Part 3

– Hisz ez az asszony valóságos csudakincs! – gondolta Hernyány, mikor éjfél után elbucsuzván Flórától, az orfeumba ment. – Ki se kell mondanom kivánságomat, már teljesíti. Alig telik le egy pár hónap s Flórika lelkem azzal lep majd meg, hogy minden megtörtént, csak tessék elmondani a programmbeszédet. Természetesen, nagyon meg leszek lepve. Hiszen csak nem rontom el szegénynek az örömét!

Az orfeum nagy nézőtere félig homályban volt már, de a másik kivilágított részén, egymástól némi távolságban, ültek az asztal körül Budapest élni tudó urai, művésznők társaságában. Itt is volt _tout Budapest_, a modern élet előkelősége és salakja. Fiatal mágnások és öreg kitünőségek, egysorban a sikkasztó magánhivatalnokkal s a börze hiénáival, emberekkel, akik sietnek vad orgiákban tuladni a pénzükön, mely holnap talán már nem az övék. »Csak az van, amit elköltünk.« Ez a börze-bonvivantok jelszava, mely szerint élnek, mig meg nem perdül fölöttük a dob s lesz belőlük börziánerből börze-galoppin, vagy Amerikába igyekvő kéjutazó.

Itt találta meg Hernyány is az ő kis eliziumát.

Adolf, a pinczér, horgas orra alatt mézédes, alázatos mosolylyal, tartásában azzal a szemtelen meghittséggel, amely csak orfeumi pinczérnél lehetséges, sietett elébe s a szalvétát lengetve, üdvözölte.

– Nagyságos ur, egy uj excentrique, vörös és tüzes, gyönyörü szép.

– Jóllaktam már, – szólt Hernyány, – csak inni akarok.

Valaki a legszélsőbb páholyból integetett neki.

– Szervusz Péter.

– Hozott az isten, Gyurikám, e szende báránykák tanyájára, – szólt Péter, aki nem volt más, mint dr. Bertalan Péter, az orvosi fakultás disze, két kifestett szépség közé szorulva, kiket egy-egy karjával átölelve tartott, mig az egyik pezsgőt öntött a szájába.

– Az egyiket átengedem, – szólt Hernyányhoz, – ha mind a kettőt elvállalod, fizetem a pezsgődet is.

– Csak tartsd meg magadnak, – szólt Hernyány nevetve, – ki vagyok facsarva, mint a czitrom.

– Aztán ki facsart ki, hé? Az a Flóra, nemde?

– Szerénységem tiltja, hogy erre igennel feleljek. Remek egy állat és milyen szerelmes tud lenni, milyen szerelmes!

A lányok röhögtek s ocsmányságokkal kommentálták a Hernyány szavait. Bertalan Péter hátradőlt a székén és behunyta a szemét, majd a nyelvével csettintett:

– Hej, ha ismerted volna – leánykorában.

– Hogyan, te már akkor ismerted?

A doctor bibircsókos orra szederjessé vált, vigyorgó orczája eltorzult a visszaemlékezés izgalmas hatása alatt. Majd csufos röhögéssel ellökte magától az egyik rátehénkedő leányt.

– Menjetek a pokolba, olyan csókot sohase kapok többé, mint az, amit akkor neki adtam.

– Leánykorában? – ismételte Hernyány lihegve.

– Hej – sóhajtott a doctor, mintha valami szép álomra emlékeznék vissza – szép idő volt ez! A pofám akkor is olyan csuf volt s akkor is hátborsózva csókoltak a leányok. Szobalányok voltak akkor, tette hozzá csúfosan, mert nem voltam még a hires doktor s a zsebemben sohse csörgött több husz krajczárnál. No, de Flóra megérte akkor az utolsó husz krajczárt.

– Hogyan, te voltál az az orvosnövendék, aki fölszedte az utczáról?

– Te is tudod? Én voltam, lelkemre mondom, ez volt egyetlen nemes cselekedetem, amit nem bántam meg.

– Meghiszem – nevetett Hernyány – szegény még most is megemlegeti a jóságodat. Hanem mondd csak, szebb volt akkor, mint most?

A doktor kéjesen hunyorgott a szemével.

