Part 9

Flóra ott állt a pár előtt, mely megfeledkezve róla, átadta magát a szerelem édes érzésének. Szürkén övezte a képet az ég, jobbról-balról a mélység tele felhővel, előttük a végtelennek látszó jégmező és itt áll ő, szépsége, ifjusága delén, kifosztott szivvel, megtört lélekkel és látja a szerelem üdvét, megadva egy nyomorék néma fiunak és egy kecskepásztor leánynak, akinek barna, kora vén arczán nyoma sincs a szépségnek, de a szeme sugárzik a legédesebb boldogságban, melyet nagyon de nagyon meg tudnak becsülni itt, ahol rengeteg hegyek választják el az embereket és egy-egy édes találkozót követik a távollét hetei, hónapjai, melyek édes, fájó, de mindig hivséges ábrándozásban telnek el.

Idáig kellett mennie, hogy lásson igaz embereket?

A fiatalok végre felocsudtak mámorukból, szétrebbentek, de csillogó szemük lopva egymás tekintetét kereste. Így álltak ott zavartan, a leány a kötényét tépte, úgy vetette félénk tekintetét az idegen asszonyra. Flóra nem birt magával, a köny kiomlott szeméből, úgy lépett oda a leányhoz és hevesen magához ölelte.

– Nagyon szeresd, leány, azt a legényt és gondolj arra, amit az idegen gazdag asszony neked mond. Sehol a világon nem terem boldogság, csak itt, ezen a szomoru helyen.

– Tudom – felelt a leány, dialektusa zengő, éneklő hanglejtésén.

– Mikor találkoztatok utoljára?

– Ó, mi gyakran találkozunk, Perr minden vasárnap feljön s ha idegent vezet, akkor is látom. De csak messziről, mert az idegenek előtt szégyeljük magunkat. Egyszer két ur kinevetett bennünket és gúnyolta Perrt, mert golyvás és néma. Pedig ugy-e bár, Perrt lehet szeretni?

– Nagyon, nagyon szeresd, édes gyermekem, és ne törődj az idegenekkel. Azaz igen. A szerelem legyen szent, ne mutassad soha hideg, szivtelen embereknek. Azért is olyan édes neked, olyan nagy, mert itt meg nem szentségteleniti idegen tekintet.

Hármasával folytatták utjukat. Szükséges is volt harmadikra, mert ime elérték a glecsert és Flóra nem igen tudott a sikos jégen haladni. Ketten fogták meg, úgy segítették előre, mig végre a jég ismét megszakadt és itt a magasban hihetetlen kövér pázsitra értek, ahol vad alpesi virágok tarkállottak.

Ez volt a mennyország. Perr előre ment vagy husz lépésnyire, aztán megállva, intett Flórának. Mikor elérte, Perr leült és úgy hajolt előre, megértetvén Flórával, hogy ő is így cselekedjék. Flóra engedelmeskedett. Leült a füre terített plaidre és előre hajolt. Még így ülve is elszédült. Szinte beláthatatlan, tátongó mélység nyilt előtte, melynek fenekén harsogva szakadt ki egy fekete, félig sziklákkal eltorlaszolt nyilásból a viz, tajtékozva ostromolván meg az ormótlan sziklatömegeket.

Hát ez a pokol? És ő a mennyországból néz le a torkába.

Egy törpe fenyőbokor is gubbaszkodik a mennyországban. Perr és a leány e mögé vonult. A ritkás ágakon keresztül láthatta Flóra a két alakot, szorosan egymás mellett ülve és hallotta a leány halk, boldog kaczagását is.

Valami mondhatlan sötét hangulat vett rajta erőt. Az ég tele felhővel, alatta a szakadékos mélység, feketés szikláival, a barlang fekete szája. Köröskörül minden borus, minden reménytelen. Vihar lesz, érzi minden lehelletében.

Nem érzett semmi nyugtalanságot, sőt azt hitte, hogy soha életében még nyugodtabb pillanatja nem volt. De e nyugalon a teljes sivárság.

