Part 10

Kérők elől be nem dugám fülem S rajtok ki nem adtam rest halasztgatással; Részvételem volt sebeikre gyógyír S telt nyomoruknak enyhe, lágy szivem; Özön könyűik irgalmam letörlé, Birtokaikra nem valék sovár, Sem nagy adókkal nem sanyartam őket, S bármit hibáztam, bosszum nem ragadt el, Hát mért szeretnék inkább Eduárdot?

Nem érti, hogy az enyhe, lágy szív csak enyhe, lágy időben van helyén. A harczok zúgása közt a háború istentelenségéről elmélkedik s Cade lázadásakor könyörülettől szorongatva jajdúl föl: mentse isten, hogy annyi árva lélek szablya által veszszen el. A towtoni síkon, míg ellenfele, Eduárd, trónjáért csatáz, félrevonúl s arról ábrándozik, hogy mi boldog élet volna az: nem lenni több egy egyszerű juhásznál. Clifford és a királyné elűzték a csatából, mert jobban megy, ha távol van: ő képzeletben egy más világot sző magának. Az idilli kép, melyet a pásztoréletről fest, megható, gyöngéd és fájdalmas. De szétrebbentik, szörnyű ellentétül, a következő jelenetben az apagyilkos fiú s a fiúgyilkos apa, a polgárháború iszonyának képei. Megveretve, imádságos könyvével bújdosik s az erdőkerülőkkel, kik foglyul ejtik, inkább a révpartra jutott hajósnak nyugalmával, mint a hajótöröttnek kétségbeesésével beszélget. Szintén ezzel a nyugalommal engedte át trónját, megfosztva gyermekeit örökségöktől, a Yorkoknak; ezzel törődik bele végső bukásába;

Alattvaló még trónt nem vágya úgy, Mint vágyok én: alattvaló legyek!

De ő királynak született, s királyul kellett volna helyt állnia.

Azonban épen gyarlósága a jellemző erőnek mily hatalmával van időről-időre kiválósággá fordítva s ezzel az ok és okozat szoros egységébe foglalva! Szívének teljes tartalma: a szinlés nélküli, mély, feláldozó vallásosság, istennek félelme, az ő akaratában megnyugvás határozza meg egész valóját. Ez alapvonás adja meg kegyes, babonás és tehetetlen alakjának mélységét. Vallásossága megadóvá teszi: minden szenvedést, a mi reá van mérve, vezeklésnek tekint a Lancaster-ház bűneiért; de egyúttal föl is emeli: szinte jóssá teszi, a jövendők képét tárja föl szemei előtt. Látja, mint lesz egykor Richmond hazája áldására, helyrehozva mindazt, mi most ő általa veszendőbe ment; de látja előbb Rikhárd rémkorszakát is, ki gyilkos kardjával kezében prófétának nevezi áldozatát. A rövid jelenet, mely Henriket Beaufort kardinálisnak, Gloster gyilkosának, halálos ágya elé vezeti, az emberi szívnek legnemesebb húrjait rezdíti meg. A lélekmardosás, melyben a nyomorúlt vergődik, a gonosz élet iszonyú végét mutatja. A tiszta szívű király előtte áll és imádkozik:

Oh te, a mennyek örök mozgatója, E nyomorúltra nézz irgalmasan! Üzd el a sürgő, arczátlan Gonoszt, Ki e bűnösnek lelkit ostromolja! Mentsd meg szívét a vad kétségbeséstől!

Esd a haldoklónak, ha lelki üdvre gondol, remény jeleül tartsa föl kezét. De az a remény jele nélkül hal meg. Warwick a rút élet következésének mondja halálát; ám a király keresztyéni alázattal sohajt föl:

Oh ne itélj! Mind bűnösek vagyunk. Zárd le szemeit, vond össze függönyét, S mi elmélkedjünk az ő esetéről.