– Tudod, arra bajos felelni. Szereted-e a félig ért baraczkot? A husa kemény és egy kicsit fanyar, megcsipi a nyelvet, de aki szereti, épen azt az érdességet szereti. Nohát egy olyan félig ért baraczk volt akkor Flóra és egy kicsit lázas is volt, isteni állapot. Nero egy ilyen lényért felgyujtotta volna a világot. Most pedig, de hiszen arról, hogy milyen mostan, te szólhatsz, te, te szerencsés utód!

– Ma érett baraczk, – röhögött Hernyány – és én szeretem az érett baraczkokat.

– Mint mi vagyunk, – szólt az egyik lány.

– Vaczkor vagytok, – szólt a doktor, – még pedig férges vaczkor, épen arra jók, hogy az ember, amikor disznónak érzi magát, legyen megfelelő társaságban.

Közben az egyik pezsgős üveg után kiürült a másik s az egyik trágár szót követte a másik. Hernyány neki hevült s a harmadik üvegnél már ölében ült az uj excentrique, a vöröshaju Anna Thomson, mogyorónyi, pirosra festett szájával szürcsölve a poharát s közbe-közbe csókolván a Hernyány arczát. Ez pedig mind egyre Flóráról beszélt, éktelen henczegéssel leföstvén, ez asszony mennyire belébolondult s hogy harapdálja ölelés közben az ajkát, hogy belevérzik.

– Hiszen láthatjátok, – szólt, kicserepesedett ajkára mutatva, – sokszor úgy fáj, hogy el is lököm. Nagyszerü asszony, remek.

– Sok pénzed van? – kérdezte a doktor.

– Telik, – szólt büszkén Hernyány.

– No, azt ne mondd, a Flóra csókja forró és a keze mélyen nyul a szeretője zsebébe. Vigyázz, hogy maradjon benne annyi, amennyiből a mai költségedet megfizethessed. Revolverre valót majd ő ad, elég nagylelkü hozzá.

– Az igaz, hogy nem olcsó, henczegett Hernyány. De eb, aki bánja! Az őseim mind asszonyokért mentek tönkre. Nem akarok különb lenni náluk.

– Nem is leszel, szólt a doktor röhögve, – a viszontlátásra, a bonczoló-asztalon.

Hernyány kaczagott.

– Nem bánom, ha ugyan meg nem előzöl.

– No, no, szólt a doktor és szeme az italtól fátyolosan, mint a bagolyé, szegződött rá. Sok ember és sok kedves lányka a ti sorotokból, báránykáim, akikkel együtt mulattam, került már a késem alá és én tulélek mindenkit. Nem hiába neveznek Hiéna Péternek.

– Veszsz meg! kiáltott Hernyány, addig azonban igyunk a szép Flóra egészségére.

*

Ugyanakkor Flóra nyugtalan hánykolódás után egyszer csak fölkelt ágyából és gyertyát gyujtott. A szive olyan tele volt, ujjászületettnek, másnak, nemesnek érezte magát és belső indulata hajtotta rá: letérdelt a puszta földre és sok, sok év után először imádkozott – a vőlegényeért.

V.

S mig ez az ember kialudta ronda orgiájának mámorát, Flóra elmerülve a jövő tervelgetésében, meghányta-vetette, miként is tehetné meg a leggyöngédebben, amit tenni akart, hogy ne sértse a férfi önérzetét s ne tegye ki magát annak, hogy amit ad neki, azt büszkeségében visszautasítsa. Végre megtudta. Felöltözött, kocsiba ült s fölkeresett egy közjegyzőt. Ott formaszerinti adásvevési szerződést állíttatott ki, mely szerint ő eladja, Hernyány György pedig megveszi a bácsligeti ötszáz holdas birtokot, kastélylyal, fundusinstruktussal egyetemben. Egyszersmind elismerte a vételár hiány nélkül való átvételét.

Mikor az irás a kezében volt, olyan boldognak érezte magát, hogy ott a kocsijában elkaczagta magát. S valósággal kéjelgett a gondolatban, hogy ime nyujtott valamit szerelmesének, amit az vissza nem is utasíthat, mert hát erre mulhata szüksége volt, megválasztatása érdekében.

