Part 6

Óh Istenem, politikai kötelék! Ez csak annyi volt, hogy ellenzéki létemre nem sok jutott nekem földi javakból, mint általában azoknak a puritánoknak, akik ellenzéken vannak. De rajongtam Apponyiért s igen bölcsen azzal vigasztalódtam, hogy mint kormánypárti is csak éppúgy szenvednék, mert az csak anyagiakon mult, hogy ne szenvedjek politikai tekintetben. Azonfelül, valahányszor Párizsba jött az ellenzék e nagy vezére, rögtön felkerestem fiatal szívem minden vonzalmával s azon kötelességtudóan, ahogy Blowitz, a _Times_ levelezője, kereste fel Gladstone-t, ha ez Párizsba érkezett. Ilyenkor hasábos tudósításokat küldtem úgynevezett lapomnak Apponyi Alberttel való történelmi beszélgetéseimről s írói ösztöneim végzetes sarjadásával bőven leírtam azt a szerény manzárdot a Grand-Hotelben, ahol emberfölötti alakjával ki sem tudott egyenesedni az alacsony plafón alatt, mint egy sudárfa egy padláson, vagy mint egy ó-görög titán egy Hugó-i versben s akinek a vállán van az ég! Ami irodalmi tervem, álmom, vágyam és honvágyam volt, mind közöltem s fejtegettem, egész keserű útamat elmondtam kellő tapintattal és minden finomsággal, «_tristis usque ad mortem!_» Olykor, nyilván, egy-egy könnyemet is látta a szememben és elmerenghetett magában, magasan Párizs fölött, az emberi illuzió minden bánatos hívságán, mikor megváltásom reményszálait, kantilénaszerű vallomásokban, az ő kormányához fűztem, mint egy jobb világhoz, mint a mennyek országához, ami elérkezik egy nap! Aztán, ha lejöttünk a boulevardra s tiszteletteljesen kísérhettem egy pár lépésnyire, büszke szívemmel a Café de la Paix előtt, szinte ámultam, hogy az a sok ember a kávéház terraszán nem pattan fel és nem hajlik meg előtte! Igy rajong az ember, mikor húszéves, a lobogó szívével, mint egy zászló. Istent se ismernék fel, ha itt jönne köztük, ezt gondoltam s azt hittem, hogy ezzel valami zseniálisat gondolok. De amikor búcsúzásul, nyujtotta a kezét! Megválni Apponyitól, kilépni abból az atmoszférából, amit szuggesztív egyénisége vont köréje varázslatosan, a hangja dallamosságával, – a lelkem hasadt belé! Megválni fájdalmasabb volt, mint amilyen örömteljes találkozni vele. Ez annyi volt, mint megválni a boulevard sarkán Magyarországtól, megválni a hazától, minden jótól, minden multaktól, Jászai Mari tragikánktól s meghalni mindannyiszor! Amint még néztem utána, mintegy koldusbotra jutva, a szívem sajgott, hogy még sokáig láttam az emberek feje felett az utcán, mint egy tűnő hajó árbocát a tengeren, mert mindenkinél magasabb volt. Politikai kötelék? Nem! Ez egyszerűen a költő szíve volt.

Mit tudtam akkor, amit sajnos, mind megláttam azóta! Apponyi Albert küzdelmes fiatalsága azzal a saskeselyű aggastyánnal, aki mint egy rajnamenti burgrave leszállt naponta a Taunus hegycsúcsáról, hogy a Sándor-utcai parlamentbe jöjjön, – ez Magyarország legszebb kora. Ha megírnám egy nap, Isten engedelmével, azt a Michelet-i könyvemet «_Magyarország nagysága és hanyatlása_» címmel, ahogy azt jeleztem «_Levelek egy barátnőmhöz_» című kötetemben, itt volna, e két államférfiúban, az a két főprincipium, amelyből kiindulnom kellene. Apponyi éppúgy nagy, mint Tisza, egy másik, egy talán tragikusabb értelemben, mert kettőjük közül, örök álma múlhatatlanságával, Tisza Kálmán a boldogabb. A történelem nyilvánvalóan úgy szövi szálait az idők éjszakáján, hogy az emberre, akit a dolgok központjába sodor, nincs gondja lelki értelemben. Hogy ez mit szenved, vagy minek örvend, azt már a rideg életre bízza, az ember sorsára egyenest…

