Part 8

– Péter! – szólt aztán halkan.

– Parancsol valamit? – kérdezte ez megfordulva.

– Jőjjön ide és üljön még le egy kicsit.

– Ha jól esik magának! – szólt az és az óráját nézve, visszaballagott hozzá.

– Mondja meg nekem, de igazán, affektálás nélkül, mindegy magának, hogy visszautasítottam?

Hiéna Péter ránézett ugyanazzal a közömbösséggel, melylyel a kórteremben a betegségeket demonstrálni szokta:

– Mindegy? Dehogy. Nagyon rossz az, sőt úgy rémlik, mintha fájna. De mi közöm hozzá? Aki érzéketlenül vágja a mások husát és kaczagja a mások baját, az silány, ha kivételt tesz önmagával. Különben ez a szentenczia hamis, mert azt mondja, hogy én nem vagyok silány.

– És mihez fog majd?

– Visszamegyek az orfeumba s megpróbálok valami más italt. Például absynthet. Aztán a minap egy öreg asszonyhoz hivott egy tacskó tizenhatesztendős kis lány, aki hálából, mivel pénzük nincs, megcsókolta a kezemet. Tudja, ez jól esik. A kézcsók. Hát iszom absynthot és csókoltatom a kezemet, amig lehet. Aztán pedig felfordulok és vége a komédiának. Szervusz, Flórika, mi már csak akkor találkozunk, ha ujra rám szorulsz.

S amint megfordult és himbálódzó járásával távozott, Flóra úgy érezte, mintha megnőtt volna előtte ez az ember és babonás tisztelettel nézett utána.

XV.

A gyengeség lassan mult és a fizikai megerősödés jó érzete bizonyos derült békességgel töltötte el Flórát. Már járni is tudott a szobában, már ki is kocsizott. S alig három hét mulva arcza halványságán kivül misem mutatta, hogy a sir széléről tért vissza.

Merengő, álmodozó volt. Úgy látszott, mintha a lelke sebei is behegednének, legalább így itélte meg állapotát Helley gróf. De mint mindig, ezuttal is rosszul. Egy ujságlapot rejtegetett a zsebében, amit gyakran ki-kihuzogatott s elolvasott belőle néhány sort. Iszonyu hir volt, mely arról szólt, hogy Hernyány György a feleségével megmászta a Mont-blancot. Egy napon aztán mosolyogva tudatta Helleyvel, hogy egészsége teljes visszanyerése czéljából délre utazik. Talán Olaszországba, vagy Nizzába, vagy, mivel az idő már elég szép és meleg, talán Svájczba.

Helley még örült ez elhatározásnak és junius végén Flóra csakugyan utra kelt: Svájczba utazott. Az egészsége miatt ment oda.

*

A Bernardino szoros tetején, kopasz, rideg sziklaormokra nehány hotel épült: ez St. Bernardino. Aki Hinterrheinből a csengő diligence-on délután utra kél, a végtelen szerpentin uton estélig elérkezik e hotel-faluhoz, ott meghál s reggel a diligence tovább viszi a kanyargó fehér uton, kopár sziklák rengetegéből le a szelid gesztenyés, czitromfás és rózsatermő lago maggiore olasz tájára. Oda fönn julius havában is, este bunda nélkül meg sem lehet élni. Egy félnapi ut és a délszak heve, pompája veszi körül az utast, a kék tó vize ringó csinos bárkáival, tánczoló gőzöseivel csak úgy csábit. Minden ablakpárkányon kövér rózsák pompáznak és a kertekből ajlantosz, pálma és mandulafa illata árad. Szerelmeseknek való a bernardinoi hidegség is, szerelmeseknek való a locarnoi hőség is. És a szerelmesek idejönnek, a szerelmesek meg az angol, akinek van elverni való pénze, meg az is, akinek van elkoptatni való érzelme is.

Hat órakor a hotelek csöngői megszólalnak és a nagy ebédlőben gyülnek a vendégek table d’hôte-ra. Szeszélyesen, ahogy a véletlen összedobálja őket, kerülnek szomszédságba, akik a világ ellenkező táján szoktak élni, emberek, akik nem együvé valók, ott hüvös-udvariasan adják át egymásnak a salátás tálakat.

