Part 2

Azóta Helley Antal gyakran kereste föl Flórát, végül mindennapos lett nála. Vonzotta őt ez az asszony, aki egy mélységes sebbel a lelkén tud jóizüen nevetni, akiben a legszabadabb életmód mellet a legegészségesebb erkölcsi érzet lakozott. Azt hitte, komolyan szerelmes is lett beléje. S mint aki soha kalandokban nem járt, a legtiszteletteljesebben udvarolt Flórának, olyan formán, ahogy egy rangjabeli kisasszonynak udvarolt volna.

Szepesi Flóra jól látta, mi történik a gróf lelkében s elértette az udvarlását is. A bünös asszony boszuvágygyal elegy szenvedélyessége visszariadt ez őszinte tisztaság láttára, mely most be akarja magát mocskolni. Amellett jól esett neki e tisztelet, melyben a gróf részesítette s fölkeltette a háláját.

Egy délután, mikor Helley nála ült a kis diván sarkában, Szepesi Flóra megragadta a kezét s nyiltan, becsületesen a szemébe nézett.

– Gróf ur, – szólt, – hadd legyünk tisztában egymással. Ha megvetném magát, mint a többieket, önnek csak egy szavába kerülne, hogy a karjaiba siessek. De önt tisztelem, többet mondok, szeretem. Első pillanattól fogva, hogy láttam, egész valóm ön felé sietett. Úgy éreztem, ha a sors kedvezése önt hozza utamba azon a végzetes estén s ön könyörül meg rajtam, meg lettem volna mentve a becsületnek. Ezért az érzésért, ezért a volnáért hálás vagyok önnek. S nem fogok visszaélni soha az ön elhagyatottságával, az ön gyöngeségével s ha szerelmet vallana, megszökném ebből az országból. Nem ön miatt, hanem magam miatt. Fájna látnom önt, amint a többiek közé szédül, megcsókolva egy olyan nőt, amilyen én vagyok. Hanem fogadjon el tőlem egy tanácsot: házasodjék meg. Menjen tisztességes nők társaságába s válaszszon magának önhöz méltó hites feleséget. Önnek nem való a léha szeretkezés, nincs tehetsége hozzá, nincs gyarlósága hozzá. Engem pedig hagyjon el. Ugy gondolok önre, mint a tisztaságnak a képmására, melynek érintésére nem vagyok méltó.

A gróf szó nélkül, figyelmesen hallgatta végig, aztán elmosolyodott, olyan különös búsan, hogy Flóra szive összefacsarodott.

– Köszönöm, gyermekem, a tanácsát, s ami önt illeti, követni fogom. De hogy megházasodjam, arról kár beszélni. Nem vagyok én e világba való, s így nem ékelhetem magamat beléje. Igaza van, a léhaságra nincs tehetségem, mivel nem vagyok léha. Köszönöm azt is, hogy nem él vissza gyöngeségemmel, mely – megvallom – már nagyon is uralkodik rajtam. De ez már így van. Szerelmes vagyok önbe. Tán nem is önbe, hanem az egész voltába. Az emberek, a lányok és asszonyok is mind felemások. Nem bizom bennük. Ha látom őket, csak az egyik valójukat látom. Milyen a másik? Nem tudom. Önt látom, egészen látom, s ez vonz önhöz. S tudja, mire volna kedvem? Hogy beálljak a többiek sorába s kedvesemmé tegyem, erre éppen csak az első pillanatban gondoltam. De aztán mind jobban erőt vett rajtam a tudat, hogy ön ehhez sokkal jobb, s hogy nekem több kell. Őszintén szólva, nekem kedvem volna önt feleségül venni.

Szepesi Flóra egy darabig mereven nézett Helleyre, aztán térdre hullott előtte és megcsókolta a kezét. A gróf keze lágyan simította haját, s mig gyengéden fölemelte, homlokára lehelte az első és utolsó csókot, amit váltottak.

– Inkább ebben a pillanatban kést ütök a szivembe, semhogy erre vetemedjem.

– Tudom, tudom, – szólt szelid mosolyával a gróf – nem is azért mondom, hogy a feleségem legyen, hanem azért mondottam meg, mivel tudom, hogy ön erősebb a hivságos csábításnál. Nem vehetem feleségül családom miatt, noha minden büne mellett van olyan becsületes, mint akármelyik asszony.

– Nem, – szólt Flóra büszkén felegyenesedve, – ez az önérzetem tart engem fönn: különb asszony a becsületes asszonyoknál! Irigyen, mint a kutya, csatangolok a tisztességes társaság kerítésén kívül s cserélnék az utolsó tót napszámosnéval, de csak ami a tisztesség elismerését illeti, nem pedig a becsületet. Én, gróf ur, irigylem és megvetem azokat az asszonyokat, akik sohasem állották ki a tisztesség próbakövét, akik szeretetlenül adják el magukat egy akárkinek, noha nem éhesek az éhenhalásig, mint én voltam. Én, uram, sohasem mentem volna férjhez, ha nem találok valakit, akit szivemmel imádok. És hihetetlennek tarthatja bár, de nekem elhiheti: én, aki akárkinek a karjába dőltem, aki megfizetett, egyetlen mentséget ismerek: a mindenható szerelmet. S tapasztalván a férfiak hitványságát, egyre kisért bennem az álom, hogy virrad az én szivemben is, talán ráakadok a legjobbra, vagy a leghitványabbra az emberek között s akkor legyen nekem isten irgalmas. Boldog volnék s nem élném tul a boldogságot. Mert mit reméljek én attól, akit szeretek?

Helley gróf félig csodáló, félig szánó pillantással nézett rá. A szivében mintha egyre fakadnának a rózsák, hogy nyomban elhervadjanak.

– Mit tünődik? – kérdezte halkan Flóra.

– Elgondolkodtam a magam félszeg kis tragédiáján – felelt melancholikus mosolylyal. – A fejem megderesedett s most uj világba kell tekintenem. Mégis csak boldog ön, gyermekem, hogy remélni tudja azt, amiről nekem ebben a pillanatban le kell mondanom. Ellenfeleim jól mondják: don Quixote vagyok, aki eszmékért küzd, holott az élet valódi tartalmát egy érzelem adja meg.

Flóra kaczagott.

– Ne beszéljünk többet erről, – szólt jókedvüen, – ne sirassa magát, nincs mit siratnia. Amilyen bölcs, mégis csak taníthatom valamire. Megtanítom nevetni. Ezt a fájdalmas mosolyt az ajkán ellenségemnek tekintem s minden erőmből iparkodom megsemmisíteni. Önnek nevetésre van szüksége. Ha fáradt, ha csüggedt, jőjjön hozzám, meg fogom nevettetni.

– Elfogadom, – szólt a gróf mosolyogva, de nem ingyen. Én is ajánlok önnek valamit. A feleségem nem akar lenni, legyen a barátnőm. Vagy nem, hadd beszéljek nyiltan: legyen a maitresse-em. Tekintse úgy, mintha egy vén bolond ajánlaná önnek fel a vagyona egy részét, azzal a különbséggel, hogy teljes szabadságot enged önnek s csak azt kivánja, hogy néha egy félórácskát kaczagtassa. Ezzel ön engem boldoggá tenne, mert nem állanék többé egy sorban – másokkal.

Flóra határozatlanul sütötte le a szemét.

– Eleve kijelentem, hogy a fölajánlott vagyonnak nem tulajdonítok fontosságot, folytatta a gróf, ha elfogadja ajánlatomat, tudni fogom, hogy nem a pénz kedveért fogadta el. De nekem több örömöm telnék önben, ha függetlennek látnám, aztán jobb kedve is lesz, ha senki meg nem rontja. Nos, mondja, hogy elfogadta.

– S ha jön idő, mikor visszakérném a szabadságomat?

– Ez az idő sohasem jöhet, mivel nem vesztette el a szabadságát. Teljesen ura magának. S ha jön az az igazi érzelem, melyet vár, a vigasza leszek, ha balul üt ki; együtt örülök pedig önnel, ha jóra vezet.

– Elfogadom, – szólt Flóra – s adjon isten nekem erőt, hogy úgy legyen minden, amint e peczben áhítom.

– Amen, mondotta Helley és megragadta Flóra kezét. Hosszan az arczába nézett, s mig ajkára ismét rászállt tünődő, mélabús mosolya, hozzátette:

– Azért mégis csak úgy érzem, mintha ennek a tisztességes szövetségnek volna valami keserü mellékize. Hiába, csak boldogok azok, akik a tisztesség nevében élnek és a szerelem nevében élveznek.

*

Ebből a paktumból állt a Helley gróf regénye. Hűségesen megtartották mind a ketten. Akkor is, mikor Flóra azt a másik paktumot kötötte – Hernyány Györgygyel.

III.

Ha Szepesi Flóra rendes látogatásait csak a léha és hitvány oldalukról ismerte, Hernyány György gondoskodott róla, hogy őt csak a megközelíthetetlen férfi-öntudat szempontjából ismerje meg. Ez a gavallér, anélkül, hogy tudatosan képmutató lett volna, Flórával szemben olyan magatartást tanusított, ami tévedésbe ejtette volna az asszonyt akkor is, ha egészen közömbösen viseltetett volna vele szemben. Ahogy a gondviselés minden kreaturáját ellátja oly tulajdonságokkal, melyek kirendelt milieujében fegyverzetét teszik az élet küzdelmében, úgy ennek a tökéletesen üres, jelentéktelen embernek megadta a viaszkos lelkületet, a simulhatóságot, amely mindig a körülményekhez képest változik. Szepesi Flóra egy embert vélt megvásárolni magának, kinek személyében a férfinemet úgy megalázza, mint őt alázták meg a férfiak s ime büszke, rideg visszautasítást talált benne, kemény, hajthatatlan urat s észre sem vette, hogy mikor az az ur nem adja el magát, az árát mégis csak zsebre rakja.

Az első találkozás mámora után Hernyány György olyannak mutatkozott, mint aki keservesen megbánta gyöngeségét, de mártirja adott szavának. Úgy rakta zsebre a Szepesi Flóra pénzét, mintha jajszó nélkül türné az inkviziczió minden torturáját. A mellett láthatóan rejtegette a Flóra iránt benne kelt szerelmet, melyet mintha iparkodnék magába fojtani, félvén a gyanutól, hogy érzelme csak tettetett.

Szepesi Flóra is az első est keserü mámora után mintha szégyenlette és esztelennek találta volna ötletét. Nagyon, de nagyon szivesen visszaadta volna Hernyány-nak adott szavát, de hát meg volt fogva a saját hálójában. Mit csináljon? Ha azt mondja neki: uram, én tegnap nem tudtam, mit beszélek, tekintse úgy, mintha nem egyeztünk volna meg semmiben – akkor Hernyány-t voltaképen az utczára teszi, a nyomor kellő közepébe s halálba kergeti. Arra gondolt, amit Hernyány neki mondott: »Az életem nem az enyém, hanem az öné, tehet vele, amit akar.« Ezzel a kijelentéssel Flórára hárította át a maga életéért való felelősséget s az asszony természetesen nem mondhatta ki a szót, mely egy életnek véget vetne.

Hernyány György jött, komolyan üdvözölte és szembeült vele. A homlokán borus redő, az arcza beesve (nem a bútól, hanem a dorbézolástól) s nézte Flórát, elnyelő szemmel, néhol a csodálat villant meg benne, de nyomban visszasülyedt konok apátiájába, valahányszor Flóra fölfogta tekintetét. Ez izgatta az asszonyt. Látta, hogy Hernyány szereti s imponált neki a rideg önuralom, az a mérhetetlen büszkeség, mely a legmélyebb megalázáson keresztülcsillámlott. A legképtelenebb helyzetben volt. Azon kapta magát rajta, hogy neki kell a rabszolgája kedvét keresni, ahogy egy fogoly mókust iparkodunk az első időben fölvidítani. Mulattatta, nem sikerült. Lelkifurdalást is érzett, hogy ebbe a helyzetbe sodorta ezt a szegény fiut, aki viselkedése után nem volt arra való. Ha Hernyány a való voltát mutatta volna, mint első találkozásukkor, harmadnapra valószinüleg undorral kilökte volna. Csakhogy Hernyány az életét rakta erre a koczkára, neki nem muló kaland volt Szepesi Flórával való találkozása, hanem arra építette egész exisztencziáját.

És jól épített.

Szepesi Flóra lelkülete különösen megváltozott irányában. Szánta és félt tőle. Imponált neki a béketürés, melylyel szavának állt s tartásában az a visszautasító méltóság, melylyel a megkötözött óriás a gyermekeknek kinzását türi. A szive fölgerjedt, félelemből, tiszteletből heves vonzódás bontakozott ki s örömteli ijedtséggel mondta magának: ez a szerelem! A szerelem, melynek eljövetelében hitt, melyet mindig a legmélységesebb boldogtalanságnak vélt, mert akit ő szeret, az érzelmét nem viszonozhatja, mivel nem tisztelheti szerelme tárgyát. Most itt van az a végzetes érzelem s incselkedő reménység biztatóan mutatta neki a jövőt. Mert ime, épen olyan férfiut szeret, aki minden férfiui kiválóság mellett a sors mostohaságának az áldozata, mint ő maga. Úgy szólván, mind a ketten kívül állanak az emberi tisztesség törvényein.

Kívül és talán fölöttük. És Hernyány szereti őt, látja érzi, hogy szereti. De természetesen nem szólhat, mivel a meglánczoltnak magamegadása nem tünhetik föl másnak, mint meglapulásnak. Hogy adja értésére, hogy hinne a szavának? Hogy tegye, hogy Hernyány higyjen neki? Mert ő mélyen lent érzi magát vele szemben: hogy tegye azt, hogy még is leereszkedjék hozzá?

Komor, magába zárkózott lett. Hernyány látta, hogy virul a vetése és ujjongott magában. A szemeit behunyta, úgy gondolta el a gyöngyéletet, mikor ez a gyönyörü, hatalmas teremtés teljesen az eszköze lesz. Ó, mert Hernyány György nem csak jóllakni akart s nem csak a legkivánatosabb szeretőre vágyott, neki becsvágya is volt. Ez a bolondos, szép teremtés egyengeti majd neki az utat a hatalom és dicsőség felé is. Csak okosan kell megfogni a dolgot, György! menni fog, menni kell mindennek úgy, mint a karikacsapás.

Helley Antal gróf ezalatt csak szemlélte figyelte Flórát s csöndben eltünődött, mi történhetik voltaképen véle. Valamit sejtett is. Hernyány Györgygyel az előszobában találkozott egyszer, udvariasan kitértek egymásnak. Flóra pedig nem említette a grófnak ezt a látogatást. Innen gondolta, hogy ez a fiatal ember többet jelent a többinél, akik Flóránál bejáratosak voltak, de most már csak hiába való udvarlással s egy kis könnyü kedvü mulatsággal töltvén az idejüket. Ezekről Flóra egyre mesélt Helleynek jókedvü, találó szatirával. Az uj jövevényről azonban nem szólott s különösen nyomott hangulatu volt. A kérdés izgatta a grófot, de hogy szóvá tegye, azt nem engedte finom, kiméletes érzése. Ha akarna beszélni, úgy is beszélne.

Egy hete mult annak a nevezetes találkozásnak. Flóra az ablaknál ül és ujjával az üveg párájába irta a György nevet. Mikor a komornája meggyujtotta a gázlámpát s kérdezte:

– Elmegy ma a nagysága?

Odaszaladt az asztalhoz s mintegy ragaszkodva a barátságos, meleg otthonhoz, azt mondta:

– Nem, Kata, ma itthon maradok s együtt vacsorálunk.

– Ejha! – szólt jólelkü, széles mosolygással a kövér, vén cseléd, – ez jót jelent.

– Hogyan?

– Valahányszor a nagyságos asszony egyedül van, mindig jól érzi magát. Azért is sokszor gondoltam már, minek is jár ide az a sok kinyalt, kifalt tolvaja az isten szép napjának.

Flóra jókedvüen kaczagott. Ez az öreg cseléd, a maga tudatlan egyszerüségében, bamba hűségével kimondhatatlanul vonzotta.

– Majd ha öreg leszek, Kata, akkor a pokolba kergetem őket. De most még fiatal vagyok s szeretem a férfiakat. Hát maga, Kata, nem szerette őket leánykorában?

– Verte volna meg az isten valamennyit, – szólt egykedvüen Kata, – vagy legalább azt az egyet, – tette hozzá halkan s kiment.

Flóra utána nézett mereven, elkomorodva. Azt az egyet! Lám, itt is tragédiára bukkant. A jó öreg, kövér Kata, a buta Kata, annak is volt egyje és isten csapását kivánja reá. Arra, akit bizonyára szeretett. Megborzongott és Hernyányra gondolt. Mindenki átkozza-e azt, akit szeretett?

Egy óra mulva visszajött a cseléd.

– Meg van terítve, – szólt egyszerü jókedvvel, ha éhes a nagysága, leülhetünk.

– Éhes vagyok, nagyon éhes, Kata, gyerünk.

Átmentek az ebédlőbe s a cseléd minden elfogultság nélkül leült urnője oldalán az asztalhoz. Bátran belenyult a tálba s urnőjének is, magának is töltögetett a boros palaczkból.

– Aztán mondja csak, Kata, nagyon haragszik maga a férfiakra?

– Én nagyságos asszony? Csak addig haragudhatik az ember, amig szerethet. Én végzem a dolgomat, s ha nagyon össze nem szidnak, elég vagyok én magamnak.

– Aztán hogy is volt az, azzal az egygyel?

– Édes nagysága, hát hogy lett volna? Baka volt az ulánusoknál, szép, tollbóbitás sisakot viselt, a bajuszát meg hegyesre pödörgette. Ennyi volt az egész.

– Ennyi?

– Igen, aztán míg én is a parasztviganómban mentem vasárnap a ligetbe és egyszer a tenyerembe csapott és azt mondta: szeretsz-e engem holtig, vagy holnaputánig? És én azt mondtam neki: holnaputánig nem érek rá, de holtig, az már más. Szegény volt az istenadta, a lénungján kívül nem volt semmije. Így aztán az én megkuporgatott bérem mind kikerült a spórkasszából, a szép fehérnemüm meg a zálogházba került. Aztán mikor a kórházból üzentem neki, nézné meg a kis fiát, ha hasonlít-e rája, azt üzente vissza, hogy mindjárt jön, elébb hadd térjen magához a nagy örömtől. Máig se tért magához. Beteg voltam, nyomorogtam. Szolgálatba se állhattam. Hát mit keressen még rajtam?

– Aztán nem látta azóta?

– Egyszer, mikor a fiam két hónapos volt, a promenádéra vittem az uraságom gyermekét, mert hát jó tejem volt, beálltam dajkának. Egy másik fehérszemélylyel volt. Mikor meglátott, el akart inalni, de rákiáltottam: álljon meg egy szóra, valami mondani valóm van még. Hetykén, mintha nem félne tőlem, elémbe állt és kérdezte: hát mi? – Ez ni, szóltam, és az arczába köptem.

– Szent isten, nem aprította össze a kardjával?

– Letörülte az arczát és röhögve odébb állott. Hej, ha legalább összekaszabolt volna! De ennyi se voltam már neki. Verje meg az isten.

– És a gyereke?

– Elpusztult, mint minden gyermek, akinek nincs igaz apja, igaz anyja.

– Aztán nem boldogtalan, Kata?

A kövér cseléd nevetett.

– Nem én, lelkem nagysága, megáldott az isten jó egészséggel s ahol egészség van, ott megvan minden. A nagyságos asszony is hálistennek nagyon egészséges.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát csak azt, ha rajta is megesnék… azaz mit is beszélek? A nagyságának nincs dolga szegény ulánus bakákkal, a finom nagy urak nem ejtik meg a szegény nőt a pénze kedvéért, van nekik maguknak is.

– Elég, Kata, – szólt elhalványodva Flóra – nagyon melegem van, lefekszem.

– Főzök egy kis téát, – ajánlta jó lélekkel Kata, – hevülés ez, nagysága, egészséges asszonyoknak szokott csak lenni. Egy kis forró téa megteszi.

– Jól van, jól Kata, csak menjen!

Betámolygott a szobájába s leborult arczczal a divánra. Iszonyuan szenvedett. Az ömlengő reménykedés egyszerre csak széjjelfoszlott a Kata együgyü czélzására. Olyan világos, olyan rettenetesen világos volt minden. Ez az ember rászorult az ő pénzére, mint a baka a cselédére s amig rászorul, addig szereti, amikor már nem várhat tőle semmit, otthagyja.

Lökd ki, lökd ki, mondogatta benne valami s a szive oly nehéz lett haragba fuló fájdalmától, hogy a homloka égett s úgy érezte, a szeme kidülled a nagy forróságtól.

Az ajtó halkan megnyikordult, egy czipő ropogását is hallotta. Mintha villámos ütés érte volna, fölpattant. Hernyány György állt előtte, kalappal a kezében, komoran, alázatosan megszegve a fejét. A szobában nem égett lámpa. Az utczai fény épen csak két fekete árnyékot engedett látni, egy magas, hatalmas női árnyékot energikusan fölemelt fejjel, aztán nézi, nézi azt a másikat, aki mintha görnyedne a fejedelmi árnyék közelsége miatt.

– Hernyány György, – szólt Flóra forró, reszkető hangon, – a lelkébe akarnék látni.

– A lelkembe? – ismételte keserü hangon a férfi, s feje büszkén fölegyenesedett. – Gyönyörködni akar a vonaglásában?

– Hernyány György, – ismételte forró hangon Flóra, – a lelkébe akarok látni, hogy meg ne őrüljek. A szivemet ezer ördög tépi és nem tudom, hogy mit higyjek. A gondolat fojtogatja az érzésemet, tudni akarom, melyiknek van igaza, mi vagyok én magának és ön tulajdonképen micsodám nekem!

Most már a férfi árnyéka teljesen kiegyenesedett, magasan parancsoló, szinte ijesztő arányokat öltött. Egy lépéssel közelebb lépett az asztalhoz s az öklével rátámaszkodott, úgy beszélt az asszonyhoz.

– Mit akar tőlem? Ámítottam én magát? Nem állok-e hűségesen adott szavamnak? Nagyon hidegnek talál? Leszek melegebb. Ha parancsolja leszek szerelmes is. De ha megunt volna, ha szabadulni akarna, akkor mondja meg és boldog leszek. Mert nagyon olcsó ár egy élet ennyi megalázásért.

Mig e szavakat mondta, szinte érezte a lenyügöző hatást, amit Flórára gyakorolt. Az asszonyárnyék összegörnyedt, végre leroskadt a székre.

– Mit tegyek? Mit higyjek? – rebegett tehetetlenül. Majd ismét fölpattant. – Mondja meg, mit érez irányomban?

Hernyány egy pillanatig mintha küzködött volna magában. Nagyon vigyázott mindenik szavára, óvatosan kémlelte a hatást, s lelke egész ébersége e pillanatra fordult, mert érezte, hogy ez a döntő.

– Hogy mit érzek? – szólt rekedten, durván, – akarja tudni? Megmondom. Egyetlen vágyat, egy őrületes, veszedelmes vágyat, mely ellen küzdök az első naptól fogva, hogy a vad mámorból magamhoz tértem. Szeretném megragadni és az arczába harapva, megfojtani a két kezemmel. Mert gyülölöm, a meghalásig gyülölöm magát, mivel nem szabad megmondanom, hogy szeretem.

– György, György! – sikoltott Flóra és térdre borulva a férfi előtt, elkapta a kezét és csókolta. – Én uram és parancsolóm!

– Flóra, Flóra!

Hernyány magához ragadta az asszonyt és ajkát odanyomta az övéhez. Fuldokló, hosszan tartó csókban forrtak össze s mig ez a csók tartott, az asszony lelke teljesen felolvadt az édes, önfeledt boldogságban, Hernyány pedig megelégelve ezt, gondolta:

– Szüret!

Boldogan suttogva ültek a divánon, magukról megfeledkezve, nem is hallották, hogy az ajtó nyilt. Csak a Kata hangjára riadtak föl:

– Itt a tea, nagysága, – szólt, – vagy alszik?

A szoba teljes sötétben volt, Kata nem láthatta őket.

– Nem, Kata, – szólt kaczagva Flóra, – gyujtsa meg a lámpát és hozzon még egy csészével.

– Csókolom a kezét, – szólt Kata meghökkenve, – nincs egyedül a nagysága?

Mikor meggyujtotta a lámpát s észrevette Hernyányt asszonya mellett, akinek a szeme csillogva szegződött a magában mosolygó fiatal emberre, egy pillanatra rajtuk felejtette a szemét, majd vállát vonogatva, tisztességtudóan ismételte köszönését:

– Csókolom a kezét, nagyságos ur. Mindjárt hozom a másik teát is. Pedig, – tette hozzá, gyanakodva nézve a fiatal embert, – jobb lett volna a nagyságának lefeküdni. Az ilyen hevülésre, amilyen volt neki, egyet aludni kell.

IV.

Ezzel Hernyány megnyerte a partiet, a többit úgyszólván Flóra csinálta meg. A theánál tervelgették a jövőt. Hernyánynak még csak ennyit kellett mondania:

– Még holnap megszerzem a szükséges papirokat.

– Miféle papirokat?

Hernyány édes, szerelmes pillantással nyujtotta kezét a kis asztal fölött Flórának:

– Hát, ami kell – az esküvőnkhöz.

Flóra fölugrott, kezét a szivéhez szorítva.

– El akar venni?

Hernyány csodálkozó, ártatlan arczot vágott.

– Hiszen szeretem!

– Nem, nem, lehetetlen! – kiáltott Flóra, inkább a maga édes gerjedelmét akarván lebirni, mint a férfival ellenkezni, – lehetetlen, lehetetlen.

Hernyány büszkén emelte föl fejét.

– S ugyan ki tilthatná? A rokonaimnak semmi közük hozzám, a világgal szemben meg tudok tisztességet szerezni a feleségemnek.

– A feleségemnek! – ismételte elbűvölve Flóra.

Hernyány megmaradt a büszkeség poseja mellett.

– Avagy azt gondolta, hogy szerelmem megtürné az eddigi viszonyt? A szeretője legyek, avagy ön a kedvesem! Soha! S bár értem habozását, mely becsületére válik, nekem nem szabad haboznom.

A felesége! Ime, most itt a válságos pillanat s Flóra emlékezett ugyan reá, hogy az ilyen ajánlatot ő csak a szerelem bizonyságának tekintené, de soha el nem fogadná, ám annyira csábos volt az a boldogság, hogy nem volt ereje ellentállani. Forró, édes könyek között, szó nélkül engedte át magát Hernyány csókjainak, aki nem nyomhatott el egészen egy fanyar mosolyt, mert biztosan számított a Flóra ellentállására.

– Meg vagyok fogva, – gondolta, – de hiszen majd csak kivágom magamat.

S hirtelenében eltalálta, hogy kell a játékot a változott körülményekhez képest folytatni.

– Egyelőre azonban, – szólt »menyasszonyához« – mély titoktartást kérek. Ki kell várnom még azt a pozicziót, amelyről hathatósan meg tudjam védeni a világ ellen.

– Menjünk innen, idegen országba, vagy vidékre, ahol nem ismernek. Van egy szép birtokom Bácsligeten, zavartalanul megélhetünk ottan.

– Szökjem? Szégyeljem önt? Ohó, nem ismered akkor Hernyány Györgyöt. Itt maradunk és büszkélkedni akarok nőmmel. Azt se mondhassák, hogy csak a feleségem férje vagyok. Sohasem bántott a nagyravágyás, de te érted akarok valaki lenni. Még pedig a legközelebbi időben.

– És mi? – kérdezte Flóra feszülten.

Hernyány könnyedén nevetett.

– Volnék is valami, ha volnék, negyedéves jogász. Nincs diplomám s nem értek semmihez. E szerint nem marad más hátra, mint hogy képviselő legyek.

– Ez igaz, pompás eszme, – szólt Flóra és rejtelmesen mosolygott. – Tökéletesen igaza van.

Hernyány meg nem is akart egyebet. Tudta már, hogy a többivel neki nincs dolga, elvégzi azt Flóra, hogy a mandátumot tálcán prezentálják neki.

Sőt több is történt, amire nem is gondolt.

– Mondjad csak, édes, a képviselőséghez választói jogosultság is kell. Fizettél valaha adót?

– Amióta nagykoru vagyok, bizony egy krajczárt sem, erre nem is gondoltam. De majd gondolkodom rajta, mint lehetne ezen segíteni. Azt hiszem, egy fél esztendő mulva lesznek a választások, addig egyengethetem az utamat.

– Minden bizonynyal – szólt Flóra és ismét ajkán volt az a rejtelmes mosolygás.