Part 1

AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.

KÓBOR TAMÁS

A TISZTESSÉG NEVÉBEN.

REGÉNY.

BUDAPEST.

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA.

1898.

_A fordítás jogát szerző föntartja magának._

Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.

I.

Hernyány György csikorgó deczemberi hidegben, este hét órakor sétál az úri-utczában, egy eleven, didergő saison-anakronizmus. Elegáns, rövid világossárga felöltő feszül erős termetén, melyet tüntetőleg nyitva hord, nehogy ráfogják, hogy fázik és nincs téli kabátja. Gyönyörü világos nyakkendője kifehérlik a szélesre kivágott fekete kabát alól, mely akkori divat szerint tenyérnyire kilátszik a rövid felöltő alól, fényes, vékonyka lakczipője alatt frissen ropog a frissen hullott hó. Czilinderje hanyagul a feje bubjára vágva, monoklis szemével szemtelenül kacsint a hazafelé siető masamód-lányok kalapja alá.

Aki Hernyány Györgyöt így látja végig ődöngeni az úri-utczán, azt hinné, hogy a Hernyányok harminczezer holdnyi erdejéből még nem vágtak ki fát. Pedig annak a harminczezer holdnak a javarészét már György apja vesztette el kártyán, a fiára csak annyi maradt, hogy legyen jogczime adósságokat csinálni és semmit se dolgozni.

A Hernyányok családjában sejtették, hogy valamikor ebek harminczadjára kerülnek, de ez a sejtelem éppen csak egy mottót szült: amikor a Vágon leuszik a Hernyányak utolsó tutaja, az utolsó Hernyány akkor lövi magát főbe.

Nos, az utolsó tutaj már tavaly uszott le a Vágon és Hernyány György most sétál az úri-utczán. A családi mottóra nem gondol, semmire sem gondol. Teljes bambaságba merült. A nyomor üldöző mániája tölti el lázba eső lelkületét: azt hiszi, mindenki kutatja rajta, hány nap óta nem ebédelt s hogy hitelez-e neki még a kávéházi pinczér piccolókat, miket ebéd helyett költött el. A végső nyomor az ősi nemesi gőgöt keltette föl benne, kifeszíti a mellét, keményen összeszorítja fogait, hogy ne vaczogjanak és nem tér ki senkinek. Azért, hogy neki nincs egy krajczárja s hogy a pinczér ma délben már görbén nézett rá, mivel még borravalót sem tudott adni, ő nemes ember, aki inkább éhen hal, semhogy egy pugrisnak kitérjen az utjából.

Az úri-utczában sorra csukják a boltokat, ritkul az emberáradat. Hernyány György megvetőleg nézi a boltos-embereket: nyomorult férgek vacsorálni mennek. Vacsoráljatok: Hernyány György éhen hal!

Különös gyönyörüséget keltett benne ez a gondolat. Különálló, magában való egyéniségnek érezte magát, az egész világot két részre osztotta: vacsorálókra és éhenhalókra. A másik részt ő képviseli. Micsoda dicsőség ez! Végigmenni büszkén az utczán, szilárd léptekkel, összeszorított fogakkal, aztán szó nélkül elhullni és jajszó nélkül meghalni. A jóllakottak körüle csoportosulnak és megbámulják…

De nem, nyomorult pugrisok mesélnék egymásnak: ni, Hernyány György éhenhalt. Elhullott az utczán, mint kutya és eltakarítják közköltségen, mint kutyát. Nem, nem, inkább neki megy a Dunának, elvész a habok között nyom nélkül, ne tudja meg senki, mi lett Hernyány Györgyből.

A kigyó-tér sarkán megszédült, hogy kénytelen volt a sarokháznak támaszkodni. Hideg veriték lepte el az arczát, viziók az agyát. Az éhség megrészegítette. Enni, enni! Reszketett minden ízében és fölzaklatott agyával egy terített asztalt képzelt maga elé, melyen ő dühösen pusztít az ételek között, eszik és sült-darabokat hajigál a földre, a tükörre. Enni, enni! a szája gépiesen mozgott, rágott és csámcsogott s beleit szakgatta az éhség. Térdei megroskadtak, a háta megcsuszamlott a falon.

– Éhen halok, gondolta homályosodó agygyal… mint a kutya…

Néhány elkésett virágárusleány ment arra és csodálkozva nézegette a hordár módjára falnak támaszkodó gavallért. Hunyorodó szemével észrevette ezt s kétségbeesett erőlködéssel összeszedte magát. Ne lássák. Ismét kiegyenesedett s kissé ingó léptekkel, de emelt fővel, monokliját is reszkető szemére tolva, ment a hatvani-utczába. Azt hitte, ismét tisztán lát. Ma éjszaka még meghal, de előbb vacsorál. Vigan, gavallérosan megy a halálba, ahogy Hernyányhoz illik. Bemegy valamely előkelő vendéglőbe, itt megvacsorál urimódra, osztrigán kezdi, pezsgőn végzi és aztán megy, megy egyenesen a Dunának.

Igen, de nem egyedül megy vacsorálni, hanem társaságban. Hadd legyen a mulatság teljes. Az utczán masamód-lányok, egy-egy elkésett polgárasszony is siet tova, összeköti az utolsó vacsorát egy utolsó szerelmi kalanddal. Ez ötlet egészen fölvillanyozta. Az éhség mardosó érzete megszünt s lelkét eltöltötte szebb napok hepcziája. Megállt az utczasarkon s várta a jövőket. A lompos kabátu masamód-lányok derogáltak neki, kicsinylően fintorgatta az arczát. Valami különös, valami érdekes kalandra vágyott, mely megérdemelje, hogy az utolsó legyen.

Megvan, ez az! Egy fejedelmi alaku nő haladt el mellette, rá sem nézve. Mikor Hernyány György utána nézett, megcsapta őt a finom parfum illata, mely a hölgy ruhájából áradt. Ez az! Az illat egészen elbódította már bóduló agyát s teljesen elfelejtette állapotát. A régi vakmerőséggel indult a hölgy után, aki hiába gyorsította meg a járását, Hernyány György csökönyösen az oldala mellett maradt. Majd féllépésnyire elébe kerülve szemtelenül feléje hajolt s megszólította:

– Hol lakik?

A hölgy rá se nézett, csak a fogai közül sziszegte:

– Szemtelen!

Hernyány Györgyöt ez nem riasztotta vissza. Belekapaszkodott a hölgy karjába:

– Jőjjön velem vacsorálni.

Erre a hölgy megállott, kitépte karját a Hernyányéból s merően ránézve szólt:

– Ha rögtön nem takarodik, akkor…

Nem folytatta. A gázlámpa fénye ráhullott Hernyány György halotti arczára s mikor a hölgy erre az arczra nézett, megragadta a fiatal ember karját:

– Hiszen ön éhes!

Erre a szóra eloszlott a gavallér hepcziája. A monokli kiesett a szeméből s feje lecsuklott:

– Éhes vagyok, éhes vagyok, – dadogta, – enni akarok, enni!

A hölgy egészen kikelt magából:

– Az istenért, miért nem szólt! Jőjjön, jőjjön!

Ezzel megragadta Hernyány karját és vitte magával. Aki látta, valóban szerelmes párnak nézhette őket, még pedig, ahol az asszony szerelmesebb a férfinál. Hernyány György akarat nélkül követte az asszonyt, szinte aludt az uton. A legközelebbi vendéglőbe tértek be, egy külön szobába, ahol a hölgy cognacot rendelt és gazdag vacsorát. A cognacra Hernyány valamiképen magához tért, de szó nélkül, alázatos elfogultsággal ült a székén s nem mert az asszonyra nézni. Ez pedig rajta felejtette tekintetét a fiatal ember sárgára vált arczán. Nagyobb ellentétet kettőjüknél képzelni sem lehet. A hölgy egészséges, izmos szépsége virult és illatozott, vonásai finomak, de csupa energia s szőke tömött haja határozottan, akaratosan simult a halántékára.

Ahogy végig nézett a még mindig reszkető, magába roskadt férfin, megvető mosoly játszott a szája körül.

– Milyen nyomorult jelenség s ez akart engem meghódítani!

Majd komolyan, hosszasan nézett reá s megcsóválta a fejét:

– Milyen férfi! Éhen hal és szerelmi kalandra gondol!

Mikor fölszolgálták a vacsorát, a hölgy egy háziasszony szeretetreméltóságával biztatta vendégét, hogy egyék. Teletöltötte a poharát gyöngyöző sárga borral és mosolyogva koczczintott vele. Hernyány György a koldus alázatosságával és félszeg elfogultságával evett. Kése, villája reszketve csördült a tányérhoz s alig tudta a falatot a szájához vinni. A szép asszony pedig, hogy felbátorítsa, kezdett neki intim hangon beszélni:

– Ismerem jól az éhség fiziognómiáját, – szólt, – tanulmányoztam a magam arczán. A nyomor minden iszonyatossága hagyta rajta a nyomát, nem csoda, hogy megismertem az ön arczán is. Ön ugy-e bár öngyilkos akart lenni?

– Öngyilkos, – dadogta Hernyány György, – most is az akarok lenni.

A hölgy sóhajtott.

– Az, az, a férfi, ha éhes, lop, vagy golyót röpít az agyába, a nő – azt megváltják lelketlen jótevők.

Majd hosszan ránézve a férfi arczára, aki szemét, nyomorult helyzete érzetében, lesütötte, hirtelen kérdezte:

– Mihez fog most?

Hernyány György csüggedten vállat vont s nem tudott felelni.

– Főbe fogja magát lőni, – folytatta az asszony, – s tudja-e mit érzek e gondolatra ön iránt? Irigységet. Sárga irigységet! Hej, ha nekem is csak az az utam lett volna! Istenem, milyen boldogok is a férfiak, hogy főbelőhetik magukat.

Izgatottan fölhajtott egy pohár pezsgőt s kaczagva tette kezét Hernyány vállára.

– Bocsásson meg, vannak ilyen bolondos ötleteim, amikor jókedvü vagyok. S most nagyon jókedvü vagyok, önnek köszönhetem. S tudja, mi jutott eszembe? Ha megfordítva állana a dolog s ön, a gazdag ember, talált volna reám, az éhes leányra, milyen egészen máskép ülnénk most itt! Ön akkor szerelmes volna belém s alkalmasint már be is bizonyította volna.

Hernyány György ekkor magához tért már. Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel. Az a sajátságos, erőteljes jellemtelenség volt meg benne, hogy a pillanat követelményéhez illő magatartást tudott magára parancsolni. Ugyanaz a képesség, melylyel a hamis kártyán kapott gavallér megsértett becsületét emlegeti s pisztolya csöve elé állítja leleplezőjét. Átérezte, hogy ebben a megalázó koldus-szerepben nem szabad megmaradnia, nem szabad tűrnie, hogy ez az asszony játszék vele. Egyetlen fogással fölébe kell kerekednie.

Fölkelt s hidegen meghajtván magát, reszkető, de önérzetes hangon szólt:

– Asszonyom, nem vagyok hálátlan, de ön tulbecsüli a szolgálatot, melyet nekem tett s kissé kevésre az ellenszolgálatot, melyet rajtam megvesz. Jusson eszébe, hogy gavallérral áll szemben s férfiúnak az asszonyi jótett csak olyan becsületrabló, amilyen nőre nézve, ha szerelmét veszik meg.

Ez hatott.

Az asszony meghökkent, egy pillanatig kereste a szavakat, aztán fölkelt ő is és kezet nyujtott Hernyánynak.

– Bocsásson meg, átlátom, hogy helytelenül viselkedtem. Asszonytól ennyi elég.

Hernyány még mindig hüvös nyugalommal hajtotta meg magát s állva maradt.

– Üljön le uram s ajándékozzon meg továbbra is társaságával. Teljes elégtételt adok, ha megmagyarázom önnek lelki állapotomat, meg azt, hogy voltaképpen ki vagyok. Hadd modjam önnek nyiltan, hogy mikor itt láttam önt, éhesen, a halál szélén s táplálkozott abból, amivel én terítettem asztalát, kaján káröröm izgatott fel. Mert én gyülölöm a férfiakat, azokat a büszke, lelketlen teremtéseket, akiknek én csak a bestialitását ismertem meg. Gyülölöm őket, mert a rabszolgájuk vagyok, mert becstelen vagyok az ő lelketlenségük révén. Engem egy ember szedett föl az utczán, úgy, mint én önt. Öt napja, hogy nem ettem, lázban voltam s akaratom megtört. Addig védekeztem a bűn ellen, de mig ezelőtt ellent tudtam állni a csillogó gyémántnak, most megtántorított egy szelet sonka. Valami szegény ördög, egy orvosnövendék szedett föl. A lakására vitt és sonkával etetett. S a nyomorult rögtön megvette rajtam jutalmát, rajtam, a lázbetegen, aki azt se tudtam, mi történik már velem. Öt nem bestialitás ez? S másnap ismét az utczán voltam s kérdeztem magamtól: hát érdemes bevárni, míg ismét az éhenhaláshoz közel leszek? Hiszen nekem már nincs veszteni valóm. A becsületemet megvették rajtam husz krajczáron!

Megint megtöltötte a poharat s fölhajtotta. Szép arcza lángolt, a szeme szikrázott.

– S most nézzen végig rajtam. Tetőtől-talpig nagyvilági nőt lát maga előtt. Ez a gyürü itt az ujjamon, megér ezer forintot, ez a broche ötezret. Van palotám, van fogatom. Ünnepelnek. S mind ebben a gazdagságban nincs egy rongy sem, amit nem a becsületemmel fizettem volna meg. Nyolcz évvel ezelőtt az utcza sarkáról integettem volna önnek, hogy kövessen. Voltam a szeretője részeges mesterlegényeknek, s maitresse-e voltam köszvényes nyugalmazott táblabiráknak s a maitrese-je voltam minisztereknek is. Az életem olyan, mint a herczegnőé és soha sem sajnáltam, hogy így történt. Jókedvü vagyok a szivem mélyéből. Csak amikor iszom, amikor iszom, – szólt tompa hangon, a homlokát kezei közé szorítva – akkor érzem, mintha valami fekete felhő szállna az agyamba s a kezemmel kellene megfojtanom azt a nyomorultat, akinek életemet, gazdagságomat köszönhetem. S szeretném tönkretenni mind a férfiakat, akik szerelemmel közelednek hozzám. És – itt rekedten kaczagott – tönkre is teszem, ahhoz a gazdagsághoz nemcsak a becsületem, hanem öngyilkos kézzel ontott vér is tapad!

Nem tudom, a nő látta-e Hernyány György arcza kifejezését, de ha látja, bizonyosan félremagyarázza. Tán egy sejtetlen tragédia lesujtó érzetének nézte volna azt a félig rémült, félig csodáló kifejezést, ami a gavallér arczán visszatükröződött. Pedig e kifejezés mást jelentett. Hernyány György úgy érezte, mintha valami ütés érte volna a szivét, aztán nem volt semmi érzete, sem gondolata. Nézte azt a hatalmas, lángoló szépséget, amint magából kikelve, egy Semiramis kegyetlenségével vért emleget. Milyen asszony! Milyen temperamentum!

Aztán a másik gondolat:

– Csak volna pénzem!

Majd a harmadik:

– Hátha nem is kell?

S ennél maradt.

Fölkelt és tiszteletteljesen meghajtotta magát.

– Asszonyom, ön le akarta magát alacsonyítani előttem, hogy közelebb legyen hozzám. Akaratában is, rólam való itéletében is csalódott. Amikor nem ismertem önt, úgy szólítottam meg, mint az aszfaltbetyár a festett száju hölgyeket, most, hogy megismertetett magával, nem merek másképp szólani önhöz, mint a legnagyobb tisztelet hangján. Ön megmentett egy életet, melynek rám nézve semmi értéke nincs. Az öné, tehet vele, amit akar. Ha megtartja, rabszolgája leszek, ha nem, holnap történik meg az, ami ma történt volna.

A nő bizonytalan szemmel nézett rá, mintha nem értette volna, mintha még valamit várt volna. A pezsgő mámora, nagy felindultsága sajátságos lázba ejtette. Tétovázva, hirtelenül kérdezte:

– És egyebet nem mondhat? Egyebet nem szeretne mondani? Még egy csókot sem kér tőlem?

Gőgös, némiképpen megvető mosoly kelt Hernyány ajkán.

– Ha pénzem volna, vagy a szivét birnám, a lábai előtt hevernék, de csak koldusa vagyok, aki nem fogad el ajándékot. Nekem az élet nem kell, kell-e önnek?

A nő mámoros agyában mintha egy ötlet fogamzott volna meg. Felpattant ültéből s megragadta a férfi vállát.

– Elfogadom, az enyém. Mától fogva én rendelkezem önnel. S im hallja első parancsomat: csókoljon meg!

Hernyány ezt nem mondatta magának kétszer. Karjaiba kapta a gyönyörü nőt és éhes, forró csókot nyomott vonagló ajkára. Az szenvedélyesen viszonozta a csókot, majd felkapván ujra poharát koczczintott Hernyányval.

– Megboszulom magamat, szólt diadalmasan, jótevőmön. Engem egy férfi szedett föl az utczán s megvett egy vacsora árán. Vissza akarom adni a kölcsönt és a jótettet. Kvittek vagyunk!

*

Hernyány György másnap délben drága bundában, vastag szivarral a szájában, állított be a rendes kávéházába, ahol tegnap még borravalót sem tudott adni. Összegazemberezte a pinczért, aki neki piccolókat hitelezett s henczegő, hányaveti hangon, csakúgy foghegyről beszélt barátjaival. Szidta az időt, hogy olyan langyosra fordult s veszélyezteti a jégpályát, unottan nézegette az ujságot, hogy mit adnak az orfeumban. Olyan volt mint ezelőtt két hónappal, mikor egyetlen estén verte el az utolsó uzsorakölcsönt. Barátjai kérdésére, hogy honnan e hirtelen gazdagság, unottan válaszolt:

– Uri embernek mindig van módja az uri élethez.

Majd egyszerre, minden apropos nélkül, megjegyezte:

– Gyerekek pompás szeretőt csiptem magamnak. Sokba kerül ugyan, de megéri. Valódi Vénusz.

II.

Sokba kerül! Ezzel Hernyány György igazat mondott, anélkül, hogy érezte volna. Ez az ember az naptól fogva boldog volt, mint a métely, mely alkalmas talajba jutott, ahol fejlődhetik. Egy pillanatig sem érezte magában élete, jómódja és szerelme szégyenletes voltát, csak ahogy robogó fiakkeréről leszállt a jégpályán s jókedvü üdvözletet váltott barátaival, úgy homályosan gondolta:

– Ha megtudnák, bizonyosan diszkvalifikálnának. De hát nem fogják megtudni.

Hogy Szepesi Flórával viszonya van, különben nem titkolta, sőt nagy henczegve hirdette is. Ez csak emelte poziczióját és hitelét is. Mert akinek Szepesi Flórával viszonya van, annak, legalább amig a viszony tart, vagyonosnak kell lennie. Hogy honnan lett Hernyány Györgynek hirtelen vagyona, azt senki sem tudakolta. Minek is? Akár örökölt, akár kártyán nyert, akár lopott: ez az ő privátdolga. A klubba ismét rendesen eljárt és ha veszített, sohasem szorult a becsületbeli moratoriumra. Ennyi elég.

Hogy Hernyány György e hatalmas demimonde kegyeiben erősen áll, az nyilvánvaló volt. Szinházban, korzón sokat látták őket együtt s azt is tudták, hogy Hernyány Györgynek külön kulcsa volt Szepesi Flóra második előszobájához, melyen a bizalmas barátok szoktak érkezni. E bizalmas barátok közt sürün emlegették Helley Antal grófot, a legnagyobb idealistát, a legpuritánabb jellemet, aki évtizedeken át diadalmas vezére volt az ellenzéknek, mignem egyszer megtudta, hogy egyhangu megválasztása körülbelül tizezer forintjába kerül a pártkasszának. Helleyt ez a tény, melyet hivei gondosan titkoltak előtte, teljesen lesujtotta, mert amikor ő is csak korrupczió utján kaphat mandátumot, ott az ő elvei mellett nem küzdhet. Letette a mandátumot és a pártvezérséget s visszavonult főrendiházi székére, ahol függetlenül, kevesebb hatással, de nagyobb erkölcsi sulylyal állhatott helyt politikai puritanizmusa mellett.

Ennek a Helley Antal grófnak köszönhette – úgy mondják – Szepesi Flóra vagyona alapját. Ő volt a gróf első és utolsó szerelme. Tudni vélik, hogy feleségül is akarta venni s egyenesen a korona beavatkozására volt szükség, hogy az ősi családi nevet ez a gyalázat nem érte. Helley belenyugodott sorsába és úgy látszik, a későn ébredt szerelem hamar le is higgult. Az őszbecsavarodó államférfiut immár csak a Flóra éles gondolkodása és csapongó temperamentuma vonzotta s valami intim, tiszta barátság fejlődött ki közöttük, melynek kölcsönösségében persze az emberek hinni nem tudtak. Sőt a legtöbben a tisztaságában sem hittek.

Ezek a keringő hirek nem voltak merő pletyka, a valóságot karrikirozták csak. Hogy Helley gróf nőül akarta venni Szepesi Flórát, arról kettőjükön kívül nem tudhatott senki. A gróf jellemét azonban egybevetve a külső tényekkel, – a pletykát helyes psichologiai érzése vitte a mese portálására, hogy Helley grófot ad audiendum verbum a királyhoz czitálták.

A valóság körülbelül ez:

Helley Antal ifjusága örömtelenül telt el tanulmányai és agg atyja mellett, aki tiz esztendeig állt a sir szélén, mig végre beleszédült. Rideg arisztokrata jellem volt az is, de fia e ridegségből éppen csak az élet komoly és kérlelhetetlen felfogását, a kötelesség teljesítését, a maga megtagadását minden körülmények között örökölte. A nyilvános pályára lépett, nem becsvágyból, sem pedig hivatás érzetéből, hanem kötelességből. Ötven évvel ezelőtt még katona lett volna belőle, száz esztendővel ezelőtt pap és akkor is csak oly fényesen állotta volna meg helyét, mint a mi világunkban a politika terén.

Amig a képviselőház izgató politikai légkörében mozgott s el volt telve tiszta elveinek életrevalóságával, nem igen ért rá egyebekre, különösen szerelemre gondolni. Nemcsak agglegénynek készült, hanem aszkétának is. De aztán elérte a csalódás, a fölfedezés, hogy a szék, melyről ő a korrupczió ellen dörgött, maga is korhad a korrupcziótól s hite, reménye összeomlott, elveszítette bizalmát önmagában s a világban. S akkor állt be nála az agglegények krizise, ez a sajátságos felpezsdülés, mikor deresedő fejjel, fájdalmas mosolylyal az ajkunkon próbáljuk élvezni az ifjuság örömeit.

Helley gróf világos fő volt, tudta, hová visz, miben végződik rendszerint az ilyen krizis. Aki ilyenkor valami lelketlen szépség kezébe jut, aki érti, mint kell az ötvenéves tapasztalatlansággal visszaélni, az sülyed, sülyed az erkölcstelenség mocsarában s a szerelem láza biztosabban teszi tönkre a testet, meg a lelket, mint az alkoholizmus, mely ilyenkor már csak a romok eltakarítására van hivatva.

Ekkor került össze Szepesi Flórával. Jókedvü társaság középpontjának találta, melynek mindenik tagjával a legbizalmasabban tegeződött. A komoly grófot ez a könnyü hang, ez a szilaj jókedv lehangolta. A szomoruságra nevelt, élvezéstől elszokott lélek ebben a neki idegen, hangos hangulatban önmagában összezsugorodott s hiába volt minden iparkodás, a nemes gróf nem tudta föllelni azt a könnyelmü érzést, melyet e társaságban keresett.

Alig azonban, hogy Szepesi Flóra megtudta uj látogatója nevét, hirtelen elkomolyodott s elébe lépve a deres haju férfinak, a legőszintébb tisztelettel hajolt meg előtte.

– Gróf ur, ez a hely nem méltó önhöz. Ön az egyetlen férfi a föld kerekségén, ki iránt tiszteletet érzek. Mentse meg ezt az érzést s ne jőjjön többé ide.

A többi kaczagott és tapsolt. Különösen egy, dr. Bertalan Péter, a hires nőorvos, egy utálatos, bibircsókos arczu vézna emberke, ritkás vörös szakállal, teljesen kopasz, domboru homlokkal s arczán valami ördöngős, csufondáros mosolylyal, vált ki a társaságból vérfagyasztó kaczagásával s paródizáló gesztusaival:

– Ah, ah! kiáltotta tettetett szörnyüködéssel, Flórika fölcsapott erénycsősznek.

Flóra lángoló arczczal, megvetően nézett rajta végig.

– A legnagyobb gazembernek is néhány lépést kell tennie, hogy téged eltérjen. S nem a legtisztességesebb embernek kell lennie annak, akit óvni érdemes, hogy veled kezet fogjon. Te, te, hiéna!

Majd rajta kapva magát, hogy izgatottsága elragadta, kaczagva fordult a grófhoz:

– Ne akadjon fönn e tónuson, ezzel az urral a saját nyelvén kell beszélni. Láthatja, mulat rajta.

Nemcsak ő, hanem a többi is. Helley Antal ámulva nézett körül. Ebben a társaságban, úgy látta, csak ketten komolyak: Szepesi Flóra, a hirhedt demimonde és ő, az erkölcsi puritán. S milyen emberek kaczagnak itt körülötte egy érzésen, melynek forrása ugyan nem hitelt érdemlő, de annál megbecsülendőbb, mivel váratlanul buzgott föl. Im, ez a rut faun-arcz, aki röhögve állja egy demimondenak az utálatig éles megvetését, ezt ő ismeri mint hazánk egyik legérdemesebb tudósát. Orvosi lángész, aki meteorszerüen tünt fel s foglalt helyet az orvosi fakultás büszkeségei között. Itt találta Alvinczy Gábort, a költőt, akit rokonléleknek hitt, a tiszta idealizmus lágyszavu poétáját, aki finoman, mint az illat, tudta az emberi lélek legmennyeibb érzését kifejezni s úgy emlegette a szerelmet, mint az istenek csudabalzsamát, mely angyallá váltja az embert. Itt egy kis teásasztal mellett ült, mosolyogva szopogatva pezsgős poharát s a szemével ravaszul hunyorgott feléje és Pallay Gedeon, a képviselőház mennydörgő Kátója felé, aki Helley visszaléptével egymagában folytatta a politikai hitványság elleni harczot. Itt ez az ember Szepesi Flóra háta megett állt s az általános kaczagást arra használta föl, hogy kezét a nő vállára tegye, alattomos kéjességgel, gyáván értetve hüvelykujját annak hófehér, husos nyakához.

Mint Ádám, mikor a Tower tornyáról Luczifer megmutatta neki a valódi világot, minden élőnek sirba tántorodását, úgy állt ott Helley Antal gróf csupa ismerősök között, akiket nem ismer meg. Lehetséges-e, hogy ezek az emberek, kikről egykor a történelem is meg fog emlékezni, kik mind a maguk utján a tiszta eszmét, az emberiség nagy czéljait szolgálják, akik a fórumon úgy tesznek, mintha csak a nagy eszmék hevítenék, melyeknek szószólói, tudjanak ugyanannak a napnak egy másik órájában a becstelenség léhái lenni? Érezte, hogy ez emberek képviselik a valódi embereket és fájt nagyon fájt neki, hogy ismét egy keserü igazságot kell átlátnia; az emberek nem azonosak a világnak mutatott mivoltukkal. Mit tartson most magáról, aki teljes életén keresztül komolyan vette az eszmét, a tiszta czélt s hogy az ember élete kimerül kitüzött czélja szolgálatában, mikor látja, hogy a legjobbak is a becses munkájuk diján pezsgőznek s a legléhább mulatságban találják örömüket? Első pillanatban magát szégyelte, mikor ide belépett, látván ezeket az embereket, de aztán szégyelte az embereket, akik fönn sem akadtak azon, hogy őt itt látják.

Szinte menedéket talált a lelke a Szepesi Flóra egyenes, öntudatos léhaságában, mely olyannak adta magát, amilyen. Ez az asszony nem kétéletü s a nagy mindenségben úgy érezte, ketten állanak csak, kiemelkedve a sokaságból: ő, a tisztán puritán és ez a bukott nő, őszinte ledérségében.