Part 12

Így eseng atyja előtt Polyneikesért; majd meg ehhez fordúl s kérten kéri, hagyja abba Théba ellen szándékolt merényét. Hiába; a bűnös áldozatúl esett balsorsának. Antigone szíve ettől fogva egészen az ő gyászos emlékével telik meg. Nem ismeri, nem említi többé vétkét; csupán azt tudja, hogy neki testvére. Kegyeletének iránta csak életével áldozhat: habozás nélkül szánja rá magát s eltemeti bátyját. Tudja is, mondja is, hogy megsértette vele a törvényt, de nem tehetett másként. Keserve, szerencsétlen helyzetének kínja egész lelkét betölti s elfogúlttá teszi mindenki iránt. Kreon elé vitetve, előbb daczosan hallgat, azután daczos feleleteket ad, mint a ki szinte büszke rá, hogy meghal, de előbb megmondja az igazat. Lázadását a törvény ellen oly érdemnek tekinti, melyért dicséretet mond rá a bölcs. Egyoldalúságát érezteti a kar is, melynek egyetlen szava sincs mentségére. Ő maga azonban oly szentül meg van győződve igazságáról s egyszersmind halálának kikerűlhetetlenségéről, hogy a megindítást, engesztelést, kérlelést meg sem kisérli. Családjának élt, családjáért fog meghalni. Kegyeletének egyoldalúsága mind szűkebb és szűkebb körre szorúl. Elein általában családi érzésének élt: apját sírjához vezette s házának végső romlását meggátolni sietett vissza. Most már Polyneikes lett egyetlen gondolatává, mely minden szeretetét, lelkének egész tartalmát magába olvasztotta. Még a tágabb értelemben vett családi érzés is e további egyoldalúságába vész. Megfeledkezik mindenről, a mi rajta kívül van: vőlegényéről, Hæmonról, is. Kreon előtt nem ő, hanem Isméne említi. Sőt a holt testvérért igaztalan lesz az élő testvérhez. A mint Isméne habozását észreveszi, ki aggódik vakmerő tervének következésein, méltatlan gúnynyal utasítja el magától. Mintha csak érzéke is elveszett volna ugyanannak az indulatnak másnemű nyilatkozásai iránt, mely a saját lelkét hevíti. Isménéből is a testvérszeretet beszél: nem a hősi és föláldozó, hanem a ragaszkodó és aggodalmas testvérszeretet. Antigone már ezt sem érti; visszautasítja. Egészen elfeledte, hogy egykor, Kolonosban, ő is ép úgy beszélt Polyneikeshez, mint most Isméne hozzá. Mennyit változott azóta! Igaz, hogy végső panaszában megint bizonyos teljességre emelkedik szeretete: emlegeti, hogy szülei tetemét is ő mosta meg s ő fektette sírba; sajnálja a soha nem hallott nászdalt, a soha nem ölelt férjet és gyermekeket. A hitvesi és anyai boldogság vágya! De e keserű búcsú általában ellentétes hősi szilárdságával; a költő, hódolva kora izlésének, inkább kiejti szerepéből, semmint siratatlan küldje halálába. Az élet sajnálatába helyezte az élénkítőt és szívszaggatót, mint Saint-Marc-Girardin megjegyzi. Az élet sajnálata idézi eléje az élet szépségének képeit, ezek között a családi élet különböző mozzanatait.

Ime Antigone szenvedélyének egyoldalúsága, melyet helyzete egész a végletig hajt. Alakját, épen tragikai oldaláról, megvilágíthatja az összehasonlítás egy rokon tárgyú magyar legendával, Bosnyák Zsófiával, melyet Tompa dolgozott föl. Sztrecsén ura, a kegyes Zsófia férje, vadúl zugolódik az isten ellen, hogy a dühöngő dögvész sorra ragadja el jobbágyait. Nem marad már sem szántóvető, sem harczos. Im most is a mezőn hét szálas testvér hullott el. A bősz várúr, daczolva a haragos éggel, így kiált:

Gyilkolni a ki tud, A temetést se bízza másra! S legyen bár a halott kisérete, Hollók s farkasok éhes serege: Mit bánom én! De embernek, ki a holtakhoz ér, Halál fején!

