Part 21

Örökké kérdés marad. Mirra megöli magát, mielőtt az iszonyúan durva szó elhagyná ajakát. E két jelenet hatása, melyben az egész benyomás tetőzik, épen abból az eszméből fakad, abból meríti megrázó erejét, a mit Grimm el kiván okoskodni a tragédiától. De képzelhető-e más, bárminő meg nem engedett szerelem, ezen az egyetlen egyen kívűl, mely már az egészen ki sem ejtett vallomással ennyire meg lenne érve a katasztrófára? Mikor Mirra dadogni kezd Ciniro előtt, a tragikai megrendűlésnek már azon a fokán vagyunk, mint mikor Othello megöli Dezdemonát. Miből meríti a félig kimondott vallomás a tragikai vétségnek azt az erejét, a minővel a gyilkosság hat ránk? Mi fogadtatja el velünk Mirrának félszavát s Ciniro megdöbbent kérdését a tragikai fejlődés tetőzetéűl? Semmi más, mint annak a viszonynak természetlen természete, melyen az egész konczepczió nyugszik.

Ugyane motivummal találkozunk Ford _Kár hogy szajhá_jában, Shelley _Beatrice Cenci_jében s a _Kalevalá_nak Kullervo-epizodjában. A magunk irodalmában a XVI. századbeli _Apollonius királyfi_t, az újabbak közűl pedig Vörösmarty _Vérnász_át említhetjük, melyben Telegdi saját leányát, Lenkét, veszi nőűl, kit gyermekkorában kitétetett s a kivel ismeretlenűl találkozik. Némi változattal Szigligeti _Dienes_e is fölhasználja szint ezt az indítékot. Mindakét szomorújátékban a természetellenes érzésnek, a tragikai ironia által a természetes érzés fölébredése lesz nemezisévé. Az atyai szeretet támad föl hőseikben s épen ez vezeti őket bukásra. Az egyetemes, mely kiválólag mint természeti törvény sértetett meg, a természeti törvény érvényesűlését használja lakoltatásukra.

Kiválóan a természeti törvény sérelmét mutatja a görög Medeia-monda s a tragédiák, melyeket Euripides, Seneca, Corneille, Klinger és Grillparzer ebből a mondából merítettek. A kolchisi királyleány, ki Jasont hazájába követte, vétkekkel terhelve miatta lelkét, azon a ponton áll, hogy egyedűl taszíttassék ki a világba. Jason otthonra vágyik s a félelmes varázslónéval nem fogadja be Hellas. Kedvese a korinthusi királyleányt akarja feleségűl venni s még gyermekeitől is megfosztva bocsátani úttalan útjára régi szeretőjét. Medeia mérgezett nászruhát küld az új menyasszonynak s Kreusa a lángok martaléka lesz. De ezzel még nincs kitöltve boszúja: oly nyomorúlttá akarja tenni a hűtelen Jasont, a milyenné ember csak lehet. Megöli saját gyermekeit is. Az anyai szeretet erkölcsi hatalmában egy örök és általános természeti törvény nyilatkozik. Midőn Medeia, egyéni sérelmén felbőszűlve, elköveti szörnyű vétségét, ezt a törvényt sérti meg. Boszúvágyó kétségbeesése elhallgattatja benne az anyát, fölforgatva a természet rendjét, mely az anyai szeretetet a legelemibb, legállandóbb, legerősebb hatalmúl oltja be a női szívbe. Ép oly elemi, mint általános természeti törvény nyilatkozik benne: az oktalan állat is ápolja, védi kölykeit. Ugyane törvényt sértő példáúl idézhetjük az első Brutus mondáját, ki a római köztársaság biztossága érdekében halálraítélte fiait. E tárgyat Alfieri és Voltaire használták föl; az utóbbinak, kinek drámáját németből Kisfaludy Károly magyarra is lefordította, tragikai stílje különösen illik tárgyához: több benne a pompa és szónoklat, mint a természet. Némi rokonságban áll hősükkel Shakspere Brutusa is: a második Brutus, kit amaz elsőre emlékeztetve szólítanak tettre a titkos felhivások. Az gyermekeit áldozta föl a közszabadságnak, ez atyai barátját. Politikai rajongásból megölte Cæsart, kinek «angyala volt».

