Part 24

Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes, mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik, úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek, vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító, érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a _Kereszt imádásá_nak (La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni. Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná, egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél, tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a _Kereszt felmagasztalásá_ban (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.

XXVIII. A természeti és erkölcsi törvény mint sértett.

Az egyetemesben foglaltató természeti és erkölcsi törvény viszonyáról már szóltunk, mielőtt külön-külön szemügyre vettük volna őket. Az egyetemesről szóló fejtegetésünk záradékaúl vizsgáljuk még ezt oly támadásokkal szemközt, melyek úgy természeti mint erkölcsi mivoltában megsértik.

Az erkölcsi összeütközés tragikuma alá tartozó jelenségek némelyikéről azt mondtuk, hogy tragikai vétségök az egyetemest különösen mint egységest, mint egészet illeti. Sértik annyiban, a mennyiben egységéből kiszakítanak bizonyos eszméket, hogy más, szintannyira vagy még inkább jogosúlt eszmék ellen érvényesítsék. Ők az egyetemes körének úgy szólván egész voltát illetik, míg azok, a kikhez most fordulunk, az egyetemesnek egész körét sértik. Azok megbontják egységét, ezek, mindenestűl megtagadva, szállanak szembe vele. A fejlődés nevezetesebb fokozatai ezek: Antigone úgy tesz eleget egy természeti és erkölcsi kötelességének, hogy megsért vele egy másik erkölcsi hatalmat; Rikhárd, természeti adományaira támaszkodva, de ezeket elégségeseknek is tartva czéljára, önzése sugallatából tör általában az erkölcsi törvény ellen; Faust, Kain s az ő körükbe tartozó hősök, úgy törnek a végtelenre, hogy az életnek természeti és erkölcsi korlátait egyaránt lerontani igyekeznek. Az egyetemesnek egész körét megsértik, mind a benne foglaltató hatalmakat, a mennyiben a lét biztosító és megnyugtató törvényein, a természetin és erkölcsin, egykép túl akarják tenni magukat. Oly magasabb hatalommal emelkedni az egyetemes fölé, mely sem természeti, sem erkölcsi gátot nem ismer: oda, hol egyéniségöknek, tudásuknak, élvezetöknek, hatalmuknak többé korlátja nincs. A mondákban, melyeket az emberi szellem ily alakokról sző, s a költeményekben, melyek e mondák eszmei tartalmát élesebb világításba helyezik, voltakép helyes fogalmát keresi annak a szabadságnak, melylyel felruháztatott, annak a végtelenségnek, mely osztályrészeül jutott. Mikép egyeztesse össze anyagi léte szűk határait szelleme határtalanságával? Tépelődik és küzd ez ellenmondások között, s képzelete, a legkülönbözőbb helyeken s a legkülönbözőbb időkben, újra meg újra teremt alakokat, kik vágyaik féktelenségével, akaratuk korlátlanságával, fenséges adományaikkal az ellenmondás megoldását az ő látszólagos javára kiséreljék meg. Mintegy új világoknak, az egész mindenségnek felfedezésére küldi ki őket az égnek magasába s a tengereknek messzeségébe. Pusztulásukban és megtérésökben, midőn az Örök előtt leborúlnak vagy egy parányi téren jótett és munka által kibékűlnek, egyaránt megnyugvást keres. Megnyugvást a lehetetlennek bizonyosságában, vagy inkább belátást, hogy érvényesűlhet a végetlen a végesben is, erőt, hogy tovább küzdhessen s bízva bízhassék.