A hosszu asztal közepén ül Hernyány György és felesége. A méltóságos ur egy kicsit elhalványult a nászutban, a méltóságos asszony szeme körül kék karikák támadtak és arczszine olyan, mint a lábbadozó betegé. De azért ő a leghangosabb a társaságban és bizván a magyar nyelv ismeretlenségében, hangosan mondogatja be megjegyzéseit az összes asztaltársakról.

A terem végében három feketeruhás olasz lány huzza a hegedüt. Három alacsony széken ülnek s fekete szemüket egymásra függesztve, huzzák az olasz nótákat. A nóta, kaczag és járja a bolondját, a három leány merev szomorusággal ül egy bogban, egy arczizmuk sem rándul meg. Megannyi Mignonnak látszik, kiknek szivében titkos tragédia él s szemükön keresztül a lelkük vágyakodva tekint valami ismeretlen álomország után.

Az előkelő társaság ügyet sem vet a muzsikára, sem a homályba vonult muzsikálókra. A negyedik fogás után az egyik, aki a primhegedüt játszotta, tányérral jár körül. Ekkor halk morgás jár a társaságon keresztül. A fekete lány madonnaszerüen szép s mintha alabástromból faragták volna, oly merev az arcza. Némán hajtja meg magát, mikor tányérját előnyujtja. Mig a pénzdarab a tányérra csörömpöl, az adakozója hátrafordulva, a leány szemébe akarja furni tekintetét, de hiába, az a szem a tányérra néz, nem fogja föl, nem érti meg: mit beszél sováron a provokáló férfi-tekintet. Az asszonyok, akik hidegen óvták meg az ismeretlenség szótlanságát, a szépség láttára akaratlanul is összebujnak s kajánul elismerő módon kommentálják a szépségét.

Hernyány már messziről bámulta és alig tudta bevárni, hogy hozzá érkezzék a tünemény. Megfeledkezett mindenről, leginkább a feleségéről. Összerezzent, mikor az bácskaiasan meglökte s gúnyosan, de bosszankodva szólt:

– Ugy-e, hogy ragyogó bogár?

– Gyönyörü, – felelt Hernyány forró hangon, – istenucscse, ha legényember volnék…

– Aranyat vetnél a tányérjába és hoppon maradnál. Nem vagy te hóditó!

– Ugyan, ugyan!

– Nem hát. Volt-e csak egy szeretőd is, a kit meg nem fizettél volna?

– Hát a feleségem?

– Az más, az meg téged vásárolt meg.

– Nem rossz viczcz.

Ekkor az olasz lány már a szomszédjánál volt.

– Hát próbáld meg, udvarolj neki, – sugta az asszony, – nagyon örülnék, ha meg tudnád hódítani.

Ekkor nyujtotta a hegedüsleány elébe a tányért. Hernyány zavartan nyult a zsebébe s marékkal szórta tányérjába az aranyakat.

– A szépségeért, madonna, – szólt frivol mosolylyal.

A leány arczát elöntötte a vér, belemarkolt a tányérba s visszaszórta Hernyány elé az aranyokat.

– Csak a szép muzsikámért fogadok el pénzt, uram, – szólt oly hangon, mely mint egy fönséges magasságból sujtotta le a tolakodót.

A társaságon moraj futott végig, minden szem Hernyányon függött, aki megmeredve a zavartól, pirulva, szégyenkezve és tehetetlenül ült a székén. A lány odébb haladt és ekkor a moraj érthető, halk kaczagásba ment át.

Ilona kipirosodva, ökölbe szorított kezekkel ült Hernyány mellett, a szeméből a harag és megvetés szikrái pattantak ki s végül az asztal alatt oldalba rugta az urát.

– Gyáva! sziszegte, szégyenlem magamat. Ilyen ember! Nehogy a karodat nyujtsd, ha fölkelünk! Szégyenlem magamat, hogy az uram vagy.

Ezzel fölkelt és rá sem nézve Hernyányra, ott hagyta az asztalt.