Mikor hazaért, éppen ott találta barátját, Helley Antalt. A karjába sietett s szenvedélyesen magához szorítva a gróf arczát, sirva, nevetve mondogatta:

– Olyan boldog vagyok, olyan nagyon boldog vagyok!

– Nyilatkozott? kérdezte a gróf, valamiképen lecsitítva Flóra áradó örömérzetét.

– Szeret! kiáltott ez boldogan, szeret, szeret és én olyan boldog vagyok.

– És – úgy mondta, hogy hihet neki?

– Nőül akar venni.

A gróf fölállt, megragadta Flóra kezeit s meghatottan szorongatta.

– Becsületes ember, szólt, most már én is oszthatom örömét.

Ugyan melyik ember, aki Helley gróf lelkitisztaságának csak tizedrészével nézi a világot, a kinek fogalma sincs az aljas önérdek feneketlenségéről, nem mondotta volna Hernyányról: becsületes ember! Dr. Bertalan, vagy Hiéna Péter, ha Flóra elmondja neki a történteket, bizonyára csufosan kaczagott és azt mondta volna: a becstelen! Mert sülyedt lelkével rögtön átlátott volna a szitán s tisztában lett volna azzal, hogy aki olyan nőt, mint Flórát, feleségül akar venni, az már nagyon kétségbeesett existencia, aki az utolsó szalmaszálba kap. De Helley Antal nem láthatott benne mást, mint a hatalmas érzelemnek becsületes diadalát az előitéleten s tiszteletet is érzett a fiatal ember iránt, aki ily bátran és egyenesen szembe mer szállni a közfelfogással.

– És most mi lesz?

– Titok, egyelőre titok. Györgynek előbb rendeznie kell a viszonyait. Azt mondja, valami akar lenni előbb, hogy méltó helyet biztosítson nekem a társaságban.

Helley gróf el volt bűvölve.

– Szégyenlem magamat, – szólt őszintén, – szégyenlem magamat e fiatal emberrel szemben. Megvallom, hogy tudatomban természetesnek találtam volna, ha félrevonulnak s valami rejtett zugban, vagy idegen országban élvezik boldogságukat. De hogy ennyire erős legyen, s nyiltan, emelt homlokkal nézzen a világ szemébe, megvallom, hogy ehhez a gondolkozásnak oly nemessége kell, amelylyel szemben eltörpül az én önérzetem. Ön boldog lehet, Flóra, igazán boldog lehet.

Kellett-e több, mint ennek a félistennek az elismerése? A Helley gróf magasztalása Hernyány György alakját szinte glóriával övezte s most már megremegett a szive: Istenem, hát megérdemlem-e az ő szerelmét? És megeredt a szava és mesélt, mesélt a grófnak Hernyányról, az ő nagy jelleméről, az ő férfiasságáról és szerelme mélységéről és a gróf hallgatta áhitattal, tisztelettel s nemes lelkéhez árnyéka sem fért a kétségnek.

– És most, kedves barátom, az ön segítségére szorulok, hogy teljesen boldog legyek. Hernyánynak poziczió kell, szerezze meg neki.

– S miféle?

Flóra hamiskásan kaczagott.

– Nem tud semmit, hadd legyen képviselő.

Helley gróf homloka elborult.

– Nem az olyan kiváló egyéniségeknek való, mint ő. Keserűen fog csalódni, mint magam.

– Ó nem, nem. – Szólt Flóra, Hernyány fiatal, folytatni fogja az ön művét.

– S oda fog jutni, ahová én.

– Ne féltse őt, barátom, ki tudja? Hátha sikerül neki, ami önnek nem sikerült. Aztán, ha nem is bizonyos, a közérdeket csak nem szabad megfosztani egy ilyen embertől!

– Az igaz, – szólt a gróf meggyőzve, adja isten, hogy úgy legyen. De kérdés még, vajjon osztja-e politikai meggyőződésemet. Az ellentáborban nekem nincs kellő befolyásom.

– Azt nem tudom, – szólt Flóra is elgondolkodva. Ezt meg kell még tudnom.

– Ha meggyőződésével nem ellenkeznék, épp meg volna a kedvező alkalom. Megüresedett egy mandátum, melyet nekem ajánlottak föl. Én természetesen visszautasítottam, de ha ajánlhatnám Hernyányt, megválasztanák, akár csak magamat.