Oh itéljetek Ti istenek, miként szerette őt! –

mondja Antonius. Maga Brutus is, midőn az elkövetett gyilkosságot védelmezi a rostrumon, kérkedik szeretetével áldozata iránt: «Ha valaki van ezen gyülekezetben szíves barátja Cæsarnak, annak mondom, hogy Brutus szeretete Cæsar iránt nem csekélyebb, mint az övé». Idealizmusának mily mélységes természetlenségét tárja föl e nyilatkozat!

Mindezekben a tárgyakban a tragikai összeütközésnek vagy alapját képezi, vagy legalább erejét fokozza a természeti törvényen elkövetett sérelem. A vérközösség kapcsa: természeti forrása a családtagok erkölcsi viszonyának. Ha e kötelék sérelme is oda sorakozik a tragikum tényezői közé: a megrendítő benyomás kétségkívül fokozódik, mert oly hatalmat látunk fenyegetve, mely a legáltalánosabb, legjótékonyabb és leggyümölcsözőbb. Minden szerencsétlenségünk utolsó menedéke ez. A különösen félelmes, megrázó, mely ilyféle tárgyaknak már természetében rejlik, vonzza a tragikus költőket, Aeschylos és az Atridák óta, családi összeütközések feldolgozására. E mozzanat teszi erősen tragikai benyomásúvá az Árpád-ház történetét, melyben oly gyakorta áll szemben atya a fiúval s száll harczra testvér a testvérrel, s a melynek rokoni tusái egy családtalanúl maradt, szűzességet fogadott királyleány magányos imáiban hangzanak el, mint az Atridáké a taurisi Iphigéniában.

A természeti törvény sérelmet szenvedhet oly törekvések által is, melyek anyagiságunk kötelékeinek széttépésére irányúlnak. Az ember vakmerő kézzel el akarja mozdítani a régi határt, a meddig uraságunk terjedhet a természet fölött. E gondolatot példázza az Ikarus-monda, melyből Tompa egyik legszebb költeményét merítette. A víz szélén űlvén atyjával, sokért okolják a végzetet. Csábítja őket a túlpart, a tengernyomta távol, melyet sem át nem repűlhet, sem meg nem lábolhat, ki földre született. Hogy a bús sziget homokját elhagyhassák, szállniok kellene. Merengésök közben lepi meg őket a vakmerő gondolat:

Teremts magadnak Mit természet, sors megtagadtak!

Szárnyakat készítenek s repűlni kezdenek. Eredetileg csak szabadúlni akartak; de Ikarust csakhamar elkapja a szabadság mámora. A magasba emelkedve nem lát többé határt maga előtt. Már nem elég neki az sem, hogy íme urává lett a légnek. Azt «illetvén, mi illethetetlen», az egész mindenség fölé törekszik, annak központjába, föl a napig. Itt elolvadnak szárnyai s utoléri a bukás. A természeti kényszer ellen küzdő szellem tragikuma. A végességgel való küzdelemnek egy idevágó érdekes példáját említi Gregorovius is _Hadrián_jában. A szellemeknek az a nagy zavara, melyben az emelkedő keresztyénség s a sűlyedő pogányság találkoztak, sok csodálatos rajongót szűlt. Ezek közé tartozott Peregrinus Proteus is, ki a halál megvetését s a fölötte való győzelem lehetőségét hirdette. Tanítványait maga körűl gyüjtötte egy holdvilágos éjtszakán, hogy meggyőző bizonyságát szolgáltassa előttök tanainak. Fölhág a máglyára s viharos beszéddel gúnyolja az alvilág hatalmait. Megragad egy lobogó fáklyát s meggyújtja maga alatt kathedráját. Bizton várta, hogy az ég csodája meg fogja menteni; de hiába, a fa lobbot vetett s a mestert menthetetlenűl elragadta a megvetett halál. Ez elbeszéléssel eszmei tartalom tekintetében rokon a Simon mágus mondájának befejezése. Simon a kétkedő Nero császár előtt be akarja bizonyítani isteni hatalmát s késznek nyilatkozik az égbe repülésre. Démonjai fel is emelik a levegőbe, de Péter apostol az Úr hatalmával, ki a természet rendjének alkotója és őre, leveri őket s a mágus földre zuhanva szörnyet hal.

Ime a természeti törvénynek különböző irányú jelentkezése. Helye, feladata, munkája az egyetemesben, melyre Vörösmarty gnómája vonatkozik:

A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél: Benne az Istennek képe leírva vagyon.

XXVI. Átmeneti formák a természeti és az erkölcsi törvény között.

Láttuk a természeti törvényt, mint általános kényszert, mely az egyessel, csupán egyessége, léte okából kérlelhetetlenűl megfizetteti a halál adóját. A nem fenmarad, de az egyénnek el kell vesznie: ez az örök, természeti rend. Láttuk már némi vonatkozásban az erkölcsi törvénynyel, mint ennek az őrét, mely még nem sérelmeket torol meg, csak a kiválóság sérelmes fejlődésének vágja el útját. Fenyeget minden nagyságot, minden erőt, álljon ez szépségben, ifjúságban, hatalomban avagy dicsőségben. «Pusztító erejének viharzása» közt csak egy gondolat nyújt némi megnyugvást. Az, hogy épen a kimagaslónak legnehezebb a lét rendes viszonyai közé illeszkednie; hogy romlása nemcsak nagyobb megrendűlést ébreszt, hanem nagyobb emléket is hagy maga után; s hogy a sors, mely megdöntésében oly kegyetlennek tünik föl, egyszersmind sokkal kegyesebb is volt iránta mint mások iránt, adományainak oly bőségével halmozva el őt, minő közönséges halandónak nem juthat osztályrészeűl. Láttuk végre a természeti törvényt, mint egyenesen sértettet s az egyetemesnek visszaható tényezőjét, szemben az egyénnel, ki létének természeti feltételeit tagadta meg vagy természeti korlátait hágta át.

A vétlen nagyságot csak a természeti rend fenyegeti, mely téllel váltja föl a nyarat s halállal az életet. A nagyságtól, legyen az bár anyagi vagy szellemi erőnek, egyéni kiválóságnak vagy szerencsének túlságos mértéke, csak hajszálnyi távolságra fekszik a hűbrisz, az elbizakodás, fennhéjázás. Ennek nyilatkozása már tragikai vétség, sérelme az erkölcsi törvénynek, mely védelmezi a kicsinyeket a nagyok ellen, a nagyokat a hatalmaskodók ellen. De még idáig is vannak átmeneti formák: az egyetemesnek mint merő természeti kényszernek érvényesűlésétől igazi nemezissé emelkedéseig. Formák, melyekben az egyetemes félig még vak természeti, félig pedig már erkölcsi hatalomnak látszik. Így görög felfogás szerint a végzetet, mely előbb-utóbb bekövetkező pusztulással fenyeget valamely nemzetet vagy nemzetséget, az egyéni vétség csak sietteti. Csapása azonban közvetetlenűl mégis csak erre hat vissza. A _Perzsák_ban Dárius szellemétől halljuk:

Oh jaj, mi gyorsan betelik a végezet Határzata, fiam fejére zúduló Csapással. Azt reméltem, istenink Itéletét késő kor érlelendi meg, S ím rajtad a kezök, magadtól híva rád.

A megmásíthatatlan végzet, e szavakban nyilatkozó felfogás szerint, elhatározta Dárius házának vesztét, mely hatalomban már igenis magasra emelkedett. Határzata bizonyára végbemenne az idők teljességében, kihívás és vétség nélkül is. De akkor a mikor érvényesűl, kitörése mégis sérelemmel kapcsolatos, ennek megfelelő visszahatásúl tünik föl. Xerxes őrjöngő elbizottsága ingerli, ki birodalmát az ég határaig akarja terjeszteni, okos tanácsra és rossz jelekre nem hajt s dölyfében az elemeket, magát Poseidont is urasága alá akarván igázni, lánczokat dobat a Hellespont szent hullámaira. A salamisi romlás, melylyel voltakép a háza fölött függő végzet csapott le, egyszersmind az ő dölyfének lakolása. Ime az ember, ki már, legalább rész szerint, a maga kezében tartja sorsát.

Egészen a szomszédban érjük, s szintén átmenetűl tekinthetjük a határozó hűbriszre, azt a jelenséget, mikor a végzet nem marad az áldozatáúl kiszemelt nemzetségtől távol, mintegy rejtekből lesvén a legsújtóbb csapásra alkalmas pillanatot. Ellenkezőleg, benne magában dolgozik következetesen megrontására. A szenvedélyek örökűl mennek át apáról fiúra s a vétség új vétséget szűl. A családokra nehezedő átok voltakép: az egyetemesnek új meg új bűnök által való kihívása. E bűnök nemcsak öröklött helyzetekből, hanem öröklött szenvedélyekből is folynak, melyekkel szemközt az egyetemes mint erkölcsi törvény áll, míg forrásukban ama sötét természeti hatalomra vezetnek vissza, mely sem egyesek, sem nemzetségek nagyságát nem tűrheti. Erre vonatkozólag írja Vischer: «A végzet az ősapa vétkét azzal boszúlja meg az unokán, hogy őt új vétségbe keveri, s ezért, a mi pedig már magában büntetés az ősapa vétkeért, lakoltatja is. Ez a végzet félelmes örvény, a legiszonyúbb, a miről a görögök tudtak, a legkisértetiesebb, a mit ideáljok felmutathat. Félig észszerű, erkölcsi hatalom, félig oktalan, azzal az állandó törekvéssel, hogy magát jogosnak mutassa.» A családi átok és egyéni szenvedély e tragikai kapcsának számos példáját szolgáltatja a görög hősmonda. Ott van a Labdakidák családjának története, mely egy természetellenes, undok bűnnel veszi kezdetét s atyagyilkossággal, vérfertőzettel, testvérharczczal rohan vége felé. A nemzetség jellemének mintegy jelképét mutatja az a sárkányharcz, melyet őse, Kadmos, Théba alapítója, vívott. Minden akadály új felemelkedésre, minden veszély merészebb ellenállásra, minden csapás sokszorosabb daczra ingerli őket. Ezek az új meg új kitámadások csak azt a romlást teszik teljessé és sokszorossá, melynek csirája féktelen vérökbe van oltva. Oedipus apja, Laios, vad szenvedélyében elrabolja Chrysippost s az első gyermekfertőzővé lesz. Phoibos háromszor meginti, engesztelje ki a megsértett végzetet: ne házasodjék s haljon gyermektelenűl, mert ha fia születik, ő általa fog elveszni s egész házát iszonyú csapások várják. Laios nem hallgat az istenítéletre s maga nemzi Oedipusban végzetét. A mivel ő ellenök szegűlt az isteneknek, fia ugyanazzal a kihívó daczczal és szenvedélyes makacssággal üti le az úton ismeretlen agg atyját, veszi feleségűl Jokastét, saját anyját, s rohan vesztébe, mígnem a vak száműzöttet Kolonosban megszánják az istenek. A családi jellem még a harmadik nemzedékben, Oedipus fiaiban, Eteoklesben és Polyneikesben is rombolva érvényesűl. Amaz ádáz szenvedélyében, maga rohan ki Thébát ostromló testvérére. Azt mondja, Aeschylos _Hetek_jében:

Rég nem gondolnak már velünk az istenek! Kedvök csak egy: házunk végpusztulása. Fejünk felett az ősi átok terhesen Borong, meredt szemekkel. Laios gyermeki, Istenharagtól űzve, vár az alvilág.

