és ágai által. De a világ megrendűl; az Ember, az Értelem és Akarat oda sietnek s a gonoszok csakhamar látják, kit végeztek ki. Tehetetlenűl omlanak le a feltámadt Bölcseség előtt. A halál meggyőzetik, eljő a víz lemosni a vétek szennyét s a föld a kalászszal és tőkével a kegyelem zálogát hozza meg az embernek, a ki felsóhajt: «Oh ha ez is álom, úgy nem akarok többé fölébredni!» A Mindenható szavai zárják be az autot: «Álmodni fogsz, a míg csak élsz; de őrizzed a legfőbb jót, mely néked adatott, különben a halál álmából szűk börtönben lesz ébredésed!» Íme Madách Ádámjának őse, ki a fél-álom fél-való képeiben engesztelődik ki sorsával, az isteni kegyelem segítsége mellett. Íme Lucziferé is, ki az embert nemcsak erkölcsileg akarja megrontani, hanem testileg is semmivé tenni, megölni. Íme az ember tragédiájának vezérgondolata: az ember és emberiség élete álom, melynek boldogító ébredést a legfőbb jó hitének megőrzése biztosít.

Hogy a tragikum irányában Madách mily mesterien mélyítette ki e gondolatot, más alkalommal behatóbban magyaráztuk. Itt csak arra akarunk röviden rámutatni, hogy e nagy költeményben mily teljességgel áll előttünk az egyetemes képe. Az Úrban, kitől a vétkes és elbizott Ádám elszakad, s a rendben, mely e földön az ő erejét, jóságát és bölcseségét képviseli, s a mely ellen Ádám harczot folytat, egész tartalma és jelentősége tisztán tűnik szemünkbe. Az eszméket, melyeket eddig fejtegettünk mint benne foglaltatókat, egymásután sorolják el az Angyalok himnuszai:

_Gábor főangyal:_ Ki a végetlen űrt kimérted, Anyagot alkotván beléje, Mely a nagyságot s messzeséget Egyetlen szódra hozta létre: Hozsána néked, Eszme!

_Mihály főangyal:_ Ki az örökké változandót És változatlant egyesíted, Végetlent és időt alkotva, Egyéneket és nemzedéket: Hozsána néked, Erő!

_Rafael főangyal:_ Ki boldogságot árjadoztatsz, A testet öntudatra hozva, És bölcseséged részesévé Egész világot fölavatva: Hozsána néked, Jóság!

Tehát: eszme, erő és jóság; csak a szavak mások, a lényeg ugyanaz. Calderon autojában az Erő, Bölcseség és Szeretet, kikben az isteni tulajdonságok vannak megszemélyesítve.

De nemcsak e dicsőítő énekekben halljuk az egyetemesben foglalt hatalmakat: sorra megjelennek ezek előttünk, a mint a küzdő Ádám egymásután támadást intéz ellenök, megjelennek, hogy végül egyetlen fenséges fogalomban olvadjanak össze. A természet törvénye az erők örökös rendje ellen leghatározottabban az Űrben lázad fel, mikor Luczifer oldalán felfelé törekszik a föld köréből. A föld szelleme intőleg szól neki, hogy Antæus meséje nem mese; csak ő lélegzik benne, s ha sorompóját áthágja, megsemmisűl.

Ádám, Ádám, a végső percz közelg: Térj vissza, a földön nagygyá lehetsz, Míg hogyha a mindenség gyűrüjéből Léted kitéped, el nem tűri Isten, Hogy megközelítsd őt, – s elront kicsinyűl.

