Part 11

Még iszonyodik a gyilkosságtól. Nincs semmi sarkantyúja a szándokot segítni, mint a nagyravágy. De nagyravágyása már mértéktelen: dicsőséggel, nagysággal, elismeréssel, kitüntetésekkel nem éri be. Glamis és Cawdor thánja már; de ő nem elégszik meg azzal, a mije van; képzelete nem szabadúlhat attól, a mije még nincs. A koronát akarja minden áron; de ennek csak egy ára van: a bűn, melynek meg az egész Macbeth az ára. A bűn ellen feltámad jobb része, mely innen kezdve végig harczolva, küzdve ad föl lelkében minden talpalatnyi tért. Mily iszonyú átalakulás megy véghez benne; az önző akarat fejlődésének mily szakadatlan s megrendítő fokozatait tüntetik föl nyilatkozatai! Szívét eleinte higgadtnak mondja s a Lady is azt panaszolja rá: több benne a szeretet édes teje, mintsem hogy czéljához a rövid utat választaná. Maga, egy jobb pillanatában, a királygyilkosság előtt így tör ki:

A sors Ha akar királynak, jó, tegyen királylyá; De úgy, hogy én ne is mozdúljak érte.

De meg kell mozdúlnia; fölzaklatott szenvedélye áttör a mértéken. Duncan elesik s Macbeth, a lélekmardosás kínja között, félig kétségbeesve, félig biztatva magát, az öncsalás tételére jut:

A kezdett bűn istápja újra bűn.

Mintegy kényszerítve, nem tehetve máskép, halad tovább a vétek útján. Dicsőségének egyetlen részese Banquo; s háza jövőjének, a boszorkányok jóslata szerint, veszedelme az ő nemzetsége. A hős királyi valója félelmet szűl; alatta a bitorló lelke legörnyed. Utjában állanak fiával együtt; el kell őket láb alól tennie. De Fleance megmenekűl, s Banquo szelleme megjelenik az új király lakomáján. Macbeth iszonyú felindulásba, önkívületbe jő, melynek lecsillapodtával mondja:

Ez öncsalódás, a mi megcsufolt, Csak a szokatlan újoncz félsze volt: Gyöngék vagyunk a tettre még.

A tett tehát nem tűnik már fel előtte a kénytelenség, a valóján elkövetett erőszak színében. Már szeretné, ha elégséges, soha meg nem rettenő ereje volna hozzá. A boszorkányoknak új, kétértelmű jóslata után a megindúló erdőről s a nem anyaszülte ellenségről, a jövő látványának izgalmában, mikor hírét veszi Macduff szökésének, bőszűlten kiált föl:

Ezután Szivem zsengéje mindenkor legyen Kezemnek is zsengéje! Rajta mindjárt, Tett koronázza első szándokom.

Ezután – tehát végkép elveti magától a meggondolást. A tettből, mely első szándokát koronázza, Macduff ártatlan családjának lemészároltatásából, már teljesen hiányzik a szubjektiv kényszer, még a bűnös czéltudatosság is. Csak a megvakúlt szenvedély, a vért szomjazó boszú műve az. Im, Macbeth erkölcsi érzésének teljes kihaltáig, hol nincs már rá hatása a Lady halálának sem, s egyáltalában semmi értéke az emberéletnek, a szenvedély minő fokozódása!

E rövid vázlat elég czáfolat Bodenstedt felfogására, ki Macbethben, elejétől fogva, csak a kész, megrögzött, képmutató gonosztevőt látja. A bűn természete ellen van; de megöli a királyt, mert a nagyravágyás természetében van. E természet szemeink előtt alakúl át. Már királylyá lett; de lenni semmi még, bizton lenni! Sorra kiirtja ellenségeit. Meg akarja gyilkolni még azt a jövőt is, mely valaha háza ellen támadhat; mert koronája meddő, királyi pálczája csak száraz ág, ha fia nem örökölheti. Az, hogy igazán van-e fia, a mit Rümelin hánytorgat, mellékes kérdés. Neki a hatalom teljessége kell, mely magában foglalja a jövőről való rendelkezést, mintegy az élet határán túl terjedő hatalmat; e nélkül csonkának érzi. Nagyravágyó, a jelenen és jövőn féktelenkedő akaratát lázas képzelete izgatja; létereje valóban a képzeletbe fúl. Macbeth csak félig él a való világban, félig a képzeletben, mely boszorkányokkal, holtak árnyaival, véres fejekkel s a jövendő látványaival van tele. Tragédiájában a való s az álomvilág csodás módon hatnak össze, hogy őt mindig mélyebbre és mélyebbre sülyeszszék. Schlegel jegyzi meg, hogy miután lemondott a másvilágról s lelke örök javát a gonosz kezébe adta: csak annál aggodalmasabban ragaszkodik a földi élethez; minél nyomorúltabb, annál irgalmatlanabb. Végre, Malcolm kifejezésével, egészen hentessé lesz. De mig egyfelől megborzaszt és elrémít, nem ragad-e másfelől bámulatra fenséges adományaival; gyarlóságát nem épen ezeknek mértéktelenségében ismerjük-e föl?