Gondolata egy szökésére a gyermekkori emlékei elevenedtek föl benne. Látta magát, mint kis iskolás leánykát, amint az édes anyjának elolvassa a leczkéjét. Derüs, meleg emlék és most itt ül egy kietlen hegyormon, jég közepette, a mélység szélén. Micsoda ut ez, mely idáig vezette! Nem is tudta megérteni, hogyan is jutott idáig. A nyomor, a becstelenség, emberi gazság és a szive jobb hajlandósága vitte ide. Érdemes-e tovább is menni?

És mégis kell. Vissza fog érni. Ugyanarra a helyre, ugyanezzel a testtel, tán ugyanazokkal a vágyakkal. Tán ujból fog szeretni. Tán a régit fogja szeretni. Ó, az utálat sem örökkévaló, de örökkévaló, ami állati van az emberben. Ennek a testnek vannak jogai, miket érvényesiteni kell.

Ó, hogy így van. Mondhatlan gyülölet töltötte el a teste iránt. Ez az oka mindennek. Volna csunya, volna görbe, mindebből nem történt volna semmi. Ez a szépség! Mondják, s ő hitte, hogy a szerelem a szépségen épül, de nem igaz. Lám, ez a lány. Milyen csunya, mégis szereti valaki. Nem igaz, a szépség csak a bünt és boldogtalanságot szüli, a szerelem istentől ered.

Felállt. A felhő leszállt a Zapportra, megköhögtette a mellét. Körülölelte a szürke vizpára, megfeküdte a mellét. Borzongott, fázott. Mintha a köd az agyába is befészkelte volna magát.

– A vihar – gondolta magában.

Egyszerre csak ismét végtelen nyugalom töltötte el. Azt hitte, tisztán lát, gondolkodik. Égő kiváncsiság fogta el s valami kéjérzet. Olyanformán, mintha az ember közeledik egy szekrényhez, melynek zárjában ott a kulcsa. Még le is hajolt a plaidjeért, fölvette, úgy tett, előre nyujtott, mosolygó arczczal két lépést előre.

Perr és a leány egyszerre felugrott. Villám czikázott – alattuk, a Zapport dereka táján már kitört a vihar. Csak most ocsudtak fel arra, hogy a felhő reájuk is ereszkedett. Perr nagy nyugtalanul, gügyögő hangokat erőltetve a torkán, rohant a mennyország kirugó sziklájához, a lány követte. Egy kecske állt ottan, egyik lábát fölemelve, szakállas arczát a mélység fölé tartva. Az egyik lábával a plaiden áll, mely lelógott a mélységbe.

*

Másnap Hinterrheinból hat emberből álló csapat csáklyákkal, galyból font hordozó-ágygyal és egy durva fakereszttel kerekedett föl s ereszkedett be a Rajna ágyába. Nem beszélt egyik sem egy szót sem. Délben indultak, másnap délben érkeztek vissza. A keresztet letüzték azon a helyen, ahol azt az idegen asszonyt találták. Harmadnapra érkeztek meg a hatósági személyek. Beszentelték a holttestet és tisztességesen eltemették. Azt mondják, hogy csodaszép volt az arcza még halottaiban is. De a teste fölismerhetetlen. A hatósági személyek konstatálták a podgyász átkutatása után a halott kilétét és értesitették az idegen ország hatóságát. Mikor Budapesten olvasták a hirt, Szepesi Flóra már egy hét óta nyugodott a kis svájczi, árva temetőben.

Alpesi virágokból egy koszoru, ennyi a disze. Egy golyvás fiu, meg egy rongyos lány – ennyi a siratója.

XVII.

A társaságban egy hétig beszéltek a Szepesi Flóra balesetéről, vagy öngyilkosságáról.

Sokkal nagyobb szenzácziót keltett egy másik eset, melynek szintén a főispán ur volt a hőse. A kaszinóban Hernyány György egy társasághoz csatlakozott, melyben Helley Antal gróf is volt. Mikor Hernyány köszönve odalépett, a gróf megszakitotta beszédjét, fölkelt és a többi urakhoz fordulva, szólt:

– Bocsánatot kérek, ezzel az emberrel egy levegőt nem szíhatok.

Hernyány sápadtan állt ott, a társaság is konsternálva volt. Mindenki azt hitte, hogy Helley grófnál a Hernyány politikai renegátsága okozta a puritán gróf e sértését, melyet egytől-egyig helytelenitettek. Természetesen párbaj volt a következése, melyben Helley gróf sulyosan megsebesült. Osztatlan volt iránta a részvét, de hogy sorsát megérdemelte, abban valamennyien megegyeztek.