Isten: a természet rendjének őre. Mikor Ádám, daczolva véle, még feljebb emelkedik, egyszerre megmerevűl s csak alantabb, a föld körébe térve újra, nyeri vissza eszméletét. Másfelől az egyetemessel, mint erkölcsi törvénynyel, áll szemben Ádám, többek között, a tragédiának két legtragikusabb színében: a rómaiban és a párizsiban. Egyenest ellene vét Sergiolus mámoros sűlyedtsége és Danton rajongó vérszomja. E törvény, melynek oltalma alatt állanak az emberszeretet és emberi méltóság, diadalmaskodik amannak megtérésében és emennek bukásában. Azonban egyetlen helyen sem nyilatkozik az egyetemes inkább a maga teljességében, hatalmainak egymást átható kölcsönösségében, mint a katasztrófában. Ádám öngyilkosságra készűl, mikor Éva bevallja neki, hogy anyának érzi magát. A lázadó le van győzve; élete nemcsak a magáé többé. Megtér, de meg is nyugszik. Miben, mi által? Útat talál lelkébe az egyetemes. Apának tudva magát, a természet törvénye nyilatkozik benne, hogy élni akar: ez legyőzetése. Ám az apai szeretetben fölébred az erkölcsi kötelezettség érzete is: ez megnyugvása. Míg Kaint, Byron hősét, bukásba vezeti a tudás, hogy az emberiség osztályrésze a kiirthatatlan fájdalom, Madách Ádámját megmenti az érzés, hogy e fájdalomnak örök balzsama a kiirthatatlan szeretet.

XXIX. Tragikum a görög és keresztyén drámában.

Az egyetemesben foglalt hatalmak nem mind örökök és változást nem ismerők. A szokások, melyek már sok esetben egyetemesűl korlátozzák az egyént, egyazon világfelfogás alapján is gyakran enyésznek és újúlnak. A politikai s társadalmi eszmék és formák, melyek oly nagy szigorúsággal uralkodnak felettünk, sokszor hihetetlen gyorsasággal váltják föl egymást. A polczról, honnan Danton véritéleteit hirdeti az arisztokratákra, nemrég még a királyság küldte a Bastilleba ellenségeit. A vallásos meggyőződések története hasonló képet mutat: ugyanazon a máglyán hányféle himnusz zengett már s hány vértanú hittétele hivatkozott, még pedig nem is hiába, a jövőre. Az erkölcsiségnek sem egész tartalma érintetlen; egy részben legalább mindenesetre ki van téve módosulásnak, haladásunk mértéke, fokozatai szerint. Évszázadokon át tekintve fejlődését, mozgásban levése, lassú alakulása félreismerhetetlen. Ha csak az ókor legmíveltebb népének, a görögöknek, erkölcstanát hasonlítjuk is össze a mienkkel, nem ritkán mélyre ható különbségeket, sőt ellentéteket fogunk találni. Az erények nevei ugyanazok maradtak, de a mívelődés változásaival és haladásával az egyiknek régi köre mennyire kibővűlt, míg a másiké hogyan megfogyatkozott! Mindez, a társadalmi, politikai, jogi, vallási és erkölcsi eszmék változása, módosítja némileg időről időre magának az egyetemesnek körét is. Az emberiség történetében lépten-nyomon találkozunk jelenségekkel, melyek a maguk korában a legerősebb tragikai összeütközések képét mutatják, holott ma, a mi felfogásunk alapján, a mi időnk viszonyai között ilyen összeütközések lehetetlenek lennének. Miben keressük ennek az okát? Az eszmék, melyeket az egyén megsértett, ma nem tartoznak többé az egyetemes foglalatába, helyöket mások foglalták el.

A tragikum egyik határozó eleme az egyetemes. Ennek ilyen vagy amolyan felfogása, körének kisebb-nagyobb módosulása kétségkívül hatással van magára a tragikai felfogásra. Ha már a kisebb változásokat is tisztán kiérezhetjük a spanyol meg angol, a német meg franczia, a renaissance, a klassziczizmus meg a felvilágosodás korabeli tragikai költészetből, melyek pedig utóvégre is egy közös világfelfogáson alapúlnak: két oly merőben eltérő világnézlet, minő a görög és a keresztyén, mindenesetre éreztetni fog bizonyos különbséget a kettőnek tragikai felfogása közt is. Ez kétségtelen; a kérdés csak az: mily természetű, mily fokozatú ez a különbség? Az egyetemes körének rész szerint való változása illeti-e a tragikumnak lényegét? Vonatkozik-e arra a jelentőségre, melylyel a tragikum két eleme, az egyén és az egyetemes, egymással szemben áll? Igaz-e, hogy a tragikai felfogás súlypontja amott inkább az egyetemesre, míg emitt inkább az egyénre esik? Elfogadhatjuk és igazolhatjuk-e a tételt, hogy a viszony az egyéni szabadság és az egyetemes kényszerűség között, a két felfogásban, lényege szerint különböző? Egy szóval: más-e a görög és más-e a keresztyén tragikum?