Felesége hasztalan kérleli, hogy a hét testvérfiú hadd nyugodjék; hasztalan könyörög neki, hogy inkább fordúljon isten irgalmához. A zord ember haragja csak új átokban tör ki. Őt átkozzák, ha tíz-húsz szolgája harczban elesik mellette, s most annak, a ki ezrivel öldösi a népet, még hálát mondjon? De Zsófia éjnek idején fölkel s eltemeti a halottakat. A jótettek angyala följegyzi áldozatát, férje pedig halálra keresi a parancstörőt. Földúlatja a sírt s kihányatja az eltemetetteket. Egy gonosz szolgája elárúlja neki a titkot s a következő éjjel maga lesbe áll. Zsófia újra megjelenik ásójával; de az ég csodája látatlanná teszi. Harmadszor is hiába kér, hogy hadd porladjon, a mi porladandó. A testeket harmadszor is kivetik s az úrnő megint eltemeti őket. Keresztet is farag nekik s kezén mély sebet ejt. Míg kegyeletes munkáját végzi, az alatt a szolga által bújtogatott várúr, új istencsodájából, ágyában látja sértetlen kézzel feleségét. Hiába ad ki több parancsot; a kereszttel megszentelt föld érczkeménynyé lesz, s kapa, csákány többé nem dúlhatja föl. A kegyes asszony pedig álmot lát: saját ravatalát s százados időközökben sírboltját, koporsóját. Holtteste épen marad a messze jövendőben; a késő nemzedék, virággal hintve be, buzgó éneket mond fölötte:

Az Úr ím a kegyessel Mi nagy csodát teszen: Romlatlan víve által Időn s enyészeten.

Látni való, hogy a két monda között sok a rokon vonás. Amott a király, itt a várúr ad oly parancsot, mely az istenfélelembe s a természet törvényébe ütközik. Két nő, Antigone és Zsófia, ellenkezésbe jönnek vele. Az is, ez is holtakat temet, kiket a hatalom arra kárhoztatott, hogy temetetlen maradjanak, s halálos büntetést szabott a kegyetlen parancs áthágóira. Az éj fátyla alatt végzik a temetést. Azonban a görög szűz nem menekűl meg a fölfedezéstől s életével lakol, míg Sztrecsén asszonya nemcsak büntetlen marad, hanem megdicsőűl. Hol van köztük s tetteik közt az a különbség, mely különböző sorsuknak okát adja? Az eltérés igen világos. Zsófia, kegyeletes munkájában, csak fenségesnek mutatkozik, míg Antigone fenségében egyszersmind gyarlónak. Mert miféle parancsot hág át amaz? Olyat, melynek semmi köze az egyetemeshez, sőt a mely vadúl szembeszáll vele; az önző dühnek esztelen parancsát, a durva önkény szeszélyét, mely istenkáromló és embergyalázó egyaránt. Majdnem alacsony érdekből fakad, mely felbőszűl pusztulásán a neki szolgáló s érte harczoló jobbágyoknak. Csak sért a nélkül, hogy bármit is védelmezne. A balvégzet mindenható forrása ellen nincs ereje, nyomorúlt áldozatain akarja kitölteni dühét. Kreon itélete más természetű. Az árulók ellen védelmezi a haza és istenei érdekét, s egy nagy bűnöst kiván példásan sújtani. Ősi szokásban gyökerezik, s a ki áthágja, nemcsak a merő anyagi hatalommal daczol, hanem megsérti a haza eszméjét is, a melynek megtámadása megtorlást kiván. Sztrecsén urának rendelete bősz fölgerjedésből fakad, melylyel szemben az ellenszegülés inkább szolgálat az egyetemes iránt. E szolgálatot végzi Zsófia: az isteni félelem és emberszeretet öszhangjának áldoz. Fenséges elszánása nem kisebb, mint az Antigonéé, mert az ég megmentő beavatkozásáról, csodájáról mitsem sejthetett; de fölfogása tisztább, érzése öszhangosabb. Nincs benne semmi egyoldalúság, semmi túlzás; még hitvesi szeretetlenség sincs. Férjével szemben, kit gyöngéden óv az istenkisértéstől, nem kihívó, nem daczos; titkon kiengeszteli még az ő bűnét is. Antigone egy eszmének áldozza magát, mely egész valóját elfoglalva tartja. Az ő természeti s Kreon állami törvénye közt megvan az ellentét; de ezt jórészben az ő elfogúlt egyoldalúsága mérgesíti kibékíthetetlenné. Az egyetemesben foglalt két eszmét elszakítva egymástól, egy ép oly örök törvényt sért meg, a milyennek hódol. Schlegel és Solger glóriával övezve látják csak meghalni, s régi eszthetikájában Greguss is e nézet felé hajlik; de a legkitünőbb és legbehatóbb Antigone-magyarázatok egyikének írója, Boeckh, nagy, majdnem kizáró súlyt fektet tévedésére, tragikai vétségére. Ezek már az okai annak, hogy míg Antigone kínhalállal vesz, Bosnyák Zsófia megdicsőűl. Amaz tragikai alak, ez meg, mint Szent Erzsébet, legendai, tisztán fenséges.

A romlás magva már Antigonénak egyoldalúságában megvan, mely Thébába vezeti vissza; az elszánt makacsság, mely itt hozzá társúl, csak végletre fejleszti, s menekűlését lehetetlenné teszi. A dacz azonban a gyarlóságnak ugyane formájába tartozó jelenségeknél olykor egészen elenyészőnek látszik. Így magát az egyoldalúságot tünteti föl teljes végzetességében s a romlás közvetetlen okáúl: Arden Enoch, Tennyson tragikai idilljének hőse is. A halász Enoch s felesége, Annie, boldogan élnek egy kis tengerparti révfaluban. Jóllét, egészség, viszontszerelem, gyermekek és tisztes munka: minden áldás házukon nyugszik. De egyszerre csapás köszönt be hozzájok: a férj eltöri lábát s míg tétlenűl fekszik, lelkét sötét bú szállja meg. A szegény ember sorsának bizonytalansága, övéinek védtelensége baj, szerencsétlenség, pusztulás ellen. Képzeletét rémképek izgatják és segítségen töri fejét. Bizonytalan vakmerőséggel akar nekik biztos jövőt szerezni, a maga veszélyével venni elejét az őket fenyegető veszedelemnek. Alkalom kinálkozván rá, elhatározza, hogy távol világrészbe indúló hajóra száll, hogy onnan gazdagon térjen haza. A szegény Annie ellenzi a tervet, nem daczczal csak kéréssel és szomorú csókokkal.

Eseng, könyörg, ha ő és gyermeki Szivén feküsznek, el ne hagyja őt. De mert nem önmagára, csak reá S kicsinyjeire gondol, hjába esd, S Enoch borongva, készülődni kezd.

El is megy; de épen ellenkezőjét éri el annak, a mit akart. Családját hosszú nyomornak, nagy szenvedéseknek teszi ki, a maga boldogságát pedig mindörökre eltemeti. A hajótörésből egy puszta szigetre vetődve, ott hosszú és kínos évekig várva szabadúlását, csak sokára kerűl haza. Annie már új család anyja lett, nagy küzdés után, de nemes elhatározásból. A visszatért nem ismerteti meg magát: dolgozva, imádkozva, szent szándékából erőt merítve, küzdi végig az élet harczát. Nemes, hű léleknek nevezi a költő s meséje minden mozzanatában annak is festi. Mi volt forrása boldogtalanságának, miben rejlik életének tragikuma? Minden áldozatra készen szerette övéit; de bús tépelődései, komor képzelgése, a sors csapása az életnek egyoldalú fölfogására, szeretetének egyoldalú törekvésére vezették. Csak a jövő biztosságára, a vagyon áldására gondolva, elfeledkezett róla, hogy a jelenlevő szeretet is támasz és védelem. A gyámoltalanoknak nemcsak reményre, de gyámolra is szükségök van. Egyoldalú fölfogással kereste boldogságukat, s míg értök fáradott, minden bajnak, veszélynek, nyomornak kitéve hagyta őket. A minek maga oly bátran eléje ment, nem lett volna szabad védtelen övéit is kitennie. Mikor a szeretteiért küzdő egyik kar kötelességét teljesítette, elmulasztotta a gyámoltalanok védelmére, ápolására hivatott másik kar kötelességét. Ezen bukott meg, nem mértéktelenség, dacz vagy makacsság okából, hanem tisztán az egyoldalúság gyarlósága miatt.