A párbaj éjjelén Adolf, az orfeum kampós orru pinczére, ragyogó ábrázattal hajlongott a felismert, de már régen látott méltóságos ur előtt, ki ügyet sem vetve reá, fürkészően legeltette szemeit a nézőtér kevés vendégein. Mikor előbbre ért, egy kar emelkedett föl s utána egy örömtől ragyogó ábrázat, intve, hivogatva. Hiéna Péter volt, aki szokott társaságával ült az egyik páholyban s mig a két művésznő a pezsgőből ivott, ő csak úgy döntögette magába a tiszta absynthot.

– Hozott az Isten, drága, jó barátom, üdvözölte a kedvetlenül feléje tartó Hernyányt, szép tőled, hogy hű maradsz önmagadhoz. Ülj csak le. Átvállalod ezeket a báránykákat? Vagy akarsz valami ujat? Majd Adolf intézkedik. Csak bizd magadat egészen Adolfra. Legfölebb a számlánál csal meg, de a báránykákkal nem. Hát hogy vagy, édes barátom? Látom, hogy jószinben vagy és a mézesheteknek már vége. Vagy a feleséged is el fog jönni?

– Ne említs farkast, ember, – kaczagott Hernyány, – ő méltóságát hazaküldtem, hogy pihenje ki uti fáradalmait.

– Te meg itt pihened ki. Derék! Rettentő kín lehet az olyan nászutazás. Nappal is együtt lenni az asszonynyal – brr! Aztán, mondhatom, szép kis munka volt az ma délben. Fönn voltam az öregnél. A derék ember, valamiképpen belém szeretett, mióta Flórikát gyógyítgattam s most azt akarja, hogy őt is gyógyítgassam. Pedig nem érdemes, mert jó természete van. Kigyógyulna magától. De szép kis munka volt, igazán szép. Ha te kaptad volna azt a vágást, akkor jobban megtudnám magyarázni a szépségét.

– Köszönöm, inkább hadd maradjon ismeretlen előttem ez a szépség. Hanem hát mondd: nagyon haragyszik rám ez a vén komédiás?

– No, nem mondhatom. Tudod, kedves pajtás, azok az emberek, akikhez mi nem hasonlítunk, olyan furcsák. Képzeld csak, azt hiszi, ha ő nem, majd megver téged az Isten.

– Attól ugyan nem félek.

– Nem is kell, pajtás, csak maradj mindig ilyen. Tudod, aki a maga nemében tökéletes, azt az ördög nem viheti el.

– Még mindig a régi vagy – kaczagott Hernyány, poharát kiürítésre nyujtva a doktornak – veled legalább lehet beszélni.

– Ó, hogyne, drága barátom, velem mindig lehet beszélni, mert szeretem a jó társaságot. És különösen a szerencsés jó társaságot. Te nagyszerüen igazítottad el a dolgodat, mondhatom, gyönyörüségem telik benned. Flórika szépen leugrik egy magas hegyről, az öreget levágod és a feleségedet pihenni küldöd. Most már csak az kell, hogy ez az Adolf hozzon valami neked való báránykát és az ügy végleg be van fejezve.

Hernyány kissé kelletlenül feszengett a székén.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, azért jöttem ide, hogy egy kicsit elfelejtsem.

– A manót, csak nincs lelkifurdalásod!

– Miért? Hogy a szeretőm megölte magát – hát minek tette? Vagy hogy az a vén szamár provokált? Hiszen az ember csak védi a bőrét!

A doktor éktelen jókedvüen kaczagott.

– Természetes, természetes, ez a helyes álláspont. Hát lelkem, drága Györgyikém, ez az Adolf ma nem néz felénk, vállald át ezt az epedő szőkeséget, a legnyugodtabban ajánlhatom. Mikor először lépett föl, még egy kicsit roszszagu volt a szája, de a sok pezsgőtől ez már elmult. Ugy-e lelkem, báránykám? Tudod, Györgyike, büszke vagyok rá, ő a miniature excentrique, a bájos Alma Gizi, a nevét is tőlem kapta, meg a tudományát is. Gyönyörüen emeli szoknyácskáját. Nézd meg holnap.

A bájos Alma Gizi alig tizenhét éves volt, szende, finom kis arczán még nem hagyott látható nyomot az életmódja. Mindössze két hónap óta jár a dicsőség pályáján.

– Eredj, báránykám, mutasd be magadat ennek az urnak.

A leány szó nélkül kibontakozott a Hiéna Péter karjából, odaült Hernyány mellé, félkarjával átfogta a nyakát, kezébe vette a pezsgős-poharat s koczczintva vele, megcsókolta az ajkát:

– Szervusz!

– Nem rossz, – kaczagott Hernyány és átölelelte a karcsu, gyermeki termetet.

– Az én nevelésem, – szólt büszkén Hiéna Péter. – Meggyógyítottam a kedves nagymamáját, őt pedig fölavattam a művészet papnőjének. Ugy-e, Gizikém, szép dolog a művészet? A kedves nagymama is megfizetheti ezentul a doktort, aki köhögni tanítja!

A leány magába döntött három pohár pezsgőt, aztán lázban csillogó szemeit a doktorra függesztvén, rekedtesen szólt:

– A lelke rajta, mesterem, mig el nem visz, addig hadd éljek legalább vidáman.

– A bárányka Belzebubnak hisz, – magyarázta röhögve a doktor. – Légy nyugodt, báránykám, együtt megyünk a pokolba, ha nem volnék is, akinek hiszel.

A hangulat kezdett emelkedettebb lenni, a beszéd elvesztette az összefüggést. Ittak és kaczagtak s mire két órára járt az idő, Hernyány és az ölében ülő leány már teljesen részeg volt.

Ekkor Adolf, a pinczér, szemtelenül alázatos mosolylyal az ajkán, egy előkelően öltözött fátyolos hölgygyel lépett a páholyhoz.

– Itt van, kérem alássan.

– Látom, szólt a hölgy és fölvetette fátyolát. Nevető, piros arcz jelent meg mögötte, melynek láttára Hernyány egy pillanatra kijózanodott részegségéből.

– Ön az? dadogta és ösztönszerüen eltolta Alma Gizit.

– Én, én, felelt kaczagva a hölgy, de csak ne zavartassa magát mulatságában. Meguntam magamat otthon, gondoltam, hogy meglepem. Aztán mivel a hotelben nem találtam, gondoltam, hogy idejött s ennek nagyon megörültem, legalább én is mulathatok egyet. Nemde megengedi?

Hernyány hüledezett.

– De édesem!

– Ugyan ne teketóriázzék! Csak nem hiszi, hogy szczénát akarok csinálni! Mutassa be nekem ezt azt urat, aztán töltsön nekem is. Vigan, uraim!

Hernyányt ez a jókedvü hang ismét visszasülyesztette részeg állapotba. Bambán röhögve csókolta meg a felesége kezét, aztán rámutatva a doktorra, bemutatta:

– Ez a Hiéna Péter, a legeredetibb ficzkó, akivel valaha találkoztam.

A doktor udvariasan fölkelt és czinikus mosolylyal az ajkán hajtogatta magát.

– Ne higyjen neki, méltóságos asszonyom, egy csöppel sem vagyok eredetibb, mint az én kedves barátom.

A méltóságos asszony koczczintott az urakkal, sőt Alma Gizi felé is intett poharával.

– Ne féljen, kedves kisasszony, maradjon csak annál az urnál, jó helyen van.

– Méltóságos asszonyom, – szólt a doktor, – akinek pokoli gyönyörüsége telt a jelenetben, parancsolja talán, hogy kedves barátom mentségére valamit kitaláljak?

A méltóságos asszony hangosan kaczagott.

– Ugyan, édes doktor, minek néz? Én szeretem ezt a valóságot, higyje meg, hogy szeretem ezt a valóságot. Csak azt sajnálnám, ha… hogy is hivják a bájos gyermeket? – Alma Gizinek? Szép név. Sajnálnám, ha személyemben ő valamely jogában sértve érezné magát. Tán valami régi szerelem, főispán ur?

A doktor felelt helyette:

– Nem, méltóságos asszonyom, egészen uj, ma köttetett meg a szent frigy és én voltam Ámorka, aki összehozta őket.