Az átok teljesedésbe megy: a város kapuja előtt a bősz testvérek egymás kezétől hullanak el. A család utolsó virágában, Antigonéban is, a vérszeretet, melylyel meggyalázott bátyját eltemeti, mintegy vére átkának, a kihívó elszántságnak, formájában jelenik meg, mely összeütközésbe hozza őt a törvénynyel s ez összeütközést kibékíthetetlenűl elmérgesíti. A kartól halljuk felőle:

A lány daczában apja dacza újra él; Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.

Antigone eltapodásával betelt Laios házának végzete. Az ilyen végzetet fogta föl a görög nézlet legfélelmesebb oldaláról, a természetiről. De mikor így családok fáját öröklő, vészes szenvedélyek által folyton ledőléssel látjuk fenyegetve; mikor a kimagasló ágakat egymás után zúzzák porrá előttünk a villámok: mi is szinte összeolvadva érezzük az ilyen jelenségekben az erkölcsi törvényt valamely sötét természeti hatalommal. Gondoljunk a Balassák történetére a protestans korban. Ilyen család s ilyen sors az, melynek művészi képét adja Tompának _Sírboltban_ czímű költeménye. A hősi, gőgös és erőszakos nemzetség végső tagjának temetésekor, a kripta félelmes üregébe vezet, az immár betelt végzet lakába, s itt mutatja sötét folyását.

Mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak, Kisérik a családot e helyig! Múltjában fény szomszédja a homálynak S az élet oly örvényesen telik! Mi a szülött, az volt előde nyilván, Hasonlók a vér és erkölcs szerint; Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám Ragyog, rémít, rombol, – s egyszerre mind.

A kihalt családot bősz lidérczek, árnyak kísérték e helyig: a szenvedélyek lidérczei s a csapások árnyai. Egymást szülve és fölidézve, mint a lánczszemek kapcsolódnak össze. Schiller _Messinai ará_jában kiemeltük ugyanezt az eszmét, melyből Jókainak _Párbaj az istennel_ czímű novellája is fakad: az öröklött szenvedélyek által teljesedésbe menő családi átok.

Az erkölcsi törvény sérelmére való átmenetűl tekinthető még az az antik tragikai forma is, midőn a halandók, mintegy az istenek egymás közötti versengésének, viszálkodásának esnek áldozatúl. Hogy mikép, azt Artemis szavai fejezik ki legtalálóbban Euripides _Phaedrá_jában:

Ha isten úgy akarja bűnbe tántorúl A föld fia.

E megtántorodás okozati lánczolata az isteni akaratra vezet, az egyetemesnek képviselőjére. Aphrodite a dráma prologjában kijelenti, hogy Hippolytos halálának ő lesz az oka: Artemisen akar vele boszút állani, midőn ennek szűzies védettjét megrontja. Meg is rontja mostohája, Phædra, átkos szerelmének fölidézése által. E szenvedélynek maga a boldogtalan asszony is áldozatává lesz. Az istennők vetekedését látjuk a troizeni királyi ház tragédiájában. Egy ifjú tiszteleteért küzködnek s könyörtelenűl teszik játéklapdájukká az embereket: Artemis Hippolytost, Aphrodite pedig Phædrát nekik szolgáló védettjeiket, bukásba taszítják, a helyett, hogy a veszélyre intenék és megmentenék. Az egyéni vétséget mintegy kivonják a beszámítás alól s az erkölcsi világrendnek nem teljességét, hanem csak ellenmondásos homályát képviselik. Az egyén egyszerre vétkes és ártatlan, mert vétségével csak isteni akaratot tölt be; romlásában is összeolvad a természeti törvény esetleges érvényesűlése s a nemezis szükségszerűsége. Ah, sóhajt föl Hippolytos,

Hogy átokúl lehetnek istenink is Ránk, emberekre!

