Part 6

Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében dultak, kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok. Még nem értett semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már mindent. A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony! Asszony, leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet. E miatt csukták be a lovát és fogták le őt is. A méltóságos kisasszony! A jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, – bókol neki és karját nyujtja, mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba. Ördög és pokol! Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva, mint a szégyenfolt; kiverve, mint a kutya! Leánynyal van! Nem jöhet, hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért, könyeket présel a szeméből.

Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette. A hajnal behasadt az ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra dőlt. Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön rabja lett a tegnap marczangoló fájdalmainak. Ekkor találta meg könyeit és zokogva ontotta őket. Majd erőnek erejével csillapodni akart. Összeszorította a fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek. Megfürdött, felöltözött. Gyönyörü, langyos volt a reggel. Az égen egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott. A tanya hangos volt a dolgos emberektől. Béke és megelégedés mindenütt. Isten, isten, hát ő miért vesztette el a magáét?

Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott. A megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között. Megállította kocsiját. Ott –, alig negyedórányira, emelkedik egy zömök tömbben a Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van. Ha lett volna lelke, egy óra alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna, hogy észre sem veszik távozását. De nem tette. Eszébe sem jutott. Most valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az országuton: mint a kivert kutya, aki a gazdáját lesi.

Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk! Ha bevárná itt, ha sétakocsizásra mennek s szembe állana velök. Amott előtte porfelhő kavarog. Megijed – hátha ők! S ösztönszerüleg megakarja fordítani a kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék. Dehogy is volna lelke szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt!

A porfelhőből lovas alak bontakozott ki. Hála istennek, nem ők! Egy hajdu csak, ni, ugyanaz, aki tegnap este nála volt. S amint vágtatva mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen visszarántja a paripáját.

– Csókolom a kezét a nagyságos asszonynak, megint csak levelet hoznék.

És átadja.

Flóra már teljesen elvesztette öntudatát. Még csak reménykedni, vagy félni sem tud. Érzéketlenül bontja föl és futva végig. Első olvasásra meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a hajdunak:

– Menjen előre, magam viszem meg a választ.

S megindul a hajdu után.

– Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a vágtató paripa nyomában.

Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot. A halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal, aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen el. Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány szerelme tisztán ragyogott volna előtte.

Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a látogatást s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen, ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról. A viszontlátásra, egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.

Eh, legyen végre világosság! Szembe akar állani vele és tudni végre, hányadán van. Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se értelme. Vagy, vagy!

Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja. A finom kavics sziporkázott az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.

– Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, – szólt a hajduhoz, aki kisérte. – Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.

– Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik. Későn méltóztattak lefeküdni.

– Keltse föl. Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog kelni.

– Parancs szerint. Erre méltóztassék.

Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb szárnyába, ahol Hernyány lakott. A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:

– Itt méltóztassék várni.

A szoba félig sötét volt. Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával. Szinte félt itten; a szive a megrepedésig dobogott. Megállt a szoba közepén, egy lépést sem tudott volna tenni. Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik végén lenni. De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét. Gyengesége, félelme elmult. Ugyanaz az elkeseredettség, sebzett büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.

Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában, magából kikelve rohant be Hernyány.

– Az istenért, Flóra, megőrültél?

– Talán.

– Könyörülj, távozz; istenem, ha meglátnának.

– Ah, végre is megmondanád nekik, ki vagyok. Különben is, Hernyány György, azért jöttem ide, hogy végre magam is megtudjam, ki vagyok!

Hernyány elveszítette teljesen a fejét. Nem tudta, mitevő legyen, csak rettegett, hogy valaki meglephetné őket. A botránytól is félt, de meg Flórával szemben tudta, mije van a rováson, azt is látta, hogy a feldühödött nő a végsőre el van szánva.

– Az istenért, Flóra, kérlek, könyörgök, hisz nem tudod, mit csinálsz?

– Nem tudom, igaz, de annyira gázoltál már rajtam, hogy tudni akarom. Mondd meg nekem, mit csinálsz te itt és miért kell engem kidobnod, hogy azt a másikat fogadhassad.

– Elmondok neked mindent, csak most, csak most légy jó Flóra, el vagyok veszve, ha itt találnak.