– Nagyon jó, nagyon jó. Gyerekek, czigányt nem lehet ide kapni?

– Sajnos, a policzáj nem engedné.

– Kár, megszoktam, hogy csak czigány mellett mulassak. De érdekes társaság, igazán érdekes, szólt teljes elfogulatlanul és lorgnonjával körüljártatta tekintetét mindenfelé, tán nem is annyira, hogy ő lásson, mint hogy őt lássák.

A két leány, a tisztességes asszony jelenlétében, elvesztette minden elfogulatlanságát. Félszegen, gavallérjaiktól huzódozva ültek székeiken s ahogy tettetett közömbösséggel ittak, a korty majd megakadt a torkukban. Ellenben nagy volt a gyönyörüsége Hiéna Péternek. Mindig ragyogó arcza csak úgy sugárzott, a szeme zöldes fényben csillogott és ahogy izgett-mozgott a székén, amint magában motyogott, riasztó mintaképe volt a kárörvendő ördögnek.

– Aztán, méltóságos asszonyom, igazán nem féltékeny erre a szőke kis bárányra? Kérdezte inkább, hogy élvezetét füszerezze, semmint kiváncsiságból.

– Féltékeny, én? Ugyan, doktor ur, hát az ön legjobb barátja nem avatta be családi dolgaiba? Ez nem szép tőle. Hát tudja, kedves doktor ur, mi már a nászutunkon tökéletesen meguntuk egymást és barátságosan kiegyeztünk. Nagyon pipogyának találtam asszonyokkal szemben s mikor meg akart csalni, nem tudott magának nőt hódítani, hanem a régi szeretőjének udvarolt. Tudja, annak a Flórának, aki utánnunk jött és leugrott a pokolba. Hát ez már sértette a hiuságomat, hogy tőlem visszacsábul olyanhoz, akit már megunt. No, nincs igazam? akkor aztán felmondtam neki a barátságot s a legmintaszerübb házaséletet éljük.

– Értem, értem, engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy bámulatomat kifejezzem. Végre egy asszony, aki imponálni tud.

– De még mennyire, röhögött közbe Hernyány, ilyen jókedvünek nem is láttam még esküvőnk után.

– Lenne még jobb kedvü is. Hanem igazán, doktor ur, ha már az uramról oly kedvesen tudott gondoskodni, nem gondoskodnék rólam is?

– Hogy méltóztatott?

– No csak úgy, hogy én sem szeretnék egészen özvegyen maradni.

Erre még a doktor urnak is leesett az álla. Apró zöldes szemeivel szinte megszurta az asszonyt, kutatva: a részegség, vagy az őrültség beszél-e belőle? de látván a csillogó jókedvet az arczán s szemében a szilaj tüzet, mely fekete indulatból és mélységes bosszuszomjból táplálkozott, Hiéna Péter felugrott ültéből és egyik lábáról a másikra dőlve, úgy rázogatta a fejét, pokoli jókedvvel s kaczagva szólt:

– Méltóságos asszonyom, ön minta nő. Ez az igazi. És csak válogatnia kellene e diszes társaságból. Nem volnék azonban méltó az isteni Alma Gizi mentori czimére, ha első sorban magamra nem hivnám föl drága figyelmét.

– Ön? kiáltott vigan az asszony; ön? Kedves doktor, ön remek ember. Nagyon tetszik nekem, rendkívül tetszik nekem. És mivel az uram legjobb barátja, hálátlanság volna, ha nem önt részesíteném előnyben. Tehát szent a barátság és éljen a szerelem!

Ezzel az asztalon át oda nyujtotta neki finom kezét, melyet a doktor megragadott és csufondárosan pislogatva Hernyány felé, aki bambán nézte őket, kérdezte:

– Nos, drága barátom, mit szólsz ehhez?

Hernyány röhögött.

– Áldásom rajtatok, szólt bekáfolt hangon, a te pofád nem tesz féltékenynyé.

– Hohó, drága uram, önnek nem is szabad féltékenykednie. Vagy különben – kedves doktor, minek is háborgatnánk tovább a Hernyány ur édes téte-a-téte-jét? Keressünk magunknak is nyugodalmasabb csárdát. Vagy tudja, mit? Menjünk a lakására.