De ami mind e matériákban, már csak mint sápadt mult dereng a «_Levelek_»-ben s Apponyit, mint egy Julius Classicianust idézi s Tisza Kálmánt, mint egy fehér Ibiszt a szent madarak fajából, aki csak ült bársonyban, odafagyva, mozdulatlanul, szegett szárnyával, mint kettős tojásokon a kettős monarchián, – ez mind, ez mind még lázas emlék, még az élő kor volt akkor a szívemben. Sajgó hazavágyásommal e képekhez voltam fűzve s új impresszióim egy idegen világban nemhogy elmosták volna a régi színeket és körvonalakat, de még élesebbre fokozták előttem.

Azt a harcot, azt a forrongást a szívekben, azokat a hosszú, zajos közjogi vitákat, olykor csak egy kötszó körül, azt a nagy svungot és páthoszt a sokféle vitatkozásokban, olykor csak egy árnyalat körül, azt a nagy zenebonát olykor, hogy az ember nem tudta miért van és miért harsog minden ember, – azt nem lehetett elfelejteni! Azt az ízzó légkört, azt a _Hegy_-et, azt a sok dúlt, haragos arcot sem a baloldal viharában, mely fokozatos dörgedelmeiben annál zengőbbé és zajosabbá vált, hogy mind e harcosoknak e csatákban, a magyar nyelv szókincsén kívül aligha volt más fegyverük ama bibliai aggastyán ellen, aki sínai Mózes bárónál is tehetségesebb volt s csak ült s csak ült a fotöljében s csak hunyorgatott és hallgatott. A természet ritkán ilyen művész, öreg emberek megmintázásában, mint ahogy Tisza Kálmánt formálta ki, egymagában, valami zord téli fagy legendájává! Csak a legtávolibb hegycsúcsokon, havas kunyhókban látni ilyen véneket, akik félistenek volnának, ha nem mint pásztorok élnének. Volt benne valami nagyon ősi, valami dermedten hagyományos, valami azokból a legrégibb mágnás-héberekből ezelőtt ötezer évvel, akik Rómában César barátjai voltak s Szent Pálnak esküdt ellenségei. Hogy elmenjen, hogy kimozduljon, hogy otthagyja bársonyát: ez a világ végének tünt! Ez maga volt az Apokalypsia. Ez valami olyasféle volt, mint mikor Salamon királynak lett vége és ötezer sas állott meg egy szirten a Kaf-hegység fölött és öt évig búsult, ötezer sas! mozdulatlanul.

Holott elment egy történelmi napon és mások is elmentek utána, kevésbbé történelmi napokon, de az sohasem jött, akit szívszorongva vártam: Apponyi! Olykor az ilyen nagy emberi sorsokhoz kis életek vannak fűzve, mint nagy hajókhoz az óceánon a kis csónak a végükben… Egy évtizeden át Párizsban, egymagam, nyomorból ki, nyomorba be, padlásszobákról fel és le, mint egy ismeretlen bolygó kerengtem, térben és időben, egy olyan naprendszerbe kapcsolódva, mely soha fel nem ragyogott! Elepedve, kimerülve, megint fellelkesedve, romantikus eshetőségekhez, álmokhoz s illúziókhoz kötve változó kormányokon át, megint csalódva s megint újra kezdve: az a tragikus ember voltam, aki meghal a reményétől. Mert a remény gyönyörű dolog, de mennyi idő szükséges ahhoz, hogy soha be ne teljesedjen! Leapadva benső tüzeimben, a lelkemet leőröltem tulajdon kincsein s felhagyva a reménnyel végre, lassanként felismertem közös líraiságomat ifjúkorom eszményképével… A hitem, igaz, nem változott s nem lettem hűtlen Apponyihoz, csak az élet az, ami hűtlen s az ifjúság, ami elmúlik egy nap. Rájöttem, hívságokon túl, örök szépségek eszményiségére s elnézek egy Démosthenes fölött, alázatosan egy Beethoven felé… Az élet minden varázsa, hogy az ember egymással ellentétes dolgokat akarhat s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a valósághoz, sem a lehetségeshez. Viszont a politikában, sajnos, nincs álom, nincs ábránd s még az igazságom is csak akkor válik eleven valóvá, ha meg tudom olvasztani vele, mint az ércet, az összes szíveket.