Itt mint amott abban a költői fajban jut legtisztább, legvilágosabb kifejezésre, mely tőle vette nevét: a tragédiában. Mind a görög, mind a keresztyén tragédia, s általában a drámai művészet, vallásos eredetű. A végetlen előtt leborúló ember magasztalja a hatalmat próbáiban, hirdeti, hogy ki sem állhat neki ellen, hogy törvénye mindenha betelik. Az első nyomok, melyeken így a dráma a görög és keresztyén templomokban megindúlt, az első képzetek és eszmék, melyeket kifejezni törekedett, már nyújtanak némi útbaigazítást, hogy hol keressük a különbséget, hol az egyezést,

A hellen tragikai felfogás és művészet a legszorosabb, organikus viszonyban mutatkozik azzal a természeti világnézlettel, melynek alapján az egész görög mithosz, tudomány, művészet és életmód kifejlődött. Nem élt még nép a föld kerekségén, melynek egész külső és belső világa annyira tele lett volna a természet és élet szépségeivel; de a legnemesebb élvezésnek e kiváló képességével szükségkép együttjárt a nem közönséges érzékenység is mindaz iránt, a mi a lét harmoniáját, derűjét, öszhangos szépségét fenyegeti és megzavarja. A tavasz illata elszáll s virágai elhervadnak, a napsugár elveszti fényét és melegét, s a koszorúk, melyeket ünnepelve halántékaira font, az életnek nemcsak szépségét, hanem mulandóságát is jelképezik előtte. A szív minél inkább megnyilt az örömnek, annál tártabban áll a bánatnak is; a szemek minél mohóbban itták a fényt, annál nagyobb megdöbbenéssel tekintenek az árnyakra, melyek e szép világot borítják. Oedipus kolonosi kara, az attikai természet varázsától elragadtatva, énekli a hires strófát:

A fényes Kolonos terén Vagy most, oh idegen! A hires mének földén, A viruló tanyán; Hol dalos csalogány zenéje Csattog, kesereg, Örök lombú völgyek ölében, – Repkény árnya alatt a szent Erdő isteni rejtekén; Itt, hova nap heve és zivatar Nem hat, arany gyümölcsöt Szél nem hervaszt; Itt, hol ujongva jár A vidám Dionysos isten, És vele jár isteni lányok serge.

Ugyanaz a kar zengi nemsokára, míg alig halt el az életöröm ama bájos dalának viszhangja:

Nem születni soha: Legnagyobb szerencse; S a második: ha világra jövél, hamar Visszasülyedni a semmiségbe. Míg virágzik az ifjú kor, És ölében a balgaság: Kit az, kit kerűl a nyomor? Kit nem ér el a gyötrelem? Körötte harcz, gyilok, viszály, Pártütés, gyülölködés; S a vég tehetetlen, átkos aggkor, Elhagyott, barátja nincs sehol, Ezernyi baj, nyomor átka sújtja.

