Part 20

Ha az erősön és gyöngén egyként erőszakoskodó végzetet, a halált általában, nem találhatjuk is tragikusnak, nem, például, mikor jelentéktelen áldozatokat ragadván el, nem ébreszti föl bennünk a végetlen, legyőzhetetlen hatalom képzetét: tragikai benyomás tényezőjeül mutatkozik mindig, mikor valamely kiváló erőt semmisít meg. Szépség, gazdagság, hatalom: mind erőt képviselnek, s a régiek felfogása szerint a szerencse is fenségi elem: Brutus, gyászbeszédében, Cæsarnak szerencséjét is magasztalja. Midőn a halál az erőset győzi le, annál tragikaibb hatású, minél nagyobbnak mutatja bukásában a nagyot. Zeising hasonlata: «mint a király ütése lovaggá avatja a harczost, úgy a sors csapása hőssé emeli az embert». De a küzdő erők képzete kölcsönösen emelkedik egymás által. Ha a nagyra dicsőség csak a végetlen által győzethetnie le, ennek benyomása is megrázóbb lesz áldozatának nagysága által. A halál, mely így a kiválasztottat a kiválóság színében mutatja, mintegy felmagasztalja, maga sem tünhetik föl annak a ravasz és kicsinyes ellenségnek, ki csak meglepés, árulás, cselvetés által képes diadalt aratni. Csak mikor egész erejével, teljes hatalmában áll előttünk, csak akkor érezzük benne Schiller gigászi sorsát, mely az embert fölemeli, mikor eltiporja. Minél nagyobb erőt győz le, minél inkább megfeszíteni látszik minden erejét, hogy győzhessen, annál nagyobbnak, mintegy hősiesebbnek fog feltűnni maga is. A szemben álló erőknek egymás által emelkedő képe, Cæsarnak egy napon született két oroszlánja.

Hogy az emberi szellem mint alkotja meg az ismeretlen képét, ennek az ismerthez való viszonyából, a halálét prédájából: tanúlságos példáit láthatjuk ama különböző ábrázolatokban, melyekkel a művészi képzelet a halált kifejezni törekedett. Fogalmát érzéki alakba kellett öltöztetnie; ez érzéki alaknak fő tulajdonságul erőt mutatnia; ez az erő határoz az alak felett. Az erő azonban, melynek képzetét a halál különböző esetben felébreszti, különböző. A magabiró férfit erőszakkal veri le, az aggastyánt csak kézen fogva vezeti sirjába. A műszellem már annak az erőnek keresett megfelelő alakokat, mely a halál különböző áldozatainak elejtésére szükségesnek mutatkozik: módosítva, változtatva úgy szólván ezek által s ezekhez képest. Ha nem találunk is e haláltipusokban mindig világos következetességet, tudatos törekvést, határozott rendszert: de fellelhetjük kétségtelen nyomait annak a felfogásnak, melyre utaltunk, s e nyomokban egyszersmind tételünk bizonyságait. A hadisten, Ares, kiséretében megjelennek a csatatereken a Kérek, az erős, harczos férfiak erőszakos, véres halálának istennői. Milyeneknek képzelték ezeket a görög költők, különösen Hesiod; milyeneknek faragták mestereik az ékes hadi szerszámokra, fegyverekre, paizsokra s festették vázáikra? Iszonyú, sötét, ellenállhatatlan erejű alakoknak, vadállatok fogaival és karmaival vérvörös öltözetben, kegyetlen vérszomjjal vicsorítva fogaikat, az elesteket és sebesűlteket hurczolva magukkal. Tőlük mennyire különböző, mily egészen más alakban mutatják a halál géniuszait a xanthosi hárpia-emlék híres domborművei, melyek a görög szobrászatnak legnemesebb kezdetei közé tartoznak. A másnemű halált: gyermekekét vagy talán azokét a jámborokét, kik a szomszédos képeken áldozatokkal járúlnak az istenek elé. Két, egymásnak megfelelő táblán látjuk a hárpiákat, női felső testtel, kiterjesztett szárnyakkal, madárlábakkal és farkkal. Két gyermek-alakot visznek ép tova. Mozdulatuk erőteljessége mellett is könnyed: mintha csak lebegnének, de feltarthatatlan erővel; alakjokban, kifejezésökben semmi rémletes. Overbeck is megjegyzi, hogy «e komoly, szelíd lények, kik az elköltözötteket keblökre szorítják, mig ezek is odaadólag nyújtják feléjök karjaikat: mennyire különböznek ama kegyetlen és ragadozó alakoktól, a homéri költészet hárpiáitól, kiknek hatalmát karmaik és roppant szárnyaik jelölik.» Ezeken kívül a klasszikai népeknek még különböző tipusaik voltak a halálra. Euripides _Alkestis_ében fellépteti magát Thanatost, a halált saját személyében, feketébe öltözve, fekete szárnyakkal s késsel, melylyel a halónak egy fürtjét vágta le áldozatul az alvilág isteneinek. Megjelenik a halál gyakran az álom, Hypnos, oldalán, kinek ikertestvére, egy szép ifjú vagy fiú alakjában, szárnyasan vagy szárnyatlanúl, kezében aláfordított, lobogó fáklyát tartva. Az élettől vett szelid búcsú, könnyű távozás jelképe, a hogyan a régiek általánosságban a halált tekinteni szokták. Hogy e különböző képek alkalmazásában, vonatkoztatásában mily kiterjedésű és fokú következetesség nyilatkozik: e kérdés szorosabb és behatóbb vizsgálata nem lenne hálátlan feladat a régiségbuvárlatra.