XXVII. Az egyetemes: mint erkölcsi törvény.

Ez átmeneti formák vezetnek bennünket oda, a hol már maga a tisztábban kiváló erkölcsi törvény, mint igazán sértett és a sérelemre visszaható, áll szemben az egyénnel. A dölyf, az elbizakodás már az élet erkölcsi alapját támadja meg s a rá visszaható egyetemes nemezissé emelkedik vaksorsból, természeti kényszerből, isteni irigységből. Az egyén elbizottságában vagy oly hatalmak ellen lázad föl, melyeknek tekintélye és ereje: az élet rendjének, békéjének, fejlődésének biztosítéka; vagy oly érdekeket tapod, melyeknek szintén jogos létök van az egyetemes öszhangjában. Azokkal az érzésekkel helyezkedik kihívólag szembe, melyeken az erkölcsi rend nyugszik: tisztelettel, mérséklettel, szeretettel és szánalommal. Nem akar ismerni magánál nagyobbat s mitsem törődik a nála kisebbekkel. A nagyságnak ez a sértő dölyfe: a hűbrisz. Az, a mit Heraklit szerint, jobban kell oltani mint a tűzvészt. Bayer háromféle formáját különbözteti meg: a hatalom, a hősiség és az értelmi erő elbizakodását, példáúl idézvén az elsőre Xerxest, a másodikra Ajast, a harmadikra pedig Prometheust. Megtoldhatnók ez alakokat még egygyel: a szerencsében való elbizakodással. Példája Niobe, a haragjában és fájdalmában egyaránt szép thébai királyné, az antik világ _Mater Dolorosá_ja, kinek mithoszát Ovidius beszéli el. Tizennégy gyermekében büszkélkedve, megtiltotta az áldozatot Leto istenasszonynak, Phoibos és Artemis anyjának, ki hozzá képest majdnem gyermektelen. Nem őt illeti-e meg inkább a babérkoszorú, a nagy ősökben, fényes kincsekben és szép gyermekekben gazdagot? Az isteni testvérek, haragra gerjedvén anyjok sérelmén, íjakat ragadva szálltak Kadmos vára fölé s egymásután nyilazták le Niobénak valamennyi sarját. Ime a dölyffé fajúlt boldogság képe, melyet nehezen lehetne Bayernek akármelyik alakjába befoglalnunk. De ez osztályozásnál egyébként is gyümölcsözőbbnek látszik annak a két iránynak figyelembe vétele, melyben a hűbrisz az erkölcsi törvény ellen intézett vétséggel hívhatja ki maga ellen az egyetemes megtorlását.

Vétségre egy felől a tekintély megtagadása vezetheti, feltámadás az isteni vagy emberi tekintély ellen, mely az összességnek erkölcsi meggyőződésén alapúl. Ajas, erejének, bátorságának és önérzetének túlságában, megsérti mindegyiket. Mily nagynak, s nagysága jogában mily kétségtelenűl elsőnek tartja magát! Nagy szót mond, de a hellenek között hozzá foghatót nem látott Trója. E féktelen elbizakodás uralkodik minden gondolatán, minden cselekedetén, s határozóvá lesz sorsára elejétől végig. Gőgjében elfeledi ember voltát; nem ember módra érez és gondolkodik. A hirmondó így beszéli el búcsúját atyjától, mikor a trójai hadba indúlt:

Ő már akkor esztelennek bizonyúlt, Midőn honát elhagyva atyja bölcs szavát Nem hallgatá. Így szólt ez: Légy azon fiam, Hogy győzz, de mindig istennel győzz a csatán. S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt: Atyám, istennel győzhet még a gyáva is, Ki semmit sem tud; én magamban megbízom, Hogy isten nélkűl is dicsőséghez jutok.

A ki az isten segítő kezét ily dölyfös önbizalommal utasítja vissza, mikép hódolna az emberi tekintélynek, hogyan illenék be a vezér akarata által kormányzott seregbe? Mikor már a homályos jövőnek is így indúlt eléje, hát még azután, hogy az egész, égő hajóira szorított görög tábort a sánczokon áttörő Hektor ellen ő maga védelmezte meg? Gyásztörténetéből Menelaos ezt a tanúlságot vonta ki.