Óh Istenem, utóljára, hogy fellobogtam Párizsban, még egyszer! mikor Apponyi Albert a Ház elnöke lett! Micsoda nagy napom volt ez, micsoda hajnalhasadásom! A kávéházban, magyar ujságjaim fölött, az izgalomtól remegve olvasván a jó híreket, a pincér rögtön tisztában volt vele, hogy itt most mindjárt szülni fogok legalább tíz cikket és már hozta a műszereket, az ingyenes _quoi-écrire_-t! Holott csak egyetlenegy cikket írtam, francia nyelven, a _Figaro_-nak, hogy az egész világ megtudja, mi történt! Elkészülvén, késő estefelé, már rohantam is a _Figaro_-hoz s átnyujtottam művemet egy Glaser Fülöp-Emmanuel nevű fiatalembernek, aki a főszerkesztő titkára volt, magyar születésű fiú! Az apja ama jó Glaser Manó, szélcsapott szakállal, igazi Ahasvérus, aki elvándorolt hajdan a hazából s rég Párizsban élt mindenféle rejtélyes írásokból. Az ifjú Fülöp-Emmánuel átvette a cikket, bevitte a főszerkesztőnek s amint megálltam mögötte az ajtó küszöbén és vártam, hallottam is, hogy felolvassa! Aztán, néhány percig még tanácskoztak rajta. Nyilvánvalóan meg is lepte őket költői franciaságom. Jobban is írtam franciául, mint ahogy ők magyarul írtak volna, ez kétségtelen. De ami ezidőtájt magyar dolog volt ezen a világon, az talán csak engem érdekelt, egyedül csak engem, millió párizsiak között! Az ilyen cikkért, az ilyen líraiságért, fiatal hitem ízzásával benne, fizetnem kellett volna, hogy megjelenhessen… Fizettem is volna, de olyan szegény voltam!

Most itt van megint előttem, évtizedek multán, régi papirjaim között, ez a hajdani cikk, mint egy préselt virág egy emlékkönyvben.

Még illatos a régi illatoktól, letünt időknek ez a bús ákáclombja…

S ez így kezdődött:

Le comte Albert Apponyi.

L’élection unanime et joyeuse du comte Albert Apponyi à la présidence de la Chambre hongroise, inaugure une nouvelle époque dans l’histoire de la Hongrie.

Ce noble magnat au front lumineux et à l’âme ardente, offensa longtemps les regards comme une insupportable injure à la laideur commune. Par sa voix étrangement sonore et par ses idées qui jaillissaient dans un souffle melodieux, il aviva la haine implacable. L’outrage et la calomnie se jettèrent sur ses traces. L’homme fut rejeté, renié… cependant il resta invincible.

Il semble que son heure arrive enfin, et c’est maintenant comme un coup d’horloge formidable, qui sonne trente ans de vie, d’effort et de bataille sur le bouclier triomphal. Désormais le comte Albert Apponyi conduira la nation hongroise. Et déjà, les grands chemins de l’avenir s’ouvrent fleuris devant son règne; on y voit un peuple au seuil de la clarté.

* * *

L’heure de l’avènement et de la justice… mais c’est aussi l’heure tragique où l’ame meurtrie par la lutte, regarde ses blessures sous le pâle soleil de la victoire et se trouve soudain douloureuse de sa joie.

