Part 7

– Te vagy, György? – szólt és pillája ismét lehanyatlott. Majd nyugtalanul hánykolódni kezdett, érthetetlen, félig elnyelt szavakat dadogva, majd kinos nyögéssel átvetette magát a másik oldalára, nyögve, nyöszörögve:

– Ugy-e, ez lehetetlen?

Elfacsarodott szivvel, emberi hitében megtörve távozott Helley gróf. Mintha ő követte volna el a perfidiát, égett az arcza a szégyentől s ahol ismerőst látott, megijedt és messziről kikerülte. Ha meg lett csalva maga is, mégis csak az ő lobogójának tisztessége fedezte a másikat, hogy gyalázatos tervét végrehajthassa. Ő segitette magasra, az ő latba vetett tekintélye révén támadt tekintélye Hernyánynak. De a maga személyét nem tekintve is, megcsalódott szive ebben az emberben, ennek fenkölt gondolkodásában és ifjui bizodalmában talált gyógyítást és most a gyógyszer is méreggé vált.

Nincs becsület a földön. Ebben a keserü gondolatban foglalta össze egy mindvégig ideálisan tiszta élet tanulságát és undort érzett a világ iránt. Sőt gyanakvással nézte a maga utját is: valóban a becsület vezette-e rajta végig és nem-e csak gyöngeség volt, amin az okosak és becstelenek joggal kaczaghatnak?

Undora és önmagának lenézése még csak nőtt, mikor hazaérve, szemébe tünt az esti lap kövér betüje: »Interview Hernyány Györgygyel!« Elolvasta. Érdemesnek tartották megsürgönyözni, pedig a papirosért is kár, amire nyomtatták. A vállalkozó ujságiró apróra leirja a fiatal, »de már is nagy« politikus tusculumát, kipingálja egyenes, megnyerő vendégszeretetét és himnuszokat zeng egy fiatal hölgy szépségéről és szeretetreméltóságáról, akiről ime hitelesen megirhatja, hogy a legközelebbi jövendőben Hernyány Györgyné lesz, most pedig még mint a hires Bácska legrégibb nemesi sarjának dusgazdag ivadéka ismeretes.

Aztán következik az interview:

Van-e alapjuk azoknak a hireknek, melyek Hernyány visszavonulásáról szólanak?

Nincs, sőt ellenkezőleg. Most találta meg az igazi talajt, melyen a haza nagyságán dolgozhatik.

Tehát csakugyan főispán lesz?

Az. De nehogy félreértessék. Ő a főispánságot nem ambiczionálja, nem ambiczionálta soha. Neki az mindegy, akár megyei aljegyző is lenne igen szivesen. Nem tagadja, a szive jobban van engageálva ebben az ügyben, mint a nagyravágyása. A szerelem köti őt ide s mivel tétlen, meddően még sem akar maradni, inkább állást vállal a munka és nem a méltóság kedvéért.

És politikai meggyőződése megengedi-e, hogy oly kormány kezéből vállaljon bizalmi állást, melynek politikájával nem ért egyet?

Ezen a téren tudja, sok gáncscsal, váddal és támadással fog találkozni, de ő emelt homlokkal és büszke önérzettel fog elébe állani. Nagyon jól tudja, mivel tartozik politikai nesztorainak: bocsánattal. Ezt meg is adja nekik. Visszaéltek fiatalságával, tapasztalatlanságával. A tisztaság, az ideál utáni vágyát felhaszálták arra, hogy az ő táborukat erősitsék vele. De adatai vannak most már, hogy az eszmény és tisztesség abban a politikai tárborban, melybe tévedt, csak szép frázis a rut és önző czélok takarására. Rövid és sajnálatos multjának tartozik vele, hogy e rut farizeuskodásról le ne rántsa a leplet, de önmagának és az igazságnak tartozik vele, hogy első politikai lépését kötelezőnek ne ismerje el. Elvtelen és becstelen volna, ha szemei megnyilván, puszta következetesség kedveért szolgálna egy irányt, melytől jobb meggyőződése elfordul. Köpönyegforgatónak fogják nevezni, pedig csak őszinte és nem törődve semmivel, mint eddig is, tovább halad a maga utján, a tisztesség nevében.

Helley grófnak, mikor ezeket a körmönfont gyalázkodásokat olvasta, kaczagnia kellett keserüségében. Hát természetes, ő a hitvány és Hernyány az ideálista, a tiszta kezü ember.

– Istenem, – sóhajtotta, – mi mindent ki nem találnak az emberek, ha a gyalázatuk elrejtéséről van szó.

Szinte jól esett neki másnap látni, hogy az összes ellenzéki lapok az igaz megvetés souverain hangján foglalkoztak e levéllel s egy szót sem vesztegettek az ő, a Helley tiszta karakterjének méltatására. Nem szorul ő védelemre. S a lapok czikkeiben hiven volt visszaadva az ő lelkiállapota is, mert hiszen valamennyien úgy jártak Hernyánynyal, mint ő: biztak benne, csodálták rajongó idealizmusát és ime megcsalva érzik magukat. Soha Helley gróf a sajtó iránt annyi hálát nem érzett, mint ekkor.

S tapasztalhatta az egész közvéleményen is, hogy az mellette van. A Hernyány-féle nyilatkozatokat a kormánypárti sajtó sem aknázta ki Helley személye ellen, csöndesen, szó nélkül siklottak rajta keresztül. Milyen könnyü lett volna ebben a kedvező áramlatban Helley grófnak előállani az ő pozitiv adataival, Hernány életéből, hogy tönkretegye! De eszébe sem jutott ez a gondolat, mindig megvetéssel fordult el megcsalatásának emlékétől is.

De a csöndes, kontemplativ férfi mégis csak forrni érezte a vérét. Az indulata hajtotta, hogy álljon szembe azzal az emberi mivoltából kivetkőztetett kreaturával, karddal vagy pisztolylyal a kezében. A fogait csikorgatta, mikor reá gondolt és a keze ökölbe szorult, mikor emlékébe tünt szegény Flórának lázban égő, lefogyott arcza. És ez az ember mégis sebezhetetlen, mivel csak csöndes megvetést érdemel, aminek lesujtó hatását az ilyen ember sohasem érezheti.

Minden nap hűségesen meglátogatta a beteg Flórát, aki napról-napra jobban gyöngült és állandó lázban égett. Nem beszélhettek még egymással. A beteg olykor felvetette szemét s a fáradt mosolyról, mely ajkára szállt, láthatta Helley, hogy megismerte és jól esik neki őt itt látnia. Nehány percz mulva azonban, mely alatt Helley szelid szavakkal biztatta, ismét lehanyatlott a szeme és aludt, vagy halluczinált. Az orvosa tifuszt konstatált s igen komolynak mondta a bajt, bár nem okvetetlenül halálosnak. Mikor azonban a legkitartóbb ápolás mellett is a hatásnak legcsekélyebb jele sem mutatkozott, a grófnak azt tanácsolta, hogy hivják el dr. Bertalan Péter tanár urat, ő az egyetlen, aki itt még segíteni tud.

Helley ismerte a hires professzort és undorodott tőle. Mégis legyürte ellenszenvét, maga ment el érte és hivta Flórához.

A tanár ur nagyon meg volt lepve, hogy Flórához hivja a gróf s a maga módja szerint ki is fejezte meglepetését:

– Áh, áh – csodálkozott jobbra, balra kapva fejét – beteg a bárányka? Annyira beteg, hogy már én reám szorul? Szegény bárányka, azt hittem, még eltart egy pár hónapig.

– Micsoda? Az egészsége?

– Az, az, persze, hogy az egészsége! Ott lenn Bácsligeten észrevettem valamit, de rosszul itéltem meg. Azt hittem, egy pár hónapig eltart.

– Már látszott rajta, hogy beteg?

– Erősen, erősen. Tudja gróf ur, már olyan finnyás volt akkor, olyan betegen finnyás. Például nem akart velünk inni és nem nyitotta ki az ajtaját, mikor kopogtattam.

A gróf hidegen szólt rá:

– Tanár ur, ha úgy tetszik, a betegről beszéljünk, ne pedig – önről.

– Csalódik, gróf ur, nagyon is a betegről beszélek. Megtért a szegény, mondtam volt ott lent is, hogy sajnálom, mint minden megtért báránykát. De hogy ennyire megtért volna már, azt nem hittem volna.

Mikor a Flóra lakására érkeztek, a doktoron valami különös, borzongató jókedv vett erőt. Élvezettel szivta magába a leeresztett kárpitok mögött az orvosságok illatától telitett dohos levegőt. A szalonban levetette a felöltőjét s föltett kalappal, tánczoló léptekkel sietett Flóra ágyához. Szétbontotta a kárpitját s a legnagyobb gyönyörüség kifejezésével ajakán nézte a lefogyott szegény nőt. Fogta a pulzusát s vigan dörzsölte utánna a kezét s halk nevetéssel folytatta vizsgálódásait, szüntelenül motyogva magában. Olyan volt, mint a halálmadár, aki örül a pusztulásnak s a jó Kati babonás félelmében egyre hányta magára a keresztet, látván a rettentő orvos csuf ördöngösségét.

– Így, így, báránykám, motyogta vigan, hát megfogytunk. A lázunk igen szép, igen szép. Tökéletes az egész betegség, igen tökéletes, mint minden, amit a bárányka művel. Igen örülök a szerencsének, hogy ilyen szép példányom van, két nap alatt végezhetne veled a kaszás. Gróf ur, fordult majd magánkívül az örömtől Helleyhez, Flórika valóban nagyon beteg, tudja, csak ennyi – és mutatta a köröm feketéjét – vagy ennyi se választja már el a haláltól.

Úgy mondta ezt, mintha örömhirt tudatna. Kati hangos sirásra fakadt, Helley elsáppadt és reszketve kérdezte:

– Nincs segítség?

Hiéna Péter ámulva nézte a grófot, majd a siró Katira támadt:

– Mit abajgat maga itt, édes lelkem? Hát nem örül, hogy itt vagyok? No, nézze meg az ember, még csak békében diagnozist sem enged csinálni az úgynevezett jó sziv. Legyen nyugodt, gróf ur, a báránykát meg fogom gyógyítani. Az állapota igen kedvező, mert már a végét járja.

Majd magyarázva füzte hozzá:

– Tudja, gróf ur, a betegséget is külön individuumnak tekintem, mint mindent a természetben. Születik az, ha megkapja a léte feltételeit és élni akar. Barbárság az utjába állani, joga van az élethez, hát élje végig. Az én betegeim mindig a sir szélén vannak, csak onnan hozom vissza.

– Rettenetes, szólt a gróf elszörnyüködve.

– Gondolja? – felelt a doktor – szánalmas gunyosan. Pedig lássa, akit én így gyógyitok, az másodszor már nem kapja meg azt a betegséget.

A mint teljes otthonosan, szuverén biztosság érzetével rögtön tanyát ütött a beteg-szobában, volt ebben a rut, röhögő kis emberben valami földöntuli fölöttesség. Oda huzta a karos széket az ágy széléhez és egy üveg pezsgőt kért.

– Mert tetszik tudni, szólt röhögve a grófhoz, első az orvos, aztán a beteg. Ha társaságom akar lenni, gróf ur, nagyon fogok örülni, de ha jobb társaságot tud magának, akkor csak egész nyugodtan távozzék, holnap már az ön kedves barátnője a legbarátságosabb mosolylyal fogja üdvözölni.

– Tanár ur, ha ugy van, számíthat az én végtelen hálámra.

– Meg is érdemlem, gróf ur, mert nagyon nagy áldozatot hozok a kedves bárányka kedvéért. Itt fogok maradni, holott egy protegáltam lép föl ma az orfeumban. Lemondok a legfölségesebb mulatságról, gróf ur, csakhogy megmentsem e kedves báránykát. Nem nevetséges ez?

E beszéd ellenében is, mikor Helley gróf kezett fogott Hiéna Péterrel, akaratlanul is melegséggel szorította meg. Hiéna Péter észre is vette és ironikus mosolylyal honorálta a kézszorítást, mitől Helley elpirult, mintha valami rossz tetten érték volna. Be kellett vallania magának, hogy ez előtt a czinikus ember előtt szégyelte magát. Itélt róla, pedig úgy látszik, távolról sem ismeri.

Hiéna Péter csakugyan ott maradt Flóránál egész éjszakán át. Be sem hunyta a szemét, úgy vigyázta a beteg minden lélegzetét, beadogatta neki az orvosságot, maga váltogatta a borogatásokat s közben elfogyasztott vagy öt üveg pezsgőt s egyre évődött Katival, aki a világért sem tágított volna. Úgy őrizte ott egész éjszaka a doktort is, akitől félt, mivel magának az ördögnek nézte.

Flóra néhányszor fölvetette a szemét, ilyenkor Hiéna Péter vigyorogva s gyorsan, mint a macska, elugrott. A kurához tartozott, hogy a beteg ne lássa meg, ki gyógyitja.

Flóra álma alig néhány óra multán csakugyan nyugodtabb lett. Sürün fordult egyik oldalról a másikra, nyögött, nyöszörgött, de már nem fantaziált s nem kellett erőszakkal az ágyban tartani. A doktor, egyre öntvén magába a pezsgőt, csillogó szemmel nézte és egyre csufondároskodott Katival.

– Ugy-e, csunya most a nagysága? S nem-e furcsa, hogy azért most csunya, mivel az én kedves barátom elhagyta, holott az volna természetes, hogy elhagyja, mivel ilyen csunya lett? De majd megszépitjük, tudja lelkem? Hehehe, ha a pofámra néz, nem is hinné, hogy én szépiteni is tudok. Pedig meglássa, milyen széppé teszem a nagyságát, olyan széppé, hogy akár magam is elvenném feleségül.

Reggel hat óra tájt egyet nyujtózkodott a doktor, fölkelt és fogta a kalapját. Mikor az órára nézett, nagyot káromkodott:

– Ördög vitte volna az egész históriát. Hát kellett a báránykának Bácsligetre menni, csak hogy nekem elrontsa az éjszakát?

XIV.

Elmult egy-két hét. Flóra lassan, de biztosan haladt a gyógyulás utján. Hiéna Péter már csak be-benézett hozzá kétszer napjában s kezeit vigan dörzsölve, tánczolta körül a beteg ágyát. Egyben szokott módja szerint évődött Flórával.

– Lássa, drága Flórika, én nem tehetek ám róla, ha a pofámat ide tolom a nagysága szeme elé. Tudom, hogy utál, de muszáj idejönnöm, mert a törvény parancsolja és Helley megfizet érte. Ördög tudja, mi köze a törvénynek hozzá, hogy megparancsolja, muszáj magát diszgusztálni, mivelhogy véletlenül én orvos vagyok és maga beteg. Hát majd csak szépen meggyógyul, én zsebre rakok egy szép kis summát a gróftól, aztán kotródom megint, még csak egy csókot sem kérek ráadásul.

Flóra annyira el volt még gyengülve, hogy e beszéd semmi hatást sem gyakorolt reá. Egyáltalán elvesztett minden ellentálló képességet, az ő szemének a doktor képe most ép oly kevéssé fájt, mint akárki másé. Csak amikor Helley gróf ült az ágya szélére, derengett némi meleg fény a szemében s olykor-olykor fogta a gróf kezét, megsimogatta és ajkához emelte. Hernyányról szó sem volt közöttük.

Ezt az urat közben csakugyan installálták főispánnak. A befejezett tény kevesebb szenzácziót keltett, mint az első hir. Sőt, mikor alig két héttel későbben az esküvője hirét hozták, már a történteknek nyoma sem látszott az ujságokban. A népszerű politikusról volt szó, meg a szép nábobleányról, a fényről és pompáról, amit az esküvőn kifejtettek, meg, hogy a boldog pár a mézeshetekre külföldre utazott. A politikai hitehagyottal nem éreztették privátéletében a megvetést s ez a megvetés különben már nem is volt meg. Egy politikai vétek megtorlása sohasem tart tovább egy hónapnál.

Tiszta, meleg, juniusi nap volt, mikor Flóra, a doktor és a gróf karjára támaszkodva, először hagyta el az ágyat s támolyogva tette meg a pár lépést az ablakhoz, ahol párnák között, a hintaszéken helyet foglalt. A szobából eltávolítottak minden tükröt, hogy ne lássa gyászos romjait szépségének s ő szomoruan mosolygott és sóhajtva simította végig arczát, mikor az ablak táblájában mégis csak meglátta magát. Hiéna Péter észrevette ezt a mosolygást és a maga módja szerint kommentálta:

– Bizony lefogytunk, Flórika, de majd csak megtelik megint az arczunk és szépségünk visszatérvén, folytathatjuk ott, ahol elhagytuk.

Flóra megborzongott e szavaktól.

– Szeretnék ilyen maradni, – szólt gyengén és oda nyujtotta kezét Helleynek.

– Istentelen kivánság, – szólt Hiéna Péter, – de okos. Sőt meggyőződésem szerint mindennek a gróf ur az oka. Minek hivott engem? Akkor maga Flórikám, már nem élne és ugy-e bár, maga szeretne nem élni?

– Tanár ur, kimélje, – szólt közbe a gróf.

Mióta Hiéna Péter megmentette Flórát, Helley valami elrejtőzött, álarczos angyalt látott benne és nem hitt a kérkedő gonoszságban.

Hiéna Péter nevetett.

– Ugyan, gróf ur, ehhez megint én értek jobban. Maguk ideálisták az örökös kiméléssel lassan pörkölik meg a lelket. Mi belevágunk az élő husba: nyekk! – és a sebből örökre kimegy a geny. Hát csak folytassam a gyógyítást, ha már belefogtam. Ismerem én Flórikát, olyan asszony az, aki kibir egy operácziót.

Flóra csak nézett rá, tágra nyilt szemmel, rémülettel, de csak várta, biztatta, beszéljen tovább.

– Hát emlékszik, Flórika, mit mondtam én magának ott lent, azon az unalmas pünkösdi napon? Mikor észrevettem, hogy maga szerelmes, mint egy apácza s nem úgy, mint egy orfeumdáma, akkor azt mondtam: maga el van veszve. Azt hittem, golyót röpit majd a fejébe, ha megtudja, hogy az én kedves Hernyány barátom csak orfeum-szerelemre való. De hát szerencsére sulyosan megbetegedett, hát nem lőhette magát főbe. Ami talán kár is magára nézve, föltéve, hogy az én kedves Hernyány barátom tovább is úgy boldogul az életben, mint eddig s maga boszulatlan marad. Szerencsére a ficzkó már lejtőre lépett, megházasodott.

Flóra föl akart ugrani, de erőtlenül visszahanyatlott.

– Az istenért, doktor ur, könyörüljön rajta, – rimánkodott Helley gróf.

Hiéna Péter az ő hideg, nedves kezével végigsimogatta a Flóra gyönyörü homlokát, mitől az magához tért.

– Tudni akarok mindent! – suttogta.

– Magam is azt gondolom, hogy tudnia kell mindent. Akkor aztán rendben lesz teljesen. De amig ez magának használ, addig megárt a beszédem a gróf urnak s így majd akkor folytatom, ha egyedül leszünk.

Flóra kérve tette össze kezét, úgy könyörgött szó nélkül Helleynek, hogy ne vágja utját e beszélgetésnek. Helley habozott és tanácstalanul nézett a doktorra, aki egykedvüen nézegette a körmeit. Végre is győzött a lágysága, sohasem tudott kérelmet megtagadni.

Mikor egyedül maradtak, Hiéna Péter egy meleg takaróval beborította a Flóra térdeit, azután látható jókedvvel közelebb vonta hozzá a székét.

– Most már beszélek – szólt elégedetten – s mondhatom, soha olyan jó szivem nem volt, mint ebben a pillanatban, hogy az én kedves Hernyány barátomat akarom bemártani.

– Megházasodott? – lehelte Flóra.

– Meg a lelkem, Flórika. S magának ezen örülnie kell, mert hiszen csak nem szereti még azt az embert? No lássa, a házasság Hernyánynak katasztrófa, no meg a feleségének is, föltéve, hogy az jobb, mint ő. Ne értsen félre, drágaságom, nem a moralista beszél belőlem – utálom a morált – hanem az úgynevezett czinikus orvos. No hát, az orvos mondja magának, hogy az én kedves barátom el van veszve. Nem tudom, milyen volt, mielőtt szerencsém volt hozzá az orfeumban, de vigyen el engem az ördög, ha kikerüli a bonczoló kést. Mikor először láttam, rögtön megszerettem. Volt valami az arczában, ami akasztófáról vagy revolverről beszélt és nagyon csodálkoztam, hogy ilyen jókedvű s ilyen szerencséje van. Tán nem is hagyta volna el soha a szerencséje, ha meg nem házasodik. Az ember csak addig boldogul és addig boldogul a legélhetetlenebb, meg a leggonoszabb ember is, amíg hű marad a természetéhez. No hát, Hernyány hűtlen lett önmagához, mikor templomba ment pap elé. Nem ugyan becsületből tette, de mégis csak tisztességes lépés és ez a nyakát fogja szegni. Nem hiszi? Meg fogja látni.

Flóra nem felelt. Mereven maga elé nézett. A szive sajgott, de nem tudott határozott fájdalmat érezni.

– Szerettem volna, ha most káromkodik, szólt Hiéna Péter, vagy legalább sir. No de majd később. Hát tudja, kedves Flórikám, maga nagy bolond volt, amit nem szemrehányásnak említek, mivel okosnak lenni nem virtus. Mért nem volt őszinte hozzám? Mért nem válogatta meg jobban a bizalmas barátjait? Rákeni a bizalmát arra a Helleyre, aki tisztességes ember, ami kész veszedelem volt. Igen, igen. A Hernyány-féle embereket csak a magam-féle emberek itélhetik meg. Ha megmondta volna nekem, hogy Hernyány házasságot igért, a rut pofámmal a szeme közé nevettem volna s maga meg lett volna gyógyítva. Mikor a gróf ezt nekem megmondta, azt kérdeztem tőle, hogy magának mennyibe került a mulatság? Erre a nemes lélek elámult és nagyan megvetett engem. Nem pénzről van szó, felelte szárazon. És maga ilyen emberre pazarolja őszinteségét. No ugy-e bár, ez a Hernyány alaposan kifosztotta magát?

Flóra nem felelt, de Hiéna Péter megértette.

– No látja, a házassági história, egybevetve az örökös henczegéssel, hogy maga mennyi pénzébe kerül, világos bizonyság, hogy ki akarta magát fosztani. Ezt persze egy olyan nemes lélek, mint a grófé, nem foghatja föl, pláne, ha olyan gazdag is, mint ő. De hogy maga nem látott át a szitán, különben ezt hagyjuk, mert a szerelemhez, mely tuléli a huszonnégy órát, én nem értek. Most pedig igyék egy kevés tejet.

Flóra tagadólag rázta a fejét.

– Kár, – szólt a doktor, ahhoz, amit most fogok mondani, jó lett volna erősítenie magát egy pohár tejjel. De hát így is jó. Lássa, kedves Flórika, maga most nem tudja, mit fog csinálni, ami természetes is. A réginek fölcsapni, ahhoz maga, fájdalom, már tulságosan jó. Viszont ahogy a dolog most áll, arra sem fanyalodhatik, hogy remete életet éljen. Ez két esztendő alatt megölné. A halálhoz pedig, ha az ember a krizisen tul van már, nincs kedve. Aztán meg a vagyona is meglehetősen összeolvadt, ugy-e bár? S a szegénységtől is irtózik, van oka rá. Ne háborodjék fel, épen azt az emléket akartam fölkelteni magában, amely a nyomorhoz és az én utálatos csekélységemhez füződik. Sohasem is haragudtam magára; amiért gyülöl, ez olyan természetes, mint az undor ahhoz az ételhez, melytől az ember elrontotta a gyomrát. Lehet különben, hogy maradt még annyi, hogy tisztességesen elélhet, de akkor beáll az unalom, az örökös keserűség a multon s tán a jelenen is. Mert maga szép lesz megint, tán szebb, mint volt és higyje el nekem, egy szép asszony, ha még annyira csalódott is a férfiakban, nem élhet meg szerelem nélkül. Hát aztán mi lesz? Folytatja a régi életmódját és ujra megtollasodik? Szerencsétlenségre beleesett már az erény, mint a moly a drága bundába s ez a moly megenné magát, minél jobban mulat. Hát most figyeljen rám. Én az emberek egymáshoz való viszonyát annyira becsülöm, amennyi örömet az egyik várhat a másiktól. Elébe tettem mindazt a rosszat, ami vár magára, hogy egybevethesse az esetleg kevésbé rosszal. Magának férjhez kellene mennie. Lássa, egészen őszinte vagyok, mint különben mindig. Lelkifurdalás: nevetség. Ilyesmiről én nem tudok. Ha maga boldogtalan, én nem törődöm vele. De én is már körülbelül a végét járom. Tudja isten, már nem izlik az étel, pedig a gyomrom rendben van. Aztán utálom a változatosságot a szerelemben. Nem hinném, hogy belém is esett volna ez a moly, de ki vagyok kezdve. Alszom megint, sőt jól esik aludni. És érdekel a világ. Képzelje csak, örülök, hogy szép idő van. És ha hajnal felé hazamegyek, a csillagokra nézek: ni, csillagok is vannak a világon, nemcsak rossz gyomrok. Aztán – no hát jól van – hazudtam, van lelkiismeretem is. Föltettem magamban, hogy a maga kurájáért nem fogadok el honoráriumot, mert mégis csak én vagyok az oka mindennek. És lássa, ha maga meg akarja változtatni életmódját, olyan logikus volna, ha ott végezné, ahol kezdte. Röviden, Flóra, mediczinának merném mindkettőnknek preskribálni: legyen a feleségem.