A képzelet, mely ilyen küzdelmeknek fenséges képeit alkotja, természetesen oly hatalommal ruházza fel hőseit, melyek halandónak nem is adatnak. A démonit fejti ki lelkökben vagy lelkökből, melynek nemcsak czélzata megtámadni az egyetemest, hanem csodás hatalma is van rá, hogy ezzel közvetetlenül szálljon szembe. Ez a démoni erő mintegy szövetségesökül, segítőjökül, megrontójokul van megérzékítve a sátán, ördög, gonosz személyében. Valami olyan hatalomban, melynek fensőbb, természetfölöttibb erő adatott a világon és a sorson. Ez erő, megtagadva önforrását, melyből eredt, csak tagad és rombol. Személyiségének változatai: a gúny, gyülölködés, düh, romboló ösztön s a többiek nem egyebek, mint a gonoszra irányúló emberi szellem nyilatkozásai, módosulásai. A német bábjáték Faustja válogat az ördögökben s végre azzal szövetkezik, a mely oly gyorsnak mondja magát, mint az emberi gondolat. Ez az igazi ördög, mely megszemélyesítése után is rávall eszmei eredetére s ebből veszi egyik uralkodó jellemvonását. Az egyént, ha teljesen erőt tud rajta venni s végkép elszakítani az egyetemestől, zsákmányává teszi. Zsákmányává mindig a nélkül, hogy az egyetemes ellen igazi győzelemre tudná segíteni. S ha egészen, mindenestől hatalmába keríti is áldozatát, voltakép mi történik? Az egyén romlásba, kárhozatba sűlyed s az egyetemes diadalmaskodik, hogy megsemmisítette ellenségét. A jó győzelmének meg-megújúló képe. Megújúl e kép nemcsak abban az esetben, mikor a gonosz, mintegy akarata ellen, végül a kiengesztelés és megtérés pontjára juttatta az egyént, mint Goethe Faustját, hanem akkor is, mikor végkép körmei közé kapja, mint a Marlowét: Fauste, in æternum damnatus es. Az egyetemes győz ott mint itt. Ime egy új, igénytelen magyarázata Mefisztó nyilatkozata igazságának, hogy ő:

Azon erőből rész, Mely mindig rosszra tör és mindig jót idéz.

Annak a körnek, melyet az ilyen alakok képeznek, szélén találjuk Byron _Manfréd_jét. Ő nem kerűl a gonosz hatalmába, sőt úrrá lesz fölötte; de csak az által lehet, hogy a jótól is elszakad. Kiválik az egyetemesből, melynek körei, viszonyai, határai szűkek neki; minden hatalomnak ellenébe áll s rémes egyedüliségben magaslik fel önállósága. Határtalan vágyai túlcsaponganak az emberi lehetőségen: nem segítheti senki, meg sem értheti. Az emberek csak kicsinységére emlékeztették; el kellett szakadnia közülök. Szenvedélye, öröme, búja, ereje, mind távol tartották tőlök. Tudást, jóságot, erőt egyaránt semmisnek érez; mind nem csöpögtet bele reményt, hitet, szerelmet. Csak egyetlen lény értette meg: Astarte; az is elhervadt kielégíthetetlen szívén. Magát vádolja gyilkosának. Kimondhatatlan és megmérhetetlen fájdalom kinozza egy «mindig titkos óra óta». Törekedett egygyé olvadni a természetnek forrongó és óriás erőivel. Fölkereste bolyongásaiban a halál barlangját, s halomba gyűlt por, csontok és koponyák között, fáradság, kutatás és vezeklés által, szert tett a bűbájosság tudományára. Hatalma alá hajtotta a szellemeket, melyeket lég, föld, tér s az élő mindenség ural. Mindhiába; az eredmény csak annak a belátása, hogy más a tudás és más az élet fája. A tudásból kivette részét s ez nem volt képes megbékíteni az élettel. A múltat nem teheti nem történtté, s a jövő felett nem szerezhet hatalmat. Megidézi a szellemeket; de ezek nem képesek neki megadni a mit kér tőlök: a feledést. Mindig parancsol és sohasem hódol nekik; az által, hogy ő úrrá lett fölöttük, nem lettek azok is uraivá. Nem kötelezte le magát nekik, nincs mit félnie tőlök. Ezzel a hősi erélylyel, a függetlenségnek ezzel a felmagasztosúltságával száll szembe Ahrimánnal is, kitől Astarte láthatását akarja kicsikarni. A démonok hódolatra akarják kényszeríteni, porba sújtani őt a pokol fejedelmének tűz-trónusa előtt. De Manfréd rettenhetetlenül áll:

Térdeltesd őt le hát az ott fenn Kormányzó Végtelen, az Alkotó Elé, ki őt nem erre alkotá. Ha térdre omlik – ketten térdelünk.