Le cas du comte Albert Apponyi offre, dans l’ensemble de sa vie dépensée, un rare exemple de beauté grave. Le voici sur l’estrade présidentielle! Comment en monta-t-il les marches? Se pencha-t-il, le cœur étreint de regrets sur sa propre image, que lui réflète le clair métal de la cloche? Il sonne…

De meg kell állnom, minden kísértés ellenére, hogy az egész cikket itt lemásoljam. Már idáig is kellőkép kiérzik benne egy fiatal hang romantikája. A politika nem költészet, de a bánat mindenütt csak bánat s ezen a bánaton foszlik el e régi írás minden sora, rejtélyesen, szegény emberi létünk hívságai felé.

Azonfelül, nem is tud mindenki franciául. Erre is gondolnom kell, ha nem akarok senkit megbántani.

XII.

A _Hôtel Conservatoire_, a rue de l’Echiquier-ben, egy szomorú kis garni volt. Mind a három emeletén három ablak nyílott az utcára, összesen kilenc ablak, egymás fölött, egy keskeny szürke falban. Ez volt a garni külső képe. Belül, a félhomályban s a bizonytalanban, nem mondom éppen, hogy az orgyilkosság kísértett, de az emberi vétek hangulata terjedt bűnös kéjek és szerelmek lappangásával, ami a párizsi élet egy kis szöglete és élő része az ilyen kis hotelokban. A lépcsőn, naphosszat, gázlángok égtek, olyan sötét volt. Csak éjfélfelé oltottak el mindent az utcai lámpáson kívül a kapu fölött s akik ilyenkor hazatértek, vagy betértek ide, egy-egy órára, női kísérettel, úgy jöttek föl a lépcsőn, egy szál gyertyával, mint akik egy holtat látogatnak. Amint ültem az asztalomnál és dolgoztam hajnalig, mind hallottam ezeket a vándor árnyakat, halk suttogással, szoknyasuhogással, kulcszörgéssel s ajtócsapkodással, ahogy jöttek s mentek. De időnként ez éjjeli _piano_-kba egy-egy drámaibb hang is vegyült s egy-egy női sikoly sivított _fortissimo_ a csendben, zárt ajtók mögül, kétségbeesetten: «_Au secours!_» Senki sem mozdult s éppen ez volt a tragikus. Ki mozdulna egy női sikolyra, egy kis párizsi garniban? Magam is nyugodtan dolgoztam tovább. Mindenkinek beteljesedik sorsa.

A főnöknő, naponta többször, föltünt a lépcsőn, figyelő állásban. Helyenként, a fal mentén, egy-egy gázcsapot csavargatott apróbb lángra, gazdaságosan. Ez egy szikártermetű öreg asszony volt, művész számára vonzó és förtelmes, gyászosan szőkére festve, feltünően hamis fogsorral a szájában, mely skarlátra kenve virult az arcában egy fürkésző orr alatt. Ez az orr, oldalt görbülve a végében, valami kis kék pettyet viselt, mint egy apró szafirkövet a húsba ékelve. De nem lévén e hölgynek lelki nyugtalansága azon a legfőbb gondján kívül, utógondolatok nélkül, hogy vénségében is fiatalnak tünjön, jóval kedvezőbb személyiség volt számomra, mint az az élveteg mazagrani boszorka, aki szívtelenül kizárt a lakásomból. Türelmes a számlák tekintetében, elnéző, megértő, sőt ironizáló is egy-egy lejáratkor, mint aki tudja, hogy a pénz nem könnyen jön az emberhez: annak az elkallódott dámának tünt, aki még XV. Lajos kedvese lehetett s itt maradt egy botrányos korból. Főleg az volt az elriasztó benne, hogy túlélte a forradalmat. Mert ami a multból megmarad csak úgy szép, ha nincs többé.