Mint Schlegel mondja: a kegyes király itt az égi kegyelem képe, mely az utolsó pillanatban is azon fárad, hogy a bűnös lelket fogékonynyá tegye maga iránt. Hitét megőrzi mindvégig: halála is olyan, a minő élete volt. Isten irgalmát kéri magának és gyilkosának, mint megváltója. Nem kell magyaráznunk, mily gyarlóság e jámbor szív az ő helyzetében. Egy remete a királyi trónon ép oly tökéletlen, mint a remetekunyhóba szorúlt hős. Henrik eme tétlen kegyessége, mely imádságos könyvét forgatva, megfeledkezik kardjáról, vérrel és nyomorral árasztja el hazáját. Az isten szolgálata nem lehet romlása az embereknek. Egy kötelességének teljesítését minden többinek elmulasztásában keresi. Úgy szolgálja az istent, hogy valamennyi ördögöt elszabadít lánczáról. Lelkesűléséből egészen hiányzik az érzéki, az életnek teljességében való felfogása. Az isten képét csak a mennyben keresi s rá sem gondol, hogy e világnak is viselnie kellene azt, és neki arra törekednie, hogy viselje. Innen már megnyugvása sem lehet teljes, hiába emlegeti olykor elégűltségét. A bűntudat is beférkezik ebbe, mint a fiáról szóló jóslat tanúsítja. A fájdalom köde ül lelkén; érzi, hogy nem oda való, a hova sorsa ültette. A bánat nyomja szívét s a tragikai fájdalom szól belőle:

Bár halva volnék, hogy ha ég akarná, Mert van-e más a földön bú-keservnél?

Mily színtelenen maradt ehhez képest Eötvös Ulászló királya, kinek konczepczióján félreismerhetetlenül meglátszik VI. Henrik hatása. A tehetetlen király is vallásos, s mindenekfölött jó családapa: szívből gyászolja feleségét s remegve szereti gyermekeit. De mindez nincs szorosabb okozati összefüggésbe hozva gyámoltalanságával, nincs felhasználva ennek magyarázatára s mintegy mentségére; így a rokonszenv, sőt az igazi érdeklődés fölébresztése sem sikerűl a költőnek.

Mig Henrik király, ki azt hiszi, hogy elég jámbornak lennie, a félszegül értett hivatás képe, addig Géza, Szász Károly _Salamon_jában, a kötelesség és hit belső harczának megható példája. A lelkét betöltő eszme sérelemnek érzi azt, a mit az ország javáért tennie kell. A mogyoródi csata után királylyá kiáltja a nemzet mind egy hanggal, csak Dezső püspök inti tartózkodásra. De az ő egy szava folyton viszhangzik lelkében s úgy hiszi, mikor a koronát magára engedte kényszeríteni, megsértette legszentebb kötelességét. Meg van győződve róla, hogy az átok, mely apját lesújtotta, rajta is teljesedni fog, mert az elűzött Salamon istennek fölkentje s a korona jog szerint övé. A maga bús koronázásán mennyire más, mint egykor Salamonén volt, mikor méla mosolya nem tükröze gondot, hogy a koronáról örökre lemondott. De ember tervez s – most nem az isten végezett. Szelíd jósága Salamon irányában csak egyetlen egyszer emelkedett makacs ellenállássá, mikor a nándorfehérvári görög foglyok életét mentette meg. Akkor az emberszeretet, a hűség, a szó szentségének védelme tüzelte; most szószegőnek érzi magát, ki megtörte haldokló apjának tett fogadását. Első kitámadásukra vereség lett az isten büntetése s ő remetelakban engesztelte. De végre sem kerűlhette el sorsát. Az ország java kívánta, hogy fejére tegye a koronát, mely égette velejét. Uralkodását csak vezeklésnek tekinti, melyet, mint esengve reméli, rövidre szaband a kegyelem atyja. Istent követ, embert segít, templomot épít, böjtöt tart, gyónást végez: mindhiába. Hiába a papok vigasztalása, hiába a pápa feloldozása: lelke csak nem nyughatik meg.

Igy vérze szegény szív, ártatlan vezeklő, Nem vétek-ütötte nagy lelki sebektől, Imáiba’ bűnnek vádolva erényét, Könnyel oltogatva koronája fényét.

