Part 4

– Éljen! – kiáltották lelkesülten – ha Flóra is ott lesz, minden szükségletünkről gondoskodtál.

Képzelhető, hogy érezte magát Flóra, aki már teljesen elidegenedett előbbi környezetétől, mikor ujból együtt kellett lennie velük és türni az ő szabadszáju viselkedésüket, melyet most már teljes förtelmességében ismert fel. A doktor csufos mosolygásával egészen közel hajlott az arczához s tekintetét iparkodott belefurni az övébe, mikor mondta:

– Báránykám, de soká birtad ki ezzel. Reménylem, Bácsligeten szükségét érzed már a változatosságnak.

Flóra nem felelt, csak a szemével segítségért esdve nézett Hernyányra. Ez mélységesen elröstelte magát, mert a kétszinü játékot egyszerre kétfelé kell most játszania s átkozta könnyelmüségét, hogy erre hamarább nem gondolt. Nem merte észrevenni a Flóra esdő tekintetét s azzal hárította el egyelőre a kellemetlenséget, hogy kivett a zsebéből egy csomó kártyát, indítványozva:

– Barátaim, okosabb lesz most, ha ez után látunk.

– Helyes – röhögött a doktor.

– Helyes – szólt a költő is s mig leült, félkarjával átölelte Flórát s meg akarta csókolni. Ez ellökte s egész testében reszketve, szólt:

– György!

– Ugyan ne gyerekeskedjetek – szólt amaz szörnyü zavarban – és osztott. Játszol te is, Flóra?

– Nem – szólt ez kurtán s megvonult az ablaknál s a táj nézésével iparkodott fölzaklatott lelkületét csillapítani.

– Flórika csak a szerelemnek él, a szerencsét ránk bizza – szólt Hiéna Péter – s mondhatom, mikor Flórikáról van szó, mindnyájan mondhatjuk, hogy részünkről a szerencse.

– Ugyan hagyd el, – fakadt ki György – vagy kártyázunk, vagy nem.

– Jó, jó, már csupa ándung vagyok, – csitította a doktor, – de mikor az ember szeretetreméltó, hát nem igen tagadhatja meg magát. Ugy-e, édes báránykám?

Ezzel belefogtak a játékba, a bankók csakúgy röpültek és Flóra egy negyedóra lefolytával rémülten tapasztalta, hogy nemcsak ez a két ripők, hanem Hernyány is teljesen megfeledkezett róla, kidülledt szemében csak a játék szenvedélye lobogott. Mikor kártya van a férfi kezében, a nő hiába versenyez a szines lapokkal.

Ugyan miben nem talál egy szerelmes nő megnyugvást, amikor megnyugvást keres! Egy óra leforgása alatt már azon is vigasztalódott, hogy Hernyány szó nélkül türte barátjai részéről azt a trágár magaviseletet vele szemben. Hiszen egyelőre még titok, még nem tudja senki, hogy ők jegyesek, egyenesen botorság lett volna tehát Györgytől, ha rendreutasítja ezeket az embereket, akik nálánál régibb ismerősei. Sőt sajnálta is Györgyöt: szegény, bizonyára jobban szenved még nálánál, de szó nélkül tűrnie kell, mivel ő, Flóra, nem olyan nő, mint a többi, akit a vőlegénye megvédhet a tolakodók ellenében.

Mikor egészen megnyugodott már akkor végtelen hálát érzett Hernyány irányában, amiért a kártyázást proponálta. Most már – úgy vélte – érti. El akarta vonni ez emberek figyelmét tőle s így nyugalmat szerezni neki az egész utra. Lám, nem is tudják már, hogy rajtuk kívül van még valaki a kupéban. A doktor, aki örökké gunyolódik és röhög, amikor kártyát szorongat a kezében, rettenetesen komoly, a szeme kidülled és homlokáról szakad a hideg verejték. Az a másik pedig reszket, mint a nyárfalevél s amikor szól, rekedten üvöltve szakad melléből a hang, mint a fenevadé. Eddig is utálta őket, most megborzadt tőlük. S valósággal másodszor szeretett bele Hernyányba, aki elegáns könnyüséggel játszott, mintha babba menne s csak a szeme csillogott – nem annyira a sovárgástól, mint az élvezettől. Az is igaz, hogy ő lehetett leginkább jókedvü, mert halomba gyült előtte a pénz s mikor Szabadkára ért a vonat, a költő már hozomra játszott, Hiéna Péter pedig káromkodva csapta le a kártyát:

– Ha hazamegyek, kénytelen leszek egy pár páczienst megnyúzni, különben az Adolf hitelére szorulok ebben a hónapban.