A szobám ablakából, a harmadik emeleten, a Konzervatórium épületét láthattam, a Faubourg Poissoniére sarkán. Egyemeletes régi ház, de micsoda élettel benne s körülötte! A kapu félszárnya szüntelenül nyílott és csukódott s derűs fiatalok torlódtak a küszöbön, tündéri kisasszonyok, leendő énekesnők, a jövő csillagjai, lobogóhajú ifjakkal, akik a jövő zenéje voltak! Ezek közül egy-egy fiatal pár észrevétlenül elsodródott az utcán s kivárva az időt, amíg a többiek mind elvonulnak, ide tartott a garni irányában. Beosonva a kapun, mint a tolvajok, ifjú s hölgye néhány szót váltottak barátságosan a naplementi főnöknővel s már siettek fel a lépcsőn, fiatalok! szeretők! s eltüntek egy ajtó mögött, rendszerint az én szomszédságomban, sajnos! Ilyenkor éreztem, papirjaim fölé borulva, az erény nagy becsét ezen a világon. De csodáltam e növendékek ó-görög szabadságát s mámoros elszántságát is a pályájuk virágos kertjében, ahol, úgy látszott, csak a vérmérséklet kötelezi őket és azontúl sajnos, semmi erkölcsük nem volt. Ezt lehetett _hallani_, hogy semmi erkölcsük nem volt. Az is eszembe jutott, elmélyedő ember létemre, hogy annak a szegény ördögnek, aki azelőtt húsz évvel lakhatott az én szobámban itt, talán éppen Massenet vagy Delibes lehetett egy órai szomszédja, hasonló viszonylatok között, mert azok is itt voltak hajdan zenei tanítványok, zenés nőpajtásokkal. Viszont ki tudja, ha az én számomra nem Charpentier vagy éppen Debussy éltek-e itt vagy haltak meg egy órát, mint kortársaim s konzervatoristák, szívük választottjával! Ilyenkor, ha visszaélem, hosszú évek multán, e távoli szomszédságokat, rögtön kitárom a zongorámon a _Louise_-t és a _Pelléas és Melisande_-ot s magam is meghalok egy órát…

De finomabb percekben, a régi ház láttára, arra a szerencsétlen Berliozra gondoltam kegyelettel, akit itt, e szürke falak között egy Cherubini üldözött! S még távolabb fordulva az időkben, Beethoven merült fel bús emlékezetemben, _ce fier enfant, Beethoven_, ahogy Michelet mondja s akit itt kinevettek a Konzervatóriumban! Gyakran gondoltam azt, számos estén, magányos ablakomban a rue l’Echiquier fölött, hogy talán soha senki nem tudta a való igazságot, értem az egyedül valót, mert akkor ez minden más igazságot legyőzött volna s még ma is élne az emberek szívében. Akik idáig azt hitték, hogy igazuk van, rendszerint tévedtek, ezt látjuk. A jövő is úgy fog megítélni minket, ahogy mi ítéljük meg a multakat. Látni kellene mind a hómezőket a föld két sarkán és a legtávolabbi egeket, hogy az ember ítélni tudjon, – ezt talán mind Renan után mondom. A párizsi Opera gyönyörű, de a zsidó templom téglái is hatásosak, – ezt már magam találom ki. De amikor annyi kétségbeesés közt virrasztottam, majdnem húsz évig, kis hotel-szobákban, egyben el is határoztam, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint a többi emberek ezen a világon.

Egy nap úgy találtam, hogy illő volna, párizsi levelező létemre, bemutatkoznom leghíresebb kollégámnak, a _Times_ Blowitz-ának! Mint tekintélytisztelő fiatalember a régi zsurnaliszták világából, lelkesen nyomoztam utána abban a viharos helyiségben, ami a francia kamarában az úgynevezett _Salle des Pas Perdus_ volt. Kissé feltünő fiatalságommal lépten-nyomon megállíttattam s már nem győztem a szolgáknak felelni. Megpillantván egy közelebbi kollégámat a kettős monarchiából, hozzá fordultam tanácsért. Ez egy Herzl Tivadar nevű úriember volt, a _Neue Freie Presse_ levelezője.

– Mit akar maga Blowitztól? – kérdezte elképedve.

– Hódolatom kívánom bemutatni neki.

– Ezt elengedi magának.

– Az meglehet, – feleltem sértődötten, – de azért mégis szükséges, hogy megismerjem. Mint a _Magyar Hirlap_ párizsi levelezője, kitünő híreket kaphatok tőle, – magyaráztam önérzetesen, angyali butasággal.

Herzl a falnak dőlt.