Csak Dezső püspök szavát hallja: «boldogok a békére igyekezők.» Rémes látásai vannak; egymásután jelennek meg előtte a trónbitorlók, kik bűnükért csúfosan vesztek: Péter, Aba Samu, Endre és édesatyja. Ime az ellentétes jelenségek ellentétes viziói: Rikhárd azokat látja, a kik az ő áldozatai; Géza meg azokat, a kiknek ő az áldozatuk. Nem képes tovább viselni a koronát; visszakínálja Salamonnak. Térdein esd kegyelemért a püspök előtt. Nem kívánja már azt sem, a mi jog szerint megilletné.

Ország harmadrésze nekem immár nem kell, Beérem én annál sokkal kevesebbel. Szűz Anya temploma – alatta egy bolt van – Csöndes kicsi hajlék vár engemet ottan.

Így ég el, búban emésztődve, mint a csepegő fáklya. Azok, a miket e czikk bevezetésében mondottunk, tisztán éreztethetik a tragikai elemeket e bölcs és rajongó, kétségbeesett és bátor, imába merűlt és átoksújtotta herczeg megindító alakjában.

Hogy azonban az ilyen jelenségeknek s általában a fejletlen szenvedély képviselőinek tragikuma teljes-e, s hogy milyen viszonyban áll a többiekhez, arról alább lesz szó.

XVI. A szenvedély mértéktelensége.

Már a fejletlen erőt is egyszersmind mértéktelennek ismertük meg. De nem az öszhangos emberi az, a mire nézve mértéktelennek látszik: csak az állati féktelenkedik benne, melynek kormányzására az emberi fejletlen; vagy pedig a szellemi emelkedik túl, az érzékinek nem kifejtésére, hanem legyőzésére és megsemmisítésére törekedvén. A mértéktelenség nevével különösebben másféle jelenségeket illetünk. Azokat, melyek a kiválóságot s a kiválóság érzetét mint túlságost, renden kívülit mutatják, de mint a benső, a szellemi által áthatottat s megnemesítettet. Az emberit, mint ilyet, a maga teljességében. Általok az emberi erőnek nem az állati vadsággal rokonságát, ehhez közeledését érezzük, mint inkább emberi voltában magán túlemelkedését. A páthoszban eszmei és érzéki összeolvad. Az elkapatottság, túlbizakodás, az æschylosi hübrisz ez, melynek virágzása, mint a _Perzsák_ban olvassuk, «a balsors kalászát érleli». A hübrisz, melynek ikertestvére és szövetségese a bié, az erőszak, s örök ellensége a szofrozüné, az okosság. E mértéktelenség nyilatkozhatik szerelemben, igazságszeretetben, kegyeletben, boszúban, haragban, becsvágyban, féltékenységben, hatalomban, keservben, fájdalomban, lelkesedésben, az ember szellemi életének valamennyi irányában. A mi csak nagynak mutathatja az embert, ugyanannak mértéktelensége feltüntetheti egyszersmind gyarlóságát.

A túlbizakodó erővel kiemeli magát az egyén az emberi mértékből: hitét csalhatatlannak, gondolatát tévedhetetlennek, jogát kétségbe nem vonhatónak, érzését mindenek fölött állónak, erejét végetlennek képzeli. Mértéktelensége gyarlóság, mert alapja csalódás s a rendkívülit a rend ellenségének mutatja. A rend pedig az egyetemes érdeke, megtestesűlése s így sérelme is egyenesen az általánost illeti. Az egyénben külső és belső, eszmei és érzéki egymással bizonyos öszhangban vannak: nagy lélek nagy erővel, nagy elhatározások nagy tettekkel, nagy érzések nagy erőfeszítésekkel; de nincs öszhangban az egyén az egyetemessel. A partjain túlcsapó folyam fenséges képe, melynek vissza kell térnie medrébe.

Sophokles Ajasának példája értesse meg velünk közelebbről a mondottakat. Achilles halála után, fegyverzeteért, mint a legkiválóbb vitézség jutalmáért, versengtek Ajas és Odysseus. Ajas a görögség legelső hőse volt, ki egy ízben az egész tábort megmentette. Ennek daczára az Agamemnon és Menelaos által vezetett haditanácsban Odysseus lett a győztes. Ajas meg volt győződve róla, hogy ha Achillestől éltében kérdezik, ki nyerje a hősiség díjául fegyverét, tőle senki sem ragadta volna el. A sérelmen bősz haragra gyúlva elhatározta, hogy kardját Argos vérében áztatja meg. Éjnek idején kitört sátrából, hogy legyilkolja a vezéreket. De Pallas Athena őrűlt lázat küldött rá s elbódította: ellenségei helyett a tábori barmokra és juhnyájakra rontott, azokat kaszabolta s hordta foglyul sátrába. A mértéktelen elbizottság természetes büntetése ez: midőn az erkölcsi egyensúly felbillen, megbomlik vele együtt az értelmi is. Ajas fékevesztett dühe tiszteletlenség volt az istenek iránt: azt hitte, mig megvan karjának ereje, nincs szüksége más segítségre. Athena, a bölcsesség istenasszonya, ily tanúlságot fejt ki e példából Odysseus előtt:

Az istenek Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz, Mert egy nap porba sújtja vagy fölemeli Az ember dolgát; ám az istenek előtt Csak a jó kedves, gyűlölt minden a mi rossz.

Ajas, visszanyerve eszét, kétségbeesik a gyalázat fölött, melyet maga hozott fejére. Szégyenét nem képes elviselni. Hogyan léphetne megcsúfoltan öreg atyja elé, s mint szenvedhetné gúnyolódását a seregnek, mely előtt eddig bámúlt példaképen volt? Gyalázatát nem tudja túlélni. Büszkébb volt erejére és bátorságára, hogysem az ész szavát meghallhatta volna. Most már értené, de későn:

Jövőre hát meghajlunk majd az istenek Előtt, és megbecsűljük Atreus fiait. Uralkodók ők, hódolat való nekik. Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb Meghódol a fenségnek.

Csitúlni kezdő háborgása közt halljuk tőle a keserű életbölcseség e fenséges szavait:

Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó Barátommá lehetne: és barátomért Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt, Miként ha nem maradna mindig jó barát.

A mérték elve! Ajas nem tartotta meg s halálra szánja magát. Hiába hozzák eléje fiát, a kis Eurysakest; hiába esdekel neki felesége, Tekmessa; hiába figyelmezteti az istenekre. Ajasból újra kitör jellemző dacza: az isteneknek többet semmivel sem tartozik. Tisztító fürdővel lemossa szennyét: öngyilkossá lesz, mert a nemeshez csak szép élet vagy szép halál méltó. A felindúlt királyok nem akarják megengedni eltemettetését s heves vitát folytatnak testvérével, Teukrosszal. Végre Odysseus a meggyalázott hős pártjára áll, kivívja és megadja végtisztességét, s az életnek e sötét képébe a kiengesztelő elemet olvasztja be.