Flórán valami őrületes nyugalom ömlött el. Leült az egyik karosszékben s fagyosan szólt:

– Tudtommal a menyasszonyod vagyok. Ha ez igaz, akkor be fogsz mutatni nekik. A Hernyány György menyasszonyát vagy szivesen látják, vagy Hernyány György maga sem marad itt egy pillanatig sem.

Hernyány nem tudott mihez fogni. Dühvel támadt Flórára:

– Gondold meg, hogy ennek a perpatvarnak nincs itt helye. Távozz és teljesítsd kérésemet, akkor tisztázni fogjuk a kettőnk dolgát.

– Tisztázni?

– Hát igen, hiszen magad mondtad, hogy tudni akarod, hányadán vagyunk.

– Nem úgy, György, én ezt a gyilkos megalázást nem birom, nem akarom egy perczig sem tovább türni. Látom, hogy a magasra törő, szereplő Hernyánynak utjában van a megvetett demimonde. Nos, válaszsz, most tüstént válaszsz, közte és a politika között.

Hernyánynak ajkára tolult már a szó: »Nos, a politikát választom«. De rá nézve Flórára, aki égő arczczal, kimeredő szemmel ujból felállt s fenyegetően ökölbe szorított két karjára támaszkodott, nem merte kimondani. Odafutott az ajtóhoz s kinézett rajta, vajjon nincs-e senki a közelében, aztán ismét Flórához futott, megragadta a kezét, úgy hebegte:

– Flóra, Flóra, hát nem hiszel nekem?

E gyöngéd hangra Flóra ellágyulva roskadt a székre s szeméből patakzott a köny:

– Annyit szenvedek, annyit szenvedek, nem birom tovább. György – szólt aztán elváltozott hangon és térdre roskadt előtte, nem az esküvőre emlékeztetlek, nem is a szerelmedre. Az a te ügyed nem lehet olyan fontos, hogy a kutyád kedvéért, ha ennyit szenved miatta, ne könyörülnél rajta. Mindenre, ami neked mint becsületes embernek szent, kérlek, hagyd el velem együtt ezt a házat. Nem akarok a feleséged lenni, tudom, hogy nem vagyok rá méltó. De a szolgálód ha vagyok, akarom, hogy mindig birjalak. Egészen, osztatlan.

– Kedves Flóra – szólt Hernyány hidegen, mihelyt a nő elhagyta fenyegető magatartását, visszanyerve bátorságát – a te beszéded csakugyan a legkomolyabb aggodalomra ad okot. Azt kivánod, hogy tolvaj módjára szökjem innen? Hogy vendégeimet ne fogadjam és vagy nevetséges, vagy paraszt legyek? Soha, ezt nem kivánhatja tőlem senki, legkevésbé te.

– Legkevésbé _én?_

– Igen, mert minek tagadjam? nem szenvedek-e én is eleget te miattad és nem vagyok-e kész magamat a világban teljesen lehetetlenné tenni miattad? Gondold meg, Flóra, hogy furcsán hálálod meg jóságomat az ilyen őrült botrányokkal, amiket most itt provokálsz!

– György!

– Te akartad, ám legyen. Azt hittem, elég okos vagy, hogy hogyan itéljed meg a dolgokat. De a te eszeveszett vágyaddal a főkötő után, egy csöppet sem haboznál, hogy tönkretégy engem.

– György!

– Avagy egyébbre vall ittléted? Gondold meg, mi történik, ha a házbeliek közül valaki benyitna. Hogy kerül ide ez a hivatlan hölgy? Mit feleljek? Azt mondjam, hogy a menyasszonyom? Mikor az utolsó béres is tudja, hogy ki vagy!

Flóra nem hitt a fülének. Nem tudott egy szót sem kiejteni, csak úgy meresztette szemét Hernyányra merev rémülettel. Az megrészegítve saját szenvedélyes szavától és úgy itélvén meg Flóra állapotát, mint aki már egészen meg van puhítva, haragosan folytatta:

– Most már én akarom tudni, hányadán vagyunk. Követelve lépsz-e föl, mint adósod ellen, avagy mint asszony a férfival szemben? Ebben az esetben én parancsolok, a másik esetben – – –

– A másik esetben?

– Nem engedem magamat terrorizálni.

Ebben a pillanatban nyilt az ajtó s belépés közben kiáltotta Vucsetics:

– Fönn vagy, György?

Ekkor vette csak észre Flórát és meghökkent.