– Csak nem? riadt föl erre Hernyány, mikor látta, hogy Ilona csakugyan készülődik.

A doktor röhögve dörzsölte a kezét.

– Ugy látszik, hogy igen, drága barátom és ha a legdrágább barátom igéző felesége meg akarja tisztelni szerény hajlékomat, csak nem lehetek oly udrariatlan a drága barát iránt, hogy szivehölgyét gonoszul visszautasítsam?

– Nagyon jó, nagyon jó, kaczagott Ilona és kezével megveregette a doktor vállát. Jó éjszakát, hölgyeim, jó éjszakát főispán ur, édes nyugodalmat kivánok.

Hernyány fölpattant ültéből.

– Ilona, csak fölhagysz már ezzel a tréfával?

– Tréfa? Ugyan, ki mondta neked, hogy tréfálok?

– Akkor megtiltom, hogy innen távozzál.

Ilona végignézett rajta, félvállról, aztán a doktor felé fordulva, fagyos, metsző hangon szólt:

– Értesse meg azzal az urral, hogy semmi köze ahhoz, amit én csinálok. S ha mégis azt akarja hogy itt csődület legyen, holnap be fogom perelni személyes szabadság megsértéseért.

A doktor vigan föltette a kalapját és kezét nyujtva Hernyánynak, röhögve szólt:

– Ő méltósága oly ékesen formulázta a tényállást, hogy megértetéséhez én már egy szóval sem járulhatok. Mivel azonban a szerencse ő méltósága lovagjának avatott föl, hát mégis barátságunk jogánál fogva figyelmeztetlek, hogy te most részeg vagy, s ha bolondot találnál tenni, mivel józanul nem beszélhetek veled, kénytelen volnék egy golyócskát röpíteni a fejedbe.

És ezzel a zsebéből kivont egy kis revolvert s mintha mutogatná, úgy tartotta Hernyány arczának.

Ez ijedt reflex-mozdulattal az arcza elé tette kezét.

– Péter, légy te okosabb, mint ő – szólt, reszketve a fölindulástól – a barátságunkra kérlek.

– Én legyek okosabb, mint ő? Kedves barátom, ez lehetetlen. Egyrészt udvariatlanság volna, – nemde méltóságos asszonyom? Másrészt ha okosabb lennék, egyszerü szamárság volna tőlem. Ő méltósága a világ legremekebb asszonya s éppen barátságunk parancsolja, hogy teljes hódolatomat ő méltósága lábai elé rakjam.

– Eh, hagyj föl most a tréfával, – fakadt ki Hernyány és a karjába kapott a távozásra forduló doktornak. Az lagymatagon ismét vissza fordult és csufos tekintettel végigmérve Hernyányt, szólt:

– Kedves barátom, olyan ember, mint te, jól teszi, ha mindenhez jó arczot csinál, ami vele történik. Hát ugyan, az isten nyilába is, mit bánod te, ha a feleséged egyszer mással mulat?

– El fogok válni tőle, rikoltott Hernyány.

Az asszony kaczagott.

– Jőjjön, doktor ur és ne vesztegesse a szót erre az urra. El fog válni? Hiszen én már kidobtam, semmi köze hozzám.

És ezzel fogta a doktor karját és magával vonta. Adolf, a pinczér, mosolyogva hajlongott előttük s a doktor odavetett neki egy bankjegyet:

– A mennyiben kevés, Dolfika, a méltóságos ur majd kompletálja, mert ma mutyiban mulatunk, a méltóságos ur költségére.

Hernyány bambán bámult a távozó pár után, aztán fátyolos szeme a kővé vált két művésznőre esett. Részegen kaczagott s ledőlve Alma Gizi mellé, átfogta a derekát:

– Te, Gizi, a feleségem lumpolni ment. Hát illik ez egy tisztességes asszonytól? El fogom kergetni, aztán téged veszlek feleségül. Mert te sokkal szebb vagy, mint ő és sokkal jobban szeretsz is. Ugy-e?

XVIII.