Annak a megkülönböztető felfogásnak némi nyomát, melyet érintettünk, megtaláljuk a középkor egyik leghatalmasabb és legmegragadóbb műemlékén is, a pisai Camposantonak tizennegyedik századbeli nagy freskóján, a _Trionfo della Mortén_. A föld urai, a hatalmasok és élvezők, életök kárhozatos vetése után, lekaszabolva feküsznek egy halomban a középen: királyok és királynék, lovagok és polgárok, papok és apáczák. Mind olyanok, kiknek okuk volt ragaszkodni az élethez s küzködni a halál ellen, mely a pokol kapuját nyitotta meg előttük. Legyőzte őket hatalmuk, gazdagságuk, díszeik és képmutatásuk daczára. Iszonyú alakban lebeg felettök. Egy rémletes nő-óriás, denevérszárnyakkal és karmokkal, dühtől szikrázó szemekkel és éhesen tátott szájjal; felbomlott hosszú haja és sötét ruhája vadul lebegnek; kezében a gyilkos kasza. Komor, borzalmas fenségében igazi michelangeloi alak. A levegőben ellenállhatatlanul száguldani látszik. Miután a gonoszokon elvégezte dolgát, a boldog és jámbor nyugalomban élők kerti csoportja felé tart. A szív békéjében pihenve gránátalmafák alatt elmélkednek, beszélgetnek, zenélnek ezek. Rájok nézve, kik győztesek a bűnön s a kiknek nincs okuk küzdeni a halál ellen, egészen más ennek a képzete. Felettök szállong a két halál-géniusz: kecses angyal-alakok, egyik kezökben nyillal, a másikban felfordított, égő fáklyával. A műtörténetírók vitatkoznak fölötte, hogy nem valamely későbbi javító adta-e e jelvényeket kezökbe s változtatta át őket, kik eredetileg egyszerűen angyaloknak voltak festve, a halál képviselőivé. Ránk nézve a vita eredménye nem fontos. Annyit mindenesetre bizonyítva láthatunk, hogy egy művész képzelete, akár magáé a mesteré, akár a javítóé, más-más áldozatokkal szemben más-más alakban ábrázolta a halált. A nagyok, gonoszok, ellenállók leverője ama félelmes megéra, a jóké és békéseké a nyilas angyal. Még a Holbein-féle _Haláltáncz_ból is meríthetünk némi tanúlságot. Itt már a halál az ismeretes csont-ember. De nem merő váz; soványsága mellett is látszik rajta, hogy rendkívüli erőkifejtésre képes. Hogy mily iszonyú erővel ragadja meg áldozatát, talán legszembetünőbben példázza a kép, melyen a vonakodó barátot hurczolja magával. Erejét ki is fejti mindenütt, a hol szükség van rá: mikor a lovagnak fejéhez csapja paizsát s a másikat kopjával szúrja keresztül; mikor a vérszomjas katonát, elejtett ellenségének holtteste fölött, egy lábszárcsonttal veri le; mikor a rablónak mint dühös oroszlán mutatja meg, hogy ki az országút igazi ura; mikor a tengeri vész által hányt hajót a mélybe ragadja. Csalfa az együgyűekkel és hiszékenyekkel, de erős az erősekkel szemben. Kugler ellenében, ki e képeken a halált mindenütt egyenlőnek, mindig ugyanannak az alattomos és kárörvendő démonnak látja s folyton a lélekzet-szorító es-moll dallamot hallja: helyesen mutogatja Ilg Albert, hogy az életnek más-más viszonyaiban más és más módon lép fel a halál. Alig teszünk egyebet, mint e gondolatot fejezzük ki, midőn más-más _alakot_ mondunk. Méltán kereshetjük nemcsak azt, hogy miképen lép föl a halál az erejök által megkülönböztetett élők ellen, hanem azt is, hogy _minő_ halál lép föl. A művész humora e rajzokban, az erőszakos halál borzalmas képeiben szinte páthoszba megy át s a tragikumot érinti. Egészen ennek a magaslatán száguldanak Dürer és Cornelius apokalypsisi lovagjai, e félelmes, hatalmas és hősi alakok, melyek kaszájokkal, pallosukkal és nyilaikkal a természeti törvény betelését példázzák az egész emberiségen. Azt a hatalmat, mely erősebb az emberiség összesített erejénél. Háttérben tartja egyikök a mérleget: a természeti törvényt mintegy nyomon kíséri az erkölcsi szentesítés…