Némileg ellentétes képet nyújt Goethe Tassojának egyoldalúsága. Azok közé a jelenségek közé tartozik, a hol az ellenállás által ingerelt egyoldalúság kiválóan a dacznak, makacsságnak, heves elragadtatásnak képét mutatja. Összeütközései is inkább ezekből látszanak származni, mint magából az egyoldalúságból, jóllehet csak erre vezethetők vissza. Alfonz herczeg ferrarai udvarának kényeztetett kegyencze a költő, ki azonban csak félig él a földön, félig álomvilágában. Schlegel, a dráma bírálatában, szépen csoportosítja a történeti Tassonak azokat a jellemvonásait, melyekből képét Goethe megalkotta: «Könnyen lobot vető enthuziazmusa az életben rendkívül izgatható érzékenységnek mutatkozott; stíljének csöndes, szűzi méltósága félénk szerénységűl, művészi büszkeséggel vegyűlve; költeményei hangjában a magasztos komolyság pedig mint magányosságra és elmélkedésre való hajlam. Ezekhez járúlt még az emberek iránt szeszélyes és sötét bizalmatlanság, mely örökké gyötörte őt s nyugtalan menekvőként üldözte át az életen.» E vonásokat mind fölhaszhasználta Goethe s belőlök alkotta költőjét, e képzelődő és érzékeny, nemes és ideges, hiú és büszke alakot. Csupa képzelet és álmodozás, s finom izgékonyságában nincs semmi ereje uralkodni magán. Csak költői szeszélye, féltékeny önérzete s heves vérmérséklete vezeti. Az életfelfogás egyoldalúságát képviseli; de a ferrarai udvar, mely büszke lángeszére, még így is dédelgeti és rontja. A kényeztetés, melyben hiúsága és gyöngéi részesűltek, még jobban megzavarja fölfogását az életről, a lángész jogáról és hatalmáról. Az életnek ez egyoldalú, ideális fölfogása, a lángész korlátlan szabadságával, természetesen összeütközik a valóság rendjével. Tasso teljesen elveszti mérsékletét, mikor Antonióban saját ellentétével tűz össze, a gyakorlati érdemekre támaszkodó, komoly és megfontolt államférfival. A világfi lenéző gúnynyal ingerli őt, s a költő, mindenről megfeledkezve, kardot ránt ellene. Goethe drámája ellen sok kifogást lehet tenni, talán még azt is, hogy: nem dráma. A küzdő ellentétek hatása egymásra, a világ és élet befolyása rájok, Tasso kedélyének átalakúlása: mindez nem igazi cselekvényben, hanem csak dialogokban jut kifejezésre. Egyebet is vethetni ellene; de nem tarthatjuk találónak Bulthaupt megjegyzését, hogy a költő, drámája második felében, Tasso jellemét mind jobban elaprózza rá fordított túlságos gondjával, s gyönge oldalát nagyon is rikító színbe öltöztetvén, új Tassot vezet elénk. E beteg képzeletű, álmaiba merűlt, bizalmatlan és meghasonlott ember nem új Tasso, csak az, a kivé a régi, a szenvedély fejlődésének törvénye szerint s a viszonyok hatása alatt, szükségkép átalakúlt. Lelkének minden tartalékját elvesztvén, szemei végkép elhomályosodván a valóság iránt: egyoldalúsága végletessé lett. A Leonórának tett vallomással félszegsége elérte tetőpontját, s a fájdalom tisztító sajgása közt, Antonio barátságával, kiengesztelődik. A herczegné így jellemzi viszonyukat:

Két férfi ők, már régen érezém, Kik ellenek, csupán mert kettejökből A természet nem egyet alkotott. Ha észre térhetnének önjavukból, Barátul állva egymás oldalán, Együtt mennének át az életen, Erő, szerencse s jókedvtől kisérve.