A fejtegetést, melylyel más helyen Romeo és Julia szerelmének természetéről részletesebben emlékeztünk meg, egészen ide alkalmazhatjuk. E mindent magában foglaló érzés alkotja a veronai szerelmesek kiválóságát, s mértéktelenségében fekszik gyarlósága. Nem tud számolni sem a családi kötelességgel, sem a közviszonyokkal, sem az élet komolyabb feladataival; mindezekre nem is gondol. Ellenállhatatlanul, minden okosság ellenére, tör mindig a legközelebbi czélra, s e czélban, minden emberi lehetségen túl, teljes kielégűlést kíván. Igy kell egyszerre saját lángjokban fölemésztődniök s az eléjök tornyosodó akadályokon összetöretniök. Így Othello is, ki nem okos, de hő szerelmű; nem könnyen gyanús, de ingerelve féltésben dühöng. Féltékenysége nem más, mint szenvedélyes szerelmének mértéktelensége; ebben csodáljuk és szánjuk őt. Hősi szívét egyszerre keményíti és töri meg, midőn Dezdemónát megfojtva, mint a tudatlan indus, botorul eldobja a gyöngyöt, mi többet ér, mint népe birodalma. Lear király meg, ki egész hosszú életét a hatalom tömjénfüstjében töltötte, azt hiszi, hogy hatalma van a szív gyöngéd felindulásait is mintegy kicsikarni, köteles adó gyanánt, s mint Zeising megjegyzi, uralkodni akkor is, mikor a külső erőt kiadta kezéből és a szeretetet ellökte magától. A szenvedély mértéktelensége mindnyájoknál átmegy a fájdalom, a szenvedés mértéktelenségébe.

Tudjuk, hogy e mértéktelenség nemcsak az önző indulatokat juttathatja tragikus lejtőre, hanem az önzetlen érzéseket és nemes törekvéseket is. Elbizottságra ragadja, erőszakosságra csábítja őket s megzavarja felfogásukat a kötelességek értéke, egymáshoz való viszonya és öszhangja felől. Vonzalom, áldozatkészség, meggyőződés szenvedélyekké lesznek, melyek kizáró uralmat nyervén az egyén felett, öszeütközésbe keverik az egyetemessel, mely nem csak egyetlen kötelesség teljesítését kívánja tőle, bármily szent legyen az, és semmi esetre sem követeli minden áron. Kemény Zsigmond Gyulai Pálja egyike a legnemesebb lelkeknek. Tele van eszményi ábránddal s magasztos tépelődéssel. Természet, tudomány, költészet vonzzák s szeretne végkép közéjök menekülni falusi magányába, Abafájára, megszabadúlva a gyulafehérvári udvarból, hol Báthori Zsigmond kegyencze és tanácsosa. De mielőtt mehetne, egy nagy kötelesség teljesítése vár rá. A fejedelem atyja, Báthori Kristóf, hajdan becsületét mentette meg, s Gyulai akkor erős fogadást tett, hogy rendületlen híve lesz neki és házának. Igéretét ismételte a haldokló Báthori István lengyel király előtt, kinek meg a Békesi-forradalom után életét köszönte. Az ifjú fejedelmet, kinek így tettel, tanácscsal, szenvedések között is, gyámolítását fogadta, nagy veszély fenyegeti. Báthori Boldizsár folyton bizonytalanná teszi Zsigmond trónját. A nagyok s a nép rokonszenve a népszerű dalia mellett vannak; de Gyulai mindennek daczára el van határozva, hogy megmenti urát. A villongás által fölingerelt kormánytanács kimondja Boldizsár halálát, ha bármely törvénytelenségre vetemednék. Gyulainak minden törekvése most már: rábizonyítani az árulást, melylyel megbuktathatja. A fejedelemnek egy elbizott olasz komédiását, ki a félelmes fogarasi grófot egy előadás alkalmával harsogó zenekarral fogadta s tüntetett mellette, börtönre vetteti. A véletlen, katonai mozgalmak, cselszövések azt sejtetik, hogy az elzárt Senno igen szoros összeköttetésben van Boldizsárral, ki érette talán törvénytelen föllépésre, erőszakoskodásra is kész s ezzel bemegy a kelepczébe. Hogy ide ragadhassa, Gyulai nagy lelki harcz után meggyilkoltatja Sennot. Ezzel azonban nemcsak czélt nem ért, hanem inkább saját sírját ásta meg. Az olasz felesége, ki neki ifjukorától titkos eszményképe volt, a léha fejedelem kegyébe jutván, boszút állt férjeért. Gyulainak füstbe mentek álmai: a féltett Zsigmond vesztébe rohant s ő maga, bűnterhelte lelkével, sohasem látta meg Abafáját. Ép az, a kit szeretett, eszközölte ki bukását és halálát attól, a kinek feláldozta nyugalmát és életét. Hála, hűség, önfeláldozás vezették: a legszentebb elhatározás. Szívének egy nemes hajlama volt az, mely, mértéktelenségében, gyarlóságát képezte. Épen nemességénél fogva, midőn túlzásában a bűnt is kötelességének ismerte, összezavarta lelkében a jó és rossz fogalmait. Kétkedővé tette felőlök s kétkedővé az emberi szabadságban. Belső harczát, s a tragikum e fajának egész természetét, megragadó erővel festi naplója, melyből a következő sorokat idézzük; «Mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet és én hálát fogadék, nem csengő igéretekkel, de néma, szilárd eltökélésben: képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak _hála_, s hogy ez egyedül megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet talapjairól zsarnokkénynyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet irányát, az akarat végczéljait.»