– Kitünő híreket?! Blowitztól!? – kiáltotta s úgy kacagott s úgy verte a falat a tenyerével, hogy egészen magánkívül volt. – De hát honnan jön maga?! De hát mit gondol maga?! De hát tudja maga, ki az a Blowitz, aki egy minisztert früstököl reggelire! Aki dönt háború és béke fölött! Jaj! jaj! jaj! – kiáltotta, s még jobban odavolt s már harmadik személyben beszélt, úgy odavolt s úgy kacagott: Blowitztól akar híreket! A maga kis zuglapjának Pesten!

– Bocsánat, nem zuglap! – tiltakoztam.

– Hát nem zuglap! Hát világlap! Hát a szent Thora, ha akarja! No de nem áll szóba, érti? még velem se! a _Pressé_-vel! Goldmannal sem áll szóba, aki a _Frankfurter Zeitung!_ naponta három kiadásban! – kiáltotta. – No de mit gondol maga? – végezte hirtelen nagyon magasról.

– Nem gondolok semmit, – feleltem zavartan, naivitásom felismerésével. A verejték hullt rólam. De a szegényes lelkét is éreztem ennek a bécsi szerkesztőnek. – Ajánlom magam, – dadogtam s mentem.

A _Palais Bourbon_ előtt felkaptam egy omnibuszra s hazaérve, megírtam az első interjúmat Blowitz-cal! Olyan angolszász modorban s londoni észjárással írtam, hogy csakugyan olyan valódinak tűnt, mint ami apokrif volt írva.

De nyílt ez az ablak, kis hotelemből, még egy másik horizontra. Minden hónap harmadik napjától fogva, mint egy toronyőr lestem ebből az ablakból a levélhordót, kora reggeltől késő estig! Ha elsején feladták a fizetésemet Pesten, így számítgattam optimisztikusan, harmadikára meg kellett, hogy érkezzen Párizsba! Sajnos, sohasem adták fel elsején s általában csak nagy ritkán érkezett meg. Aki ezt a pénzügyet kezelte a szerkesztőségben, nem mondhatnám, hogy valami lelkiismeretes ember volt. Nem mintha nem készítette volna el, a többi utalványokkal, az én utalványomat is, de sőt be is váltotta. Csak éppen megtartotta magának szerény járandóságomat. Hányszor kellett megreklamálnom, írnom érte, micsoda leveleket! micsoda michelangeloi modorban! micsoda színekkel! micsoda méretekben! tíz-tizenöt oldalon át, a legsűrűbb írással! Máskor, már-már elmerülvén, zálogba kellett adnom utolsó értékemet, megválnom legbecsesebb könyvemtől egy antikvárius polcán, hogy válságos helyzetem végórájában néhány tébolyodott szót küldjek egy expresszsürgönyben hazafelé… Oh Istenem, így tanultam írni zord napjaim éjszakáján, ebben az iskolában, kétségbeeséseim analizálásával, szenvedések leltározásával, éhségek és könnyek stilizálásával, – kitünő iskola! Mégsem nagyon ajánlom senkinek.

Mikor megláttam az ablakomból a levélhordót, amint az utca végén hirtelen fölmerült: minden idegem megfeszült. Őrködő tekintetem házról-házra követte utcahosszat, s minden lépésével ahogy közeledett, egyenest a szívemen járt. Megint befordult egy kapun, megint kifordult egy másikon, megint jött s már itt volt a szomszédban, milyen furcsa! minél inkább közeledett, annál messzebb éreztem magamtól. Majdnem kiestem az ablakon, ahogy néztem, ha befordul-e a kapun? Befordult, már jött a lépcsőn, már rohantam elébe, már kérdeztem, már felelt is, már rázta a fejét:

– _Il n’y a rien pour vous, Monsieur!_

XIII.

Valaki a nevemen szólított, egy félig nyitott ajtó mögül a félemeleten, amikor lejöttem a lépcsőn. _S. Ö._ kollégám volt. Példámat követve, hasonlóképpen ideköltözött a _Hôtel Conservatoire_-ba.

– Nagyon jó itten, – mondta, mikor beléptem.

