Part 23

Az ily összeütközések megoldása, a katasztrófa hátterében, természetökből önként következik. Láttuk, hogy e jelenségekben fő fontosságú az egyetemes egészének, uralkodó öszhangjának megsértése. Ennek a harmoniának helyreállását, az egymás ellen fordított jogos eszmék összebékűlését kell előidéznie a tragikai végzetnek. Erre nézve pedig nem mindig elég magának a hősnek bukása. Ha az ő makacs egyoldalúsága, melylyel eszméjét képviselte, a vele szemben álló páthoszt hasonló egyoldalúságba kergette, hasonló daczra ingerelte: a harmonia csak utánuk s csak megegyezés által állhat helyre. A félszegségek elvesztik érdességöket, a forrongó eszmék megtisztúlnak salakjoktól, a merev fölfogások hajlani kezdenek és simulékonyabbakká lesznek, a csapások és szenvedések meghozzák tanúlságukat, a fél igazságok összeolvadnak egy egész igazsággá: s kész a megegyezés.

Antigone ellene szegűlt a törvénynek, mely a zaklatott haza nyugalmának visszaszerzésére szükséges volt. Áthágta Kreonnak, az államhatalom képviselőjének, tilalmát s eltemette testvérét, egyedűl szíve sugallatára hallgatva. Az összeütközést, melyet szenvedélyének egyoldalúsága hítt ki, makacsságával még jobban elmérgesítette s halnia kellett. Kreonnak igaza volt irányában; de neki sem volt teljes igaza. Jogát igenis mereven érvényesítette, midőn a törvényt véres szigorral hajtotta végre a családi érzésnek, a vérszeretetnek egy nemes fölindúlása ellen is. Ő sem gondol a kiegyenlítés lehetőségére. Hæmon, az elitélt Antigonét mentve és magasztalva, szemére veti atyjának, hogy a «joggal daczol». Menyasszonyával együtt őt is meg fogja ölni. Ime, ugyanarra az érzésre hivatkozik atyjában, melynek áldozata Antigone. Ha föl tudná kelteni, bizonyára vele együtt ébredne az irgalom s meg lenne mentve az egyetlen. Mindhiába. Kreon csak az itélet végrehajtása után, Teiresias fenyegető jósszavaira rendűl meg. Gonosz sejtelem által gyötörtetve, ingadozni kezd. A mit az egyik bűnöstől oly makacson megtagadott, most megengedné a másiknak: maga rendeli meg cselédjeinek Antigone eltemetését.

Én is megyek, s megfordúlt szándokom szerint, Magam oldom fel őt, kit megköték magam. Mert látom legjobb megmaradni őseink Bevett szokási mellett éltünk végeig.

De már késő. Antigone maga után vonta a sírba Hæmont és Eurydikét, kik Kreon életét becsessé tették. Ő maga megtörten, nyomorúltan éli túl őket.

Haj! gyászba borúlt körülöttem a lét Megölte a végzet e szív örömét.

Ez egymást fölidéző, egymásra visszavágó csapásokból mindenesetre valamely kiegyezés sarjad: az egyén mérsékelni fogja makacsságát a közhatalommal szemközt, ez pedig emberiesebb lesz itéletmondásaiban. Julius Cæsart Rómának hanyatló ereje monarchiai törekvésre izgatja s ennek esik áldozatáúl. De republikánus ellenségeit, Brutust s a többieket is vesztökbe sodorja merev egyoldalúságuk s makacs ragaszkodásuk oly hagyományokhoz, melyek a kor viszonyainak nem felelnek meg többé. A philippii győzelem után Octavian társaival «osztja meg a nap dicsőségét». Cæsar azt hitte, már itt az idő, melyben nem kell osztoznia senkivel. Az elhullottak sírján még egy triumvirátus emelkedik s ez átmeneti forma érleli meg a monarchiát. Romeonak és Juliának, mértéktelen szerelmökkel, el kellett pusztúlniok a gyűlölködés légkörében, mely őket körűlvette. «Mindnyájan bűnhödénk», mondja holttestök előtt a fejedelem, s megtörik és eszére tér a gyűlölet.