Az emberi szenvedélyeknek ez a mértéktelensége az, a mit az _Ember tragédiájá_nak álomképei is feltüntetnek. A Farao hírszomja a gúla-építő ezerek boldogságának, szabadságának, életének árán keres kielégűlést; az athéni demagóg féltékeny szabadságszeretete nagy embereiben nem képes azt látni, a mi tiszteletreméltó, csak azt, a mi veszedelmes; a bizánczi pátriárka vallásos vérszomja ép oly őrűltségnek látszik, mint az agg eretnek rajongó lelkesedése egy holt betű miatt. Igy fajúl a dicsőség vágya mértéktelenségében elnyomássá, a szabadság szeretete irígy féltékenységgé az egyéni kiválóság iránt, a hit őrűlt rajongássá, az egyenlőség öröme féktelen vérszomjjá, a tudomány zsarnokává az érzésnek, az egyéni erők szabad kifejtése alacsony érdekek hajhászásává. Mig Éva megnyugszik gyöngeségében, megelégszik mosolya birtokában, mely e földre gyönyört hoz, ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra: Ádám törekvéseit sohasem fékezi mérséklet s ennélfogva sohasem követheti megnyugvás. Kitűzött egyes czéljainak varázsa mindig a küzdelem varázsával párosúl s utoljára egészen ebbe olvadni látszik. Ez természetes is, mert Luczifer sohasem mutatja őt a czélnál, hanem mindig túl rajta. A becses eredmény a lelkes küzdő kezéből, ki megharczolt érte, már a tömegébe ment át, mely könnyen jutott hozzá és visszaél vele. Így történik, hogy Ádám annyi csalódás után, az űrben folytatott párbeszéd alkalmával, már nem is a czélban való megnyugvást keresi, a melyet lehetetlennek tart, hanem csak a feléje való törekvés gyönyörét.

Oh Luczifer, vezess földemre vissza: Ha oly sokat csatáztam hasztalan, Csatázzam újra és boldog leszek.

Ördögi kisérője, az ember örök ördöge, megint az elérhetetlenre, a czélra, irányozza figyelmét. Ádám így felel:

A czél: megszünte a dicső csatának, A czél: halál, az élet: küzdelem, S az ember czélja: e küzdés maga.