– Kérlek, szólt Hernyány nevetve, szivesen rendelkezésedre állok.

– Nem, nem, tiltakozott a doktor, nem akarom Flórikát megkárosítani.

– Hogyan?

– Hiszen úgy is ő szedi el tőled, amit te tőlünk szedtél. Ó a Flórika zsebe olyan tág, mint a… no, de nem akarok többet mondani. Az ebédet te fizeted.

– Az természetes.

Flóra vérpirosan, reszketve fogta meg a doktor karját:

– Hogy érti ezt?

– Semmi, semmi, szólt közbe Hernyány, hiszen ismered ezt a bolondot.

Majd rátámadt Hiéna Péterre.

– Ugyan, kiméld már meg rossz viczczeidtől.

– Pardon, nem tudtam, hogy rossznak tartja. Majd keresek jobbakat. De ugyan mióta lett Flórika olyan válogatós a viczczekben? Tán a te elmésséged kényeztette el?

Mig kiszálltak s Alvinczy Flórával előre ment az étterem felé, Hernyánynak egy ötlete támadt a kínos helyzet tisztázására.

– Ugyan, legyen eszed, Péter; szólt, csak átlátod, hogy Flórát, akitől a birtokot megvettem…

– Háromszoros áron bizonynyal, vetette közbe a doktor.

– Eltaláltad, de ez most mindegy, tehát a dominium volt urnőjét csak nem vezethetem be mint a szeretőmet! Hát úgy beszéltem meg vele, hogy ő itt tartózkodásunk alatt a feleségemképen fog szerepelni. Hát légy szives, tégy úgy, mintha annak tisztelnéd.

Hiéna Péter harsogó kaczagásban tört ki.

– Ember vagy Gyurikám, röhögött, no igazán, most már nem csodálom, ha Flórika el van kényeztetve viczczek dolgában.

– Jó, jó, csak ne nevesd ki szemtől szembe. Hadd legyen meg szegénynek az öröme.

– Meg lesz, meg lesz, öregem; kaczagott egyre és Flórika már most tart főpróbát a nagyságos asszonyságból. És milyen komolyan, milyen ambiczióval! Lelkemre mondom, hálás vagyok ezért a tréfáért. Kitünően fogunk mulatni.

S az egész ebéd alatt egyre csak kaczagott, nézte Flórát és ujra kaczagott, majd sugott valamit Alvinczynek, aki csodálkozva nézett Flórára, aztán mind a ketten kaczagtak.

VIII.

Öt óra tájt érkeztek meg a kis állomásra. A tisztartó várt reájok két kocsival. Szivességgel köszöntötte Flórát, alázattal az uj földes urát és utólag fejezte ki szerencsekivánatait a boldog házassághoz, melyről csak most értesült. Hernyány nagyuri kurtasággal hallgattatta el a becsületes embert, Hiéna Péter, meg Alvinczy majd hogy meg nem pukkadtak nevettükben.

– Erre, nagyságos asszonyom, – szólt a doktor – földig hajolva.

– Szabad ahhoz a kocsihoz vezetnem, nagyságos asszonyom? – alázatoskodott a költő.

S a »nagyságos asszony« járta egyre, vérlázító gúnynyal és pökhendiséggel. Flóra összeszorította a fogait és nem szólt semmit. Csak nézett Hernyányra, villogó szemekkel, majd kérdve, majd esdve. Hernyány is vasvilla szemeket meresztett a gúnyolódó emberekre, de csak nem használt semmi. Keservesen megbánta, hogy meghivta őket, hogy egyáltalán eszébe jutott neki ez a kirándulás. Kezdett komolyan félni, hogy még baj lesz, de aztán könnyelmüen tuladott aggodalmain: hát aztán? Voltaképen nem is szorul már Flórára.