Ámde vegyük föl az elejtett fonalat. A sors leskelődő és alattomos hatalom, mely a földi nyugalmat és jólétet folytonosan fenyegeti, s kihívás nélkül is, váratlan és véletlen csapások által reátör: ez a képzet mindenütt él az emberi lélekben s a világ folyásának szemléletéből szakadatlanul új meg új táplálékot merít. Természetesen annál erősebb és mélyebb, minél kevesebb ismeret, minél felületesebb felfogás, minél szűkebb látókör az, mely a természet rendjét s általában az anyagi és erkölcsi világ tényeit, összeköttetését tekinti. Minél fogyatékosabb a tapasztalásunk, annál több jelenségben fog megrendíteni bennünket a dolgok olyan titokteljes és mélyebb összefüggésének sejtelme, mely a tapasztalat körén kívül esőnek látszik. Magától értetik, hogy minél kisebb ez a kör, annál több minden marad kívül rajta. Előitéletekben, ráolvasásokban, babonákban mind annak a rejtelmes kapcsolatnak sejtése nyilatkozik. Ezen alapszik a csillagjóslás egész elmélete, melynek egy töredékét öltöztette Tompa _Futó csillaga_ költői képbe. Wallenstein leánya, Tekla, a csillagvizsgáló toronyban vigasztalást merít a gondolatból, hogy:

Az égnek mérhetetlen boltivén A szeretetnek koszorúja már Megfonva rég tündöklő csillagokból, Korábban, mint életre ébredénk.