Ha már az erkölcsi törvényt, mint ilyet, állítjuk előtérbe, az erkölcsi összeütközések tragikai jelenségei végtelen változatosságot fognak mutatni. A sérelem minősége, ereje, súlya rendkívül különböző lehet. Olykor alig áll egyébből, mint hogy az egyén, a rázúdúló csapások közt, a maga páthosza jogosságának érzetében, legalább szóval fakad ki oly hatalom ellen, mely vétlen eltapossa őt, de a melyet ennek daczára is tisztelnie kellene. Másutt tiszta lelkesedésből, merő jószándékból oly ballépést követ el, mely egy fölötte joggal uralkodó erkölcsi eszme szempontjából, de csakis ebből, már igazi vétség. Innen eljuthatunk egész odáig, hol az erkölcsi törvénynek, jóllehet igaz sőt nemes fölindúlás által sugallott, de már minden körűlmények között beszámítás alá eső s megtorlásra méltó sérelmével, valódi erkölcsi vétséggel, botlással, bűnnel találkozunk.

Három nőalakot idézhetünk e fejlődés fokozatainak példázására: Corneille Camilláját, Kisfaludy Károly Irénéjét s a magyar népballada Fehér Annáját. Camilla a Horatiusok testvére, római szűz, egy Curiatius jegyese. A fegyverszünet Róma és Alba között, reményt ébreszt a szeretőkben, hogy nemsokára egymáséi lehetnek, mikor a harcz újra kitör. Hazája sorsát mindegyik fél a hármas testvérek, a Horatiusok és Curiatiusok, küzdelmére bízza. A hazaszeretetnek győznie kell a rokoni és baráti köteléken. Camilla bátyjai szembeszállanak vőlegényével s hazájának érdeke kibékíthetetlen ellentétbe kerűl szerelmével. Mikor az első hírt veszi két testvérének haláláról, örűl kedvese szabadúlásán, de gyászba borítja véreinek eleste s Róma megaláztatása. Fordúl a koczka, az utolsó Horatius leveri ellenfeleit. Camilla jajgat jegyeseért, kinek véres fegyvereit hozza elibe bátyja, Kétségbeesésében megátkozza Rómát, melyet boldogtalansága forrásának érez: lánggal pusztítsa el a villám! Felbőszűlt testvére leszúrja az átkozódót; a ki hazáját megtagadja, az családjából is kiszakította magát. – Iréne, a Konstanczinápoly elfoglalásakor rabúl esett görög leány, elfogadja Mohamed szultán szerelmét, hogy hitsorsosai és hazája sorsán segítsen befolyásával. Hogy azonban szolgálhasson ezeknek, voltakép meg kell tagadnia honát is, hitét is; eszményének csak tőlök elfordúlva áldozhat. De teljes elfordúlása lehetetlen: régi vőlegényét, a görög Leot, szereti s nem képes végkép megtagadni szerelmét. Mohamednek azonban nem áldozat, hanem szerelem kell s csalódásának gyötrelmében elhatározza Iréne vesztét. Ez két okból következik: áldozatának sikeréből ép úgy, mint sikertelenségéből. Sikeréből, a mennyiben a szultánra gyakorolt szelidítő befolyása föltámasztja a harczias párt ellenzékét, mely czéljai akadályának ledöntésére, Iréne megbuktatására, törekszik. De e bukás vállalata sikertelenségéből, szubjektiv fogyatékosságából is foly. Nem tud nagy és nemes czélja érdekében teljes győzelmet aratni valója fölött, igazi «erőt venni a szomorú nagyságra», elszakadni régi emlékeitől s magát mindenestől, testestől-lelkestől odaadni Mohamednek: a szultán haragját ezzel ingerli föl s ezzel sietteti végzetét.