– Meg kell tudnunk a politikai meggyőződését.

Ebben egyeztek meg. És ha a falaknak életük volna, ezek a falak, melyek között Hernyány György is lélekzett, kaczagtak volna e két teremtés isteni naivságán.

VI.

– Valamit kérek tőled, szólt Flóra, édesen hizelkedve Hernyányhoz, abból, hogy szó nélkül megteszed, fogom látni, hogy igazán szeretsz.

Hernyány, aki Flóra szeméből már kiolvasta, hogy amit tőle kérni akar, nem lehet a legborzasztóbb, sőt valószinüleg olyasmi, aminek ő rendkivül meg fog örülni, leereszkedő jósággal mosolyogva, biztatta:

– No halljuk, drágám, mit tegyek?

– Ird alá ezt, szólt Flóra s elébe tette az adás-vételi szerződést. De előbb ird alá s csak aztán olvasd el.

– Legfölebb olyan váltó, melyet ő eszkomptál majd, gondolta Hernyány és az áldozatkészség, a vak bizalom határozottságával nyult a tollhoz és odakanyarította a nevét.

– Akár meg se mond, micsoda. Majd nevetve tette hozzá:

– Ha a halálos itéletem volna, úgy is érvénytelen: az én aláirásomra nem akaszt a hóhér.

– Hát megmondom, micsoda. De nem haragszol meg?

– Nem, nem, hiszen, ha tartasz tőle, ne mond meg. Legyen a te titkod.

– Megmondom, szólt Flóra s még mindig kereste a szavakat. Hát tudod, szükség volt rá, hogy választó-jogod legyen.

– Nos, mi az?

– Egy irás, melylyel nevedre iratjuk a bácsligeti birtokot.

Midőn Hernyány homlokán kelletlen ránczot látott, végig simította a kezével:

– Megigérted, hogy nem fogsz haragudni.

– De ilyet, édes!

– Hiszen úgy is egyre megy, kinek a nevére szól, magyarázta Flóra, úgy is közösen élvezünk majd mindent.

– Az igaz, konczedálta Hernyány, de mégis… hej, hogy én nem foglaltathatlak aranyba.

– Ölelj meg, ez a legdrágább foglalatom.

– Földbirtokos már volnék, gondolta magában Hernyány, mikor a kivánt foglalatot szolgáltatta, vajjon mennyit ér meg ez a Bácsliget?

Szórakozottan forgatván az irást, azt is megtudta belőle.

– Százhuszezer forint, kezdetnek elég.

– Haragszol, drágám? kérdezte még mindig aggódva Flóra.

Hernyány az ujjaival idegesen dobolgatott a Flóra arczán, majd megcsókolván a homlokát, végül kijelentette:

– No, nem haragszom, édes, sőt meg is köszönöm. De igérd meg, hogy jövőre nem teszel semmit, mielőtt nem szóltál nekem.

– Pedig már is tettem, ismerte be aggódva Flóra.

– Mit, mit?

– Helleynek szóltam, hogy legyen segítségedre a képviselőségben.

– És?

– Kész örömmel megteszi s volna is már most egy kerülete, de egy bökkenője van a dolognak.

– Mi az?

– Hát az… ugyan édes, milyen a te politikai meggyőződésed?

– A politikai meggyőződésem? A politikai? Már mint az, hogy melyik pártot támogatnám?

Volt oly vigyázatos, hogy előre nem nyilatkozott. A sok kérdést megtoldotta még egygyel:

– Mért vagy kiváncsi a politikai meggyőződésemre?

– Hát azért, édes, mert azt a kerületet Helleynek ajánlották föl s csak akkor adhatná át neked, ha te is az ő politikai meggyőződését követnéd.

Hernyány mélyet lélegzett.

– Ez szerencse, – szólt, – mert bizony ha Helleyt nem követném, mióta gondolkodni tudok, hiába ajánlaná föl nekem támogatását.

– Igazán? – örvendett Flóra és édesen kaczagott örömében. – Oh, mennyire boldoggá teszel. Helley híve vagy?