Ebben az eszmekörben mozognak azok a műalkotások: mesék, mondák, balladák, drámák is, melyek babonás hitre támaszkodnak, vagy legalább indítékul használják föl azt s czélzatukkal rá hivatkoznak. A természeti és erkölcsi világ nem értett kapcsolatát egyszerűen elfogadják nem is érthetőnek, s erkölcsi vétségek visszahatásául a merő vakesetet. A babona szerint valamely új épület tartósságát csak egy beléje falazott áldozat biztosíthatja. A Déva várát rakó tizenkét kőmives is haszontalanul dolgozik: a kit éjjel raktak, az nappal leomlott; a kit nappal raktak, az éjjel leomlott. Kőmives Kelemen erre azt a törvényt teszi, hogy a melyikök felesége hamarább kihozza az ebéd vékáját, kő közé rakassék s ott megégettessék. A sors az ő feleségét éri, mint a rokon tárgyú, oláh _árgesi zárdá_ban Manoliét, s a görög _artai_ _híd_ban az első mesterét. A monda maga a vaksorsnak babonás felfogásából fakadt, hogy a népszellem mint vetett ebbe erkölcsi magot, mikor mindenütt magukat a javaslókat sújtja: arra rámutat Greguss a ballada elméletében. Ama babonás nézlet természetét élénken megvilágítja azoknak a mondáknak legnagyobb része, melyek valamely megfogant átok alapján fejlesztik cselekvényöket. A mű- és népköltésben nem egyszer találkozunk viselős asszonyokra mondott átkokkal. A mi az idő méhében rejlik, a balsors, titokteljes módon megy teljesedésbe az által, kit a megátkozott anya méhe hord. Merényi közöl sajóvölgyi gyűjteményében egy népmesét: a szegény ember kicsúfol benne egy koldúsasszonyt, kinek hármas ikergyermeke van s otthon az alatt az ő felesége kilenczet szül. A Miczbán-mondában, melyből Mészáros Ignácz novellát, Szigligeti pedig drámát írt, s a melyet mellékesen Katona is felhasznál _Bánk bán_jában, maga a bánné a csúfolkodó, kit egyszerre hét gyermekkel tesz csúffá a végzet. Müllner _Vétek súlyá_ban is Don Valeros házanépén az az átok teljesedik s vezeti az egész drámai fejlődést, melyet egy megbántott koldúsasszony mondott terhes feleségére. Mindenütt látunk bizonyos erkölcsi magot; de a visszahatás módjában, az egyetemes érvényesűlésében mégis csak valamely titokteljes és megfoghatatlan természeti hatalommal állunk szemközt, mely nem tetteinknek és sorsunknak okozatos lánczolatában, hanem merő esetlegképen nyilatkozik. Nem annyira megbántott vagy akár féltékeny ellenfelünknek, mint inkább kibékíthetetlen, örök ellenségünknek látszik.

