Part 19

A természeti hatalmaknak ilyen ellenállhatatlanul romboló és megrémítő jelenségeit a költők gyakran szövik be motivumul cselekvényeikbe, nem mint a tragikai katasztrófa tényezőit, az egyetemes végső győzelmének fegyverét, hanem csak általában a tragikai hangulat és benyomás emelésére. Az emberi tehetséget meghaladó hatalmak jelentkezését éreztetik bennök, az emberi erők harczának mintegy sötét hátterét, mely mindent eltiporni képes s mindent magába olvasztani készűl. Jókai különösen feltünő kedvvel és gyakran sző be regényeibe ilyen indítékokat: nevezetes elemi csapásokat, emlékezetes természeti veszedelmeket. Igy dolgozta föl az 1763. komáromi földrengést _(Elátkozott család)_, az 1831. felvidéki halálos járványt _(Régi jó táblabirák)_, az 1838. budapesti nagy árvizet _(Kárpáthy Zoltán)_ s egy tiszai áradást _(Új földesúr)_, az 1863. országos inséget _(Szerelem bolondjai)_ s egyebeket. Az északi ballada is szereti az ilyen vészes mozzanatokat. Van egy német eszthetikus, Grube, ki Goethe balladáiról és Schiller románczairól írt könyvében, «a természet elemi erőinek közvetetlen nyilatkozását s hatásukat az emberi lélekre» a ballada szükségképeni tartalmául jelöli ki s épen ezekben találja egyik sajátos, a rokon költői fajoktól megkülönböztető vonását.

Ránk nézve azonban fontosabbak a tragikai költők. _Julius Caesar_ban a gyilkosságot megelőző éj a borzalmak egész sorával terhes. A földtömeg úgy reszket, mint a nád s gyilkos tűzzápor állja útját az embereknek: Casca és Calpurnia festik részleteit. A megreműlt oroszlán az utczán kölykezik s az éjmadár a köztéren víjjog és huhog; menekülők csoportja lángban ég; a sírok megnyilnak s felvetik holtaikat; a fellegek között tüzes vad férfiak harczolnak, hogy vér húll le a Capitoliumra. Vészhirdető jelek a föld szakának, melyre szállanak. A boldogtalan Lear király körül, ki a fenyéren bolyong, vad förgetegben tombol a természet. Kent mondja, hogy mióta férfi lett, ilyen tűzáradást, a mennydörgésnek ily szörnyű kitörését s ily iszonyú vihar dörömbölését nem hallotta. Míg V. László álmatlanúl küzködik lelkiismeretével, a sűrű, sötét éjben dühöng a déli szél s Budavár magas tornyán élesen csikorog az érczkakas; dörög a menny s a megszakadó felhő tüzet, patakot, zugó sebes özönt áraszt. Minde képekben, tüneményekben a természet nem egészen vak és oktalan erő gyanánt jelenik meg, hanem bizonyos erkölcsi, vagy legalább az erkölcsivel érintkező hatalom kifejezése gyanánt. _Julius Caesar_ban a természet félelmes rombolása valóban egy nagy ember kényszerű vesztét hirdeti, ki félelmessé lett az erkölcsi rendre.

Koldús ha vész, nem tűn fel üstökös. Ha fejdelemnek halni kell, Lánggal jelenti azt az ég maga.

_Lear_ben már egy lépéssel odább jutunk az erkölcsi felfogás felé. Az ősz király így beszél az elemek csatája közt:

A nagy istenek, kik ily réműletes Dörömbölést tesznek fejünk felett, Hadd leljék fel most ellenségöket. Reszkess, nyomorú, kit még utól nem ért A törvény keze eltitkolt bűnödért! Nyilatkozzál, elzárkozott bűn, S feltárva rejlő tartalmad, kiálts, Hogy irgalomra bird ez iszonyú Törvényszolgákat.

A dühöngő elemek tehát törvényszolgák, kik a rejtező vétket kutatják. Az erkölcsi felfogás még homályos: egy mindentudó igazságszolgáltatásnak keresnie kell a bűnösöket, az istenek nem ismerik ellenségeiket; de a természeti világ vonatkoztatása az erkölcsire, s e vonatkoztatásban az erkölcsi mag már szembetünő. Még inkább az _V. László_ban. A vihar itt az egyetemesnek háromszoros erejű és jelentőségű kifejezése. Egy az, a mire Greguss oly szépen utal: a külső képben mutatott belső. «A háborgó természet a király háborgó lelkének külső képe: az ő lelkében is a bősz elemek tusakodnak, üvölt a szél, csapkod a zápor, villámlik és mennydörög, csakhogy benne a rossz lelkiismeret mennydörgése szól, a czikázó villám az ő esküszegését világítja meg rémesen belső valóját a késő bánat zápora verdesi, azon csitíthatatlan félelem szélvésze járja át, hogy véres itéletének átka előbb-utóbb mégis eléri, s a zúgó elemek mintha egyre a megsértett nemzet boszúállását zúgnák fülébe.» Ez egy; de az elemek felzúdulása érezteti velünk bizonyos közvetetlenségben is az ég haragját a zsarnok ellen, ki ártatlan vért ontott. Maga is érzi, hogy a szolga biztatása: «csupán a menny dörög» ránézve nem vigasztalás, hanem szörnyű itélet. Az egyetemesnek ez a közvetetlen nyilatkozása nemcsak a gonosznak vesztét hirdeti, hanem támogatást is a jóknak: módot nyújt a fogoly Kanizsa és Rozgonyi menekűlésére. A természeti és erkölcsi mind közelebb jutnak egymáshoz, amannak tüneményeiben egyre világosabb kifejezésre jut emez. A Golgotha tragédiájának rémes sceneriája: a meghomályosodó nap, a templomnak ketté hasadó kárpitja, a földindulás, a megrepedező kősziklák és megnyilatkozó sírok, a kettőnek teljes egybeolvadását mutatják a keresztyén világnézletben.

A hol nem jut is az egyetemesben az erkölcsi felfogásnak ily tág tér, ily határozó befolyás: az emberi szellem ott sem nyugszik meg egészen magukban a puszta természeti tüneményekben, mint merő esetlegekben. Minden erkölcsi vonatkoztatás tulajdonképen magyarázatát keresi s okát igyekszik megtalálni a jelenségeknek. A romboló, vészes erők nyilatkozását eredményekül, hatásokul fogva fel, általánosítható magyarázatul előáll a sors, a végzet képzete. A fátum, mint az egyéni önállóság, szabadság, törekvés ellentéte s tagadása. A természeti törvény, mint az egyetemesnek uralkodó tartalma, mint az élet legfőbb kormányzója jelenik meg e felfogásban: általános romboló hatalom, az embernek örök ellensége. Az ősi görög felfogás szerint még az istenek is, kik voltakép e törvény képviselői, egyszersmind alárendeltjei is. Aeschylos _Prometheus_ában olvassuk:

_Prometheus:_ Furfang a Kényszer ellenébe gyönge. _Kar:_ S ki az, ki Kényszer útait kiszabja? _Prom._ Három Moira és a nem felejtő Erinnysek. _Kar:_ S gyengébb Zeus miként ők? _Prom._ A végzet ő reá se tesz kivételt.

Hogy mennyire tele volt képzeletök a végzettel, kitetszik abból, hogy mily sokképen nevezték el fogalmát. Adraszteia, moira, pótmosz, aisza, heimarmené, peprómené: mind őt jelentik.

Kikerűlhetetlenűl találkozik vele mindenki a halálban. Az egyetemes mulandóságnak e komor gondolatát tolmácsolja a _Vihar_ban Prospero, midőn a Ferdinand és Miranda előtt felidézett csodalátványok eltűnnek:

A mint e látszat lenge szövete: Az égverő tornyok, nagy paloták, Dús templomok, maga e földgolyó, S mi rajta van, mind semmivé oszol, És mint e hiú látmány, nyomtalan Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint Az álmok anyagja: kurta életünk Keretje álom.

Mindenre s mindenkire az elmúlás, a halál vár. A buddhista mithologia Marája a világ s a testi gyönyörök istene és egyszersmind a halál fejedelme: mert a ki élni és szeretni akar, a természetnek adós a halállal. Annak titkos erejéből vette életét, annak tartozik vele. Hiába a zúgolódás, a csalfaság, a küzdelem ellene: minden egyéni lét ára az elmúlás. A természeti kényszernek ez egyetemességében, épen az egyetemességből fakad a megnyugvásnak némi forrása. Abból a gondolatból, hogy «egy ember sem múlhatja a sírvermet, mind ahhoz járók vagyunk.» Schiller vigasztalódása elhúnyta előtt: a halál nem lehet rossz, mert hisz általános. A halálnak ez általánossága, az emberi sors közössége enyhíti félelmességét s magyarázza az emberi léleknek bizonyos végletes érzések közé vettetését vele szemben. Az egyiptomiak víg lakomáikon körülhordozzák rokonaik múmiáit. A müncheni nép egy középkori pestis iszonyú pusztításai között dalra gyújt, tánczra kerekedik és neveti a halált. Élvezni akarja az életből azt a keveset, a mi hátra van; de erre az élvezetre csak abból a gondolatból meríthet erőt, képességet, hogy: íme senkinek sem megy különben, együtt és egyenlő módon vesznek el mindannyian. A természeti kényszernek ez a személyválogatást nem ismerő pártatlansága, az élet igaztalanságaival szemben, vigasztaló is. A földi sors különbözéseit, a hatalom és nyomor, az élvezet és szűkölködés kiáltó ellentéteit a vég közössége, a benne érvényesűlő föltétlen egyenlőség által, mintegy kiengeszteli. Erdélyi János _Csontvazá_nak szavai:

Gőgben fejed ki hordod magasan, Vagy szolga lelked csúszik aljasan, Emlékezzél meg, eltávozva, rám: A legjobb leczkét néked én adám, –

nemcsak megfélemlítő leczkét, hanem vigasztaló eszmét is rejtenek magukban. Megpendítik a haláltánczok alapgondolatát, melyek a legtöbb műtörténetíró szerint hasonló tárgyú drámai előadásokból, párbeszédekből vették motivumaikat. Az egyházi, különösen a dominikánus művészet, a legiszonyúbb alakban tüntette föl a halált, mint az utolsó itélet ama borzalmainak ajtónállóját, melyeket Orcagna és iskolája a fantaziának oly rémes gazdagságával ábrázolt. E felfogás ellen, megragadva a halál pártatlanságában rejlő vigasztaló mozzanatot, visszahatott a néphumor s belőle fakadtak a háromszáz éven át divatozott haláltáncz-cziklusok. Közülök csak a leghíresebbet, Holbeinét, említsük. Az átalakulásban forrongó középkori társadalom visszásságai, elnyomásai, igaztalanságai a művész lelke előtt egy félszáz képre terjedő sorozatban tűnnek föl. Mindegyiknek közös megoldása a halál. Az erőszakos, leleményes, ravasz és tréfás halál mindenütt az úr: a páthosz, humor, irónia bennök egyiránt az élet semmisségét példázza. Pápa és barát, császár és koldús, lovag és rabló, boldog menyasszony és bukott kártyás, földmíves és hajós mind egy végre jut; a csont-ember ugyanabba a verembe taszítja, vezeti, csalja őket. Csak a szegény Lázárt, ki esdekelve hívja, ezt a mindenkitől elhagyottat, kerűli ő is. De a halál igazában irgalmasabb, mint a művészi szeszély e képén.

Pártatlanságában még ott is, a hol szembetünőleg igaztalan, van valami vigasztaló. Ott, a hol az erő teljességében, az ifjuság hevében s a szépség fényében ragyogó életet dönt romba. Azt a gondolatot, mely a természeti kényszernek ily durva erőszakosságaival szemben is megnyugvást, sőt fölemelkedést keres, soha senki sem fejezte ki szebben, mint Goethe, Schiller kora halála fölött ejtette ő e görög szellemű szózatot: «Boldognak mondhatjuk őt, hogy az emberi lét magasáról szállott a dicsőűltek közé. Az aggkor bajait, a lelki erők fogyatkozását nem érezte. Férfi gyanánt élt és teljes férfi erejében költözött el. Az az előny jutott osztályrészeül, hogy az utókor emlékezetében örökké deréknek és erőteljesnek tűnjék fel. Mert az ember abban az alakban bolyg az árnyak között, melyben a földet elhagyta s így marad meg nekünk Achilles örökké küzdő ifjúnak. Hogy Schiller korán halt meg, annak mi is hasznát látjuk. Sírjából erősíteni fog erejének sugalma s eleven ösztönt ébreszt bennünk, hogy a mit ő kezdett, mindig tovább és tovább folytassuk. Igy él ő majd abban, a mit akart és tett, népének és az emberiségnek.» Ezek Goethe szavai. Őt hallva, fölmerűl lelkünkben a mi költőnk képe. Petőfié, a mint az ifjúság, boldogság és dicsőség sugaraitól övezve, kezében lanttal és karddal, eltűnt szemeink elől, hogy örökké így, ebben a fenséges alakban, maradjon szemeink előtt.

Magában a halálban, mint ilyen általános, nagyot és kicsinyt egyaránt sújtó nyilatkozásában a természeti törvénynek, még nem találhatjuk meg az igazi tragikai mozzanatot, mint a hogy Zeising állítja. Azzá csak ott emelkedik, a hol legyőzhetetlen ereje valami kiválósággal, a szépség, hatalom, ifjúság, szerencse erejével mérkőzik s ezt tiporja el. Az élet öröme, a törekvések sikere, a hatalom birtoka minél inkább elfeledtetik az egyénnel létének föltételességét, azt, hogy egy megmásíthatatlan természeti törvény uralkodása alatt áll: annál közelebb jut sorsa teljességéhez, annál hirtelenebb veszély fenyegeti s annál megrendítőbb lesz bukása. A sorsnak e mennykőcsapásai, melyek váratlanúl sújtják azt, a mi kimagaslik, mint a villám a tornyok csúcsait, hegyek ormait s fák sudarát: tragikai megrendűlést idéznek elő. Ez az, a mit Vischer a _világtörvény_, az universum tragikumának nevez, universum alatt értvén «a tragikai összfoglalatot, complexust, mivel itt a természeti alap lép előtérbe, mig az erkölcsi szükségességnek föléje emelkedő világa, még csak fejletlenül jelentkezik csirájában, úgy hogy inkább természeti viszonynyal mint ethikaival van dolgunk.» Az egyéni kiválóság oly természetű, hogy nem sért erkölcsi eszmét, nem bontja vétségbeli ütközéssel az egyetemes öszhangját: egyszerűen a természeti kényszer nehezedik rá s érvényesűl rajta. A magasban, hová ifjú erő, szépség hiv, boldogság emel, veszélyes viharok járnak: az, a ki oda jut fel, könnyen találkozhatik velök. Az esetleg, az ellenséges balvégzet rohanja meg, mint Adonist a vadkan, mely Michelangelonak bargelloi szobrában is ott vicsorítja agyarait a haldokló ifjú mellett. A kedves Linost kutyák szaggatják szét, Bormost a vízár ragadja el. Az esetlegnek, a véletlennek az ide tartozó jelenségeknél rendesen nagy szerepe van. Nem történvén valóságos támadás az egyetemes ellen, nem érvén ezt sérelem egy bizonyos határozott ponton, a honnan visszahatása kiindúl: természetesen hiányzani fog ebből a tiszta, szemmel látható okozatosság.

Vörösmarty Szép Ilonkája, a naiv, érzelmes bájnak örökszép képe, a tragikum e formájának adja példáját, mint a székely balladákban Kádár Kata s Fogarasi István huga is. Ilonka ártatlan voltától ép oly távol van a vétség, mint a menekvés lehetősége. Hiába keresünk benne csak annyi tévedést is, a mennyit Melindában találtunk: neki módja sem lenne védeni magát. Erősebb kihívást még kevésbbé fogunk találni. Nem csábít, sőt nem is csábíttatik: a Vértes vadonában véletlen esik találkozása az ismeretlen királylyal s szíve önkénytelenűl gyúl szerelemre a deli vadász iránt. Nyugalma, boldogsága, élete úgy száll el, mint megrezzent kezéről, első találkozásukkor, a pillangó. Hallgatag érzésében, szerény és homályos vágyódásában, néma merengésében mi vétséget sem követ el: a világtörvény teljesedik rajta. Abból a természeti kényszerből, mely elhervasztja a liliomokat, folyik az ő liliomhullása is. A báj eltűnésének e képe mellé sorakozik a boldogság, fény és hatalom mulandóságának az a példája, melyet Kemény Zsigmond alkotott Csiaffer basában, a _Két boldog_ egyikében. Hatalom és boldogság övezik budai palotájában: urának kegye, kincsek sokasága, szivek szeretete s lelkének nyugodalma. Mindez megérdemelt: Csiaffer istenfélő, vitéz, igazságos és szerető szívű. Minden ok, minden kihívás nélkül érkezik meg hozzá egyszerre a szultán halálos itélete, s a «boldog», Allah akaratában, a világtörvény érvényesűlésében való fenséges megnyugvással siet veszte elé.

A világtörvény tragikuma az, a mit a görögök az istenek irígységére, a fthónoszra, vezettek vissza. Az élet szépségéből fakadó világnézletök derűjébe sötét árnyat vetettek a természeti kényszernek bús és megrázó jelenetei. Kétszeres fájdalommal látták, mint húll el a jó, a szép, az erős a hitványak mellől. Ezt a keservet erőteljesen fejezi ki Philoktetesnek egy kifakadása. A trójai hősök sorsa felől kérdezősködik Neoptolemostól s megérti, hogy Achilles, Ajas, Antilochos és Patroklus már mind meghaltak. A legnagyobbat magának Phoibosnak nyila terítette le; a többiek is az isteni végzésnek lettek áldozatai. De Diomedes és Odysseus, kik a nyomorúltat a puszta szigetre kitették, még élnek, s él a veszekedő Thersites is. Erre a hírre fakad ki a beteg hős:

Úgy is kell. Hisz még nem veszett el semmi rossz Jól gondoskodnak erről a nagy istenek, Kik gyakran visszahozzák Hades karjai Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz, És mindig sírba döntik azt, ki jó s igaz. Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott Az istenekben is gonoszságot lelek?

Az isteneknek e gonoszsága abban az irígy félelemben áll, hogy valamelyik halandó kiválóságában hozzájok emelkednék. A mint Homér magyarázza: az emberek háborítatlan boldogságukban elfelednének föltekinteni az istenekhez, s ők tisztelet és áldozatok hijával maradnának.

E felfogás az istenek irígységéről az emberi kiválóságra, a görög szellem különböző nyilatkozataiból egyenlő erővel sugárzik ki. Megleljük az életbölcseségnek leggyakrabban hangoztatott tételében, mely mindenek fölött mérsékletre, tartózkodásra, óvatosságra int; a költők tragikai eszméiben, melyek a természeti kényszer hatalmát példázzák; sőt a történetírók képzetében is a világesemények uralkodó törvényéről. Herodot több helyen is kifejti bővebben: Solon intésében, melyet a boldogságával dicsekvő Krőzushoz intéz, Artabanus beszédében, melylyel Xerxest a scithák és görögök ellen indítandó háborútól visszatartani kivánja s Amasis tanácsában, melylyel a túlboldog Polykratest arra inti, hogy a leskelődő balsors kiengesztelésére dobja el magától legdrágábbnak tartott kincsét. Geréb József gondosan állította össze egy értekezésben Herodotnak ide vonatkozó nyilatkozatait. El van ezekben mondva, minő irígy és ingatag az istenség. Sokakkal megízlelteti a szerencsét s aztán romlásba taszítja őket. A kiválókat villámával sújtja s nem engedi fenyleni, míg a kicsinyek nem ingerlik maguk ellen. Mindig a legnagyobb épületekre s a legmagasabb fákra röpíti gyújtó nyilát, mert meg szokta csonkítani mindazt, a mi felmagaslik. Hányszor győz le valamely kis sereg egy nagyobbat, ha az isten irígységből rémületet vagy mennykövet küld rá; nem tűri a földön senki másnak fenhéjázását mint a magáét. Azért a tulságos szerencse mindig veszedelmes, mert magára vonja az istenség haragját. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál mélyebb bukás várja s annál bizonyosabban. Az az igazán boldog, kinek életében a sors szerény kedvezéseit enyhe csapásai váltogatják. Boldog az is, kit a nagy öröm után azonnal sújt halála, mert meg lesz kimélve legalább a visszaeséstől; ezért nevezi Solon oly boldogoknak Kleobist és Bitont, mivel akkor haltak meg, mikor mindenki dicsérte és csodálta őket. A népek és hősök, országok és királyok nagyságát is, mely a természet törvényei szerint növekedett, a romlásnak hasonlóan természeti s kikerűlhetetlen törvénye fenyegeti. Ebből a felfogásból, melyet Hegel, vallásfilozófiájában, _egyensúlyozás_nak nevez, bár a természeti kényszer érzete benne az uralkodó tényező, kiérzik némileg az erkölcsinek az a fejletlen csirája, melyet Vischer említ.

A nagy szerencsétől az elbizakodásig, a fenhéjázásig csak egy lépés van; egy röpke gondolat már sértővé teheti azt, a mi még csak fenyegető. A hübrisz alapja, föltételei megvannak benne, az isteni irígység annak veszi elejét. A Herodot által elbeszélt két, ide vágó monda hősei: a boldog Krőzus és a szerencsés Polykrates, még nem tették meg ezt a lépést s a tárgyaltuk körön egészen belül maradnak. Erejök nem csapott hübriszbe, s a csapások, melyek amazt kedves fiának halálával, ezt meg a jóniai haddal sújtani kezdik, nem az erkölcsi, hanem a természeti törvény érvényesűlései. Ez azonban amazt is védelmezi, midőn oly támadásoknak veszi elejét, melyek a lesújtott kiválóság részéről könnyen és mihamarabb az erkölcsi ellen intéztetnének. Ekként érvényesűl az egyetemes fogalma már magában a természeti törvényben, ennek legszélső egyoldalúságában is. Említettük már, hogy eszméje a művészetben is nyilatkozik. A szerencsének gyors változásai, a hirtelen csapások és megfélemlítő fordulatok jeleneteivel sűrűn találkozunk a görög tragikus költőknél. Sokszor felismerhetjük bennök az egyoldalú, eredeti természeti nézlet nyomát, mely azonban hovatovább mindinkább enged az erkölcsi felfogásnak.

Van-e ennek az eredeti antik felfogásnak valami nyoma a mi antikizáló költészetünkben? Tudjuk, hogy az az egész harcz, mely költőinket a múlt századi újjászületés után különböző zászlók alá gyűjtötte s egymással szembe állította, inkább a formára, nyelvre, verselésre, mint a lényegre vonatkozott. Klassziczistáink is inkább az antik formáknak mint az antik szellemnek hódoltak, s inkább a római mint a görög költők tanítványai. Különösen az ó-klasszikai iskola megalapítói, Baróti Szabó, Rajnis és Révai. Nagyobb utódaiknál, Virágnál és Berzsenyinél, már inkább érezzük a klasszikai szellem ihletét. Mindegyiköknél találunk, bár csak elvétve, hangokra, fordulatokra, kifejezésekre, melyek a görög felfogás viszhangjainak tetszenek a természeti törvény kérlelhetetlen uralkodásáról. A lelkesítő ódák mellett, melyek a fel-fellobbanó nemzeti tüzet élesztik, az újra meg újra beköszöntő sötétségben, a csalódás és csüggedés óráiban amaz örök erős törvénynyel magyarázzák a hanyatlás képét s készítik elő a szellemeket a fenyegető végső csapásra. Míg ennek gondolata rettegteti őket, a virágzást követő hervadásnak, az emelkedést felváltó sülyedésnek, a fényt elnyelő homálynak általános, természeti szükségszerűségében keresnek némi elegiai megnyugvást. Virág, megáldván a _hajót_, melyben hazáját példázza, hogy a tenger háborgása között viseljenek rá gondot az egek, így folytatja:

Mégis rettegek én. Nincsen az ég alatt Állandó dolog: a nap hamar elborúl: Jön egy fergeteg, a mely Ránk bút mennydörög és halált.

A _Vigasztaló_ban még élesebb kifejezésre jut e komor gondolat. A költemény abból a hangulatból fakad, mely oly kiváló szerepet játszik az egész antik költészetben: megnyugvást keresve a változhatatlanban, a fenyegető és igaztalan esetlegben, önként tör ki belőle a keserű szemrehányás a végzet ellen. A pokol bú-gond vele evez a hajóssal s követi a lovagdandárt, sebesebben mint a szarvas s a felhőt rohanva üző fergeteg. Mi marad számunkra, a vak megnyugvásnál egyéb, e világon, mikor látjuk

Hires Achilles mi hamartan elhalt! A vajudt Tithon mi soká nyavalygott!

Nem ez a feljajdulás volt-e az, melyben Philoktetes tört ki, mikor Neoptolemostól meghallotta, hogy Achilles elesett, de Thersites még él. Berzsenyi hatalmas ódája, a _Magyarokhoz_, ugyane felfogásnak viseli bélyegét. Lelkesedését és haragját, az elkorcsosúlt s vesztébe rohanó nemzedék ellen, az erkölcsi eszméből meríti. A tiszta erkölcs, mely minden ország támasza, talpköve, megveszvén, érdemlett romlásba ragadja a magához hűtelenné lett nemzetet. De a nyitott sír előtt, melyet a költő képzelete fest, elhallgat a vád; fenséges felháborodását mintegy elcsitítja fájdalma a közelgő pusztuláson. Lelke elfordúl a haragra zaklató októl: a kibékítő megnyugvást keresi. Egy csodaszép fordulattal a világtörvényre hivatkozik:

De jaj, csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk. Tündér szerencsénk kénye hány vet, Játszva emel s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érczkeze Mindent: ledült már a nemes Ilion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.

E fenséges föllendűléssel a magyar költő föléje emelkedik példányának, Horatius _Ad romanos_ czímű ódájának, melynek hatása alatt írta versét. Ebben is a múlt ereje van szembeállítva a sűlyedt jelennel; de a római lantos megtalálja a kiengesztelést a nagy istenek szent romjainak s koromtól undok szobrainak kijavításában. Berzsenyi hatalmas ódájával rokon egy másik költeményének, a _Temető_nek alapgondolata. A porszemek, melyek egykor éltek, örűltek és szerettek, hatalmasabb képzetekre izgatják a költő lelkét. Az elszórt kődarabokról Persepolis és Palmyra képe int felé; Theba kevély tornyait s a márvány Babylon falát látja leomlani. Az egyetemes elmúlás világtörvényének fogalmához emelkedik:

Látom hangyabolyi míveidet, világ! Mint szórja s temeti a nagy Örök keze.