Végűl észre térnek. Tasso alapjában nem lesz mássá, a darab végén ép oly kevéssé, mint annak második felében. De barátsága, Antonio iránt, egyoldalúságának legalább elismerését s ezzel eszmei föladását jelenti. E reflexióban keresett megoldás drámai értéke természetesen kérdéses. Gondoljunk arra, a mit Goethe Zelterhez írt: «Nem születtem tragédia-költőnek, mert természetem engesztelékeny. Azért nem is érdekel a a tisztán tragikus bukás, mely már eredetileg kiengesztelhetetlen».

Cordelia is egyoldalúságának, egyoldalú igazsága makacs védelmének áldozata. Szavakban fukar, kimért igazságszeretét mereven állítja atyja elé, ki az aggkornak követelő szeszélyével, támogatásra és teljes szeretetre szorúló gyöngeségével föltétlen odaadást, meleg ragaszkodást kiván. Öreg már: tetteket várni a szeretet bizonyságaúl, ki tudja, van-e ideje; hallani akarja legalább, a mi jól esik szívének. Meglepi az öregkor hangulata, mely a szeretetet többre becsűli a hatalomnál; midőn erről lemond, legalább cserében akarja adni amazért. Országát elosztja, hogy osztatlanúl bírja gyermekei szívét. Ő legyen az egyetlen előttök, csupán csak őt szeressék; nem kivánhatja-e, mikor atyjok s koronát ad nekik érte? E hangulata nem állandó; mikor csalódik a szeretetben s a durva önzés elveti előtte álarczát, lelke természetesen visszacsap az elfecsérelt hatalom vágyába. Királysága legalább az övé volt, s most ime, semmije sincsen. A lovaggal való beszélgetése közben a hálátlanság izgatja föl s juttatja eszébe újra fölvenni tisztét, melyet gonosz leányai örökre letettnek gondolnak. Háza romlásában jó leányának, Cordeliának, is van része. Szereti atyját; de iránta való szeretete kedveért sem tudja megtagadni tartózkodását, nemesen alárendelni igazságát egy szeszélynek. Lear dúsabb harmadot kinál neki testvéreinél; csak szavát vegye. Neki azonban csupán egy rövid szava van, hogy: semmit nem mond. Szeret tiszte szerint, sem többé, sem kevésbbé; ha csupán őt szeretné, nem menne férjhez. Midőn atyja szívtelennek nevezi, akkor sem ragadja el a gyermeki szívnek oly természetes fölindulása; majdnem hideg daczczal igazítja meg Leart:

Őszinte csak, mylord.

Nemcsak hizelegni nem tud, midőn ez a hizelgés szinte kötelesség és okosság is lenne, hanem igazán gyöngéd szava sincs. Nem veti magát atyja keblére, hogy visszatartsa őrűlt tettétől, bármint vágynék jobb helyre tenni őt testvéreinek megdicsért szívénél. A mily mereven ragaszkodik a szigorú igazsághoz, oly rendületlenül bízik is benne. Búcsúja hideg és szilárd:

Mit a csel rejt, kifejti az idő. A képmutató kudarczot vall utóbb. Szerencse véletek.

Gondoljuk meg, mily izgató hatások között ejti e nyugodt szavakat: atyjának megrendítő átka s romlásának félelmes sejtése a gonosz leányok között; másfelől a frank király megható nagylelkűsége, ki koldúsan, kitagadva emeli trónjára. Elmegy választottjával. Még melegebb szó gyanánt is átallja ajkaira venni azt, a miről, meggyőződése szerint, egy egész életnek kell beszélni. Ez életet éli is; nem késik megjelenni, midőn a szeretet tettet kiván; de már nem engesztelheti ki vele a végzetet, melyet egykor egy szavával elháríthatott volna. Gyermeki kötelességének egyoldalú fölfogása gátolja benne, hogy e kötelességet, bármily mélyen érzi, egész teljességében, szívvel és szóval, gyakorolja is. Makacsságával megsérti az eszmét, melyet szolgálnia kellene s romlásba dönti általa nemcsak magát, hanem szeretteit is.