E felfogás az alapmotivumuk az úgynevezett sorstragédiáknak. A vakságában kiismerhetetlen végzet uralkodik bennök, melynek még következetessége is csupa véletlenség. Az egész irány, mely századunk első negyedében főként a németeknél jutott rövid életű virágzásra, Schiller _Messinai ará_jára támaszkodik. A fejedelmi ház két ifjú sarja küzd meg benne életre-halálra, s juttatja egymást gyászos végre a leányért, kiben végűl édes testvéröket ismerik meg. Mindez meg volt jósolva álomlátásokban még Beatrice születése előtt s a képletes jósálmok be is telnek. E végzetes történet azonban az antik tragikai eszmének hasonlíthatatlanul mélyebb és tisztább felfogását érezteti, mint a későbbiek. A messinai fejedelmi háznak igazi, megengesztelhetetlen átkát vad, daczos, hatalmaskodó jelleme képezi. Ez a jellem, melynek többé-kevésbbé osztályosa minden tagja a családnak, idézi a végzetet fejére s mutatja, saját hősisége által, megrázó hatalmúnak. Az álmok és hüvelyezéseik, a görög értelemben vett fátum egész szerepe inkább csak az, hogy e tragikai eszme hatását támogassa. Nem így a tulajdonképeni sorstragédiákban, melyek nem is követték azonnal nyomon a _Messinai ará_t. Minor, ez iskola derék történetírója, igen helyesen mutat rá a külső okokra, melyek felburjánzását elősegítették. A súlyos csapásoknak egész sora s legkülönbözőbb nemei készítették Németországon a szellemeket a sorsnak olyatén felfogására, minőn e szinművek alapúlnak. A kormányok zsarnoki nyomása nehezűlt a nemzetre, melyet még háborúk, inségek és ragályok sújtottak; élet, vagyon és hatalom csak játéknak látszottak a végzet kezében; a hősök és gonosztevők sorsa számtalan esetben egy és ugyanaz volt. Ime a sorstragédiák komor előjátéka, mely hatásukat előkészítette. E hatás alapja jórészt a közviszonyokban rejlik, melyeknek változása csakhamar el is temette az egész irányt. Méltán. A _Február huszonnegyedike_ Wernertől, a _Világitótorony_ Houwaldtól, a nálunk is ismert _Vétek súlya_ Müllnertől és mind a többiek csak a rejtelmes, a nyomasztó, a megfélemlítő hatására törekszenek. Ezt a megfélemlítőt pedig nem tetteink bérének kikerűlhetetlenségébe, hanem a tett és szenvedés közötti okozatos összefüggés fölismerhetetlenségébe helyezik. Nyomorúlt áldozatait nálok bábként dobálja a végzet, váratlanul és esetleg csap reájok s maga is, mintegy tolvajként lopózván be a kiszemelt házakba s rejtőzködvén ott, hogy alkalmas pillanatban előronthasson, egészen kivetkőzik fenségi szinéből. A költő is mintha reszketne előtte s nem merne szemébe nézni: kisérletet sem tesz rá, hogy megismerje. A kinek ép az lenne a feladata, hogy megáldott szemeivel behasson a dolgok benső alapjába és összefüggésébe; tisztán lássa és láttassa a vétségnek és megtorlásnak, a mértéktelenségnek és bukásnak, az egyetemes kihivatásának és visszahatásának világos kapcsolatát: művészete fő elvévé e kapcsolat eltitkolását emeli. Maga hirdeti, hogy: e földön csak a történeteket láthatjuk, okaikra az itélet napjáig kell várakoznunk. Mennyire hiányzik minden fölemelő s még megnyugtató elem is e fölfogásból! Midőn a bűnt sújtja, nem a bűnhödésnek ebből fakadó erejével és kérlelhetetlenségével, hanem titokteljes, megfoghatatlan módjával akar hatni. A benyomás mindig homályos marad, hogy vajjon a szenvedés: megtorlás-e igazán, vagy pedig véletlen szerencsétlenség. Ha van is erkölcsi eszméje, hatását sohasem ebből fejleszti, nem ennek érvényesítésében keresi, hanem a vaksors, a merő természeti kényszer félelmességének példázásában. Az egyetemes, a mint itt elénk van állítva, borzalmas és oktalan szeszélyében csak Gloster keserű kifakadására emlékeztet:

Hallám régebben, hogy mik a legyek A pajkos gyermekeknek, az vagyunk Az isteneknek mink: mulatkozásból Öldösnek el bennünket.

Nem látunk-e rokonságot e felfogás s az új franczia naturalizmus irányelve között? Az egyetemes nála is mint rideg természeti kényszer nyilatkozik, mely eleve arra szánja s már akként alkotja meg áldozatait, hogy minél biztosabb prédáivá legyenek. Mindent pusztán fizikai okokra alapít, öröklött szervezeti tulajdonságokra, a vérmérséklet változhatatlan érvényesűlésére; ezen kívül rá nézve nem létezik semmi. Az embert sohasem látjuk, még nyomaiban sem, úgy, a mint maga alkotja magát, hanem csak a mint a természet kikészítette vak erejének játéklapdájaul. A rabszolgatartó mindenütt ugyanaz; csakhogy amott sorsnak hívják, itt meg természetnek.

A sorstragédiáknak nem volt erősebb hatásuk a magyar költészetre. Divatjuk ép abba az időbe esik, melylyel nemzeti föllendülésünk megindúl s a nemzeti akarat erejébe vetett bizalom ébredezni kezd. E szellem kétségkívül ép oly kedvezetlen volt eszméikre, mint a mily kedvező a német közviszonyok talaja. De némi viszhangot mégis ébresztettek. A felfogásnak, mely bennök nyilatkozik, némi elszórt nyomaira legalább akadhatunk. Kisfaludy Sándor regéinek egy része, mint különösen _Csobáncz_ és a _Szentmihályhegyi remete_, a vétlen erény bukását példázza, mintegy a világtörvény tragikumát. A boldogságunkra leskelődő, félreértések és esetlegek által romboló, kiismerhetetlen módon büntető végzettel is találkozunk ez egykor oly népszerű költeményekben. Egyikök a Miczbán-mondát adja elő. Csobáncz boldogságát «a sors mérge» dúlja föl: a harczból megtérő várúr megöli ártatlan nejét, kit ismeretlen testvérével találván együtt, hűtlennek hisz; közel rokonságban van vele Vörösmarty _Széplak_ának tárgya. De a sorstragédiák ismert mechanizmusából is találunk Kisfaludy regéiben egyetmást. _Tátiká_ban Pongrácz hajdú, mikor karácsony éjjelén gyilkosságra indúl, egy farkassal találkozik, ki halálfejet tartván fogai között, a gonosztevőnek közel vesztét hirdeti; _Frangepán Erzsébet_ben a boldogtalan ifjú asszony édes anyjának képe lehúll a falról s épen a szív helyén szakad át, előre jelentve mintegy leányának véres halálát gonosz férje, Cillei, által.

A sorstragédiák eszméinek azonban mindennél erősebb viszhangja üti meg fülünket Gombos _Esküvés_ében. Ennek prológjában olvassuk a következő sorokat:

Hatalmas a sors, irgatlan lerontja Vitézünket ma, durva vaskezével; De halhatatlan lelkének jutalmát A csillagok közt feltalálja a hős! A mit művészeink itt mimelnek, egykor Le fogja vetni leplét és – való lesz.

Mi egyéb ez, mint egyszerű, még a kifejezésekhez is ragaszkodó parafrázisa Jertha híres mondásának a _Vétek súlyá_ban? A sorstragédiák verses elmélete. Corunnának megjósolta egykor egy pirenéi remete, hogy szerencse fogja koszorúzni homlokát, de lator kéz által vész el, mint szüléi. Menyasszonyát, Juliát, is sötét sejtelmek gyötrik. Nem láthatjuk a jövendő titkát, «de az irígy pokol mérges virágokból fűzi koszorúját, szép kéreg alá rejti gonosz magvát, s tekervényes utakon vezet kárhozatra». A mennydörgésben az élet viharának zúgását hallja. «A rontó villám hatalmas erővel ketté tördeli a hatalmas árboczfát s szörnyű zúgással egy kősziklához csapódik a gálya; a fátumnak szoros végzései meg nem változnak az ember sohajtozásaira.» A jóslat s a sejtések be is telnek. Juliára szemet vet Czézár, a mirandolai herczeg fia, őt magát elraboltatja, vőlegényét pedig párbajban elejti. A leány megőrűl s dalában akkor is a spanyol remetét emlegeti. Ottavio, a herczeg, halált mond az ismeretlen bűnösre, s még meg is esküszik, hogy itéletének áll. Később saját fiában ismervén föl az elitéltet, kinek számára egész Mirandola kegyelmet kér, nem akarja csúfos halálnak vetni oda. De hogy esküjéhez is hű maradjon, élet-halálharczra állítja egy álarczos vitéz kardja elé. Czézár győz s az elesett álarczosban atyját, Ottaviot, ismeri meg, ki maga kereste a halálban megoldását az összeütközésnek fejedelmi kötelessége és atyai szeretete közt. A kikerűlhetetlen végzet komor eszméje, melyet e darabban oly sokat emlegetnek, tartotta elfoglalva az ő lelkét is. Búcsújában, melyet a párbaj előtt fiaitól vesz, folyton hangoztatja. «A planétáknak ki van rendelve örök ösvények, az én útam is ki van jelelve.» «Én nem siettetem pályafutásomat; magában érik a gyümölcs, magába húll a falevél, magába jön a tél s enyésznek a századok.» «Az irgalmatlan sorssal ne húzzatok újjat, emberek! ön ívetekről löveli vissza felétek a rontó kínhalált.» Azonban minde gondolatok daczára, melyek más-más alakban sűrűn ismétlődnek, mint a cselekvény vázlata is mutatja, az _Esküvés_ nem tisztán végzettragédia. Gyulai helyesen jegyzi meg, hogy itt «a kérlelhetetlen sors egyszersmind kérlelhetetlen nemezis; a sors kényével Gombos össze igyekszik olvasztani a szenvedélyek tévedését».