Mégis, mikor végül elhelyezkedtek a kocsiban, mig két barátja a másikon előttük hajtatott, szenvedélyesen az ajkához szorította Flóra kezét s azon a meleg, rezgő hangon, melynek hallatára az asszony boldogító mámorba esett, rebegte:

– Édes drágám, ha tudtam volna, hogy ezek ilyen durva fajankók, nem hivtam volna meg őket. De biztosítlak, hogy az első szóra, mely ujból sért, felrugom őket, mint a veszett kutyát.

– Nem, ne bántsd, szólt Flóra mosolyogva. Lásd, most már nyugodt vagyok s nem bánok semmit, nevetem őket, hiszen voltaképen mi járatjuk velük a bolondját. Nem tudják, hogy mi milyen viszonyban vagyunk.

– Az igaz, szólt szintén nevetve Hernyány, de magában elfanyalodva gondolta:

– Magam sem tudom, milyen viszonyban vagyunk egymással. Ez a hölgy, úgy látszik, erősen ragaszkodik a jegyességhez.

Megnyugodott azonban, mert nem kellett többé tartania a Flóra és a doktor összetüzésétől.

Egy óra alatt elérték a birtokot, további tiz percz mulva a kocsik megállottak a kis kastély előtt. Gyönyörű gazdaság volt ez a bácsligeti, nem nagyszabásu, de minden a legnagyobb rendben. A földeken rengett a kalásztenger, mindenütt barátságosan fehérlettek a tanyai épületek. Egy óriási kutya csaholva rohant a kocsik elé s majd rávetette magát a doktorra, aki nagyokat káromkodott.

– Tisza! – kiáltott rá Flóra, mire az állat meghökkent s eszeveszett örömmel, farkcsóválva rohant Flóra felé s felugrott hozzá és arczát akarta nyalni.

– Fékomadta, – csodálkozott a doktor, – ezzel is csókolódzol? Akkor én is remélhetek, nemde?

Flóra megvetőleg nézett rajta végig, aztán könnyedén odavetette:

– Majd, ha megjavulsz, hogy már annyira becsüljelek, mint a kutyát.

A Hernyány meleg hangja vértezte őt a guny nyilai ellen. Most már föl sem vette, hanem derekasan riposztozott.

A kastélynak három földszinti és két emeleti szobája volt. A doktor a költővel a földszinten szállt meg, Flóra és Hernyány az emeleten, melynek nagyobbik terme ebédlőnek volt berendezve. A konyha a pinczében volt, ott sürgött-forgott a cselédség és készítette a gazdag magyaros vacsorát. Addig is, miután a hosszu ut után toilette-et csináltak, a tiszttartó vezetése mellett megtekintették a gazdaságot.

– Nem is tudom, minek néztem meg, – szólt ezután a doktor, – zöldség és sárgaság, mint minden a természetben. A természetet én csak a telekkönyvben imádom, azután az asszonyokban. Ugy-e Flórika, rajtad minden természetes?

– Nagyságos asszonyom! – figyelmeztette őt a költő.

– Vagy úgy, igaz is. Szerencsére nem hallotta senki. Hanem mondd csak, Flórika, azaz mondja csak, nagyságos asszonyom, hogy romolhatott maga annyira, hogy ilyen komédiára adja magát. Hisz milyen máskép festett maga azelőtt, amikor ördögöt sem törődött volna azzal, hogy milyen czimen látogassa meg a szeretőjével ezt az ütött-kopott tanyát.

– Változunk, uram, – felelt Flóra, – épen csak a maga feneketlen állatiassága marad a régiben.

– Köszönöm a szives bizonyítványt. Amíg a szép szemek megundorodnak a rut pofámtól, addig nem kell félnem a haláltól. De szeretetreméltó háziasszonyom, nem kötnénk most fegyverszünetet, míg néhány pohár cognacot megittunk?

Ilyen tónusban folyt a diskurzus a vacsora alatt is.

Mikor fölébredt, magasan állt az égen a nap. Az óráját nézte: hat óra volt. Össze kellett előbb szedni a gondolatait, míg ráeszmélt, hol van ő tulajdonképen. Hamar magára kapta pongyoláját és benyitott az ebédlőbe. Szinte visszaborzadt. Az éjjeli tivornya sivár képe tárult eléje, az asztal tele pezsgős-üvegekkel, tört poharak, a tükör is betörve s a szoba levegője nehéz a fojtó szivarfüsttől. A tivornyázók között a hires költő, a karjaira borulva, aludt az asztal mellett, míg az orvosi fakultás dísze, a legideálisabb honatyával szerelmesen összeölelkezve hortyogott az asztal alatt.