Faust leroskad a föld szelleme előtt, Ádám megdöbbenve mélyed magába; Manfréd nem érzi úrnak maga fölött sem Ahrimánt, sem az Istent. Az emberi gondolat, mely túlcsapongva tévelygővé, iránytalanná és gyümölcstelenné lesz, benne az emberi akaraterő legfelső mértékével párosúl. E kimagaslásban omlik össze, midőn megérkezik az, a kinek végre hódolni kénytelen, a természeti törvény végrehajtója: a halál. Már érzi lehelletét s elűzi a démont, ki bűnei büntetéseül magának követeli őt:

A mit tevék, az téve van; kinomhoz Új kínt nem adhatsz. Halhatlan valóm Birája önmagának jó s rossz voltaért. Kinomnak árja önmagából serked És ott hal el; ő tér s idő magának. Halandósága köntösét levetve, Nem hagyja rajta színét a tünő Világ. Ha tudja önnön érdemét, Örömbe, búba ez meríti el. Te nem kisértél meg; hiába is! Nem vittél lépre, zsákmányúl sem ejtél. Magam valék megrontóm s csak magam Leszek. El innen, hitvány ellenek! Halál keze van rajtam, nem tiétek.

Az egyetemesnek, mely Manfréd kitámadásával szemben áll, mindkét törvényét világosan láthatjuk tragédiájában. Érezzük, hogy a természettel is, melynek magányában szivesen bolyong, voltakép meg van hasonolva. A természetfölötti birtokáért áldozta föl a természettel való megegyezésnek boldogságát. Örök törvényességéből a lét nyugalmát, s nagyszerűségéből a lélek fölemelkedését a zergevadász meríti, ki Manfrédet visszatartja az örvény széléről, hogy bűnös vérével ne szennyezze be a szűzi völgyeket. Az erkölcsi törvény szavát az apát hangoztatja, kinek szent intéseiben, fáradozásában mintegy az égi kegyelem közeledik Manfréd felé. E bátor és megadó, szilárd és szelid lélek az, mely az istenivel való harmóniát példázza. De Manfréd indítéka még nem a gonosz elv, mely Faustot hatalmába keríti s Ádámot elszakadásra ingerli az istentől. Tisztán a nagyság megférhetetlensége, a korlátlan önállóság vágya, mely magából indúl ki s magában bizakodik.

Térjünk át azokra a jelenségekre, melyekben az ördögnek, az emberrel való viszonyában, nem az az uralkodó jellemvonása, hogy valamely rendkívüli, természetfölötti hatalom forrása, hanem valójában határozó fontosságra emelkedik egy másik mozzanat, az, hogy: a jónak, az erkölcsinek visszás elve, tagadása, ellensége. A természeti törvényt csak azért segít megsérteni, hogy az erkölcsit megcsúfolhassa: a diabolikus eszme, mely legélesebb kifejezésre a mágiában, ördöngösségben, bűvös-bájosságban jut. A mágia értelme az, hogy az ember, lelke szabadságának és üdvösségének árán, a maga szolgálatára kényszeríti a pokol szellemeit, hogy önző vágyait kielégíthesse. E vágyak természetes eszközökkel rend szerint betölthetetlenek s a legtöbbször erkölcsileg is tilalmasok. Az ember már tudatosan akarja a rosszat: bizonysága a szerződés, melyet az ördöggel üdvössége rovására köt. Lelkét lekötvén, megtagadja saját erkölcsi czélját. Hogy a természeti törvénynek, az emberi végesség törvényének, kényszerét lerázhassa magáról, kész megsérteni az erkölcsi törvényt is; így támadása az egyetemest mint egészet, mint a természeti és erkölcsi törvény foglalatát éri. A népmondáknak s költői feldolgozásaiknak (a varázsló Vergilius, a brittanniai Merlin, a magyarországi Klingsor, Ördög Róbert) egész sora vonatkozik e jelenségekre s különböző változataikra. E változatok különfélesége a czéloknak egymástól némileg eltérő voltán alapszik, melyek az embert az ördöggel való szövetkezésre bírják. Ezek a czélok kivétel nélkül az önzés mértéktelenségében gyökereznek s ennyiben mindnyájan sérelmesek az erkölcsi törvényre; de az indítékok sokféleségénél fogva, a tudás szomjától kezdve, a méltatlanságok fölötti elkeseredésen át, egészen a test alacsony ösztöneiig, más-más beszámítás alá esnek. Az ördög azonban, a maga jártatóján vezetvén őket, utóbb rendesen gondoskodik róla, hogy egyikök se maradjon tisztán az erkölcsi fertőtől, Faust ép oly kevéssé mint Cyprianus, Theofilus mint Ádám.

E körnek a világirodalomban leghiresebb példája: Faust. A német Faust-monda gyökerének általában, legalább alapgondolata első költőibb és teljesebb kifejezésének, a Theofilus-legendát szokták tekinteni. Az anatoliai egyház e vallásos mondáját a középkorban főleg Rutebeuf franczia misztériuma s a jámbor Hrotswita deák hexameterei terjesztették el. Az istenfélő Theofilus az adani egyház archidiakonusa volt, kit püspöke minden ok nélkül, igazságtalanul fosztott meg tisztétől. Az elkeseredett szent-ember mitsem akar tudni többé istenről, a ki nem védelmezte meg. Egy mágiát űző zsidóhoz folyamodik, hogy visszanyerje székét. Ez vezeti el éjnek idején a czirkusba, hol a Sátán trónol s égő gyertyák és dicsőítő énekek között fogadja alattvalói hódolatát. Theofilus is ezek közé sorakozik, lemond Krisztusról és Máriáról s lepecsételt kötelezőjét átadja a pokol fejedelmének, ki hívévé fogadja s homlokon csókolja őt. Theofilusnak hamarjában betelik minden kivánsága: püspökétől visszanyeri tisztét s mint a Sátán alattvalója, fényes és gonosz életet él. Azonban lelkiismerete, a jó elve mégis diadalmaskodik felette; de bajából csak isteni hatalom szabadíthatja ki. Mária Panhagia templomában negyven nap és negyven éjjel vezekel, mígnem a Szent Szűz megkönyörűl a nyomorúlton s visszaszerzi neki az ördögtől a lepecsételt kötelezvényt. A megtért és megmentett pap teljes bűnbánatot tart s három nap múlva boldog halált hal. A Faust-monda magja világosan megvan e legendában. Mi űzi Theofilust a gonosz karjaiba, vagy más szóval: mi fejti ki benne ily végletesen a fennre törekvő, de egyszersmind önző emberi szellem kettős alakját? Az elkeseredés, midőn az isteni igazság fogyatékosságát látja az emberi dolgokban. Hát Faust? Őt is az elkeseredés hajtja az emberi erő végességén, képtelenségén a mindenség befogadására. Az ördög segítségével aztán mindakettő túltör az emberi lehetőség határán. A népkönyvben, mely a Faust-mondának legelső irásba foglalása, a boszorkánymester kötelezője így hangzik: «Minthogy föltettem magamban, hogy kifürkészem az elemeket, de azokból az adományokból, melyek onnan felülről osztályrészemül jutottak, fejemben nincs rá képesség, sőt ember meg sem tanúlhatja: én hát átadtam magamat a jelenlévő szellemnek, ki Mefistofilisnek nevezi magát, őt választottam ki rá, hogy nekem megszerezze és megtanítsa.» A tudás vágya: ez kiindúló pontja Faustnak, az eredeti mondában úgy, mint Goethénél. A mindenség

Mily látvány! Ah de látvány csak – nekem! Hol foglak meg, természet, végtelen! Hol vagytok emlők? Hol ti lét-erek, Melyekhez ég és föld tapad, Miként e hervadt szív majd megszakad, – Tápláltok, folytok s én csak epedek!

Azonban Faust tehetetlen tudás- és életszomja, a monda folyamában, nem annyira erkölcsi rugónak, mint inkább egy titáni természet mértéktelen szellemi és érzéki élvezetvágyának mutatkozik. Goethénél, mint nagy költeménye részletesebb taglalása alkalmával kifejtettük, minden ízében megőrizte e jellemvonását: a népmonda varázslójából az önző akaratnak mintegy világirodalmi jelképévé emelkedett. A világ rendjében, az egyetemes uralma alatt, nem lelhetvén megnyugvást, a természet és erkölcs törvényének megtörésében keresi azt. Úgyszólván minden lépése: szerződése Mefisztofelessel, Margit tragédiája, szerepe a császári udvarnál, egészen a boldogtalan öreg pár megrontásaig: támadás és sérelem az egyikre mint a másikra. De végre neki is meg kell ismernie teljességében az egyetemest és hatalmát. A sírja felé közelítő öreg ember vak szemei előtt megnyilatkozik a természeti és erkölcsi törvény egész tisztaságában. Belátja a mocsarak kiszárításával, a tengerpart megvédésével, miképen lehet úr az ember a természet fölött, s ez uralmának gyakorlásával miképen töltheti be egyszersmind erkölcsi hivatását az emberiség javára. Az egyetemest, mely egészében megsértetett, csak az engesztelheti ki, a ki egészében szolgálni is kész: a természet és erkölcs törvénye szerint, egyiket mint a másikat, egyiket a másikban. Íme az egyetemes, a maga teljességében, az ördög körmei közül kimentett Faust példáján. De az áldozatul esett varázsló katasztrófája is ilyennek mutatja. A Faustról szóló legrégibb följegyzések egyikében, Gast János, bázeli pap, azt írja, hogy végül az ördög fojtotta meg Faustot, ki a ravatalon, akármikép fektették is, arczczal mindig a föld felé fordúlt. Nemcsak az erkölcsi törvény megy hát teljességbe az által, hogy az ördög megfojtja s lelkét magával ragadja a kárhozatba, hanem a természetinek betelését is mintegy jelképileg kifejezi az említettük mondai vonás. Őt, a ki mindig az eget ostromolta, a ki magát a halandók közös törvénye alól ki akarta vonni, a világ végetlenét kereste: most kétszeres, ellenállhatatlan erővel követeli a természet, a föld magának.

Lewes összehasonlítván Goethe _Faust_ját a Marlowéval s Calderonnak _A csodatévő mágus_ czímű színdarabjával, azt mondja, hogy a három dráma hőse közül, kik mind az ördöggel kötöttek bizonyos czélra szerződést, Calderon mágusa adta el legolcsóbban a lelkét. Mi volt ez az olcsó ár, a miért Cyprianus a gonosznak áldozta üdvösségét? Egy érzéki vágy kielégítése. Ő is bölcselkedő, mint Faust. Antiochia mellett egy erdőben Plinius mondása fölött töprenkedik, hogy: isten a legnagyobb hatalom és jóság. A sok-isten hitében megrendűlve, már a keresztyén felfogás felé közeledik; de az ördög résen áll s nem szeretné kibocsátani körmei közül. Eleinte vitatkozással próbál szerencsét; ezzel azonban nem sokra menvén, testiségének fölingerlésével akarja elcsábítani. Egy barlangban megmutatja neki Jusztinának, a bájos keresztyén szűznek, odavarázsolt képét s a bölcs vére lángra lobban. De Jusztina, mint a többi, érte vetekedő ifjakat, Cyprianust is visszautasítja. A gonosz igéretet tesz neki, hogy megszerzi a leányt, de csak lelke árán. Cyprianus mindenre rááll, egy vérrel irott szerződésben leköti lelkét s a varázslatokba mélyed. Az ördög felidézi a pokol szellemeit, hogy zaklassák fel Jusztina érzékiségét; de utoljára is kudarczot vall. A szűz, bár vonzódik Cyprianushoz, nem tántorodik meg erényében s az isten nevének említésével mindörökre elűzi a kisértőt. A gonosz nem képes beváltani igéretét, s a várakozó elé nem magát Jusztinát, csak árnyékát varázsolja, mely az ölelés perczében csontvázzá omlik. «Ilyen, Cyprianus, a világnak minden dicsősége!» Az ördög kénytelen bevallani kudarczát: az ártatlanságot isten őrzi, a legjobb és leghatalmasabb isten. Cyprianus fölveszi ennek az istennek keresztvizét s Jusztinával a vértanu-halálban egyesűl. Mily érdekes eszmei tanúlság rejlik e mesében! Cyprianus úrrá akar lenni a természet fölött, szolgálatába hajtani erőit a maga bűnös czéljára. Hangjaival mint a csábítás eszközeivel veszi körül Jusztinát. A szűzet a párját hivó csalogány dala édes sejtésekkel tölti el a szerelem forró üdvéről. Beszél hozzá a folyondár, mely gyöngéd simulással és hő vágygyal kúszik az ágra; az ölelkező ágak képe feldúlja nyugalmát. A harmatot keblébe rejtő s tekintetével a napot kereső virág is titkos vágyakat olt szívébe. Mindez Cyprianus varázslatának lesz eszközévé. De a természet szava nem lehet ellentétben az erkölcs szavával; kötelességünk kibékíteni a kettőt. Ezt érzi, vallja, teszi Jusztina, mikor ellenáll a csábításnak. Cyprianus is, bűnös vágyai és kisérletei után, egészen másféle hatalomnak jut tudatára az anyagvilág fölött s ebben engesztelődik ki. E hatalom nem a varázslat, hanem a hit, a szellem fölemelkedése a végetlenbe s egyesűlése istennel.

Abban a körben, melyről szólunk s a melyben az egyén az egyetemessel mint egészszel áll szemközt, mint természeti és erkölcsi törvénynyel egyaránt és együtt: a legkiválóbb költői alkotások egyike Byron _Kain_ja. A sötét, rejtelmes indulatok nagy énekesének nincsen költeménye, melyben oly hatalmasan nyilatkoznék a tagadás szelleme, az eget ostromló lázadás dacza s egyszersmind egy kimondhatatlan szenvedésnek komor, félelmes mélysége, mint e misztérium. A daczos Kaint egyként kinozza az élet súlya s a halál gondolata. Ebben megremegteti vágyainak, lelke szárnyalásának korláta; amabban az örök igaztalanság képe ingerli. Nem tud imádkozni, hálát adni az életért; hiszen egykor úgyis meg kell érte fizetnie a halállal. Gyötri a halál kényszerűségének s az élet nyomorának oka: szülei esete a paradicsomban. Hát miért szenvedjen ő, szenvedjenek szerettei és minden elkövetkezendők a két első bűnös miatt? Mi a jó és mi a rossz? Csak az isteni önkény az, mely egyiket mint a másikat kiszabta és elnevezte. Ádám és Éva, az Úrnak zsarnoki parancsa ellenére ettek a tudás fájáról; büntetésöket íme szenvedik is érte mindnyájan és fogják szenvedni örökké, de hasznát nem látták: ma is ismeretlenek előttük az élet és halál rejtelmei.

Áldatlan lesz emléke mindörökké, Ki egyazon órán vetette el Az ember magvát, magvával a bűnnek. Megízlelék a vétek és tudás Gyümölcsét s, önbajukkal be nem érve, Nekünk is létet adtak s általunk A számtalan és megszámlálhatatlan Következő milljó és míriádnak, Örökbe hogy vegyék a kínokat, Mik kezdet óta gyűltenek. S az ősük én legyek! – Minden, de minden A bűn s a kín hosszú esztendein át A nem ismert halál rejtelmihez Vezet bennünket. – Íme a tudás-fa A mit igért, azt sem tartotta meg. A vétek súlyos árán legalább Megvettek vón’ minden felfoghatót, Minden tudást, titkát is a halálnak. De hát mit is tudnak? Hogy nyomorúltak. Kellett-e ehhez kígyó és gyümölcs?