Hernyánynak sem volt többé kedve ott maradni és türni a table d’hôte gunyos kárörvendő tekinteteit. Mintha parázson ült volna s fölkelni még sem mert. Nyilvánvaló szökés lett volna. Aztán igazán szégyelte a blamaget. Mittevő legyen? A helyén az asztalon hevertek az aranyak s époly nevetséges összekaparni őket, mint zsebre rakni. Mikor a felszolgáló pinczér oda nyujtotta neki a crémes tálat, eszébe jutott valami. Betyár-tempóban, lehetőleg hangosan s a mennyire franczia tudományától telt, szólt rá a pinczérre:

– Takarítsa el ezt a szemetet.

Ekkor megmozdult a szék, melyen eddig a felesége ült s egy hölgy foglalta el. Hernyány föltekintett s érezte, mint fagy meg ereiben a vér.

Flóra volt.

Csak egy villanás a gyönyörü fekete szemekből és Flóra mintha sohasem látta volna szomszédját, fogta a menü-czédulát s átnézte, mig a pinczér teritéket tett elébe. Majd halat vett az elébe tartott tálból és nyugodtan megkezdte ebédjét. A társaság szeme megakadt a halvány arczu, de feltünően szép késő jövevényen, mindenkinek szeme rajta függött. Érezte ezt Hernyány is és leküzdve szorongó félelmét, megragadta az alkalmat, hogy iménti csorbáját kiköszörülje. Majd megmutatja ő, hogyan kell udvarolni egészen ismeretlen hölgyeknek.

Előbb azonban, hogy pórul ne járjon, halkan, a fogai között és Flórára sem nézve, megszólította:

– Flóra, haraggal jöttél?

Flóra fölkapta a fejét. A szája szöglete reszketett a haragtól, de csakhamar mosolygóra vált.

– Nem, főispán ur, – szólt szintoly halkan, csak megvetéssel.

– Flóra, – könyörgött Hernyány, már félénken ránézve, – kössünk békét. Nagyot vétettem ellened, de nem oly nagyot, mint gondolod. A viszonyok, körülmények…

– És hitványságod, tört ki sziszegve a szó Flórából. Nyomorult, ha megsemmisithetnélek, habozás nélkül megtenném. De nem lehet, mert undorodom tőled.

– Akkor mért jöttél?

– Kiváncsi vagy rá?

– Édes Flóra, tedd meg utolsó kivánságomat, a magad érdekében kérlek, adj nekem egy órát, hogy beszélhessek veled. Itt nem lehet. Meg fogsz érteni és meg fogsz bocsátani. Hiszen még nincs minden veszve!

– Jó – szólt Flóra – meghallgatlak, de egy föltétel alatt: bemutatsz a feleségednek.

– Az ég szerelmére, Flóra, mit kivánsz?

– Lehetetlen, ugy-e bár, hogy e tisztességes asszonynak bemutass, engem, a szeretődet? El voltam rá készülve, Hernyány, de úgy vigyázz, hogy magam fogom magamat bemutatni. Kergettem a nyomodat helységről-helységre, hotelről-hotelre azért az élvezetért, hogy a szép szemekbe tekintsek, melyek miatt nekem tönkre kell mennem.

– Jó, jó, Flóra, bemutatlak, de csillapulj édes, mert figyelnek ránk.

Flóra arcza akkor nyájas lett, mintha napsugár áradna róla és nyájasan biczczentve Hernyánynak, úgy tett, mintha az most mutatta volna magát be neki. Hernyány egészen boldog volt. A katasztrófa megremegtette ugyan a lelkét, de erősebb volt e poshadt lélekben a hiuság minden egyéb indulatnál. A szemét gőgösen legeltette végig az oszló társaságon: lássátok, így hódítok én is.

Flóra is fölkelt, nem fejezte be az ebédjét. Hernyány udvariasan a karját nyujtotta, Flóra elfogadta. Így mentek ki az ebédlőből a szabadba, ahol már az üdülők nagy sokasága hullámzott föl s alá, vigan csevegve és nézvén a biborpirosságba borult eget, melynek egyes felhőfoszlányai néhol rákönyököltek egy-egy kirúgó sziklára.

– Jőjj – szólt Flóra – hol a feleséged?

– Flórikám, hadd beszéljek előbb veled én.

– Nos?