Szelíd remény, hová, hová tünél? Haszontalan sohajtlak; elhagyál, S magam feláldozása egy hiú Álom’ s csak ájtatos kivánat Volt, csalfa vélemény szülöttje.

A fejlődés a nemezisig, egészen természetes. Egy erkölcsi eszmét megtagadni s szolgálni egyszerre, szolgálni épen az által, hogy megtagadjuk: nem lehet. Épen annak a hatalomnak szempontjából, melynek titkon áldozni akart, követett el Iréne erkölcsi vétséget, midőn hazája leigázójának, vallása legfélelmesebb ellenségének nejévé lett. – A szegény Fehér Annát, kinek történetét Greguss a legszebb magyar balladának tartja, testvéri szeretete csalja bűnre. Oly tettre viszi, mely minden körűlmények között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre, erősebben sérelmes, semhogy a nemezist a jó szándék, melyből elkövettetett, kiengesztelhetné. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy a rossz még jó czélból sem szabad. Bátyja, Fehér Laczi, ló-lopásért Göncz városa tömlöczébe kerűl. Anna kegyelemkérni keresi föl a hadnagyot s aranynyal kinálja. De ez más föltételt szab: kiadja a betyárt, ha a szép leány egy éjjel vele hál. A szűz lelki tusáját megható egyszerűséggel beszéli el a ballada. Mitsem felel; elindúl némán fölkeresni bátyját, csak azért, hogy látásából erőt merítsen. Elmondja a rostély-ablaknál, mit végzett a hadnagygyal. A rab vissza akarja tartani s elriasztja; de a szegény leány megadással tér vissza: föláldozni magát. A hadnagy megcsalja, áldozata hiábavaló: még föl sem kel a bűn ágyáról, mikor bátyját kivégzik. Tragikai végzete, mely nyomon követte vétségét, teljes: gyalázatával sem érhette el czélját. A kiért elkövette bűnét, az szégyenletes halállal veszett; maga semmivé téve, nyomorúltan maradt. Szenvedése egy iszonyú átokban tör ki. Fehér Annával rokon Szigligeti Nadányinéja, ki hogy elfogott férje életét megmentse, föláldozza magát a buja fejedelemnek. Ép oly kevéssé ér vele czélt, mint amaz, sőt semmivé teszi vele magát is, férjét is. Gyalázatán felbőszűlve, Nadányi orgyilkossá sűlyed. Az országot megszabadítja zsarnokától; de elidegeníti magától barátait s az új fejedelmet is, ki meggyilkoltatja.

Az ő tragikai vétségök mind a jóakaratban találja forrását; páthoszuk, mely veszedelmökké lesz, egy-egy nemes erkölcsi eszme hevűlete. Egy lépéssel tovább haladva, oly jelenségekkel találkozunk, kiknek ballépése még nem rosszakaratból, nem ridegebb fajta önzésből, hanem csak meggondolatlanságból, könnyelműségből, a léleknek valamely kisebb fogyatkozásából ered. Amazok oly komolynak és uralkodónak éreztek bizonyos erkölcsi kötelességet, hogy egy másikat készek voltak megszegni miatta. Ezek nem érzik elég komolynak azt sem, melyet betölthetnének; mentségök fogy s vétségök, bármily csekély forrásból fakad, súlyosodik. Egy, magában talán jelentéktelen tettel fölzaklatják az egyetemest. A tett, a megzavart világnak okozatosságában, előre nem látott, nem is sejtett következéseket von maga után. Az egyén már ezekben nem akarja a maga cselekedetét ismerni; de mikor mintegy általa megindítva rá visszazúdúlnak, kénytelen felelni értök. Bánk is azt kiáltja Melinda holtteste előtt:

Nem ezt akartam én, nem ezt.

De a tragikai egyén akarata csak megindítja s nem vezeti végig a dolgok folyását.

Alig magyarázhatnók e jelenséget alkalmasabb példán, mint Arany _Tetemre hivás_án. Kund Abigél szép szeretője, titkos arája Bárczi Benőnek. A levente heves és féktelen természetű: apja fia. Közte s Abigél közt nem vala gát, mert szerették egymást; de a lány mégis csak «titkos arája» volt. Elválaszthatta őket valamely külső akadály, talán Benő atyjának akarata, mely a tetemre hivás jeleneteiben oly félelmesen erőszakosnak mutatkozik. Ez az akadály is izgathatta Benőt; legalább abban akart újra meg újra bizonyossá lenni, hogy a leány szereti őt. Igenre únszolta, új szerelmi vallomásra. Abigél kaczér vonakodással felelt. Az ifjú lázas hevületében öngyilkossággal fenyegetőzött, mire kedvese enyelegve tőrt adott neki: nosza hát! A boldogtalan csakugyan megöli magát, szeretője pedig ravatalánál megőrűl. Vajjon miben áll Abigél vétsége; hogy függ össze e játszi tréfálkozással nemezise? Benőének vallotta magát; de mégsem akart azzal a tartaléktalan, odaadó és mély szerelemmel, szívvel-szóval az övé lenni, a miben e szenvedélyes, erőszakos s a viszonyok által is zaklatott természet megnyugodhatott volna. Szeretője volt; de a nélkül, hogy kedvese valóját igazán magába fogadta s ahhoz simúlni igyekezett volna. Még megismerni sem igyekezett eléggé; tréfára vette szörnyű fenyegetését, melynek beváltásáról természete kezeskedett. Kedvese halálának képzete, mely egy vészes kitöréssel eléje idéztetett, nem vette el kedvét a tréfától. Vagy ne lett volna kedvesévé, vagy ha érdemesnek találta szerelmére, fogadta volna el minden következését s szerette volna úgy, hogy e szerelem ifjára nézve legalább a megnyugvás forrása legyen. De ő nem ismerte azt, a kit neki lett volna kötelessége a világon legjobban ismernie; s játékot űzött azzal, a mivel nem lett volna szabad, épen Bárczi Benő irányában nem, tréfálnia. Azt hiszszük, Greguss téved e ballada magyarázatában s egészen ki van zárva a fölfogás, melyet ő fejteget, hogy Abigélt szűzi szemérme tartóztatta a vallomástól, s Bárczi Benő az első nyilatkozatra sürgette. Ezt az első nyilatkozatot bizonyára nem volt kötelessége kiejteni; de ha egyszer kiejtette, a másodikat már igen. Ő Benőnek «szép szeretője, titkos arája» volt. Mint ilyen, kaczérkodott vele. Vallomása:

Bárczi Benőt én meg nem ölte Tanum az ég s minden seregi! Hanem a tőrt én adtam neki, –

e vallomás csak külsőképen igaz, csak annyiban, hogy nem akarta megölni. De a gyilkosság nem vezet-e vissza az ő vétségére? Az ifjúnak a boldogságukra talán ellenséges körűlmények között csak a hit volt biztos támasza kedvese szerelmében; mikor a leány ezt is ingatagnak mutatta, lelke végkép elvesztette egyensúlyát s megölte magát. Pusztúlása Abigél lelkét terheli a tragikai okozatosság kapcsolatánál fogva. A költő is vétkesnek akarja mutatni: a holttest vérzik. Az egyetemes világosan ellene fordúl s a ravatalnál, tiltakozása daczára, leveri felelőssége. Megőrűlése nemcsak fájdalmából, hanem lelki vádjából is következik. Dalában, melylyel a nyilt útcza során lefut, ki is ejti a szót, mely mindent megmagyaráz, vétségét is, lélekállapotát is.