A görög tragikusoknak kedvelt tárgya: a mértéktelen kiválóság. Aeschylos Prometheusa egyike legfenségesebb példáinak. A hatalmas titán, nemességére támaszkodva, jogában érezve magát s erejében elbizakodva, összetűz a legfőbb istennel. Zeus mindenható erejének, mely gyötri őt, a mindent elszenvedni képes s megtörhetetlen erőt állítja ellenébe. Hasztalanok gyötrelmei, melyeknek meg kellene értetniök vele, hogy ő, a furfangos Zeusszal szemben vak bolond csupán. Hiába inti engedékenységre Hermes, hiába esdekel előtte a kar: akár a tengerhez beszéljenek, akár őt szorítsák. A titkot, melyet az isten ki akar csikarni tőle, nem árúlja el. Csak átkai vannak a fenyegetésekre, mignem a sziklát, melyhez lánczolva van, Zeus itélete örvénybe sodorja s őt magát elevenen temeti el. A _Perzsák_ hőse a szégyenszemre haza menekűlt Xerxes, kinek dölyfét Salamisnál oly csúfos megaláztatás érte. Megtörten, férfias fölemelkedésre képtelenül érkezik susai palotájába, hol vele szemközt fenségesül emelkedik ki a végtelen fájdalmában is nemes és méltóságos Atossa királyné alakja. A köz szerencsétlenségben megjelenik Dárius király szelleme, hogy az isteni igazság és bölcseség tolmácsa legyen. Tőle halljuk, hogy Xerxes, ifjú elbizakodásában, botorul, azt hitte: a szent Hellespontot békóba verve rabjává teheti, s ember létére Poseidont, valamennyi istennel együtt, leverheti. «Nem őrület szállta-e meg lelkét?» kérdi. A költő, ki maga is ott harczolt Salamisnál, csak katasztrofáját nyújtja a tragédiának, melynek egész lefolyását Herodot írta meg. Nála olvassuk Xerxes mértéktelen elbizakodásának kitörését a susai fejedelmi tanácsban: «Zeus egének határaig terjesztjük a perzsa birodalmat; veletek együtt egy országgá teszek minden földet, Európán át, egész a világ végeig. Hallom, hogy nincs város, nincs nép a földön, mely ellenünk állhatna, ha Athént és Hellast meghódítjuk.» A döntő ütközet után Phidias abból a márványból, melyet a perzsák diadalmi emlékül hoztak magukkal, Nemesis szobrát faragta, az igazságos mérték istennőjeét, ki a világ rendjét őrzi és sérelmét megboszúlja. Aeschylosnak minden drámája, különösen _Agamemnon_ja, tele van vonatkozással, hogy a mértéktelenséget mindig istencsapás várja.

Sophokles a szenvedély mértéktelenségét, Ajason kívül, Oedipusban és Deianeirában fejezte ki. Amaz Laios király ismeretlen gyilkosát az igazságérzetnek oly biztosságával kutatja és fenyegeti, mely csak istent illetheti meg, hogy utóbb szenvedélyét a végzetes fordulat önmaga ellen irányozza. Emez oly meggondolatlan hévvel igyekszik visszanyerni Iolétól Herkules szerelmét, hogy a Nessos vérébe mártott ruhával gyilkosává lesz férjének, a kit mindenek fölött szeret. Euripides Medeiáját pokoli féltékenység gyötri. Kiirtja az egész korinthusi királyi házat, melynek leányát Jason szerette, s hogy hűtelen férjét nyomorúlt létének utolsó vigaszától is megfoszsza, leöli saját gyermekeit. A kolchisi varázslóné szenvedélyének démoni ereje Senecának róla írt tragédiájában talán még élesebben van kiemelve, mint Euripidesnél. _Hippolytos_ban Theseus király, házának meggyaláztatásán fölgerjedve, gyilkosává lesz ártatlan fiának.