Az orfeumi jelenetnek, diszkrét alakban, hire terjedt s bár az ujságok neveket nem említettek, tudta mégis mindenki, hogy kiről van szó. A közvélemény, mely annyira félreismerte ezt a felkapott embert, most megboszulta magát tévedéseért. Amig Hernyány maga követett el lelketlenségeket, bátran szavalhatott a tisztesség nevében. Mikor őt érte a lelketlenség csapása, el volt veszve. A kaszinóban szenvedélyesen tárgyalták ügyét és különösen sulyos argumentum volt az, hogy Hernyány semmi lépést nem tett a becsülete reperálásáért. Sem ki nem hivta az egyetemi professzort, sem az asszony ellen nem lépett fel. Az ilyen embert nem lehet a kaszinóban megtürni és a kormányelnököt is erősen szorongatták, hogy a főispáni kart mélyen sértené, ha egy tagja érdemetlennek nyilváníttatnék a kaszinóban s megmaradhatna főispánnak.

A kormányelnök kijelentette, hogy ami őt illeti, nem igen ragaszkodik a Hernyány személyéhez, hiszen tudvalevő, hogy csak szabadulni akart tőle. Ha még olcsóbban szabadulhat, annál jobb.

Hernyány pedig ez ellen nem tehetett semmit, mert amint másnap átlátván józan észszel helyzete és sérelme sulyos voltát, éktelen dühvel rárontott Hiéna Péterre, az mosolyogva állt elébe, szétterpesztett lábakkal és a hátán összetett kezekkel.

– Drága barátom, a legmelegebben ajánlanám, hogy ne ártsd be magadat. Nyilvánítsd magadat becsületbelileg fizetésképtelennek, akkor legalább megmarad számodra Alma Gizi és minden egyébb földi gyönyörüségek forrása. De nekem, édes barátom, hagyj békén, mert én a nyugalmamnak, vagy akar egy negyedórai gyönyörüségemnek habozás nélkül föláldozom legdrágább barátomat. Ha még egy kisérletet teszel, hogy az én dolgaimba beavatkozzál, mesélek a világnak egy igen elmés emberről, aki egy asszony szeretője volt és kifosztván őt minden vagyonából, a halálba kergette. Mivel pedig azt gondolnád, hogy egyszerü szavamnak nem volna hatása, hát figyelmeztetlek, hogy a kedves Flórika hagyatékából drága ereklyeképen megőriztem nehány levelet, melyet Hernyány György ur még tekintetes ur korában irt neki a választása idejéből, amelyekből legalább az tünik ki, hogy a kitartottja voltál Flórának. No hát ha ezt be tudom bizonyitani, akkor a többit elhiszik nekem szavamra is.

Ez ellen Hernyány nem tehetett semmit. Hiába volt minden rimánkodás és könyörgés is. Hiéna Péter csak mosolygott és roppant barátságosan szorongatva a kezét, mondogatta:

– Ugyan, édes barátom, mi csak nem csapunk hűhót frázisokból, mint a becsületes emberek! Mi csak tisztában vagyunk, hogy akinek szive van, az szamár és aki másnak lenyuzhatja a bőrét és nem teszi, a tulajdon bőrét sem érdemli meg. Most alul vagy édesem, de hiszen voltál fölül is. Ilyen épen az élet, hol alul, hol fölül. És mindenképpen az ember maga veti meg az ágyát s ahogy megvetette, úgy élvezi. Különben is, nem is vagy te még olyan rossz bőrben, mint leszel. Ott az orfeum, a pezsgő, meg a szép báránykák veszedelmes serege. Majd ha megittad az utolsó pohár pezsgőt, akkor fogjuk egymást viszontlátni. Ó, a te drága kis aranyos barátod nem fog elfelejteni, várok reád és lesz még szerencsém hozzád. Most azonban – volt szerencsém.

Így történt, hogy Hernyány György némiképpen sem tehetett eleget a kaszinói követelményeknek, hanem a gőgös demokrataság poseját öltvén föl, dölyfösen utját szegte a további eljárásnak azzal, hogy kilépett minden társaságból, s a kormány bizalmas felszólítására, hogy mondjon le a főispánságról, egy hallatlanul goromba levélben válaszolt. Úgy tett, mintha a dolognak a súlya egy csöppet sem bántaná. Sőt tüntetve jelent meg mindenütt, szinházban, kocsikorzón: a kiöltözködött Alma Gizi társaságában, két marékkal szórván a pénzt.