Ezek az alakok, kik rosszat tesznek nem ugyan jó, de nem is rossz szándékból, elvezetnek bennünket végre azokhoz, kik a szenvedély oktalanságával vagy épen öntudatos vakmerőséggel sértik meg az erkölcsi törvényt, mely az embert ember ellen, a kicsinyt a nagy ellen, a védtelent a hatalmas ellen, az igazat a gonosz ellen ótalmazza. Ők már nem az egyetemes egységét bontva tévednek, mint azok, kik egy ebben foglaltató eszmét képviselve törnek egy más, szintén jogosúlt s amazzal organikusan összefüggő hatalom ellen. Vétségök a legenyhébb esetben sem jóakaratból, hanem tévedésből folyik s határozott bűnben nyilvánúl. A sértett eszme nem képez egységet a sértő törekvéssel, csak ez utóbbi van benső összeköttetésben a föltámadó egyén kiválóságával. Innen nevezi Vischer e formát az _egyszerű vétség_ tragikumának. Az akarat erkölcsi értékére nézve azonban, mely e jelenségekben uralkodik, itt is nevezetes különbség van. Ha csak Othellót vetjük össze Macbethtel, világos lesz előttünk az egész fokozat, mely a gonosz fenségeig, az erkölcsi törvénynek az egyéni erő nevében s alapján való tagadásaig halad. Az uralkodó páthoszt itt tisztán az egyéni táplálja s az tűzi ki czélját. Ily forrásból fakadva, s ily irányban törekedve, sokszor démoni hatalommá emelkedik. «A jog, melyen e természetek állanak, mondja Bayer, csak épen az ő erős akaratuk, erejök felsősége, értelmök sastekintete; nem más az, mint a ragadozó állat joga prédájára, melyet a természet adott meg neki hatalmas karmaival, vas izmaival s ugrásának erejével és biztosságával. Fejöket félelmes, de csodálatraméltó nagyság fénye övezi.» Az erkölcsi törvény mintha rájok nézve nem léteznék. Ha titkos intései föl-fölhangzanak is lelkökben, rá sem gondolnak, hogy elhatározásaikkal és tetteikkel, egészében vagy csak részeiben is, képviseljék. Ez rájok nézve, természeti határoztatásuknál fogva, lehetetlen. Czéljokat, melynek semmi általános igazolása nem lehet, csakis magukra, egyéni különösségökre támaszkodva képviselik s az akarat hajlíthatatlan erélyével törnek feléje és buknak el. A jellemnek ez önállóságát Hegel csak ott találja, a hol az istenen-kivüli, a sajátlagosan emberi teljes érvényre juthat.

E formának talán legvilágosabb, legzavartalanabb képét Macbeth nyújtja. Benne tisztán az egyén támad föl az egyetemes ellen s sérti meg az erkölcsi törvény összes hatalmait. Minden jogot lábbal tapod s ártatlanok vére csepeg kezéről. Föltámadása is magából, egyedűl magából indúl ki. Föltámadásában nem hivatkozik még erejére sem, mely kétségkívül különb a Duncanénál, s ha sorsa más viszonyok között hívja trónra, derekasabban meg tudta volna védelmezni ezt. Csak nagyravágyását említi, mely ellenállhatatlanúl ragadja a királygyilkosságra.

Nincs semmi sarkantyúm, e szándokot Sürgetni: mint a nagyravágy.

A sarkantyú czéljához vezette; trónra jutott, de csakhamar új gonosztett szüksége áll eléje. A jelen az övé; de a jövő Banquo maradékainak van igérve. Hatalma nem teljes, hiányzik belőle valami: a jövő birtoka. Gyilkosokat küld a menekvő Banquora és Fleancere. Hát értök szennyezte volna be szívét, miattok gyilkolta volna meg a kegyes Duncant,

Értök csupán! és lelkem örök javát Azért adám kezébe a gonosznak, Hogy trónra őket ültessem: a Banquo Magvát tegyem királyokká! Pokol!