– Testestül-lelkestül, mint minden igaz magyar ember. Sőt többet mondok: mint minden tisztességes ember. Mert mi voltaképen a Helley Antal programmja? A becsületesség. A mai korrupt viszonyok mellett lábra kapott a tan a kétféle becsületről. Más a politikai becsület és más a privát becsület. Lehet valaki igen tisztességes magán személyében, ha a politikában hazudik és csal is. Nos, ez silány okoskodás. Nincs kétféle becsület. Aki a miniszteri székből hazudik és csal, becstelen, mintha a kaszinóban tette volna.

Hernyány egészen kihevült e mondásában. Az arcza lángolt, a szeme szikrázott. Ugy állt ott, mint egy kis Herkules, aki a korrupczió-hydra fejét akarja levágni.

Flórának pedig megremegett a szive gyönyörüségében. Ime Hernyányban megtalálja a Helley gróf lelki kiválóságát. Helley sokat beszélt neki politikáról s különösen azt a tant a kétféle becsületről ostorozta. Ime Hernyány lelke találkozott amazéval, akit az egész ország, még ellenségei is, a legnagyobb tisztelettel környékez. Arra nem is gondolt, hogy ezeket a nemes szavakat Hernyány akármelyik nap olvashatta a Helley-párti ujságokban.

Hernyány arcza azonban egyszerre elborult.

– Hadd legyek egészen őszinte, kedves, szólt elkomorodva, én Helleyt, mint embert csodálom, mint politikust evangéliumomnak tartom. Mégis jobb szeretnék a magam erejéből boldogulni, mint az ő segítségével.

– Miért?

– Mert… mert… most már én kérlek, hogy ne haragudj rám, mert nem tudom egészen, mi is neked Helley s a tisztesség megengedi-e, hogy tőle szolgálatot elfogadjak?

Flóra arcza biborba borult. Ez a fordulat kinosan is érintette, de meg boldogította is. Hernyány féltékeny! Kell-e nagyobb bizonyság a szerelme erőssége mellett?

– Esküszöm neked, barátom, hogy Helley gróffal soha máskép, mint a legtisztább barátság formái között nem érinkeztem. Baráti jóakaróm, szinte apám ő.

Hernyány megszorította és megcsókolta mind a két kezét.

– Köszönöm, ez megnyugtat. S egy perczig sem fogok habozni, hogy hozzá siessek s az ő kezéből vegyem a lehetőséget hazám szolgálatára és a te boldogításodra.

És egy perczig sem habozott és sietett Helleyhez. Ugy járt silány, kapzsi czélja után, hogy akivel csak találkozott, nemzeti hősnek nézte.

Helleyvel könnyen boldogult. Ez a nemes lélek hitt a sima álarczban, a lelkes szavakban, melyek az őszinteség hevével s az ifjuság rajongásával törtek ki belőle s elcsüggedt hazafi szivében sarjadzott az örömteli remény, hogy találkozott egy ifju, erős lélekkel, aki az ő küzdelmét folytatni fogja. Személyesen kisérte le a kerületbe s ajánlotta be hiveinek, kiállt a szószékre is és támogatta a Hernyány programmbeszédét. S nem telt bele négy és Hernyány György képviselő volt, óriási többséggel győzvén le kormánypárti ellenfelét.

VII.

Ki volt boldogabb Flóránál?

Az az igaz, mély boldogság töltötte el, melyet csak valaki másnak, akit szeretünk, a szerencséje kelthet. Anya így örvend a fia dicsőségének, mely elragadja csöndes köréből. A Flóra boldogsága is ilyen önzetlen volt, mert hiszen belevegyült az aggódó kétség is, mely már-már lelkifurdalásnak is bevált. Magához kösse ezt a ragyogó tehetséget, ezt az ifju lelket, mely büszkén, sasszárnyakon emelkedik a magasba? Szabad ezt tenni? Nem követeli-e tőle a becsület, a tisztesség, melyet Hernyány említett, hogy kezet nyujtva neki, mondja: nincs jussom teherül nehezülni lelkedre s utját szegni dicsőségednek.

Teljes odaadással szeretvén Hernyányt, észre sem vette, hogy hónap mulik hónap után és Hernyány György egy szóval sem emlékszik meg jegyességükről, annál kevésbé esküvőjükről. A képviselő úr különben is nagyon el volt foglalva, kevesebb időt szentelt most szerelmének, mint azelőtt. De mindennap mégis csak beállított hozzá, többnyire este és éjfél után távozott. Ilyenkor szeretetreméltó volt és jókedvü és hűségesen elmesélt Flórának mindent, amit az nap végzett.