A szive görcsösen összeszorult s undor fogta el e siralmas kép láttára. Undorodott Hernyánytól is, amint ott feküdt, félkarral átölelve Hiéna Pétert, puffadt vörös arczczal s ajkán a részeg emberek édeskés mosolyával. A mellét fojtogatta a füstös, büzös levegő – hamarosan kinyitotta az ablakot s tele tüdővel szivta magába a friss, langyos levegőt. Ott lent a zsellérház ajtaja előtt ült egy paraszt asszony és krumplit hámozott. Előtte a porban két maszatos gyerek játszott, egy fiu kaczagtatóan czifra lajbiban, széles gatyában s egy kis ötesztendős leány, a kin egy szál ing volt. Krumplikkal golyóztak s az asszony dalolva válogatta a krumplikat, miközben félszeme mindig a gyerekeken függött. Flóra elfordult e képtől s a földön elterülő Györgyre nézett: ez lesz apja az ő gyermekeinek! S miközben köny szökött a szemébe, hirtelen szégyen érzete fogta el: ne lássa senki Györgyöt ebben az állapotban.

Visszafordult a szobájába és sebtiben felöltözött. Aztán lement s meghagyta a cselédeknek, hogy ne zavarják az urakat, amíg nem hivják őket. Befogatott a kis szandläuferbe, kezébe kapta a gyeplőt és kihajtott a mezőre.

A gyönyörü tavaszi tájon nem volt sehol sem ember. Pünkösd vasárnapja van. Messziről hallja a falu harangjának ünnepi csengését, olyan édesen, olyan áhitatosan repülnek lelkébe az ezüstös hangok és beszélnek hozzá egy jobb időről, szebb világról, mikor neki is joga lett volna együtt menni a többiekkel a templomba, pántlikát fonva a hajába, kopogós csizmában. Miért is nem született parasztlánynak! Ime, a boldog, egyszerü emberek örülnek a tavasz szép ünnepének, melyből neki csak a doktor gunyja jutott: pünkösdi királyné!

A pünkösdi királyné végigszáguld a mezei utakon, könnyü kocsiján, zöld vetések között és megfüröszti lelkét a tiszta levegőben. Ó, ha a lelke is olyan tiszta volna! Ha nem egyedül kellene neki ez ünnepi csöndes tájon átrepülnie, ha mellette volna az, akit szive megváltó erővel szeret s rajtok kívül senki a kerek világon. Ó, hogy követnék ők akkor az ezüstös harangszó hivó szavát, hogy repülnének elébe és hogy vegyülne belé és a tiszta levegőbe az ő buzgó hálálkodó imája!

Most rácsap a lovakra, az ut csak úgy porzik a patkók alatt; üzi, hogy utól ne érje a gyanu, a rettenetes közel jövendő balsejtelme. Ime, egy kis paradicsomba sietett vele és egyedül kell most bolyongania. Ő ezalatt alszik, undorító, boros álomban összeölelkezve valakivel, akiről tudja, hogy jegyese halálosan gyülöli és iszonyodik tőle, mint a varangyos békától. Hogy ihatik együtt azzal az emberrel, ha őt szereti! S ugyan mi értelme van a szónak: szeretni, ha el kell némulnia minden más tekintet előtt, ha bele nem kiálthatja a reggelbe s szembe nem mondhatja akárkinek. Milyen megalázó az ő helyzete! Azt hiszik róla, hogy megfizetett szeretője Hernyánynak s neki ezt el kell hallgatnia, mivel elhallgatja Hernyány is. És ha volna a férfinak bátorsága bevallani a valóságot, nem épen ő volna-e az, aki kezét a szájára tenné, mondván: ne szólj? Mert e szó nyomában gunykaczaj kél, megszólás és megvetés.