Következnek Macduff «csibéi» s a többiek. Hatalma már teljes lenne, de nem biztos. Elégületlenség, lázongások, ellenségek fenyegetik és teszik bizonytalanná. Macbeth egész hentessé sülyed, hogy vérengzéseivel elnyomjon s megtoroljon minden ellenállást. Valamennyi elhatárzása, tette, bűne csak magából indúl ki s a maga érdekére vonatkozik. Mindig ő, és újra ő, egészen addig, míg semmivé lesz.

Az ily hősök pályájára vonatkozólag tesz Bayer egy fínom és eszméltető megjegyzést. Az intézmények, melyek gátúl állanak előttük, gyakorta olyanoknak látszanak, melyek nem alapúlnak valamely magasabb, objektiv jogrendben, hanem csak puszta megegyezésen, sőt néha hagyományos előítéleteken. Ily esetekben a világ korlátoltságát gonoszságuk igazolásaúl tekintik, mely nemcsak képesíti, hanem mintegy föl is jogosítja őket megillető helyöknek kiküzdésére. Edmund és Rikhárd példáit hozza föl. Edmund _Lear király_ban fattyúgyerek. A társadalom előitélete nehezedik rá születése miatt. Mindenütt érzi mellőztetését, de érzi külső és belső fegyverzetének erejét is, melylyel testvérét kijátszhatja és leverheti s a világot elhallgattathatja. Igaztalansággal látja magát szemben, melyet, úgy hiszi, csak igaztalansággal győzhet le.

Természet, istenem vagy: hódolok Törvényednek. Mért kéne a szokás Bilincseit hurczolnom, s magamat A nemzeteknek furcsasága által Kifosztni hagynom, mert tíz, tizenöt Hóval bátyám után vagyok? Miért Fattyú, miért korcs? ha szint’ úgy megütöm A mértéket, szint’ oly hős lelkű vagyok, S arczom, mint bármi tisztes hölgy fiáé? Mért bélyegeznek korcsnak, fattyúnak? Miért volnánk mi korcsok? Fattyú és korcs! Kik a természet fürge meglopása Közben hatalmasb alkatot, szilajb Erőt nyerénk, mint egy egész sereg Fajankó, kik fáradt, pállott, megúnt Ágyban, fél álom s éberség között Fogantanak. Törvényes! finom szó! Jól van… ha a csel sikerűl, a fattyú Edmund lesz úr a törvényes fölött. Növök, gyarapszom: a fattyúk javára Csináljatok most pártot, istenek.

E monologban, melylyel Edmund elénk lép, épen úgy föltárja azonnal lelkét, mint Rikhárd a magáéban, tragédiája elején. Gloster tragikumának ily irányú fejtegetésénél főleg a korabeli angol közállapotokra fektet súlyt Bayer. A Yorkok között kétségkívül Rikhárdnak van legigazabban királyi hivatása. De útjában állanak bátyja Clarence, s Eduárd fiai: a törvényes örökösödés rendje. E rend azonban nem uralkodik többé föltétlenűl Angliában. Lázadások, bitorlók, trónkövetelők, a fehér és piros rózsa véres harczai közt, gyökeresen fölforgatták és megrendítették. A nemzet rég hozzászokott, hogy mindig a legvakmerőbbnek hódoljon. Ily körűlmények között csoda-e, ha Rikhárd még egyszer megkisérli, hogy érvényt szerezzen az uralkodásra termett erő természeti jogának? E fejtegetésből ki van feledve egy nevezetes mozzanat, mely pedig kiválóan alkalmas Bayer tételének támogatására. Ez Rikhárd rútsága, idétlensége, kit «az eb is megugat, ha elbiczegni lát.» Az emberek ugyan nem merik idegenkedésöket, természetes ellenszenvöket leplezetlenűl kimutatni a hatalmas herczeg előtt; de azért lépten-nyomon érezni kénytelen, hogy nem tartják, nem tarthatják közéjök valónak. Királyi származása és fényes egyéni tulajdonai daczára számkivetettje azoknak az örömöknek, melyek széppé teszik a világot. Gúnynyal emlékszik meg felőlök s az életnek ama szelídebb módjáról, melyben uralkodnak. A mulató körök, a tánczzene, a fuvolának kéjelgő szava, a fürge pajkos nymphák mosolya, melyekkel oly keserűen gúnyolódik, neki nem szólnak igazán. Hiában is szólnának, sziszegi; utálja léha kéjét e napoknak s magában az erőt akarja újra úrrá tenni a világon. Más helytt részletesebben szólottunk róla, hogy mikép.