Az egyoldalúság körébe tartoznak legnagyobb részt azok a törekvések, melyeket Vischer az erkölcsi összeütközés neve alá foglal. Érti alatta egyenlően jogosúlt elvek küzdelmét, melyeknek azonban az eszme egységébe, az egyetemesbe, kellene foglaltatniok. Ide sorozza különösen a forradalmak jelenségeit, melyeket kiváló mértékben tragikusoknak tart. Hőseik nagyobbára az ifjúság hevével, a gondolat és tett erejével, a külső és belső erő fenséges szövetségében állanak előttünk. Új rend alapítására törekedvén, az emberi haladás szellemét képviselvén, nem tisztelik a létezőnek, fennállónak tekintélyét, mely szintén szent és szükségszerű. Ilyenek Sokrates, Bresciai Arnold, Danton és a többiek. Ide tartoznék Dózsa is, ha a vele szemben álló rendet nem tünteti föl Jókai oly egészen nyomorúltnak, a pusztulásra oly teljesen megértnek, melynek a fenmaradásra többé semmi joga nincs. Ez a rend nem rend többé; az összesség érdekét semmi szempontból nem védi, meggyőződését nem fejezi ki; az egyetemesnek már semmi köze hozzá. Valóban a történet Dózsája, a milyennek e népvezért az újabb kutatások fölmutatják, sokkal tragikusabb, mint a költőé. «Általában tévedés, írja Vischer, a forradalmat bukásában, mint teljesen vétlent gyászolni; a fennállónak is megvan a maga joga. Középen fekszik az igazság. De a közvetítők épen nem tragikusok. Cselekedni nem lehet fölforgatás nélkül; a közvetítő által azonban egyszerűen semmi sem történik. Mikor a határozott akarat vétkessé lett, csak a távol jövő hozza meg a hatásos közvetítést. Antigonénak nem lehet testvérét el is temetnie, meg nem is; Kreonnak sem: kiadnia egy törvényt s aztán nem hajtania végre. De kilátás lehet rá, hogy a véres tanúlság jövendő esetekben meghozza gyümölcsét; az összeütközést eleve kerűlő mérsékletet s az állam humanitását».

XVIII. A szenvedély következetlensége.

A mint a kiválóság mutatkozhatik gyarlónak makacsságában, úgy mutatkozhatik az ellenkező véglet, a következetlenség, által is. A szenvedélyes törekvés sikerének egyik fő biztosítéka következetessége, mely, magát soha meg nem tagadva, magával ellenkezésbe nem kerűlve, egyenesen tör kitűzött czélja felé. Magában a következetességben rendkívül ható erő rejlik. Ha ellenben a szenvedély nem marad meg ingadozás nélkül, rendületlenül, választott útján; ha ellenkezésbe jut magával, s a világ ellen folytatott küzdelmében egy belső harcz nyomai is nyilvánosságra jönnek: a következetlenség gyarlósága előtt állunk. Az ilyen szenvedély már csak megosztott erővel viaskodhatik, vagy önmaga segít megrontani a saját munkáját. Mikép? A lelkesedéssel képviselt eszme ellen, melynek szolgálatára szánta magát, bénítólag támad fel a természeti, az érzéki ember; vagy az érzékibb szenvedély erőkifejtését teszi kétkedővé, akadozóvá a későn ébredező megfontolás. Amott magában a következetlenségben fekszik a gyarlóság; emitt pedig rendesen ennél fogva buktatja meg az egyént a mértéktelensége vagy egyoldalúsága által megsértett egyetemes. Ez az Achilles-sarok, melyen a sebet kapja s a melynél fogva a végzet martalékává lesz. Nem kell bővebben magyaráznunk, hogy e következetlenség a jellem teljességének, egészének szempontjából már nem az: a következetlenséget képviselő indulatnak, tettnek csirája, lehetősége eleitől fogva megvolt a lélekben. Eötvösnek a parasztlázadásról írt regényéből való e tanúlságos idézet: «A szenvedély ott, hol állandóság kivántatik, nem elégséges soha. Mint a golyó, melyet az ágyú magasra vetett, végre, önsúlyától levonva, földre esik: úgy, ha az indulat valakit pillanatokra elragadott is, nem maradhat senki következetes természete ellen.»