E tépelődések mellett ragadta könnyü kocsija magával, keresztül-kasul a viruló vetések között, majd rátért az országutra, mely birtoka határa is volt. Vig muzsikaszó mellett ünneplő fiatal parasztlegények, leányok csoportja jött vele szemben, a kocsiban ülő hölgynek tisztességtudóan köszöntek s dalolva, nevetve vonultak odébb. A falusi harangszó egyre csendült, most már vigan hirdetve az élet örömét, a tavasz boldogságát, a verőfény csak úgy szikrázott s az ut mentén a jegenyefák kalandos árnyékképeket szórtak az ut ragyogó porára.

Milyen szép az élet, istenem, milyen szép! És neki ne virulna tavasz, neki nem nyilna virág, neki nem hirdetne a harangszó egy csöppnyi boldogságot? Óh, hálátlan, ostoba teremtés, hát nem szeretsz? Kivánsz-e egyebet is a boldogsághoz? Hiszen ha elveszítenél mindent, akkor is megmaradna az érzelem, melyben megtisztultál büneidtől s melyet szivedben ápolva, emelt fővel léphetsz majdan a mindenható biró elé. De nemcsak ez a te szerelmed van meg, megvan az övé is. Ő szeret és itt van veled. És szenved úgy, mint te, a nyügző viszonyok mellett s le fogja rázni őket és akkor, te boldog teremtés, rózsát tüzhetsz a kebledre s dalra nyithatod ajkad: a kerek világon nincs boldogabb pünkösdi királyné náladnál!

Ragyogó szemmel nézett körül s lelkében most már ujjongott a tavaszi érzés. A szél kicsipte az arczát, pirosan, üdén ragyogott át könnyü, fehér fátyolán keresztül. Jókedvüen legyintette ostorával a lovakat s vigan repült a könnyü kocsi. A fordulónál nyilsebesen repült el egy nyitott landauer mellett, melyben hamarosan nehány virágos női kalapkát látott. Ügyet sem vetett rájuk, a kocsi nyomában pedig egy lovas járt, aki futtában lekapta a kalapját. Flórának nem is volt ideje viszonozni a köszönését. Meghuzta a gyeplőt és hátratekintett. Látta, hogy a lovas a kocsi mellett van és szintén visszanéz ő rá is, de hirtelen, mikor szembenézett Flórával, elkapta a fejét.

Amikor a visszatérésre gondolt, borult el ismét a lelke. A tivornya utáni kép merült fel előtte, a részegen alvó Hernyány, de csakhamar elüzte ezt az árnyékot is: hát ivott és nem tudja, mi történt vele. Ennyi az egész. A legderekabb ember is csunya, mikor kelleténél többet iszik.

Így változtatta meg kedvét és gondolatait is a pünkösdi tavaszi levegő.

IX.

– Fölkeltek már az urak? – kérdezte, reszketve a felelettől, a cselédet, aki a lépcsőről feléje sietett és üdvözölte.

– Föl, nagyságos asszony és az egyik nagyságos úr a konyhában van és maga főzi a reggelit, a másik kettő fönn van a nagy szobában.

Flóra biczczentett a fejével és felhaladt a lépcsőn. A pamlag két sarkában ült a költő meg Hernyány és aludt. A költőnek zsebkendővel be volt kötve a feje.

Flóra lábujjhegyen lépett oda Hernyányhoz, akinek arcza elvesztette már puffadt vörösségét és most bágyadt, szenvedően halvány volt. Kezével a vállát érintette, Hernyány felriadt. Flóra hirtelen lehajolt hozzá:

– Csitt! fel ne keltsd ezt a másikat.

Hernyány az ajkához vonta Flóra kezét, nesztelenül felkelt és félkarjával átfogva a nőt, óvatosan a szomszédos szobába nyitottak. Ott mind a két karjával átkarolta, magához szorította. Flóra erejét vesztetten feküdt karjaiban és lelkét elnyomta a bú.

– Szégyenlem magamat – szólt Hernyány és a szeme megnedvesedett. Olyan nyomorult voltam a nyomorultak között s nem is merem bocsánatodat kérni.

Flóra nem tudott szólani. Nagy erőlködése folytán kínos zokogás szakadt ki melléből, de két keze közé kapta a Hernyány fejét s odaszorította a vállához. Hernyány féltérdre ereszkedett előtte s a másik térdére vonta őt, úgy csókolta le könyeit. Bevárta szépen, míg az ügyet Flóra maga fejezi be.