Jegyezzük még meg, hogy Bayer tétele azoknak a tragikai alakoknak is, a kikre általában alkalmazható, sohasem vonatkozik egész pályájára, csak mintegy támadására, kiindúlására. A kedvező, majdnem csábító viszonyok bátorítják, segítik egy, őket talán igaztalanúl sújtó szokás, hagyomány vagy előítélet elleni lázadásra. Küzdelmök azonban csakhamar vad erőszakossággal csap át általában az erkölcsi törvény, az egyetemes ellen irányúló harczba. Macbeth és Rikhárd csakúgy gázolnak az ártatlanul kiontott vérben. A kik nem tudtak ellenökben egy előítéletet tűrni, most az egész világrendet magukra zúdítják. Egyébiránt általános eszme sohasem táplálta igazán páthoszukat; tartalma mindig egyéniségök korlátlan érvényesítésének vágya volt, mely eszmék hangoztatásában voltakép csak ürügyet keresett. Utóbb is megesik, hogy pályájoknak végzetes pontjain mintegy igazolni törekszenek magukat. Rikhárdot a vizió után «tudatának ezerféle nyelve» mind gazembernek vádolja; de ő siet megfelelni nekik hősi hivatásának fennen hangoztatásával. A beszéd, melyet katonái előtt tart, nemcsak a csüggedő seregnek, hanem a maga kételyeinek is szól. Macbethből is kitör a keserv Dunsinannál, hogy rá nem várnak «az aggkor ékei: szeretet, engedelmesség, hű tisztelet s igaz barátok»; úgyis hiába kisérlene meg értök bármit: miért ne követné hát tovább rendületlenűl útját? Ez igazolásra törekvéssel valósággal nincs más czéljok, mint hogy bármily laza, bármily hamis megegyezésre jussanak lelkiismeretökkel s aztán annál korlátlanabbúl, a belső akadálynak legyőzésével törhessenek az egyetemes ellen. Lehetetlenségre törnek: jogot szerezni a jogtalanságra. Egy ellenmondással több, melyen el kell pusztúlniok. Az egyetemes mint természeti és erkölcsi hatalom támad ellenök. Szenvedélyök a kétségbeesés őrjöngéseig, az önmegsemmisítésig fokozódik, ama benső, természet-törvény által meghatározott fejlődésen át, melyet Hegel oly mesterien magyaráz eszthetikájának a romantikai műformáról szóló fejezetében. Erkölcsi hatalmak pedig, a megsértett igazság, szabadság, becsület, kegyelet, azokban, a kik hódolnak nekik, külső ellenségeket állítanak a gonosz hősök elé s eltiporják őket.

Vesztök után nem ring tovább az eszméknek megindított hullámzása, mint az erkölcsi összeütközés tragikumánál láttuk. Egyezkedésre, békűlésre nincs szükség; haláluk után azonnal helyreáll az egyetemest kifejező rend, melyet csak az ő létök zavart meg. Az egyetemesnek ő belőlök nincs mit magába fogadnia; semmi más dolga velök, mint hogy megbuktassa őket. Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.