A természeti felfogás, a szenvedélyek nemezise által, az erkölcsi terére megy át, s az egyetemesben, mely a mirandolai katasztrófában érvényre jut, mind a két eszme találkozik.

XXV. A természeti törvény mint sértett.

A természeti törvény nem csak oktalan kényszer s egyensúlyozó erő gyanánt szerepelhet a tragikumban. Nemcsak mint vaksors s mint az erkölcsi rend őre, mely ennek sérelmét nem megtorolja, hanem még csirájában, úgy szólván lehetőségében elnyomja. Maga is lehet sértett. A világrendnek az az oldala is, mely kiválólag természeti törvényekben határozódik, szenvedhet valóságos sérelmet s visszahathat az egyénre az egyetemesben. Itt már valódi kihivás, valódi sértés, elkövetett vétség az, a mivel találkozunk. A kiválóság, a szenvedély oly viszonyokat támad meg, melyeknek alapját megmásíthatatlan természeti törvények képezik s a melyek épen ezeknek révén nyertek örök erkölcsi szentesítést is.

Hogy Oedipus királynak ide vonatkoztatható egyik indítékát ezúttal mellőzzük, ily természetű a Mirra-monda, melyből Alfieri leghíresebb szomorújátékai egyikének tárgyát merítette. Ciniro, cziprusi király leánya, Mirra, őrűlt szerelemre gyúl tulajdon apja iránt. Szenvedélyétől, melynek gyötrelmét egész iszonyatosságában érzi, minden áron menekűlni kivánna; de nincs ereje hozzá. Mikor Pereo herczegnek kellene kezét nyújtania, az oltár előtt rohanják meg lelkét mind a furiák s viperaostoraikkal és sötét ábrázatukkal az erinnysek. Nyomorúlt vergődésének okát végre is be kell vallania. De csak félszókban vallhat sürgető atyjának, s abban a perczben meg is öli magát. E cselekvény némi antik talapzatra van állítva: Cecri királyné megsérti Aphroditét, mikor leányának szépségével kérkedik, s az küldi Mirrára az őrületet. Azonban ennek nincs igazi fontossága; alig valami köze a benyomáshoz, melyet a tragédia ránk gyakorol. Csak Mirra eszeveszett szenvedélyét, borzasztó küzdelmeit s ezek folytán félelmes pusztulását látjuk magunk előtt: mindez eléggé megtetézi a tragikai megrendülést. E szenvedély természetellenes; oly törvényt sért, mely nem csak erkölcsi, hanem kiválóan természeti is. A szenvedélyből látjuk eredni a nemezist; hogy az maga valami külső vagy külsőített okból ered, teljesen mellékes. A tragédiának egy szellemes elemezője Grimm Herman, nem fektet súlyt az alapjáúl szolgáló viszony természetlenségére; azt vitatja, hogy Mirra szenvedélyében elég általán egy meg nem engedett szerelmet látnunk s szükségtelen is más szempontból tekintenünk. A tévedés felől, mely e nézetben rejlik, igen könnyen felvilágosít a szomorújátéknak két nevezetes jelenete. Az egyikben Mirrát, kinek épen össze kellett volna kelnie Pereoval, mikor örjöngő láza kitör rajta, vigasztalja az anyja.

_Cecri:_ Mig élnem adatik, virasztom élted’. _Mirra:_ Virasztod? És te? Látnom mindörökké Előttem, két szememmel, tégedet? Borúljon az örök sötét reájok Inkább, vagy ássam én ki üregökből Saját kezemmel őket. _Cecri:_ Ég, mi ez? Mit nem kell hallanom? Iszony beszéded! Engem gyűlölsz tehát? _Mirra:_ Téged, te fő, Egyetlen és örök forrása minden Nyomoromnak.

A másik jelenet maga a vallomás, melyre Ciniro király leányát sürgeti. A szerencsétlen ott nyög előtte.

_Mirra:_ Anyám az áldott, a ki kebeledre Borúlva halhat egykoron! _Ciniro:_ Boldogtalan? Talán?…