– Nem teszed többé, ugy-e, nem teszed többé? – szólt végre Flóra és megcsókolta a férfi kezét.

– Soha többet, édes szerelmem, – fogadkozott amaz, – magam sem tudom, hogy mehettem annyira. De látod, te vagy az oka, ha hirtelen vissza nem vonulsz, könnyen módját ejthettem volna a dorbézolás beszüntetésének, de így, tudod, férfiak, ha maguk között vannak, a házigazda nem adhat jelt az asztalbontáshoz.

– Ha tudnád, mennyire utálom őket! – szólt Flóra.

– Magam is, drágám és ha jól emlékszem, tegnap oly galádul viselkedtek, hogy szerettem volna megfojtani mind a kettőt. De légy nyugodt, drágám, intézkedtem, hogy a déli vonatról le ne késsenek.

– Igazán? – kiáltott édes örömmel Flóra és szeme könyein keresztül ragyogott a boldogsága. Igazán? És egyedül leszünk?

– Egymásé leszünk – ömlengett Hernyány.

– Nagyon boldoggá tettél, édes, most már egészen boldog vagyok.

– Turbékoltok? hangzott az ajtó előtt a doktor szava s nyomban be is nyitott. Szétrebbentetek? Kár volt, előttem nem kellene magatokat zseniroznotok. Láttam már ilyesmit és áldásom rajtatok. Csak jelenteni akartam, hogy a század legzamatosabb és legjobbizü korhelylevesét elkészítettem s vigyen el engem az ördög, ha az a gombóczképü cselédleány, akit a konyhában hiába ostromoltam tiszteletlen ajánlatokkal, már föl nem ért vele.

A doktoron nyoma sem látszott az éjszakai mértéktelen ivásnak. A szeme olyan tisztán, okosan és egykedvüen nézett, mint rendesen, az arcza mit sem változott meg. Ez az ember elemében volt, mikor ivott és saját kijelentése szerint, akkor volna csak csömöre, ha egy éjszakát szolidan átaludna.

Az ebédlőben csakugyan terítve volt már és középütt párolgott a tál Hiéna Péter főzte káposztalevessel. A költő még egyre a diván sarkában aludt, rettenetesen beesett, fehér arczczal, fekete karikákkal a szeme körül. A doktor csufosan mosolyogva nézegette, majd vállát vonogatva szólt:

– Ez patkol el közöttünk elsőnek, ocsmány, hitvány féreg biz ez, méltó minden ember megvetésére. A gazember, hát minek lumpol, amikor nem birja?

Majd megfogta a vállánál és istenesen megrázta:

– Nagy költője hazámnak, kelj föl és ülj az asztalhoz. Egy tányérral ebből a léből többet ér ugyan, mint te, mégis rád pazarlom.

Alvinczy a megcsömörlött emberek dünnyögő rosszkedvével ült az asztalhoz s amint belekóstolt, mohón kanalazta magába a levest. Hernyánynak is kitünően izlett s néhányszor unszolta Flórát, lásson hozzá ő is. Flóra határozott nem-mel utasította vissza. Egyetlen kanállal, – úgy érezte – ha ebből venne, meghalna, mintha mérget vett volna. Undorodott mindentől, amihez annak az embernek a keze nyult.

A doktor vizsgálva, mosolyogva nézte Flórát, akinek két lágy tojást hoztak, aztán megrázta a fejét és egészen komolyra vált hangon szólt:

– Hallod-e, Flóra, amint így nézegetlek, őszintén sajnállak. Hiszen te, szerencsétlen gyermek, megjavultál!

– És aztán! kérdezte Flóra daczosan.

– És aztán? Fogadd mély részvétemet, szegény gyermekem, mert jobb sorsot érdemeltél volna. Az olyan teremtés, mint te, megérdemelte volna, hogy holtig pezsgőben fürödjék.

– Huhogj, bagoly, szólt Flóra megvetően.

– Most az egyszer sajnállak, drágám, folytatta a doktor egészen komolyan. – Igazán, sajnállak. Mert jaj a magunkfajta embernek, különösen a nőnemünek, ha az úgynevezett jobb utra tér. Megváltozott lélekkel köztünk maradni: irtózatos sor. És ezért, lelkem Flórikám, nem is fogom soha többé elébe tolni a pofámat és kivánnám, ha ennek a másik két léhűtőnek is volna ugyanannyi becsülete, mint nekem.