– A kedves barátnőm? Ó, ó, kedves barátnőm bizonyosan nem tudta, hogy itt nincs garçon-tanya. Meg fog engedni, ugy-e bár?

– Bocsáss meg, Oszkár, gondolhatod, hogy nem én hivtam ide.

– Ajtót mutat? – kérdezte Flóra.

Vucsetics meghajtotta magát.

– Bocsánat, a mennyiben kedves vendégem vendége, nincs jogom beavatkozni.

Flóra felegyenesedett. Parancsoló kézmozdulattal szólt Hernyányhoz:

– Hernyány, tőled függ, hogy kidobnak-e innen vagy nem. Ha van becsületed, teljesíteni fogod kötelességedet.

Hernyány most már végleg elvesztette a fejét.

– Legyen eszed, Flóra!

– Hernyány György képviselő ur, – szólt az emelt hangon, – az ön menyasszonyát ki akarják utasítani. Nincs erre semmi szava?

– A menyasszonya? – szörnyüködött a főispán, hátrálván.

– Hazudik, – rikoltotta Hernyány, – csak nem hiszed, hogy a menyasszonyom volna ez a…

Nem mondta ki, de Flóra elértette. Nem volt már szerelmes asszony, csak vérig sebzett vad. Rárohant Hernyányra és a mellénél fogva rázta:

– Gazember, te mondod nekem?

Vucsetics hátulról megfogta a két karját, úgy lódította el Hernyánytól:

– Lassan, kedves barátnőm, majd megértjük egymást szerenád nélkül is. Ön ugy-e bár zsarolni akar, mert valamiképen neszét vette a tegnapi csöndes eljegyzésnek. Hát mennyit akar?

Hernyány hiába szólt közbe:

– Ne szólj, Oszkár!

A valóság kipattant. És Flóra ott állt, sziven találva, elvesztve mindent és Vucsetics előtt, a leghitványabb szinben. Lihegő kebléből végrerekedt, őrült kaczagás szakadt ki:

– Eljegyzés? Tegnap? Ezzel az emberrel? Báró ur, – szólt teljes méltósággal és a báró vállára tette a kezét. Maga ismer engem régtől fogva, tudja, hogy női tisztesség dolgában utolsó vagyok az utolsók között. Maga becsületes ember és megfizetett engem, joga van engem megvetni, de azt tudhatja rólam, hogy kalandornő nem vagyok, hazudni, zsarolni nem szoktam. Nos, én mondom önnek, itt, szemtől-szembe ezzel az emberrel, hogy isten és a világ előtt nekem jogom volt őt jegyesemnek tekinteni, hogy _megvásároltam_ őt magamnak – érti? Az utcza sarából szedtem föl és _megfizettem_. Ez az ember az én kitartott szeretőm volt, amije van, tőlem kapta, amire vitte, általam vitte. S ha büszke családja mocsoktalan nevére, egy olyan embernek nem adhat becsületes leányt.

Hernyány megkövült, Flóra minden izében reszketett, csak Vucsetics tartotta meg hidegvérét. A fejét csóválva nézett Flórára s csak ennyit mondott:

– Ugyan, ugyan!

– A szemébe vágtam, itt állok előtte, – folytatta Flóra, – Hernyány György, ha van hozzá lelked, hazudtolj meg!

Hernyány nem tudott mit csinálni. A dolgok fordulatjával szemben felülkerekedett benne parazita természete egész silányságában. Csunyán, szemtelenül röhögött s egyet rántván a vállán, szólt:

– Erre nem érdemes felelni.

– Piha! – fakadt ki Flóra és arczába köpött a röhögő embernek.

Hernyány megrázkódott, rá akart rohanni Flórára, de Vucsetics karja elhárította.

– Nyugodtan, barátom, nyugodtan, ez a hölgy nem sérthet senkit.

– Ez igaz, – nevetett Hernyány szemtelenül és nevetve törölte meg az arczát. De most már én kérlek, nehogy valamit elhigyj abból, amit fecsegett, hogy vezettesd ki a szolgával. Mihelyest Pestre érek, följelentem zsarolás miatt.

Ismét a főispán hidegvérére volt szükség, hogy Flóra rá ne vesse magát Hernyányra és meg ne fojtsa. Vad szitkozódás közben hátrált. Vucsetics által taszítva az ajtó felé, míg Hernyány erőltetett kihivó mosolylyal nézett utána.