Arany János _Etelé_je a jóslat által kijelölt hős, kinek a hármas hét szám betöltével átadatik Isten kardja, hogy megbírja vele mind az egész földet. Testi, lelki tulajdonainál fogva méltónak mutatkozik rá. Akarata erős, karja győzhetetlen, szive fejedelmi, szeretete mély, szava szent és becsvágya végtelen. Az egész hún nép benne látja azt, ki az idők teljességében megigértetett, s ő is magában érzi a megigértet. De nagy lelkéhez méltón, gondolni sem gondol rá, hogy ne igaz úton jusson méltó helyére. Mikor bátyja megosztja vele a királyságot, hogy legyen Etele a kard, míg ő a pálcza marad, lelke tele van nemes eltökéléssel, hogy az egyezséget megállja. Buda esküjére ő is esküvel felel:

Hadak ura, Isten, az enyém is halljad! Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat, Hogy e mai szertől valaha elállok, Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Az áldozó oltár tüzéből felcsapó «vérharagos lángok» rosszat jelentenek: a végzet kerekét nem lehet megállítani. A két hős nehezen állhat egymás oldalán. Buda maga is érzi, hogy nem született uralkodónak, kénytelen támaszt keresni s mégis király akar maradni; vele szemben a főnek termett Etele, ki tudja, hogy csak bátyjának köszöni fejedelemségét, de érzi azt is, hogy igazi hatalmának épen ő áll útjában. Mindegyikök érzi, hogy ereje részben a másikon alapszik, s ez féltékenyekké teszi őket egymásra. Nem férhetnek össze. Gyulai röviden és találóan jellemzi viszonyukat: «Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst, s ha egyik erőt vesz magán, a másikat épen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása s tettvágya szenved a türelem fékén.» Minden arra látszik munkálni, hogy Etelét mértéktelenségre ragadja. A harczos húnok őt tekintik valódi fejedelmöknek, s a keleti császár követei is, az ő kezében tudván a kard hatalmát, csupán vele kivánnak egyezkedni, föl sem véve bátyját. Buda haragra lobban s szemrehányásain Etele is fölháborodik. De legyőzi magát s másnap jó szóval és a görög ajándék megosztásával kiengeszteli testvérét. Buda gyanakvó szivét azonban a tövis újra meg újra sérti: a hadgyakorlaton Etele ereje, a vezetése alatt álló sereg, megfélemlítő alakban mutatkozik előtte. Öcscse lelkét pedig meg-meglepi a hatalom teljességének kisértése. A mátrai vadászaton már a bölény-had martalékául látja a lova alá kerűlt Budát, ha egy perczig is késik szabadításával. Csak tétlenül kellene maradnia: s az egész hún birodalomnak ő az ura. Feltűnik előtte a kísértő Ármány Budának csonka fejével: nem volna-e jobb bátyját halálra hagynia? De csak mint a nap előtt elmenő holló, úgy röppent el az árnyék Etele igaz lelkén. Egy kopjadöféssel leszúrja a bikát s örves buzogányával visszaveri az egész csordát: Budát megmenti. Sorsának e jelenet képezi fordulóját, mely a nagylelkű igaz hősiség magaslatán mutatja. Az öreg Isten látván, hogy győztes akarattal győzi magát s megharczol a riadó haraggal: méltónak tartja rá, hogy mindeneket meggyőzzön. A Világfáján meg van írva:

Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.