– Itt nem lehet.

– Akkor jőjj szobámba.

– Kompromittállak.

– Ejh, mióta törődöl ennyit az én jó hirnevemmel? Ne félj – szólt megvetően végignézve rajta – se vitriol, se revolver nincs nálam. Meg sem foglak fojtani. Ne remegj hát, hanem jőjj velem.

A piros peluche-függönyökön keresztül pirosan áramlott be a kora alkonyi fény. Mintha tüzben uszott volna a szoba. És Hernyány megriadva nézte a sápadt arczot, mely most tulvilági szint öltött és rajta a megszentelt fájdalomnak oly égi kifejezése, mely ezt a hüllőt is megdöbbentette. Tán első őszinte érzése volt, mely odahajtotta Flórához, akinek a kezét meg akarta csókolni.

Flóra elkapta előle, arczáról letünt a lelke képe. Hidegen, gőgösen összeszorított ajkakkal állt, majd helyet mutatva Hernyánynak, maga is leült.

– Nos, beszélj! Jobban mondva: hazudj.

– Flóra, – kezdte, keresve a szavakat Hernyány, – az én helyzetem veled szemben mindenképpen reménytelen, mert nem hiszesz szavamnak. Megcsaltalak, elárultalak. Ez igaz, látod, nem is szépítem. De szeretném, ha egészen a szivembe láthatnál, akkor megtalálnád magadtól is a mentséget. Megcsaltalak, elárultalak, de nem akartalak megcsalni, elárulni. Igazán, a viszonyok követelték ezt tőlem.

– Frázis, szólt közbe Flóra.

– Nem frázis, – folytatta némi büszkeséggel a hangjában Hernyány. Én az utolsó pillanatig őszintén és komolyan állni akartam szavamnak. Nem nagylelküségből, nem hálából, hanem mert szeretlek. Igen, még most is szeretlek, – szólt emeltebb hangon, mikor Flóra keserüen közbe kaczagott – és egyetlen bünöm az, hogy olyan nagyon szerettelek, a vakságig. Mert vakság volt csak, hogy követtem szivem másik vágyát, a haza szolgálatát s azt hittem, hogy azt a kettőt össze lehet egyeztetni. Ne tagadd, magad is vak voltál és megnyilt a szemed. Látod magad is, hogy az én pozicziómban szembeszállani a világ itéletével lehetetlenség. Örökös megalázásnak lettél volna magad is kitéve, meg én is. Olyan lett volna frigyünk, hogy magam is, a tisztesség megsértése nélkül, nem mutatkozhattam volna senki előtt. Aztán közbejött az a jelenet…

– Amikor kidobattál.

– Meg kellett tennem. El kellett tagadnom a valóságot…

– Persze, a szerelem nevében.

– Azt nem, – szólt Hernyány ismét hideg önérzettel, – hanem a tisztesség nevében. Mindent megkövetelhettél tőlem, csak azt nem, hogy önérzetemet magam alázzam meg azzal, hogy te az utczán szedtél föl.

– Csak ez bántja önérzetedet? Hogy valamikor éhes voltál? Az már kevésbé, hogy álnokul kiraboltál engem, hogy mindenütt megfizetett szeretődnek vallottál és hogy zsarolásom miatt becsukatással fenyegettél? Hát az a hires önérzet nem tiltott meg semmit, mikor elkövetted a gazságokat s csak azt tiltja, hogy becsületesen számot adj róluk?

– Csillapulj, Flóra, az égre, hallgass meg végig. Ismétlem, mint tisztességes ember – ha ezt nem akarod elismerni, akkor mint a világ előtt tisztességes ember máskép nem tehettem. Ha bele nem avatkoztál volna, máskép történt volna minden. Én a feleségemet soha egy pillanatig sem szerettem, a szivem mindig a tied volt és a tied maradt. És soha sem kellett volna elválnunk egymástól, ha azt a szerencsétlen jelenetet nem provokáltad volna.

– Nem kellett volna elválnunk?

– Nem, mert azontul is a tied lettem volna.

– Ah, azaz én a tied? Tán a feleséged pénzéből csakugyan kitartottál volna, miután kiforgattál a magaméból? Nem rossz.