– Köszönöm szépen, nevetett Hernyány, ebből a becsületből nem kérek.

– Pedig rád férne, folytatta teljes komolysággal a doktor. Én mondom, Bertalan Péter, avagy Hiéna Péter, hogy hármunk közül csak nekem van jussom ehhez az élethez, melyet ti is folytattok. Mert ti hitványságból éltek így, én pedig meggyőződésből s mivel a fizikumom ráutal. Ti gyatraságból, mulatni vágyásból lumpoltok és üresfejüségből vagytok lelkiismeretlenek. Én nálam ez kultusz, az egyéniségem, a gondolkodásom következménye. És mondhatom kedves fiam, ha holnap a szemétdombon, vagy az akasztófán pusztultok el, én egy csöppet sem fogom csodálni.

– Te, úgy látszik, akkor rugsz be, amikor korhelylevest eszel, viczczelődött a költő.

– Majd erről mi ketten beszélünk még a vasuton. Bájos háziasszonyom, tiszteletem jeléül rögtön kérem a szeretetreméltó házi urat, hogy fogasson be és rakassa kocsira a pakkomat.

– Tetszéstek szerint, szólt Hernyány, kivánod, hogy elkisérjelek?

– A világért sem. Bár – tette hozzá, Flórát nézve, azt hiszem, az uristen megveregetné a vállamat, ha úgy vinnélek el e szegény teremtéstől, hogy vissza se találjad az utat hozzá.

Azon túl nem szólt egy szót sem. A szivarja füstjét fujva, bámult ki az ablakon, míg a kocsi előállt és a szolga rátette a kevés podgyászt.

Mikor az ablaktól visszafordult s kalappal, bottal a kezében bucsuzott Hernyánytól, ismét a régi volt, a csufondáros, lelketlen Hiéna Péter.

– Szervusz, drága öregem, ne kérj bocsánatot, egy pillanatig sem haragszom rád, amiért ide bolondítottál. Különben a pezsgő egészen jó volt, csak a szobalány s egy konyhalány nem hajlott eléggé szavamra. Pedig inni és leányt nem csókolni ilyesmi csak csuhás barát koromban fog velem másodszor megesni.

Flórától gúnyos, udvarias, mély meghajlással bucsuzott:

– Nagyságos asszonyom, ha már jobb utra tért, jól tenné, ha velem jönne. Biztosítom, a zárda kapujáig meg sem állanánk. Mert maga csak zárdába való, drága Ophelia.

Flóra a fejével biczczentett és befordult a másik szobába. Hernyány lekisérte vendégeit a kocsiig.

– Egészen megbolondultál? – támadt a doktorra, miközben a lépcsőn lementek.

– Hagyjuk azt, barátom, – felelt amaz, – mindig megesik a szivem, valahányszor egy bárányka – no, mondjuk, bárányhimlőbe esik. Aztán csak vigyázz, pajtás, nagyon vigyázz – nem a bárányra, azt úgy se tennéd, hanem magadra.

– Ugyan miért? – kérdezte elváltozott hangon Hernyány.

– Azt hiszem, azt jobban tudhatod te, mint én. Mert én a kettőtök dolgáról voltaképen csak azt tudom, ami minden valószinüség szerint nem is igaz. De vigyázz, pajtás, mert a megtért báránykák rendesen széttépik a farkasokat. Ezt én mondom neked, aki ért az ilyesfélékhez. Isten veled.

– Vigyen az ördög, – dörmögte utána Hernyány, félő indulattal. A doktor szava fölkavarta egész valóját. Úgy látszik, ez az ember sejt valamit s talán igaza is van. Őrizkedni kell. A Flóra szobája előtt megállt és elébb összeszedte magát. Mikor benyitott hozzá, sunyi tekintettel, mint az iskolás gyerek, aki elkésett s a tanítója jó vagy rossz kedvét lesi, nézte Flórát. Az pedig, mint a félő gyermek, úgy repült feléje és görcsösen átölelte.

– Elmentek már? – kérdezte fuldokolva. Olyan rettenetes volt ez a doktor.