Bizony sokat kellett végeznie. Az országgyűlés bezárása a küszöbön volt, lázas izgalom uralkodott a Házban is, az országban is. Az ellenzék sokat várt az uj választásoktól s biztosra vette, hogy megbuktatja a kormányt.

Hernyány a legbuzgóbban vett részt pártja agitácziójában. Ő is bizott az ellenzék győzelmében s mindenképen azon volt, hogy az első sorban lássák. Ki tudja? Miniszterség is nézhet ki számára ebből a forrongásból. Minden kérdésben felszólalt s a szakismeretek hiányát ügyesen tudta az ujságokból szerzett informácziókkal leplezni. Azt hitték, hogy ez a fiatal ember mindenhez ért. A mellett egyre csak a tisztesség szempontját feszegette a kormány minden ténykedésével szemben és gyakori interpellácziókkal kiterjesztette figyelmét a Házon kivül történő visszaélésekre is. Bizony, a minisztereknek sok dolguk volt vele s kényelmetlennek érezték, ami a jelentőségnek első, fontos stádiuma.

Ami a Flórával való házasságot illeti, Hernyány annyira sem gondolt vele, hogy nem akarta volna megkötni. Egyáltalán nem törődött vele, mint a könnyelmü adós az adósságával, melynek határozott lejárata nincs. Néha, amikor együtt ültek, eszébe jutott, álomszerüen:

– A feleségem lesz? Ugyan, ugyan, szinte hihetetlen.

Majd olykor, amikor Flóra mosolyogva, odaadóan elébe sietett, valami unalom félét érzett. A csókjaival jóllakott már, lanyhán viszonozta ölelését s ilyenkor gondolta:

– Nőül vegyem, mikor már most is meguntam?

Majd utána gondolta:

– Elvégre is, egyre megy.

Flóra háza már régebben megszünt találkozója lenni a mulatni szerető társaságnak. Visszavonultan élt és barátai, akik eleinte még föl-fölkeresték, lassanként teljesen elmaradoztak. Úgy tudták, hogy Hernyány teljesen magának foglalta le, persze busás pénzen, szeretőjének s csak azon csodálkoztak, hogyan győzi egyre pénzzel ezt a költséges mulatságot. Egyik-másik még fönnakadt a vastag barátságon is, mely közte és Helley között beállott. Mert bár a nagy tömeg előtt Hernyány mint a legtisztességesebb politikus szerepelt, szükebb körben nagyon is tisztában voltak, hogy politikai magatartása csak komédia, de mivel a politikában mindenki komédiázik, nem akadtak fönn rajta, sőt teljes elismeréssel voltak irányában, választván ő valamenyi között a legháládatosabb szerepet.

A nemzet fiatal Catója különben hűséges látogatója maradt az orfeumnak s zártkörü asztaltársaságot alapított Hiéna Péterrel és Alvinczy Gáborral, az idealista költővel, aki, mint tudva vagyon, Petrarca-szerü verseit Mizi Mimihez, az orfeum fiatal bécsi kuplé-énekesnőjéhez intézte, akivel – úgyszólván – vadházasságban élt. Ez a trifolium majd minden éjszaka együtt volt lefoglalt páholyában. Alvinczy és Hernyány néha el is maradtak, de az orvosi fakultás dísze rendületlenül kitartott est-est után s ha Alvinczy vagy Hernyány jöttek, ott találták három nagy pezsgős palaczk s vagy ugyanannyi orfeum-hölgy társaságában.

A pénzügyi helyzet a lehető legfényesebb volt, legalább reá nézve. Flóra, hogy ne legyen közöttük sohasem szó pénzről, százezer forint erejéig nyilt hitelt nyitott neki bankárjánál. Igaz, hogy ehhez képest kénytelen volt a házát is jelzáloggal terhelni s a maga szükségleteit is vagy felére redukálni. A százezer forint rohamosan olvadt s csak akkor állt be némi stagnáczió, mikor Hernyány a kaszinóban vagy két héten keresztül állandóan nyert s vagy huszezer forintot harácsolt össze. A bácsligeti termése is már az ő kasszájába foly. Flórának nem maradt más jövedelme, mint a házbérösszeg, melyet háza felső emeletei után kapott, de ezzel tisztességgel beérhette, a zajos estélyek beszüntetése után.