Hernyány György ekkor nagyot gondolt. Mélyen fölsóhajtott és a karjára borulva nyögte:

– Ha tudnád, mennyit szenvedek!

– Igazán? Miattam?

– Miattad, mert nem vagy többé enyém és ő miatta, aki az enyém. Már most is vége köztünk mindennek.

– Igaz, nem láttam melletted az ebéden. Már szétmentetek.

Hernyány fölkapta a fejét.

– Ha akarod – igen!

Flóra arcza lángba borult. Lihegő ajkkal szivta magába a levegőt. Ez valami! Ez a bosszu, aminél fényesebbet, kegyetlenebbet nem is álmodhatott. Odalépett Hernyányhoz, megkapta a vállainál fogva:

– Szeretsz?

– Szeretlek!

– És velem jösz?

– Veled!

– Igen, elhagyod a feleséged és velem jösz. Ujból szeretjük egymást, ujból boldogok leszünk, te is, meg én is, csókolod az ajkamat, a vállamat, én is csókollak. Emlékszel még a csókomra?

És oda hajolt hozzá és a lehellete perzselte az arczát. Ez több volt, mint a minek Hernyány ellen tudott állani. A vére felforrt és karjaiba kapta az asszonyt és csókba fulva dadogta:

– Mindent, mindent, amit akarsz.

És Flóra a két keze közé fogta a fejét, úgy rebegte:

– Te édes, te drága, te – nyomorult.

És megfogva a vállát, egyet pöndörített rajta, hogy az ember tántorogva röpült az ajtó felé, melynek küszöbén ott állt, reszketve, halványan Ilona, a Hernyány felesége.

– Itt van! – kiáltotta Flóra rekedt kaczagással – itt van, méltóságos asszonyom, a férje, most másodszor kapja az én kezemből.

Ilona megkövülve állt ott, Hernyány szintén némán a nem várt jelenettől. És Flóra ott állt előttük, diadalmasan égő arczczal, magasra emelt fejjel és a szeméből csak úgy szikrázott a kielégített boszu kéje.

Ekkor valaki kaczagott. Ilona volt. Halk, vérlázító, gonosz kaczagással egy lépést előre tett és kihivóan nézett a Flóra szeme közé. Aztán egyre kaczagva még, megveregette Hernyány vállát, majd félkarjával átfogva őt, szólt:

– Nini, ez a régi szeretőd! Hát idáig jött utánad? Lelkemre mondom, hizeleg, hogy annyira szerelmes beléd.

Flóra e nem várt fordulattól megmeredt.

– Hogyan? Nem látta, hogy megölelt, nem hallotta vallomását?

Ilona nem ügyelve rá, még egy lépést tett előre és lorgnonját a szeméhez téve, úgy fixirozta Flórát.

– És milyen szép, milyen elragadóan szép. Igazán, kedves György, köszönöm, hogy ilyen szép szeretője volt, mielőtt engem ismert.

– Valóban, tette hozzá, az ura arczát veregetve, ezek után meg is bocsátok magának, hogy felsült annál az olasz lánynál.

Flóra elébe lépett és a szeme közé nézett.

– Ezt ön komolyan mondja?

– A legkomolyabban. Édes istenem, csak tudjuk mi modern asszonyok, hogy a férfiak mi fajtákon próbálják ki ügyességüket, mielőtt hozzánk jönnek.

– És nem mozdul a vére, nem gyötri a féltékenység, hogy itt egy nő, akit a szeme láttára csókolt meg az ura?

Ilona gőgösen fölbigygyesztett szájjal, félig elfordulva felelt:

– Önre és társaira, kedves _kisasszony_, a becsületes asszony nem lehet féltékeny.

– Nos, Hernyány György, akkor nyugodt szivvel engedlek át sorsodnak. Megtaláltad a párodat, amely hozzád illik, igazad volt, ennek ellent nem állhattál. De jusson eszedbe, ha majd ez az asszony fog engem megboszulni, hogy én ezt megjósoltam neked. Most befejeztem veled számadásomat, mivel ez az asszony fogja azt beteljesíteni. És most, méltóságos asszonyom, ez a szoba az enyém. Távozzanak és ha büszke reá, hogy egy magamfajta _kisasszony_ asszonyi önérzet dolgában nem cserélne önnel, ám legyen.