– Most pedig, kedves barátnőm, én, a főispán tanácsolom, hogy a házam tájékán hagyjon föl a botránycsinálással, mert kénytelen volnék, a kedves emlékeknek daczára is úgy bánni önnel, mit aki idegen ház békességére tör.

– Úgy, úgy, uram – szólt Flóra keserüen, nem a fenyegetésétől ijedtem meg, de már csillapodtam. Egykor meg fogja bánni, hogy nem hallgatott rám, de ahhoz semmi közöm. Hanem veled, Hernyány György, veled még találkozom.

És elrohant, le a keskeny lépcsőn, végig a hosszu folyosón, melynek falairól az ősök képei egykedvü komolysággal néztek reá. A parkba érve, ott állt a kis kocsija, lovát egy szolgafiu tartotta, aki észrevéve az urnőt, feléje vezette a kocsit.

– Hagyd, nem az enyém! – kiáltott felé Flóra és gyalog sietett tova.

XII.

– Ez ugyan kemény szczéna volt, – szólt a homlokát törölve Vucsetics, de sohse hittem volna ettől a Flórától, hogy ilyen piszkosan eszeveszett tudna lenni.

– És milyen vakmerő! toldotta meg Hernyány, aki nyugalmat erőszakolt magára. Még azt mondja, hogy én voltam az ő kitartott szeretője. Én, én, aki annyit költöttem rá, hogy szinte belebukom, ha még soká tart.

– A földjét is megvetted, hiszen képzelem, hogy busásan megfizetted.

– Erről jobb nem is beszélni s még ilyen arczátlanul rám támad. De becsukatom, becsukatom.

– Hagyd szaladni.

– Nem, a tisztesség kedvéért be kell csukatnom. Nem te vagy az utolsó, akinek ezt a mesét kitálalta s akadhat őrült, aki el is hiszi.

– Attól ugyan ne tarts, különben hagyjuk ezt már, készülj inkább, mert a hölgyek már fönn vannak s tán már a reggelivel várnak.

– Csak észre ne vették volna, – aggodalmaskodott Hernyány.

– Amiatt ne fájjon a fejed, Ilona úgy is tudja, hogy a szeretőd s amint láttad, igen természetesnek találta. Azt is természetesnek találja majd, hogy most már kidobtad.

– Ilona valóságos angyal, – rajongott Hernyány, – igazán nem is tudom, hogy érdemlem meg ennyi jóságodat.

– Hagyd el öreg, ez a politika, aztán – mi tagadás? – ez a családi politika is. Jó partie vagy, fiu és ezzel kvittek vagyunk.

Át kellett menniök a kastély másik szárnyába, ahol a hölgyek csakugyan már utra készen várakoztak.

– Jó reggelt, Hernyány, – szólt Vucsetics Ilona, – angol módra kezet szorítva Hernyánynyal és kutatva nézve a szemébe. Nos, nincs semmi mondani valója?

– Hogy szebb, mint tegnap és holnap szebb lesz, mint ma.

– Ez minden? Menjen, maga tulságosan szerény. Feláldozta nekem a szeretőjét s még csak el sem dicsekszik vele?

– Látta?

– Láttam kocsin jönni és gyalog távozni. Egy kicsit fel volt indulva, csak nem fukarkodott?

– Fölteszi rólam? Jól meg van fizetve. De Ilonka, el vagyok ragadtatva az okosságától. Oly helyesen, oly sikkesen itél az efféle dolgokban.

Ilona fölbiggyesztette az ajkát.

– Nem vagyok liba! S határozottan hizeleg nekem, hogy olyan szép a szeretője.

– Csak volt, de már nem az s nem is lesz többé!

– Ne legyen izetlen, Hernyány, csak nem akar fogadkozni, hogy nem lesz többé szeretője? Ez már nem olyan sikk.

A reggeli mellett folyt ez a beszélgetés. Vucsetics Ilona csakugyan szép lány volt. Egy kicsit tul már az eladó lány fiatal korán, mintegy huszonöt esztendős, erős, barna szépség, hidegen néző barna szemekkel és a szája szegletén az érzékiség leselkedő mosolyával. Az édes anyja egy könyörtelenül száraz, rideg asszonyság, kinek arczán meg lehetett ismerni a lánya vonásait és Hernyány, mikor először látta őket, titkos rémülettel konstatálta, hogy tizenöt-husz esztendő mulva ilyen lesz az ő felesége is. Most ez a dáma hallgatagon ült, alig hogy a hozzáintett beszédre nehány szóval válaszolt, de a leánya neveléséből látnivaló, milyen volt ő is ifjukorában. A Bácska leghirhedtebb asszonya, mint ahogy Ilonának is ilyen volt a hire, s ha eljegyzésének hire megy majd a megyében, Hernyányt kaján részvét fogja környékezni.