A mértéktelenség, mely a klasszikai költészet ez alakjaiban s a modern tragikai hősök legnagyobb részében is nyilatkozik, bizonyos törekvésben való korlátlanság. E törekvés azonban, mintegy magával viszi s fölemeli a lélek egyéb tehetségeit is. A mértéktelen érzés megaczélozza az akaratot s a mértéktelen akarat a túlcsapongó képzelettől veszi táplálékát és szolgálatában kiélesíti az érzelmet, melynek sejtése szinte látássá, előérzete szinte tudássá magasúl. Csak Romeóra és Juliára, Hamletre és Macbethre, Othellora és Learra gondoljunk: miképen emelik, zaklatják, fejtik bennök akarat, képzelet és érzés egymást, s tételünk értékére nézve azonnal tisztába jöhetünk. A tragikai hatás szempontjából kiváló fontosságú következése ennek, hogy az elbizottság mértéktelenségét rendszerint a fájdalom mértéktelensége vezeti költői megoldásához. E mélység, rendkívüliség, kizáróság teszi a tragikai szenvedést oly fenségesen kiengesztelővé. A csalódás, veszteség, bukás, halál a tragikus hősre nézve sokkal többet jelent, mint az élet közönséges embereire. Többet, nemcsak azokra, kik, mint a stagirita s a franczia klassziczizmus kánona követelte, trónról buknak és koronát veszítnek, s sorsuk hatását emeli a kivételesség, a ritkaság benyomása. De többet, általában a tragikai hősökre, kik mind a kiválóság trónján ülnek s a fenség koronáját hordják. Nem külső helyzetöknél, hanem belső kiválóságuknál fogva, nem csupán látszatra, de valósággal is hatalmasabban szenvednek, mélyebben megaláztatnak s többet vesztenek, mint más emberfia. Az érzésnek e mértéktelensége, a fájdalom korlátlansága, melybe a hajótörést szenvedett akarat átmegy, tesz rájok nézve lehetetlenné bármi alkuvást sorsukkal. Kizáróságában kiszorít lelkökből minden kilátást, reményt, vigasztalást. Midőn itéletöket végrehajtja s a költői igazságszolgáltatás leghatalmasabb tényezője gyanánt jelenik meg: egyszersmind betetőzi fenségöket.

Nyilatkozhatik ez a rendkívüli fájdalom, melyet a tragikai megsemmisűlés érzetének nevezhetünk, különböző módon. Panaszban, elérzékenyűlésben, kesergésben, mint Antigonénál, ki siránkozik, hogy neki nem lesz nászdala, édes hitestársa, áldása gyermekekben; vagy Medeiánál, kinek erőt vesz bősz dühén s könnyeket áraszt szeméből a szörnyű boszú felett, melyet Jasonon áll. Nyilatkozhatik átkozódásban, dühöngésben, vad felindulásban, mint a fergetegben örjöngő Learnél, ki a világot rengető villámmal el akarná romboltatni a természet műhelyét s megfojtatni minden csirát, miből a háladatlan ember keletkezik; vagy Timonnál, mikor hátat fordít a gyűlölt Athénnek s a harag legvadabb kitörései közt dobálja el ruháját. Mintegy önként, a maguk szántából látszanak elszakadni a világtól; ez megsemmisűl rájok nézve s ők is megsemmisűlnek benne. Nyilatkozhatik e fájdalom fenséges felemelkedésben is, mint a halni készülő Ajasnál, ki utoljára köszönti a napot, a tündöklő verőfényt, a trójai forrásokat és mezőket, s szülő hazáját, Salamist; vagy Othellonál, kinek keserve felidézi harczi dicsőségének képét, s egész valójának felbomlását jelentve, úgy önti megáradt cseppjeit, mint gyógyerős nedvét a mézgafa. Megjelenhetik a lélek mámoros féktelenségében s önkinzó vezeklésében is. Mindegyikre példát szolgáltat Toldi Szalontán, hogy amaz «egy csók» mérgét elenyésztesse, majd belehal borba, szerelembe; eszeveszett fővel, búja erős házán dúl minden erővel. Majd meg a bakonyi klastromban kínnal az életét kinyújtani vágyik; szerelemért, bűnért vezekelni váltig. A kifakadások átmehetnek néma, sivár kétségbeesésbe, mint Bánk bánnál. Minde kitörésekben, különböző formákban a fájdalom mértéktelensége jelentkezik; oly fájdalom, mely egyensúlyos visszahatása a rendkívüli tévedésnek. Legyőzésére mikép lehetne csak gondolni is? A szenvedés nagysága kiengesztel a szenvedély nagyságával.