Így történt, hogy közöttük pénzről szó soha sem volt s Flóra boldog könnyelmüségben élt, nem is tudván róla, hogy ha a Hernyány költekezése így tart, alig két esztendő mulva úgy elolvad a vagyona, hogy betevő falatja sem marad.

Hernyány pedig, a könnyelmü emberek szokása szerint, egyáltalán nem gondolt a pénzzel, a míg tartott. Azonkívül meg nem is mérhette a Flóra vagyoni erejét és különben is, mi köze neki ahhoz? Ha sülyed a hajó, a patkány ott hagyja és Flóra neki csak egy hajó volt, mely megmentette a vizbefulástól. Az ilyen hajót az ember otthagyja, mihelyt partot ér és Hernyány – hála istennek – mind a két lábát megvetette már a szilárd anyaföldön.

Május volt és a Flóra szobája tele volt orgonavirágokkal. A tavasz minden bűbája vette körül, erős virágillat a szobájában, virágzó szerelem a szivében, dal az ajkán. Órák hosszat ült az ablak mellett és himezgetett, nehéz aranyhimzést a Hernyány szobája számára. Ki-kitekintett az ablakon, majd behunyta a szemét, kéjesen meg-megremegve egész testében, midőn a Hernyány csókjaira gondolt. Akkor, ezen a tavaszon volt ő igazán boldog s érezte úgy, hogy megmenekült a boldogság révébe egy egész örökkévalóságra.

S ekkor Hernyány még fokozta is boldogságát.

– Kedvesem – szólt – a pünkösdi szünetet felhasználhatnók egy kis kirándulásra. Nem mennénk le Bácsligetre?

Képzelhető-e nagyobb gyönyörüség? Van-e nagyobb üdvösség a paradicsomban, mint a szerelmes együttlét vele, a szeretett bálványnyal? Mily lázas izgalommal leste a napokat, mik elválasztották a pünkösdi ünnepektől, mily boldogan készülődött erre az utra, az előzetes nászutra, mint Hernyány tréfásan nevezte. Milyen lassan multak a napok s mikor bekövetkezett az utolsó, milyen lassan multak az órák, míg végre együtt kihajtattak a pályaudvarra és elfoglalták a kupéjukat!

Csak ott ütődött meg kinosan, kellemetlenül: nem mentek egyedül, Hernyány vendégeket is hivott magával a birtokára. S még milyen embereket? Hiéna Pétert és Alvinczyt, a költőt, két élő emlékét az ő szégyenletes multjának. Az egyik pláne a mult gyűlölt okozója, Hiéna Péter, az a gyalázatos ember, aki visszaélt nyomorult helyzetével s az éhhalállal küzködőt belelökte a bűn fertőjébe. A szive kinosan vonaglott, mikor a pályaudvaron fogadnia kellett ennek az undok embernek csufondáros üdvözletét s látnia, milyen kaczagós bizalmassággal érintkezik vele Hernyány György, aki pedig tudja, mije neki ez a doktor, ez a hiéna s tud vele kezet szorítani s meghivja vele együtt, hogy boldog együttlétüknek minden perczét megkeserítse gunyolódó, vérfagylaló kaczagásával.

– Minek hivtad? – szólt mély fájdalommal.

– Ne légy gyermek – sugta vissza könnyedén Hernyány – ki nem állhatom, de mulatságos ficzkó. Aztán szükségem is van reá. Majd meglátod.

Szüksége ugyan nem volt reá, de volt benne még valami az éhes jogász pökhendiségéből, szükségét érezte, hogy barátainak megmutassa jövedelmének forrását, hadd lássák a birtokát. Ez az érzet késztette reá, hogy pezsgőzés közben, mikor utazását emlegette, könnyedén odavesse:

– Jertek ti is velem, oda lent is lehet jól mulatni.

– Helyes – szólt a doktor – s vigyük magunkkal ezeket a báránykákat is.

– Az fölösleges – nevetett Hernyány – magammal viszem Flórát.