Bár oktalanul. Ilona tetszett magának a legridegebb őszinteség fitogtatásában. Első találkozásukkor, mikor magukra maradtak, így kezdte a beszélgetést:

– Tehát maga lesz a vőlegényem?!

– Boldog leszek, ha annak elfogad.

– Hogyne fogadnám. Elég csinos ember s mint hallom, nagy karrierje van. Hát én, tetszem magának?

– Elragadóan, kisasszony.

– Akkor rendben vagyunk. Remélem, békességben fogunk élni.

– Mint két galamb.

– Az egy kicsit unalmas volna. Tud inni?

– Tudok.

– Akkor együtt iszunk. Szeret lumpolni?

– Hogyne.

– Akkor együtt lumpolunk. Aztán még egyet. Én nem vagyok féltékeny természetü.

– Én sem.

– Remekül összeillünk. Maga lesz a ciceronem, remélem, nem szorulok majd másra.

Ezek után látni való, hogy Flórával való viszonyát Hernyánynak nem volt oka rejtegetni. Hogy annyira megijedt, Flórát a kastélyban látva, tisztán csak aljas viszonya tudatának tulajdonítandó, mely nem volt képes kimérni, mennyi jut belőle nyilvánosságra, mennyi nem. Ilona, aki pünkösd vasárnap futólag látta Flórát és nagybátyjától kilétét megtudta, szivből gratulált Hernyánynak pompás izléséhez s most igaz, mély gyönyörüséget érzett, hogy ezt a szép teremtést az ő utjából a legszégyenletesebb módon söpörték el. A főispán reggeli közben elég hiven elmondotta a jelenetet, melyen Ilona halálra kaczagta magát s csak egyre biztatta Hernyányt, hogy igenis, jelentse föl és csukassa be Flórát zsarolás miatt.

– Mert, – tette hozzá, – azt ugyan nem bánnám, ha szeretője lesz, de ne legyen ez régi szeretője. Ezt sértésnek tekinteném. Éntőlem ugyan ne térjen vissza a régi szerelméhez.

Mikor elindultak, Ilonának az a bolond ötlete támadt, hogy a Flóra kocsiján menjen. Hernyány tapsolt az ötletnek s fölszállt mögötte az inasülésre, míg Vucsetics Ilona anyjával a nagy Landauerban követte őket. S tán ugyanakkor értek a Hernyány portájára, mikor Flóra erőtlenül összerogyott az árok szélén.

XIII.

A budapesti lapokban lassan kezdett kisérteni a Hernyány Pálfordulásának hire. Eleinte csak egy burkolt félhivatalos hir arról, hogy Hernyány György, a kiváló fiatal ellenzéki politikus, magánokokból visszalép a politikai pályától. Ezt a hirt az ellenzéki ujság nyomban megczáfolta, a félhivatalos meg nem feszegette. Pár nap mulva egy másik hir minden feltünés nélkül csuszott el, hogy Vucsetics Oszkár főispán valószinüleg lemond és föllép jelöltnek Hernyány ellenében. Egy hét lefolyása alatt aztán ki volt tálalva a szenzácziós valóság, hogy Vucsetics utódja valószinüleg Hernyány lesz, amely változásnak családi háttere van.

Helley grófot, akinek Hernyánynyal való intim viszonyát ismerték, sürün ostromolták, mi az igazság ezekben a hirekben. Helley mosolyogva, teljes nyugalommal válaszolt:

– Hernyánynyal ez idő alatt nem leveleztem ugyan, de le merem kötni a becsületemet, hogy mindebből egy szó sem igaz. Sem a politikai, sem a családi hiresztelésből. Mert Hernyány sem az egyikre, sem a másikra nem képes.

Mindazonáltal kész ténynek vették és a különböző pártállás szerint pertraktálták a Hernyány renegátságát. Feltünő volt, hogy maga Hernyány, akiről pedig tudták, hogy a birtokán tartózkodik, maga nem reagált a róla szóló hiresztelésekre. Egy árva szóval sem czáfolta meg politikai hitehagyottságát s ez végre is nyugtalanította Helleyt.