Ez a tragikai megsemmisűlés érzete: a czélját vesztett hős lélekállapota; ez szerepe és hatása. Ilyes valamit keres Schopenhauer, mikor a katasztrófa küszöbére jutott hős lelkébe pillant s mindig és kizárólag csak lemondást talál benne az élethez való akaratról. E gondolatot bizonyos erőszakoló részletezéssel fejtegeti Siebenlist, ki mesterének töredékes gondolataiból a tragédiának egy külön bölcseletét szerkesztette össze. Bármily kevéssé látszik az általánosíthatónak, úgy szólván szükségkép következik a rendszerből, mely a tragikumot, mint az élet visszásságának, igazságtalanságainak és nyomoruságának képét fogja föl, s a katasztrófában a hősre szabadulást, a nézőre bátorítást lát a végnek reménye által. A legnemesebbek is, azt mondja, hosszú küzdelem és szenvedés után a czélokról, melyeket oly hevesen kívántak, önként, szabadon és örömest mondanak le. Nem egy tragikus alaknál kétségkívül megtaláljuk ezt a hangulatot, mely a hajótörés után általában az élet ellen fordúl, föléje emelkedik s köszönti közelgő végét. De ez a kategoria korántsem kimerítő s mindent magában foglaló. A tragikai páthosz, midőn az egyetemessel folytatott küzdelmében szárnyaszegetten elbukik: semmisnek érzi az életet, de csak a maga életét mindig s nem az életet általában. Hányat marczangol a bűntudat, az eltévesztett pálya átka! Hogyan illeszszük már e jelenséget a schopenhaueri tételbe? Hogyan a kétségbeesett küzdelmet, melylyel Macbeth és Rikhárd napja kihúny? Hogyan Antigone kesergését a nem élvezett örömökről? A szabad, önkéntes, örömmel teljes lemondás az életről bizonyára feltetszik egyik-másik tragikai pálya alkonyán; de nem valamennyién. A megsemmisűlés érzete: ez közös mindegyikökkel. Czéljokkal azonosították magukat; a mint az veszendőbe megy, pusztúlnak ők is, s törekvésök mértéktelenségét szenvedésök mértéktelensége váltja föl. Panaszkodva vagy némán, fölemelkedve vagy lesújtva, de egyéniségökre nézve mind a megsemmisűlés érzetével vesznek. Hogy ez a megsemmisűlés és érzése nem mindig teljes és nem mindig föltétlen, látni fogjuk.

Visszatérve kiindúló tételünkhöz, hogy a mértéktelen akarat mikép emeli a lélek különböző tehetségeit, egyensúlyuknak megzavartatása daczára is: értető például találjuk Macbethet. Diadalmasan jelenik meg, a fifei csatából jöve, hol a Duncan király ellen lázadt Macdonwaldot verte meg, a kernekkel és galloglassokkal együtt, majd meg a norvég Sweno királyt, ki a zavarosban halászni akart. Ő a nap hőse; a sebesűlt századostól és Rosse thántól halljuk, hogy ő, egyedül ő a győztes, nélküle elveszett volna minden. Ime csak ő képes megvédeni a királyi hatalmat; vajjon nem ő neki van-e e szerint legtöbb joga is rá? A ki erejére, bátorságára, vitézségére első: állhat-e hatalomra hátrább? A mértéket már-már szeme elől téveszti. Dicsőségében, hősisége tudatában nekihevűlt képzelete mind magasabbra hág: Glamis thánja! Cawdor thánja! leendő király! A boszorkányok szavában csak szíve titkos sugallatainak viszhangját hallja. Banquo észreveszi, hogy a _király_ szóra megriad. Mi értelme lehet más ez összerezzenésnek, mint hogy rajta kapták titkán. Borzad a szótól s Banquoval beszélgetve, egyszer sem meri kiejteni, bizonyságul arra, hogy annál többet gondol rá, hogy folyton azzal háborog. Lelkében már nemcsak az alaktalan gondolat fészkelte be magát, hanem a sikerre vezető bűn kísértése is.

Miért győz rajtam a kisértet, Hogy égnek áll hajam, szörny-képitől, S higgadt szivem bordáimon vadúl Természetlen dörömböl! A való Félelminél a képzelt rém nagyobb; Ez eszme, melyben még a gyilkolás csak Agyrém, valómat úgy megrenditi, Hogy léterőm mind képzeletbe fúl, S előtte semmi sincs: csak a mi nincs!