Ki nem érzi, hogy e két hang egyazon lélekből foly; hogy az utóbbi ének komor lemondása semmi más mint visszája az előbbi nyájas gyönyörködésnek? A világvégzet sötét nyilatkozásai, pusztító ereje meg-megdobbantják és elfogják az örömre született szívet. Körülnézve nemcsak nyarat és verőfényt, aratást és életkedvet lát, hanem egy-egy nap hiába várja a felhők közül a sugarat, a megszokott s örökre elnémúlt dalt, a hűtelenné lett szerencsét. A nyarat tél váltja fel, a nappalt éjtszaka, az örömöket bú, a sikert bukás, az életet halál. A mit lát, az nem esetleg; bár megfoghatatlan, mégis törvény. Súlyosan nehezedik lelkére. Értelmét keresné a dolgok mélyén, kozmikus felfogásában; de a metafizika, melyre gondolata vezeti, csak a titkok sorát állítja eléje. E megfoghatatlannak s mégsem tagadhatónak, ezen tőle oly különbözőnek s hozzá mégis oly közelinek, ez általánosnak és sok esetben mégis oly igaztalannak komor, megragadó hangokon adott kultuszának némely mozzanata kifejezést. A tavasz elszálltakor Aphrodite az erdőkön bolyongva siratta a szép Adonist; a termő ősz napjaiban, az anya-képbe öltözött természet, Demeter, égő fáklyával s a nyár letüntén jajgatva, kereste leányát, a Pluto által elrabolt Persephonét. Beköszöntött az ősz, ködével, zivataraival, fagyával, s megkezdődtek Dionysos isten szenvedései, kiben a termő erő legtovább élt, a szüret idejeig. Ellenségei immár szétszaggatták s a delphii templomban, Apollo szobra mellett, ott állt az ő sírja is, melynél a papok a legrövidebb napon áldozatokat mutattak be. Bayer a földi élet istenségeiben, az úgynevezett chthoni istenekben, Dionysosban, Demeterben, Persephonéban keresi a görögség legrégibb tragikai ideáljait.

Kultuszuk képezi a dráma forrását. Az eleusisi misztériumokat, melyekben papok és papnők Demeternek és Korának történetét adták elő, Alexandriai Kelemen misztikus drámáknak nevezi. De fontosabb a Dionysos-kultusz. Ez ünnepeken az isten kiséretét, satirok és mænadok képében, férfiak és asszonyok képezték, s az általok előadott énekből, a dithyrambusból, keletkezett a tragédia. Az oltáron bakkecskét, tragoszt, áldoztak s innen hítták az áldozat-kisérő éneket tragédiának. Ez az ének, mely Dionysos szenvedéseiről, sorsáról, viszontagságairól szólt, mind inkább és inkább drámai és mimikai kifejezésévé lett a tartalmát képező cselekvénynek. Az eredeti lirai és epikai forma, melyben előadatott, hova tovább drámaibb alakot öltött. Aristoteles e tárgyban egyszerűen a következőket mondja: «A tragédia, miképen a komédia is, rögtönzésekből keletkezett, név szerint olyanokból, melyeket a dithyrambus karvezetői adtak elő; csak lassankint képződött ki, a mennyiben minden, újonnan kinálkozó magot kifejlésre juttattak, s ekként sok változáson menvén keresztül megállapodott, miután sajátos alakjához jutott.» Az első, legfontosabb lépés volt, mikor a karvezető kivált a többiek közül s az istent ábrázolva, álarczát és jelvényeit magára öltve, életének különböző mozzanatait nem múlt történet gyanánt, hanem megjelenítve, mintegy szerepelve adta elő. A karének csak azokat az érzelmeket fejezte ki, melyeket a jelenetek a hallgatóságban felköltöttek. Közöttük a karvezető különböző helyzetekben lépett föl s végül mint hirnök jelentette a cselekvény befejezését. Midőn Phrynichos amaz elsőhöz még egy szinészt adott, úgy szólván készen volt a dráma, melynek további fejlődése Aeschylosszal természetszerűen megindúlt.