– Valaminek kellett történnie, gondolta, bár távolról sem hitte, hogy az átpártolás terén történt volna valami. Levelére, melyben a kormány akcziójáról értesítette, nem kapott választ. Flóra nem hallatott magáról. A miniszterelnöktől nem akart kérdezősködni, végre mégis csak rászánta magát és irt Hernyánynak. Nem kapott feleletet. Táviratozott: semmi válasz. Ekkor nyugtalansága tetőfokát érte. Táviratozott Flórának: az sem válaszolt.

– Itt valami nagy dolognak kellett történnie, gondolta magában. – Talán nincsenek is már Bácsligeten?

Végül eszébe jutott, hogy a Flóra cselédségénél tudakozódjék. Oda ment, nagy csend volt a házban, csend a Flóra lakásán. Csöngetésére a gömbölyü Kati nyitott ajtót, aki láthatólag megörült a gróf látásának, de ujját a szájára téve szólt:

– Csöndesen, instálom, a nagysága alszik.

Helley megijedt.

– Hogyan? Itthon van? S nem értesítettek engem?

A cseléd szeméből könyek peregtek le.

– Megtiltotta, méltóságos uram, aztán nem is volt még igazán eszméletnél, mióta lefeküdt.

– Beteg?

– Betegen érkezett meg. A szegény nagyságára rettenetes volt ránézni, úgy összeesett az arcza és a szép, erős termete is úgy elhagyta. Alig hogy megérkezett, lefeküdt és a lelkemre kötötte, hogy senkinek se áruljam el ittlétét. Nem is tettem meg, de hogy a méltóságos ur magától jött, az nagy szerencse.

– És Hernyány ur?

A cseléd lomha, megvető mozdulatot tett a karjával:

– Mind egyformák a férfiak, akár baka, akár ur.

Helleynek elállt a szivverése.

– Mit beszél?

És ott a cselédtől kellett megtudnia a hihetetlent. Flóra egyedül, lázban, minden podgyász nélkül ért haza és nyomban ágyba dőlt.

– Kati, – mondta hűséges cselédjének – te arczul köpted a bakádat, én arczul köptem a gavallért. De nyomorultabb vagyok náladnál, mert bele kell halnom ebbe a gyalázatba.

A többit csak urnője lázálmaiból tudta meg. Egyszer ezt mondta:

– Könyörülj, György, ne vedd el azt a másikat.

Máskor meg azt mondta:

– Elér a kezem, megfojtalak.

Közben pedig egyre arról fantáziált, hogy a pénzeért volt hát minden, kifosztására ment az egész szerelmi komédia, majd meg ki akart ugrani az ágyból, kiáltva, hogy nem igaz, hogy az nem volt Hernyány, hanem ördög, aki az ő alakját öltötte.

Helley le volt sujtva. A szive vérzett barátnője szerencsétlenségén, de nem tudta elhinni, ami a cseléd beszédjéből félelmesen kitünt. Valóban, ez csak egy lázbeteg halluczinácziója lehet. De megingott a kétsége, mikor e lázbeszédeket egybevetette a keringő hirekkel és Hernyány csökönyös hallgatásával. Igaz lehet? Meg volna csalva, ez a becsületes arcz, ez az ifjui rajongás mind csak egy aljas, haszonleső gazember álarcza volt csak?

Halkan benyitott Flóra szobájába. Széthuzta az ágy selyem függönyét és becsületes szeme megtelt könnyel, mikor az imént még viruló, hatalmas szépséget, kifosztva minden erejéből, lesoványodva, megtörve és megvénülve látta maga előtt feküdni. A Flóra arczát a láz festette pirosra, de alig volt rajta más, csak a puszta bőr. És a szája szögletéből két mély barázda szakadt s a lezárt pillákon keresztül, a csontos üregekből halottiasan domborodtak ki a szemek. Keze a takarón nyugodott, az a márványfehér, puha, teli kéz most sovány volt és a kék erek kidagadoztak a csontok között. És mindez vagy tiz nap alatt! Mi történhetett odalenn, hogy tiz nap alatt tönkrement az a csupa erő asszony!

Könyezve simogatta reszkető keze a Flóra izzó homlokát. A beteg fölvetette a szemét: