Part 5

– Légy nyugodt, drágám – szólt Hernyány, maga is most nyugodva meg – nem alkalmatlankodik többet. Egyedül vagyunk és egymásé. Tekintsd úgy, mintha csak most érkeztünk volna meg.

– Oly rettenetes volt ez az ember, – szólt még mindig az elmult jelenet hatása alatt iszonyodva Flóra, – olyan rettenetes volt ez az ember, mikor komolynak látszott. Szinte szerettem volna kérni, hogy gunyolódjék tovább.

– Rosszaság volt a komolysága is, mint a gunyja. Csak nem hajolsz a szavára? a Hiéna Péterére?

– Nem, nem! – kiáltott rajongva Flóra. – Mond, hogy szeretsz és egészen megszabadultam a lidércznyomástól.

– Nézd, – szólt Hernyány és az ablakhoz vonta Flórát. – Látod azt a gyenge porfelhőt? Ott van a mi rossz szellemünk, távozik. Ami itt maradt, az én végtelen, igaz szerelmem!

– Te drága, te mindenem!

És csókra csók. Oly bizva, oly hivőn csüggött az asszony azon az emberen, aki forró csókrohamok között azon tünődött: voltaképpen mért is féltem tőle? Szive ha el is fordul tőlem, az csak kedvem szerint volna, megszabadulnék!

A nap forrón tüzött be az ablakon, leeresztették a kárpitját. Úgy bujtak össze, kellemes félhomályban a kis pamlagon, az asszony elolvadva nagy érzelmében, a boldogság könyeit hullatva, a férfi képmutatóan, fásultan, másfelé kalandozó gondolatokkal, mignem az asszonyi test érintése és az asszonyi csók heve föl nem korbácsolta petyhüdt vérét és akkor ő is szilajon magához kapta Flórát és megcsókolta ép oly szenvedélylyel, ahogy az elmult éjszaka magába döntötte a pezsgőt.

Poéták versben, irók prózában föstögetik a szerelem mélységeit és magasságait. Szerelmes ifjak, mikor ágyukban hánykolódva, az imádott leány képével álmadoznak, úgy érzik, hogy megcsókolni őt és meghalni! Avagy kéz kezet fogva, átváltoztatni az egész életet egy szerelmes vasárnapi délutánná, mely alatt bele nem fáradni szerelmi dadogásba, a drága teremtés ölelésébe, csókolásába – ez volna a szerelem mennyországa. A föld milliónyi szerelmes férfiát hivom perbe és kérdem: van-e köztük csak egy is, akit a valóság ki nem gyógyított e mennyországban való hitéből? aki ki nem bontakozott a szerelmes asszony karjaiból, fáradtan, tán unottan is és azután be nem érte volna a megszokott hitvesi csókok időben szüken kimért langyosságával. Örök szerelem és az örökké tartó csók üdvössége, az csak a nőknek jutott osztályrészül. A szerelmes nő nem ábrándul ki és nem szokja meg a csókot, az ő szerelmével nem vész el az édessége, a heve, az erkölcsi tartalma a megszokás és kielégülés folytán. A poéták verse, az ifjak álma hazugság, ha férfiról szól, de szép, de magasztos és gyötrő valóság az asszonyoknál.

Flóra úgy borult a Hernyány mellére és a perczek és az órák röpültek s ő nem nyitotta ki a szemét, nem ocsudott föl a mámorból. De Hernyány, aki nem is volt szerelmes, akiben egy-egy perczre csak föllobbant az állati indulat, haj, be szenvedett azon a szerelmes pünkösdi napon!

– Nem lesz ennek vége? – gondolta a Flóra legforróbb csókjai mellett.

– Végét kell szakítanom, mert szétvet az unalom, gondolta, mikor a Flóra édes szerelmes kérdésére erőltetett szenvedélyességgel válaszolta:

– Imádlak, drágám, imádlak!

És szeme a nő vállán keresztül sóvárogva nézte a nyilt rónát, hová, mint a leczkecsinálásra fogott iskolásgyerek, vágyódott. De nem mert szólani. Tudta, hogy kárpótlással tartozik ez asszonynak s a történtek után óvakodnia kell mindentől, ami szerelmében való hitét megingatná.

Mélyen föllélegzett Hernyány, mikor az ajtón kopogtak s szétrebbentek. A szolgáló kérdezte, hogy már két óra van, hogy nem méltóztatnak-e ebédelni. Aztán levelet is hozott a postás.

– Igen, igen, szólt Hernyány, mohón kapván az alkalmon. Tálaljanak, tüstént asztalhoz ülünk.

Mikor a cseléd távozott, Flóra sajnálkozva bujt ujra a karjaiba.

– Milyen kár, olyan jó lett volna egész nap együtt maradni.

– Igazán kár, – hagyta rá Hernyány, – de hát, édes lelkem, enni is csak muszáj. Én legalább éhes vagyok.

– Éhes? Soha se lennék éhes, ha veled vagyok.

– Azt csak úgy gondolod.

Flórát egy kicsit megdöbbentette a Hernyány száraz, józan hangja, de kis szünet multán felsóhajtott:

– Igazad van, különben, lásd, oly ritkán vagyunk boldogok s egészen gyerekes lettem.

A tányérja mellett találta a levelet, melyről a cseléd szólt. Fölismerte rajta a Helley gróf irását.

– Ezt Helley irta – szólt Flóra mohó örömmel, – vajjon, miről irhat?

– Magam sem tudom – felelt Hernyány – és tétovázva bontotta föl a levelet. Csakugyan nem tudta, miről irhat neki Helley és azért remegett. Hátha olyas valami, amit Flórának nem szabad tudnia?

Flóra azonban kisegítette zavarából.

– Csak olvasd magad – szólt – hátha valami politikai diszkrét ügy.

– Előtted nincs titkom, politikai titkom sem – szólt most Hernyány, az első sorokból megnyugodva látván, hogy csakugyan politikáról van szó.

»Tisztelt barátom!

Teljesen megbizható forrásból megtudtam, hogy a kormány ellened erős akczióra készül. Nagyon terhükre vagy a te hatalmas, becsületes működéseddel s elhatározták, hogy egyik vagy másik módon eltesznek láb alól. Az egyik módtól ép oly kevéssé féltelek, mint a másiktól. De helyénvalónak tartom, hogy informálva légy. A kerületedben maga a miniszterelnök szándékozik ellened föllépni és már megbizta a főispánt, hogy a talajt készítse elő. Egyben azonban Vucsetics Oszkár megyédbeli főispánhoz is ment levél, mely reádvonatkozó utasításokat tartalmaz. Hogy miről szól ez az utasítás, nem sikerült megtudnom. De Vucsetics valószinüleg fel fogja használni bácsligeti tartózkodásodat, hogy mint szomszéd, meglátogasson. Ebben az esetben tudni fogod, hogy e látogatás politikai természetü és résen leszel. Többet mondanom fölösleges. Azt hiszem sem a fenyegetés, sem az igéret nem téríthet el téged a tisztességes politika azon utjáról, melyen szerencsém volt veled találkozni. Flórát köszöntöm, örülök a boldogságtoknak, melynek tartóssága iránt szintén megtalálom a garancziát a kettőtök kiváló szellemében. Öreg barátod és szerető hived

_gróf Helley_.«

– Vucsetics? – kiáltott föl Flóra – most ismerek csak rá arra az urra, aki reggel köszönt.

– Ismered?

– Flóra belepirult a feleletébe.

– Ismerem, – szólt halkan s a Hernyány keblére fektette arczát, három évvel ezelőtt sokat járt hozzám.

– A barátod volt?

– Az, suttogta Flóra, mély szégyenérzettel, ó ha kitörölhetném ezt a multat életemből!

– Kellemetlen, nagyon kellemetlen, – szólt Hernyány, az asztalon dobolva.

– Haragszol?

– Nem reád, édes, hiszen nem tehetsz róla, hogy Vucsetics főispán is ide fog jönni, csak kellemetlen, nagyon kellemetlen.

Flóra elképedve nézett reá. A legnagyobb megalázás foglaltatott e szavakban. Nem bánja, hogy más is birta őt, csak kellemetlen, hogy együtt találják vele s tudják majd, kivel van együtt.

– Ne félj, – szólt reszkető hangon, nem fogok a szeme elé kerülni, ha jön.

– Ugyan, ez már nem használ semmit, hiszen magad mondod, hogy találkoztál vele, hogy köszönt. Hát tudja, hogy itt vagy?

– Nem tehetek róla, – rebegte Flóra megsemmisülten. Mit kivánsz?

Hernyány csak ekkor vette észre, hogy elszólta magát.

– Bocsáss meg, drágám, félreértettél, voltaképen mi köze is neki mihozzánk? A minisztere küldte, ha elvégezte a dolgát, menni fog. Ne is gondoljunk többé vele.

És odalépett hozzá és forró csókokkal iparkodott felejtetni vele baklövését. Csakhogy a fullánk már benne volt a Flóra sebzett önérzetében. Mélyen megalázva érezte magát s szeretett volna fölkelni az asztaltól, mert nem akarja Hernyányt lealacsonyítani azzal, hogy egy asztalnál ül vele.

Hernyány kisérlete sikertelenségét látva, szintén visszaült és az ebéd a legkinosabb szótlanságban ért véget. Fölkeltek, kezet szorítottak egymással.

– Nem pihennél egy kicsit le? – kérdezte Hernyány, vélvén, hogy ezzel gyöngédségét tanusitja.

– De igen, – felelt szárazon Flóra, – lefekszem, aludni fogok, soká fogok aludni, amíg csak tetszik neked.

A szemében czikkázott valami bizonytalan fény, félig a köny csillogása, félig a harag villanása. Hernyány ujból megfogta a kezét:

– De édes kincsem, hogy érted ezt?

Flóra nem tudott ránézni, a szivére szorította a kezét, odanyujtotta homlokát Hernyánynak:

– Fáradt vagyok, igazán fáradt vagyok.

– Nem haragszol?

– Nem.

– Akkor jól van. Én is lepihenek.

S mikor Flóra mögött becsukódott az ajtó azt gondolta:

– Be jó volna, ha ez a Vucsetics most jönne.

És Flóra, mikor ledőlt a pamlagra, azt gondolta:

– Csak jönne most ez a Vucsetics, hogy nagyobb megalázásnak ne legyek kitéve.

És kezdte szőni annak a gondolatnak a fonalát, mely további életére elhatározó lett.

X.

De aztán rémülten tapasztalta, hogy a szoba mind homályosabb lesz, csakugyan beköszönt az este.

Mikor Hernyány reggel fölkelt, azt hallotta, hogy a nagyságos asszony ismét kikocsizott. Ugyan, de korán kel az a nagyságos asszony! Mit csináljon ő? Lusta volt ugyan az efféle testgyakorlatokhoz, de még is rászánta magát, hogy lóra ül és fölkeresi. Megmagyaráztatta magának, körülbelül merre ment Flóra és utána baktatott, kényelmesen jártatva a lovát.

Alig egy félóra mulva az ut sürü porából kibontakozott a Flóra könnyü kocsija. De nem volt egyedül. A kocsi mellett egy lovas léptetett, élénken beszélgetve társnőjével. Hernyány szive megdobbant. A zömök, erős termetben rögtön felismerte Vucseticset, a megye főispánját. Véletlenül találkozott-e Flórával, avagy amúgy is erre tartott ő hozzá? S ugyan mit beszélhettek egymással? Flóra neheztelésében csak nem tett olyan nyilatkozatokat, mik neki árthatnak?

Nem volt sok érkezése a töprenkedésre, a kocsi és a lovas gyors vágtatásban szembe jött vele s Vucsetics, messziről meglátván Hernyányt, vigan a kalapját lengette felé. Öt percz mulva már hangos örömmel kezet is fogtak.

– Isten hozott erre mifelénk – kiáltott vigan Vucsetics, egy körülbelül negyven esztendős, zömök ember, sürű fekete szakállal s energikus, szlávos sasorral. Ha erre felé nem lovagolok s nem találkozom a kedves barátnőmmel, azt se tudom, hogy itt vagy. Hát ez a barátság?

– Kérlek, csak tegnap érkeztem.

– Tegnapelőtt, barátom, igazította helyre a főispán, amint kedves barátnőmtől tudom, de hát persze, inkognitóban, s mikor egy olyan pajtással vagyunk, mint kedves barátnőm, akkor persze ördögöt sem gondolunk a régi czimborákkal.

– Tulzol, méltóságos uram – felelt Hernyány rezerváltan, voltaképpen azt se tudhattam, hogy futólagos egynehány találkozásunk feljogosít-e engem, az ellenzéki léhütőt az ilyen kitüntető barátság számontartására!

– Ugyan ne izélj, de erről még beszélünk. Szó ami szó, ez a mai reggel fölér nekem egy nyert fogadással. Ha nincs kifogásod ellene, együtt reggelizünk.

– Nagyon megtisztelsz. Jó reggelt Flóra, amint látom, kiheverted tegnapi rosszullétedet?

– Teljesen – felelt Flóra tüntető jókedvvel. Az én Oszkár barátom azt mondta, hogy nagyon szép vagyok, ez egészen fölvillanyozott. Mert ő valamikor szakértő volt.

Flóra iparkodott a régi cocotte-stilusban beszélni. Erőszakosan ragaszkodott a megpendített témához, kaczagva, frivolul frissítvén föl a Vucseticscsal való közös emlékeket.

Mikor a kastélyt elérték, Flóra leugrott a kis kocsiról s fölsietett a szobájába.

– Hová, hová, Flóra? kiáltott utána vigan Vucsetics.

– Átöltözködöm, még szebb akarok lenni, szólt le Flóra, egy ilyen régi kedves barát kedvéért érdemes magamat oly széppé tenni, ahogy csak birom.

– A régi vagy, kaczagott a főispán, hej, ha magamról is ugyanezt mondhatnám!

Míg Flóra átöltözködött, a két férfi az ebédlőben összeült konyakozni.

– A szerencsés véletlen örömére, szólt a főispán koczintva.

– Ugyan méltóságos uram, félre a teketóriával. Tudom, hogy ezt a szerencsés véletlent Budán rendezték.

Vucsetics meghökkent.

– Hol?

– Budán, szólt egykedvüen Hernyány, minek tagadnád? A gazdád küldött ide. Vártalak.

– Hát ezt meg honnan tudod?

– A kisujjam sugta meg, vagy a saját titkos rendőrségem. Hát azt hiszed, mi ellenzékiek a levegőből csinálunk politikát?

– Átkozott jó ez a titkos rendőrséged, mert erről a levélről nem tudott senki, rajtam és az öregen kívül. De ha tudod, annál jobb. Magam is jobb szeretem az egyenes beszédet, mint a diplomatizálást. Hát röviden – lehet veled okosan beszélni?

– Témája válogatja. Lovakról és politikáról igen. Asszonyról és mértékletességről nem.

– Emberem vagy, erre már koczczintunk. Tehát azt is tudod, hogy mi járatban vagyok?

– Ezt, kérlek, mond meg csak magad. Tudom ugyan, de hát teneked van beszélni valód, nem nekem.

A főispán hümmögött, fölhajtott még egy pohárka konyakot, aztán belefogott a mondókájába:

– Hát röviden és velősen, arról van szó, hogy cserélj velem.

– Már mint a szakállunkkal?

– Azt hiszem, ugyanannyit nyernél, barátom, mert politikai értelemben is – nincs többé szakállad, le vagy beretválva.

– Hogy-hogy?

– Úgy, hogy ha cserélsz velem, én lépek föl a kerületedben, ha nem cserélsz, maga az öreg lép föl. Érted?

– Értem, felelt Hernyány közömbösen, csak hogy az én kerületemben nagy kutya ám a kis biró is.

– Csalódol, kedvesem, kiszedik a fogát, a felől alhatol. De hát egyre megy. Látod, az ügylet olyan világos. Beülsz a főispáni székembe, arany dolgod és kevés munkád lesz és…

– Megbocsáss, barátom, ahhoz nem vagyok sem elég gazdag, sem elég öreg. Én még egy kicsit szeretem az életet s a méltóság falun nem ér föl a nimbuszszal, ami az orfeumban környékez.

– Ugyan, kérlek, hiszen ha akarod, portád elé építenek neked vasutat, nyolcz óra alatt fönn vagy az orfeumban.

– Köszönöm, barátom, nem szeretek sokat vasuton ülni. Aztán meg, ismétlem, nem vagyok elég gazdag, hogy méltóságomra ráfizessek.

Vucsetics összeránczolta a homlokát s egy darabig gondolkozott.

– Ez ugyan már nincs az utasításban, de megteszem a te kedvedért. Mondok egyet, kettő lesz belőle: házasodj meg és lesz pénz is, meg mulatság is.

– Ugyan!

Hernyány szive megdobbant. Ez okos gondolat, erről lehet beszélni. Egy fényes partie és ő egészen meglett ember.

– Jól van – szólt, majd beigtatom, a kishirdetésekbe, hogy egy főispán megfelelő hozományt keres és ha akad kedvemre való pályázó, akkor…

– Ugyan, ugyan, ne viczczelj! Szorulsz is te arra? Akad minden ujjadra kettő is, de hogy mindenben szolgálatodra legyek, keresek én számodra egy szép, fiatal és gazdag leányt, akár innen a szomszédságból is.

– Ah! talán már találtál is?

– Ha előre is komolyan beleegyezésedet nyilvánítod, akkor már találtam is.

– Itt a kezem. Szép és még fiatal is?

– Mint a friss baraczk és magja is van, vagy egy milliót érő.

– Akkor csak mutass be neki. Rendben vagyunk. Hogy hivják?

– Vucsetics Ilona, az unokahugom.

– Igazán? És nekem adjátok?

– Két kézzel.

– Szervusz, sógor!

– Szervusz, szervusz!

És a két derék férfi elérzékenyedve ölelkezett össze, aztán melegen megrázták mind a két kezüket.

Ezek után pedig Hernyány végig simította a homlokát.

– Igaz is, most jut csak eszembe. Hát a politikai elveimből mi lesz? Oda fönn fölfalnak és az öreg Helley mennyköveket szór rám.

– Nem ér idáig a mennyköve, aztán meg mi közöd is a politikai elveidhez, mi?

– Az igaz, kaczagott Hernyány, majd csak elleszek nélkülök, ahogy el lehettem nélkülök az előtt is.

– Tehát megsürgönyözhetem az öregnek?

– Meg, akár expressz. Aztán mikor is láthatom menyasszonyomat?

– Magammal viszlek, nálam vannak vendégségben.

– Szüret… azaz… még sem szüret.

– Mi baj?

– Nem vagyok egyedül.

Vucsetics kaczagott.

– Flóra? Adj neki tisztességes végkielégítést, ő ugyan nem fog sirni utánad.

– Igazad van; szólt. Csak nem mondhatta meg, hogy nála nem úgy áll, mint másnál!

– Hanem egyelőre arra kérlek, szót sem Flóra előtt a megállapodásunkról. Nem szabad semmit sem tudnia, az öreg Helley miatt. Hadd tudják meg csak a befejezett tényt.

– Tiszta dolog, helyeselte Vucsetics, megirom a lemondásomat és három hét mulva instellálnak. Négy hét mulva akár mindjárt nászutra is mehetsz.

Mikor Flóra közéjök lépett, már lovakról folyt a beszélgetésük. Úgy intézték el a dolgot, minden nagyobb emóczió nélkül, mintha egy zsák kukoriczáról lett volna szó. Flórának halvány sejtelme sem volt arról, ami történt, mindössze emeltebb kedvben találta Hernyányt és azon tünődött: vajjon hogy fogja magát ma viselni.

Reggelihez ültek, vigan beszélgettek, a főispán belemerült kedves visszaemlékezéseibe és Flóra iparkodott megmaradni a frivol hangnál, melyet megpendített. De csakhamar elhallgatott, mert megriadva tapasztalta, hogy Hernyányt ezek a visszaemlékezések szerfölött mulattatják és kaczagva tudakolta a részleteket.

Tiz óra tájt Vucsetics fölemelkedett.

– Most, barátom, induljunk, mert a hölgyek már nagyon várnak.

– Hogyan, – kérdezte Flóra hüledezve, – magával viszi?

– Szives engedelmével, kedves barátnőm s nagyon sajnálom, hogy magát is nem vihetem el, de hiszen tudja, lányok, asszonyok között…

– Elmegy? – kérdezte Flóra, Györgyre emelve remegő tekintetét.

– Ha megengeded, édes; udvariatlanság volna a főispán ur meghivását visszautasítani. De estére visszatérek. Addig majd csak elmulatsz magadban.

Flóra nem válaszolt, kezét a szivére szorítva, úgy fordult az ablak felé.

– Haragszik a kedves barátnőm? – tréfálkozott a főispán.

– Én?! Dehogy.

Hirtelen visszafordult és kaczagva nézett szembe a férfiakkal. Mintha kések járnák át a szivét, oly metsző fájdalmat érzett, de minden igyekezete arra terjedt, hogy ne láttassa velök. Érezte, mint kavarog benne a vér, mint hevül és mint tér belé vissza a régi elaltatott keserüség az emberek iránt. Ne lássák, hogy neki fáj ez az ujabb halálos sértés. Leányok, asszonyok közé! Hát természetes, hogy őt nem viheti oda! Balga, buta asszony, hiszen még mindig ki vagy lökve, hogy gondolhattad csak egy perczre is, ezt a gátat le nem rontja többé semmi!

Hernyányt az uj perspektiva mindent felejtető izgalmában is egy pillanatra mintha megszállta volna valami könyörületféle, vagy gyávaság volt csak? Egy őrizetlen pillanatban odahajolt Flórához és suttogta:

– Megbocsáss, drágám, mennem kell, Helley miatt is. Fontos ügyekről van szó.

Mintha balzsamot csöppentett volna Flóra nyilt sebére. Különösen a Helley neve hatott rá.

– De visszajön este?

– Vissza, egész bizonynyal.

S míg elfordult tőle, megszorította a kezét s úgy sugta:

– Nagyon szeretlek.

S vigan lóra ültek. Az urak vissza-vissza fordultak s kalapjaikat lengették Flóra felé, aki kiállt az erkélyre és követte őket szemmel, amíg csak láthatta.

– Kellemetlen, hogy a nyakamon van ez a teremtés, boszankodott Hernyány. Estére vissza kell mennem.

– Abból ugyan nem lesz semmi. Mit gondolsz? Csak nem hagyod ott a menyasszonyodat, a szeretőd miatt? Küldj neki egy stafétát, hogy nem jösz, majd ha megunta a várakozást, pakol és hazazónázik.

Hernyány nem felelt, egy kicsit bántotta a lelkiismerete, meg félt is, nagyon félt. Csinyján kell még bánni vele, különben két szék között a pad alá esik. Hitegetni, biztatni kell, míg az esküvőn tul van, akkor aztán fizet neki, amennyit csak akar s bánja is, akármit csinál.

XI.

Flóra ezalatt csak ült, ült az erkélyen és mondogatta magának:

– Tehát megint egyedül vagy!

És ráért bőven gondolkozni a jövendőn. Most állt csak tisztán előtte a helyzet képe. Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni, ami volt. Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta. Rejtőzködnie kell ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert szégyelnie kell a feleségét. Társaságba nem viheti, vendégeket sem fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált.

Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett boldogok lehessenek. De miért is lépett ő erre az utra, miért nem mondott le oly szereplésről, mely megrontója várt boldogságuknak?

Majd egyet fordult a gondolata iránya. Hernyány nagyra született, a képessége kötelezi a nyilvános szereplésre. Ezt Helleytől hallotta, ez így van. És ha így van, akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a nyakába varrja magát. Ezt nem szabad tennie. Neki is kötelessége van: megóvni a szeretett férfit minden bajtól. És bűne, hogy csak magára gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé Hernyányra. Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind a ketten szenvednének tőle. Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán már e szenvedés jelenségei. El kell türnie, hogy akárki bizalmasan, trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel, akiknek karjaiból került ki. Lehet-e férfitól ily áldozatot kivánni?

Nem és százszor nem. Hernyány este visszajön. Le fog borulni előtte és bocsánatot kér tőle balgatag álmáért. Feloldja adott szava alól és inkább meghal, sem hogy engedne neki. A szerelmük marad a régi és a régi maradjon a viszonyuk is. Elvégre mi egyebet akar ő? A társaságba menni? Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van. Az egész csak egy megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi életéből, nem annyira be az uj életbe. A lelke sugja neki, hogy megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem elég az önérzet?

Le fog mondani, kell lemondania és akar is lemondani.

Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a lánynyal, akit el fog venni! Ha Hernyány tudta volna, mily határozat fogamzott meg most a Flóra lelkében! Be máskép cselekedett volna akkor!

Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez határozatát tettre változtassa!

De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor egyszerü lemondást talált volna. És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a valóság, az ijesztő, vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta, hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.

Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott. Ő az, ő az! Gyászszal elegy örömmel köszöntötte jöttét. Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt. A szolgálóleány feléje mutatott. A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit összeütve, átadta neki a levelet, amit hozott. A nagyságos ur küldte.

Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait ismerte meg rajta. Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit, kérdezte:

– Sokan vannak?

– Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg a méltóságos kisasszony.

– Köszönöm.

A hajdu szalutált és nyeregbe vetette magát.

– Nem vár választ?

– Megkövetem alássan, nem szól róla a parancsolat. Megvárjam?

– Várjon.

Fölsietett a szobájába és remegve bontotta föl a levélkét.

– Nem jön, gondolta homályosan, nem jön.

Aztán olvasta:

»Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád. Fogva vagyok. Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet. Aztán nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb akarattal sem szökhetem meg. Aztán meg fontos, igen fontos politikai ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve. Bővebbet szóval. A viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra.

György.«

Ennyi. A karja lehanyatlott a levéllel, majd vad keserüséggel öklében összegyürte és az asztalra lökte. Hazudik! Nagy társaság van együtt, holott nem igaz. És a mielőbbi viszontlátásra! Már nem is tudja, mikor fog jönni.

Kilépett az erkélyre és lekiáltott a hajdunak:

– Mehet, nincs válasz!