A küzdés, mely épen annálfogva örök, mivel hajtó szenvedélye mértéktelen, az elértben és kivívottban, az elérhetőben és kivívhatóban soha meg nem nyugvó. Farao, az athéni demagógok, a bizánczi barátok és eretnekek, az álmodozó Kepler, a párizsi csőcselék, a londoni kufárhad, a falanszter tudósa: mindnyájan azonegy igazság hirdetői. Mindenütt ugyanaz: az örök ember és örök tragédiája.

XVII. A szenvedély egyoldalúsága.

A fejletlenségen és mértéktelenségen kívül mutatkozhatik még a kiválóság gyarlónak az egyoldalúság formájában is. Az emberi léleknek egyik vagy másik érzése, vágya, törekvése külön, magára kifejlettnek s külön, magában érvényesűlni kivánónak látszik. Míg a szemlélőnek nem nyújtja a belső harmonia képét, magára nézve végzetes összeütközés s romlás forrásává lesz. Azzá még akkor is, ha magában nem mutatkozik mértéktelennek. Avagy első sorban, a külső viszonyok és belső jellemvonások aprólékosabb vizsgálata nélkül, mértéktelennek tetszik-e előttünk Antigone kegyelete, mely mindössze is egy meggyalázott testvér tetemét átadja a föld nyugalmának, eltemeti? Midőn azonban ezt országos tilalom ellenére teszi, az egyetemesnek fölfogásában egyoldalúságot, kötelességére nézve félszegséget s ebben gyarlóságot tanúsít. A sérelem, melyet az egyén a köz érdekén, az egyetemesen elkövet, nemcsak nála, hanem sok más alaknál is, kiket tüzesebb szenvedély hajt, ennek nem annyira túlságából, mint inkább egyoldalúságából látszik származni. Majdnem kivétel nélkül az önzetlen akarat, a nemes érzések képviselői tartoznak ide. Az egyén abbeli szilárd meggyőződésében, hogy valamely jogos eszmét képvisel, nem tiszteli a jogos eszméket összességökben, egyetemességökben. Egyetlennek szenteli magát s ennek egyoldalúlag fölfogott érdekében szembeszáll az általánossal. Legfensőbbnek tartván a maga eszméjét, föláldozza neki a másét, mígnem a megtámadott egyetemes őt magát kivánja áldozatúl. Életet, világot, kötelességet csak bizonyos oldalról tekint s törekvése szükségkép ellentétes lesz a harmóniával. Mikép történik bukása? Vagy úgy, hogy szenvedélyét, mely még magában nem mértéktelen, a helyzet kényszere nem engedi kivetkezni egyoldalúságából s akár egyik, akár másik oldalon az egyetemesnek megsértésére kényszerítvén, kikerűlhetetlen örvénybe vezeti. Szenvedélyének egyoldalúságából nincs más menekvése, mint az ellenkező egyoldalúság; ez pedig nem menekvés. Vagy pedig úgy, hogy az egyoldalú törekvés, a maga külön jogának érzetében, akadályok által ingerelve, makacsságba, daczba, mértéktelenségbe megy át s összezúzódik. A két eset nem különűl el mindig tisztán egymástól: a kényszerű helyzet gyakran makacsságot ébreszt s a dacz legtöbbnyire egyoldalú.