Rossz ember az, ki mint alattvaló Meg nem fogadja az uralkodók szavát. Mert nem virágzik ott a törvény és a jog, Hol fenn nem tartja erejét a félelem, S bölcsen nem kormányozható az oly sereg, Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet. Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen Testére, hogy csekély baj is megdöntheti. Kinek szívében félelem s szégyen lakik, Az, tudd meg, boldogúlni fog mindenkoron; De hol a gőgös kénye-kedveként tehet, Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik, S örvénybe sűlyed, bármi jó széllel haladt.

A haragos király le akarja győzni, karjával kényszeríteni a halottat, kit életében soha sem fékezhettek. Ajas épen ezzel a féktelenségével hí ki maga ellen minden égi és földi hatalmat, melyekkel szemközt ereje, hősisége semmisnek bizonyúl. Dühe, melyre Achilles fegyverzetétől elüttetésén gerjedt, nem egyéb, mint dölyfének természetes következése; örjöngése pedig, melylyel magát meggyalázta, csak dühének fokozódása. Hiába hangzott Kalchas által az isteni szó, hogy még csak a végzetes napon maradjon sátrában: a boszú őrűlt tüze hevítette. A megsértett egyetemest halálával kell kiengesztelnie.

A dölyf azonban nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek irányában is vétségre vezet. Amazoknak ellenszegűl, ezeken kegyetlenkedik. A szegényeknek és gyámoltalanoknak gőgös sértegetése különös élességgel ütközött bele a görögök erkölcsi felfogásába. A hazatért Odysseus koldusnak öltözve jelent meg az ithakai palotában tobzódó kérők előtt, kik, bortól és reménységtől elkapatva, tehéncsonttal dobálták. Pallas Athene műve volt, hogy ne tartózkodjanak a keserítő gúnytól s még nagyobb dühre hevítsék Odysseus szívét. Csakugyan úgy szólván ezzel csordúl ki poharuk: az ismeretlen, megcsúfolt vendég felkapja a nehéz íjat s leöldösi őket. Az egyetemes mintegy gondviseléseűl mutatkozik az összességnek, melyet az egyesek gőgje elnyomással fenyeget. Midőn hódolatot követel az istenek és becsülést az emberek iránt s megtorol minden ellenkezőt: az élet erkölcsi rendjét, nyugalmát, öszhangját védelmezi.

E rendnek föltételei és biztosítékai nemcsak az emberiség életének nagy egészében, az idők folyásában s a viszonyok gyökeresebb változásai szerint, módosúlni, átalakúlni, sőt megváltozni látszanak. Egy-egy koron át azonban a ragaszkodás, tisztelet bizonyos eszmék és formák iránt, oly tekintélylyel övezi őket, hogy az egyetemes elemei közé olvadnak, a közmeggyőződésből általános szentesítést nyernek, mintegy erkölcsi törvény erejével uralkodnak. A vezérletre hivatottakat, kik ha nem is egyenes megsértésökkel, de mellőzésökkel a sikernek, közjónak új útjait, eltérő irányait keresik: mindig veszély fenyegeti. Kihivása egész nemzedékeket ronthat meg, nagy érdekeket vethet koczkára s nagy eredményeket játszhat el. E rendkívüli következések, a fölidézett általános szenvedés sokszor az államférfiúi belátás hiányát, a politikai tévedést, a személyes benyomás érvényesítését a közszellemnek ösztönszerű ellenszegűlése daczára: tragikai vétségűl mutatják. Legtöbb esetben az egyetemes határozó mozzanatáúl az látszik kiemelkedni, hogy megtorlás várja az eltérést oly irányoktól, oly eszméktől, melyeknek érvényesítésében a nemzet hosszú időn át feladatát látta, boldogulását kereste s üdvét és dicsőségét találta. A vezetők rövidlátása, tévedése, hűtlensége bukásba sodorja nemcsak őket magukat, hanem a vezetettek nagy tömegét is.