Ilona kaczagott ugyan, de a szeméből özönlő gyülölet világosan mutatta, hogy elevenére talált a Flóra szava. Néhány perczig összekapcsolódott a két asszony tekintete, kihivóan, daczczal és gyülölettel, reszketve, ökölbeszorított kezekkel néztek farkasszemet, készen egymásra vetni magukat. Végül Ilona hideg, megvető gőggel lassan elfordult és megfogva ura karját, aki tehetetlenül, dobogó szivvel volt tanuja a jelenetnek, szólt:

– Menjünk, csak nem fogok neki válaszolni!

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Flóra leborult a földre és ég felé emelve karjait, őrjöngve kiáltotta:

– Nagy Isten, ki fogja neked megbocsátani hogy ilyen embereket is teremtettél!

XVI.

Hinterrheimban, a kis faluban a szent-Bernardino-szoros északi torkolatánál, a diligence-ból egy magános hölgy szállott csak ki. A szegényes fogadó asszonya maga vezette a szobába, mig golyvás kamasz fia a hátán hordta be a málháját:

– Már vissza méltóztatott jönni?

– Igen – felelt a hölgy – meggondoltam magamat, másfelé megyek. Megnézem a _Via malat_.

– Ó, az nagyon szép, azt nem szabad elmulasztania.

– Miféle hegy az ott?

– A Zapport.

– Van rajta jégmező is?

– Hogyne volna, nagyságos asszonyom, nagyon szép és nagy. És le lehet róla nézni a pokolba.

– A pokolba?

– Igen, úgy hivják azt a fekete barlangot, melyből a Rajna ered. A turisták sohasem mulasztják el, hogy föl ne menjenek a mennyországba, hogy lenézhessenek a pokolba.

– A mennyországból? – ismételte Flóra nevetve.

– Igen, a Zapport szikláját, mely a mélység fölé rug, azt meg mennyországnak nevezik.

– Igazán érdekes. Aztán nehéz oda feljutni?

– Épenséggel nem. Az én Perr fiammal a nagyságos asszony is megteheti az utat. Ha holnap reggel elindulnak, délután ebéd időre vissza is érhet.

– Valóban? Akkor megmászom a hegyet. De most mindjárt szeretném megtenni.

– Nem lesz késő? Akkor csak kilencz óra tájt érne vissza. Aztán meg rossz idő is lesz ma, a Zapport nagyon fekete.

– Kár, igazán kár, pedig szerettem volna még ma a mennyországba jutni.

– Ha csak rá nem szánja magát a nagyságos asszony, hogy az éjszakát fönt tölti a menedékházban.

– Hisz ez nagyszerü lesz!

Flóra a szobájába rontott és fölvette zöldposztó turista-ruháját és szöges talpu czipőjét. A szobájában költötte el reggelijét is. Alig, hogy befejezte, megjelent az ajtóban a fiu, kezében két hegymászó bottal, a hátán tarisznyával. Némán vette le a kalapját, úgy várta urnőjét.

– Mindjárt, mindjárt, – szólt rá Flóra és fölvette zöld vadászkalapját. Indulhatunk.

Amint a Rajna kavicsos partján haladtak, úgy látszott, mintha egy negyed óra alatt ott lehetnének a Zapportnál. Csak amikor a fahidon átmentek a folyón, melynek széles ágya majdnem egészen száraz volt és csak a közepe táján, mint valami szegényke kis patak csorgott a viz, látszott meg, hogy bizony bele tart másfél órába is, mig csak elérik a hegy lábát.

A vezető három lépéssel járt előtte, ügyet sem vetett az őt követő hölgyre. Flóra iparkodott bizalmát megszerezni és megszólította:

– Perrnek hínak?

A kamasz visszafordult s szép fekete szemével adta meg a feleletet. Csak egyet hunyorított vele és ment tovább.

– Szép név – folytatta Flóra kisérleteit, hogy szóra birja a fiut. Sokszor voltál már a Zapporton?

A fiu megint megfordult és intett a fejével:

– Igen.

– Szereted a hegyet?

Megint csak ez a néma felelet. De akkor megállt és szemének valami kimondhatatlanul rajongó fénye áradt, amint feltekintett a magasba.

– Nehézkes legény, – gondolta Flóra és még egy kisérletet tett.

– Mikor voltál fönn utoljára?

A fiu ekkor levette a kalapját és alázatosan megfordulva, szomoru tekintetet vetve Flórára, ujját az ajkára tette és a fejét tagadóan rázta.

Néma volt.

Flórára e körülmény oly különös megdöbbentően hatott. Ez a fiu olybá tünt föl neki, mint egy erőszakosan fogvatartott lélek. Mintha most már értette volna és szivét nehéz szomorusággal töltötte el a barna arcz, mely szép volt, mielőtt a golyva el nem csufitotta, s szépek a mélységes fekete szemek, miken mintha a lélek melancholiája tükröződnék vissza.

Az ut meredekebb lett, végül egészen elveszett. Egy kis erőlködéssel, de alig többel, mint ami a lépcsőhágással jár, követte vezetőjét a kövecses hegyoldalon, gondosan ügyelve, hogy ugyan arra a kőre lépjen, amelyre Perr. Ez olykor-olykor megállt és hátranézett mig Flóra utól érte, aztán kutatva nézett a szemébe, vajjon nem fáradt-e. Szeszélyesen, látszólagos rendszer nélkül tértek le az egyenes irányról, majd jobbra, majd balra. Flóra lihegett, de kéjesen érezte a fáradságot. Hiszen ezt kereste. Sziklák közé, vadon, kopár rengetegbe vágyódott vinni tépett lelkületét és ott, a széjjelmarczangolt, sivár természet ölében megtalálni élet tervét, mely ime teljesen széjjelfoszlott. Nem tudta elgondolni, mi lesz vele ezentul, mihez fogjon. Sem gondolata, sem akarata nem volt, csak viharos lelki háborgását akarta csillapitani, verejtékes, sorvasztó testi fáradtsággal.

Három órai mászás után elértek a menedékházhoz. A fiu levetette batyuját és eltünt. Öt percz mulva visszatért, bádogedényben vizet hozva. Ezt odanyujtotta Flórának, aki mohón, kéjjel itta meg a kristályos hideg vizet. Nagyon fáradtnak érezte magát s le akart pihenni. Fázott is. Magára öltötte plaidjét s bement a kunyhóba. A fiu elébe állt és jelekkel tudtára adta, hogy nem lesz jó most itt maradni. Jobb az ut végén pihenni, aztán az égre is mutatott, melynek sürü szürke szinét csak most vette észre Flóra.

– Mennyi ut van még hátra?

A fiu az ujjával mutatta:

– Egy óra.

– És vihar lesz?

A fiu igent bólintott.

– Visszaérünk még ide vihar előtt?

– Igen.

– Akkor előre.

Előbb azonban még beirta nevét a menedékház törzskönyvébe.

A menedékházon tul már apró, piszkos hófolok szegték utjukat, melyek között különös ellentétül a legbujább pázsit tenyészett. S mennél fagyosabb lett a hó, annál sürübben, annál magasabban állott a fü is.

Egy kanyarulat mögül hirtelen kecskebak szökkent elő, meghökkenve, mikor emberalakokat látott. Perr megállott és nyugtalanul tekintett vissza Flórára. Az arczán valami kérdő, könyörgő kifejezés ült, látszott, hogy küzd magával, végül pedig nem tud ellentállani. A szájához tette az ujját s egyet füttyentett. Flóra megijedt: mi legyen ez? Csak nem alattomosság? De csakhamar megnyugodott. A füttyre egy női hang válaszolt, ujjongva, kaczagva:

– Perr, Perr, mindjárt!

És csakugyan az első kecske nyomában még nehány szökkent elő és ezeket követte egy fiatal leány, fekete szalmakalappal a fején, piros kötényben, a kezében a hegymászó bottal. Perr feléje sietett, a leány meghökkent, mikor Flórát észrevette, de aztán megfeledkezve mindenről, a legény keblére vetette magát, aki turbékoló hangokat hallatva, ölelte magához és csókolta össze-vissza az arczát.