Hegel mindazon remekek között, melyeket az egész ó és új világ teremtett, _Antigoné_t mondja a legkitünőbb és legmegnyugtatóbb műnek. Nemcsak általában a tragédiára vonatkozó nézeteit fejti ki Sophokles remekéből, hanem egyenesen ennek alapján fogalmazta a páthoszt, melyre vonatkozó nézeteiről egy korábbi szakaszban már megemlékeztünk. Az ő páthosza a cselekvésre törő, általános erkölcsi hatalom, a kedélynek magában jogos ereje, az észszerűségnek és szabad akaratnak jelentős tartalma. Megkülönböztetni kivánja a szenvedélytől, az alacsonynak és sekélyesnek jegyei miatt, melyek fogalmába sorakoznak; a tragikai páthoszból szerinte az önző, a kárhozatos maradjon kizártan. Szorosabban szemügyre véve megjegyzéseit, úgy találjuk, hogy ezek, tiltakozása daczára is, csak a szenvedélyhez, az érzéki hatalommal nyilatkozó eszméhez, vezetnek bennünket. Az érvényesűlő észszerűség és szabad akarat, a cselekvésre hajtott kedély ép oly könnyen veszti el nyugalmát, mint egyensúlyát. Eszméjében élve, ez által teljesen áthatva, minden áron valósítására törekedve, az egyén önzővé és kárhozatra méltóvá lehet a nélkül, hogy fenségi színéből kivetkeznék. Hiszen épen Hegel bocsátotta világgá a híres szólamot: «nagy emberek tisztessége: vétkeseknek lenniök,» s a másikat: «a hősnek nem mondhatnánk megalázóbbat, mint hogy vétlenűl cselekedett.» E mondatokkal ő maga úgy utal a vétségre, tehát a kárhozatosra, mint a tragikai páthosz momentumára. Ime, csak a fenségi színben mutatkozó szenvedély az, melyet Hegelnek a páthoszra, s később a tragédiára vonatkozó fejtegetései alapján is a tragikum forrásaúl nézhetünk. Mert ha páthoszát nagyon betűszerinti értelemben veszszük, úgy a tragikum köre igen szükre szorúl. Háttérben maradna benne a szubjektiv mozzanat, a közönségesen úgynevezett emberi szenvedély tévedése, mely öntudatos ellentétbe helyezkedik saját léte alapjával, az egyetemessel, s elszakadva tőle és szembeszállva vele, romlásba rohan. Akár épen Antigonéval is bizonyíthatunk. Csak a fölületesebb gondolkodás juthat arra az eredményre, hogy Antigone tisztán és egyedűl helyzetének áldozata. Általában bármily kényszerhelyzetbe jusson az egyén, romlása, mely csupán e helyzetből s nem egyszersmind lényének valamely gyarlóságbeli mozzanatából foly, nem lehet tragikai hatású. A kényszerhelyzetben fejlődő küzdelem benyomása csak két esetben lesz valósággal tragikai: vagy ha már e helyzetet magát az egyén szenvedélye teremtette; vagy pedig ha lelki szervezetének oly gyarlóságát hozza nyilvánosságra, mely, teljes szabadságának birtokában is, előbb-utóbb végzetes lenne rá nézve. Jusson eszünkbe, a miket fentebb a szabad akaratról mondottunk. Antigone helyzete elég kegyetlen, elég kényszerítő: bukása szinte kikerűlhetetlennek látszik. Ne fektessünk súlyt rá, hogy ezt a helyzetet is a pártharczok közt vérző, felfordúlt Thébában önmaga kereste, nem maradván meg, atyjának halála után, a vendégszerető Athén békés falai közt. Ez előzményeket figyelmen kívül hagyva, magának a tragédiának Antigonéjában is ép úgy megvan a gyarlóság, mint Oedipusban, kire Aristoteles szeret hivatkozni a tragikai tévedésnek, a hamartiának, fejtegetésénél. Helyzetének tragikai föladata nem az, hogy őt egyszerűen eltiporja, hanem hogy önmaga által semmisíttesse meg. A tragikai momentum lelkében fekszik; a helyzet, a körűlmények csak kicsiráztatják, egyoldalúságát képtelenségbe hajtják s örvénybe vezetik.

Lássuk közelebbről, miként. Kreon király Thébában, az ellenséges argosi had megveretése és elvonúlta után, kihirdeti itéletét Oedipus fiaira. A két királyfi egy napon, egymás által, gyilkolva és gyilkoltatva, húllt el. Eteokles, ki hősi életét hazájáért áldozta, legyen minden díszszel eltemetve s kisérje őt az áldozatok minden neme. A gonosz azonban soha ne nyerjen oly jutalmat, mit a jó érdemel. Polyneikes, ki honára támadott, hogy azt és isteneit tűzzel pusztítsa ki, temetetlen heverjen, s a ki eltemetni merné, életével lakoljon. Antigone azonban, kit épen testvéri szeretete hívott haza Athénből, a szigorú tilalom daczára elhatározza, hogy boldogtalan bátyjának megadja a végtisztességet. Két ellentétes kötelesség áll előtte. Egyikkel hazájának tartozik, melynek érdeke az áruló rettentő büntetését követeli; másikkal az isteneknek, kiktől a halottat elvonnia nem szabad, s a természetnek, mely szeretetet öntött szívébe testvére iránt. E kettő közűl, melyek legalább is egyenlő mértékben jogosak, ő csak az egyiket ismeri el: az utóbbit. Csupán ezt tartja szem előtt, ezt követi. Polyneikest eltemeti s Kreon előtt így védi magát:

Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté, S Diké istennő, ki az árnyak közt honol, Az emberszív számára ily törvényt nem ad. Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én Halandó, hogy miatta megtagadjam a Nagy istenek örök, nem írt törvényeit. Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll, Öröktül él, s korát nem tudja senki sem; Megtörni ezt a törvényt ember kedveért, S az égiektül érdemelni büntetést – Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám, Itéleted nélkül is.