Az utolsó mondatokat kapkodva, bizonyos félelemmel mondta a doktor. Az arczán is visszatükröződött valami bosszankodó zavar, világosan látszott, hogy szeretné rejteni a megindultságát, azt pedig, hogy: legyen a feleségem – csak szemlesütve és mélyen elpirulva merte kimondani.

Flórát ez a váratlan fordulat mint a kigyómarás érintette. Halvány arcza szinte elfeketült, utálat és rémület tükröződött rajta vissza. Hiéna Péter ránézett arra az arczra és ismét megtalálta magát. Az ajkába harapott, aztán egyet vont a vállán és mosolyogva hajolt Flórához:

– Ugyan igyék egy pohár tejet, az ügy le van tárgyalva.

Flóra ideges erővel fölegyenesedett székében. Arczán némi meghatottság mutatkozott, oda nyujtotta a kezét a doktornak és halk, elfogódó hangon szólt:

– Uram, amit ön most mondott, az irtózatos, de nem haragszom érte. Sőt köszönöm is, mert megismertette velem igaz helyzetemet. Amikor mediczinának a maga szerelmét ajánlhatja csak, ez a végső. Nincs menekvés, tudom, csak ezt akarta mondani. Jó azt tudni, már is megerősödtem tőle. Ami fáj, ami végtelenül elkeserít még, az, hogy én ép a leghitványabb emberhez kötöttem sorsomat. Eddig – nem kérek érte bocsánatot – önt tartottam a leghitványabbnak s sajgó szivvel tapasztalom, hogy még ön is sokkal jobb –, nem, igazi nemesszivü ember hozzá képest. Jobban ismerem most őt, mint eddig és magát is. Azt hiszem, ajánlatára nem vár választ. Azt már tudja. De, hogy kettőnk között a leszámolás teljes legyen s ha nem szokott gunyja volt, amit a lelkiismeretéről mondott, ime fogja a kezemet. Amit ön ellenem vétett, azt jóvá tette mai kegyetlen kurájával. Nem gyülölöm többé, a számlánk ki van egyenlítve, én megbocsátok magának.

Hiéna Péter fogta a neki nyujtott kezet s elgondolkodva nézegette, akaratlanul meg is simogatta.

– Sovány, nagyon sovány – szólt aztán, mintha nem is hallotta volna Flóra szavait – de ne féljen, egy hónap mulva megtelik. Maga már annyira tul van minden bajon, hogy akármelyik szamár doktor is tovább kezelheti. Hát csak járassa tovább a háziorvosát s Helleynek mondja meg, hogy már meg vagyok fizetve. Jó mulatást, Flórika!

Mikor fölkelt s egykedvü, lomha járásával az ajtó felé indult, Flóra mélységes szánalmat érzett iránta. Úgy érezte, hogy nem engedheti így távozni, hogy néhány jó szóval adósa maradt még.