A Dionysos-kultusz e lelkességének mi a magyarázata? Mi indította az áldozókat ily élénk részvétre a szenvedő isten iránt, a fájdalomnak ily elragadtatott kitöréseire, az ábrázolásnak ama közvetetlenségére, lehető legteljesebb bensőségére, melyet a drámai forma képvisel? Semmi más, mint hogy a legyőzött isten sorsában voltakép a magukét siratták, szenvedéseiben az emberi lélek reményeinek és küzdelmeinek képét alkották meg, melyek hasonló természeti törvények alatt állanak. Az elmúlás, örök változás törvénye, melyből a termő erő istenének vége évről évre megmásíthatatlanul elkövetkezik, nem legsötétebb árnyéka-e az emberi életnek? A létnek korlátozottsága folyton folyvást ürmöt csepeget az életöröm kelyhébe. A Dryas keservesen panaszolja sorsát, hogy oda van lánczolva a fához, melyet nem ő választott lakhelyeül; életével, öntudatával kapcsolatos a keserv, hogy tudna és akarna szabaddá lenni s mégsem tud. Nem a maga legnagyobb fájdalmát öltöztette-e ebbe a képbe az emberi szellem? Nem is maradt meg végig a mithoszi jelképnél. A végzet vas karját panaszló bánatának az ember világához mind közelebb eső képekben, tragikai eszményekben keresett kifejezést. Megénekelte Linost és Bormost, a kedves pásztorfiúkat, meg Manerost, a királyfit, s az ő vesztöket panaszló gyászénekeiben mind a természet rideg törvényét, a kegyetlen halált siratja, mely nem kímél jóságot, ifjuságot, bájt. E gyászénekek általánosak voltak nemcsak a görögségben, hanem a szomszédos népeknél is. Herodot írja: «Az egyiptomiaknak többek között van egy énekök, melyet Phœniciában, Cyprusban s egyebütt is dallanak, de mindenhol más néven hínak. Nagyon hasonlít ahhoz, melyet a görögök Linosnak neveznek. A mint sok mindenféle fölkelti bámulatomat Egyiptomban, csodálkozom azon is, hol vehették ezt a Linos-dalt; nekem úgy tetszik, hogy ez nálok elejétől fogva szokásban van. Linost egyiptomi nyelven Manerosnak hívják; a mint mondják, egyetlen fia volt az első egyiptomi királynak s a gyász-énekek az ő kora halálát siratják.» Ezt a panaszos dalt a virágzó ifjuság hirtelen elmúlásán, a tavasz gyors letüntén, széltében zengeni halljuk az ó-világban Adonisért, Linosért, Lityersesért, Manerosért, kiket mind tavasz korukban ragadott el a végzet. Ugyanez a végzet nehezedik a nagyságra. Minél inkább kimagaslik a tömegből, annál fenyegetőbben s annál bizonyosabban. A mint a nappalt fölváltja az éjtszaka, az életet a halál: úgy következik a szerencsére a bukás, a felmagasztaltatásra a megaláztatás. A természet változhatatlan kényszerének tetszik amaz mint emez; a legszebb virágot hervasztó féreg s a legmagasabb fába csapó villám egyazon törvény végrehajtói. Elnevezték az istenek irigységének, kik szépségre, erőre, nagyságra nem tűrhetnek magukhoz hasonlót. A szerencse, hatalom, boldogság csak ennek az irigységnek cselvetései, melyek elvesztik a rövidlátó halandót. Tyche mikor tele marokkal szórja ajándékait, voltakép csak a Nemesis kezére dolgozik. Százféle változatban találkozunk e gondolattal Herodotnál és Aeschylosnál, kinek Agamemnonjától halljuk e megragadó szavakat, mikor Klytæmnestra biborszőnyeget akar a diadallal hazaérkezett király elé teríteni:

Ne hídd ki rám az ég haragját, útamat Biborral födvén; istent illet ez csupán. Halandó emberűl e hímes szőnyegen Haladni félek. Embert és ne istent Megillető tisztesség jusson részeműl! A hír biborfény s szőnyegpompa nélkül is Hangozhatik. Nyugodt mérséklet, bölcseség Az égieknek legbecsesb ajándoka. Ha élte napja kívánt nyúgalomba’ száll Alá: úgy boldog a halandó!

Mindegy; az élvezett dicsőség teljessége után be kell következnie nyomorúlt végének. Íme a hősök, királyok a végzet kezében. Az istenek után ők lesznek a homályban tapogatózó, szenvedő ember tragikai típusai. Nagyságukban megrendítők és vigasztalók: a nagyra hamarabb sújt a végzet s bukásuk szörnyűbb; a szerencse választottjai a balsorsnak is kiszemeltjei. Ebben a tragikai felfogásban, mely a természeti nézletből fakad, határozó a természeti törvény, a maga kérlelhetetlen félelmességében. A görög tragikai költészet kezdete az egyetemesnek ilyen képzetét, a természeti kényszert, tünteti föl előttünk uralkodónak.

Hát a keresztyén?