Nem az egybevetés, a szembenálló kötelességek mérlegelése, hanem tisztán az érzés hangján beszél utóbb:

Volnék anya, ki elhúnyt magzatot sirat, Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait: A törvény ellen nem lázadtam volna fel. S miért tevém most, mit nem tennék máskoron? Az elhúnyt férj helyett találnék másikat, Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett; De más testvért többé nem kaphatok soha, Ha már apám, anyám Hadeshez költözött. Ezért nyújtám a végtisztességet neked, Oh drága testvér!

Mily nemes, áldozatkész, fenséges lélek, mely eszményeért ily magasztos fölemelkedéssel halni kész! A részvét, melyet bennünk ébreszt, első megjelenésétől bús távoztáig kiséri. De nem kisérheti föltétlen helyeslésünk. A szánalom daczára is be kell látnunk, hogy a maga szempontjából, mint uralkodónak, Kreonnak is igaza van; ő is olyan elvet képvisel, a haza szentségének s az igazságszolgáltatás kérlelhetetlenségének elvét, mely szintén jog szerint uralkodik. Ha vad volt is a görög szokás, mely a nagy bűnöstől megvonta a a temetést (Ajastól is megtagadta Agamemnon s meggyilkolt fiától, Mutiustól, Titus Andronicus), nagy erkölcsi érdeket védelmezett. Bizonyos tekintetben következetesebb és igazabb volt, mint az Antigone joga. Ő mindig az istenekre hivatkozik, holott ezek sem ismerhetik törekvését oly tisztán és egyenesen nekik szolgálónak, mint Antigone hiszi. E jelentékeny mozzanatra az eddigi magyarázatokban nem találunk utalást. Kreon első beszédében világosan említi, hogy Polyneikes Théba isteneit is ki akarta pusztítani. Ez isteneknek már nem lehet kedves szolgálat, ha valaki ellenségök teljes bünhödésének útjában áll, mint Antigone. Mikor a nép nekik tulajdonítja Polyneikes titokteljes eltemettetését, Kreon ismétli vádját, hogy az elitélt föl akarta dúlni a templomokat és oltárokat: mikép szállhatott volna rá az istenek kegye? A kar is, kommatikus énekében, örök jogról beszél, melyet a szegény leány merész keze megingatott. Bizonyosnak látszik, hogy ha van is e ponton Antigonének igazsága, az semmi esetre sem teljes igazság.

Az ő páthoszának egyoldalúsága tehát egészen a természeti kötelességben, a családi kötelék iránti kegyeletben fekszik. A vérszeretetben, mint Sophokles derék magyar fejtegetője, Gondol Dániel, nevezi. E családi érzés nemes képviselőjének látjuk Antigonet már a _kolonosi Oedipus_ban. Világtalan és számüzött atyját hiven kiséri bolyongásaiban egész haláláig. Szerető kezein hordja megtört, agg alakját. Megható szavakkal, egész gyöngéd lelkét kiöntve, esd neki védelmet és sírt a kolonosiaktól. Oedipus halála után sincs nyugta Theseus királynak gondviselő kezén. Az ogygesi Thébába siet, hogy elejét vegye a testvéreire nehezedő jóslat teljesűlésének s megakadályozza szörnyű halálukat. Mert neki mindene a kegyelet, mindenhatónak is gondolja. Kreon esztelennek nevezi, mióta csak él. A csapást nem háríthatja el, testvéreire lesújt a fenyegető végzet keze: közös halállal vesztik egymás életét. Antigone minden érzése innen kezdve az egyikhez, a boldogtalanabbikhoz, a meggyalázott bűnöshöz fordúl. Már előbb, Kolonosban, a vakmerő fiú ellen fölgerjedt atyját engedékenységre intette iránta. Úgy tartja, hogy a családi köteléket nem szakíthatja el semmi a világon:

Te adtad éltét, oh atyám, s ha ellened A rosszaságok rosszaságát tette bár, Mégsem szabad hasonló rosszal sújtanod. Hagyd őt! gonosz szülöttet s bosszus haragot Ismernek mások is; de a baráti szó Szelíd intése csillapítja lelköket.