Olyan szűk kis szobája volt, hogy az ágy, a mosdó, az asztal alig fért el benne s a széket ide-oda kellett tologatni, hogy az ajtót be lehessen csukni. Az ablakon, mely a tűzfalra nyílt, nem hatolt be fény. Amellett a függönyök össze voltak tüzdelve rajta néhány gombostűvel, végérvényesen. A rossz illatok és szivarfüst után ítélve, soha nem is nyílt meg ez az ablak. Egy gyertyacsonk égett az asztalon s küzdött a homállyal viaszos könnyeit hullajtván, melyekből egy egész kis gótika támadt a láng körül, vékony toronyzattal. A fiatalember, gyér ágyneműk között, még az ágyban feküdt. Vígan szivarozván, látszólag igen büszke volt arra a női hálóingre, amit viselt dús csipkék díszében, mert utóljára, éjjeli toilettjeképpen csak egy úszónadrágja volt.

– Jobban megy! – mondta olyan angyalian, azzal a gavalléros szerénységgel, mely minden földi kincsek közül, egy kis feslett csipkeszegéllyel is beéri, valami kis batiszton. – _La guigne ne dure pas toujours!_ – tette hozzá párizsiasan, mint akinek már az is siker, ha a legsötétebb nyomorból egy fokkal enyhébb nyomorba hajózott. S jelezvén elfogyasztott reggelijét néhány kis cserépedény tanuságával:

– A csokoládém! – mondta. – Minden délben behozza a garçon a csokoládémat! Vaj, két zsemlye – _chocolat complet!_ Utána egy szivar, egy _londrès_, – ezt is a garçon hozza. Mikor rágyujtok, az az érzésem, hogy a jó Isten valóban elkényeztet engem. Nem cserélek Montpensier herceggel! – fejezte be s lobogtatta a csipkéit s messzefujta a füstöt.

– Boldog ember! – mondtam az ágy végéből, ahol leültem.

– Boldog! az! _c’est le mot!_ – felelte. – A helyzet az, hogy irányt változtattam s rájöttem az útamra, – folytatta. – A magyar lapokból nem lehet megélni, ez régi sor s e ponton le is mondtam. Most minden energiámmal a franciára adom magamat: francia ujságíró leszek. Nem látok s hallok csak francia dolgokat. Eljárok a Collége de France-ba, ahol meglengetem a kalapom minden reggel, egy kövér ember előtt: _Bonjour, Monsieur Renan!_ – mondom neki vígan. Este, színház! Napközben olvasok s kizárólag franciát.

– Imhol dél is elmúlt s még fekszel az ágyban, – szólottam filozófikusan. – Gondolom, a kalaplengetést ma már elmulasztottad. Olvasni sem sokat olvashattál még ma, ahogy a helyzetet ítélem. Nem látok itt egy fia könyvet, amit olvashatnál, – tettem hozzá igazság szerint, miután körülnéztem.

– Először is, ma nincs előadás a Collége-ben, – felelte azzal a könnyedséggel, mellyel nem volt nehéz tisztában lennem. – Másodszor a Cabinet de Lecture-ben olvasok, ahol abonálva vagyok, a Boulevard des Italiens-en! Húsz centimért az összes lapok rendelkezésemre állanak. Mert a lényeg az, a magam szempontjából, hogy a lapokat olvassam. Csak ez a módja, hogy az ő írályukat s formáikat megtanuljam, azt az egész sablónt megtanuljam, amelyen a francia zsurnalisztika épül. Már írtam is egy cikket a _L’Epoque_-nak s egy másikat a _Le Constitutionnel_-nek, ha éppen tudni akarod! Most arra várok, hogy megjelenjenek ezek a cikkek s _meglássák otthon_, hogy francia lapokba írok!

Oh Istenem, – hogy _meglássák otthon!_ Ez volt mindennek mélye, ez volt minden gondolat, minden cselekvésben! Bármerre fordult az ember Párizsban, a vágya csak az volt, hogy hazafelé mutassa magát. Sötét nyomorából a _Hôtel Conservatoire_-ban, egy csésze csokoládéval a gyomrában egész napi eledelnek, csak odacélzott francia munkássága két kis obskurus párizsi ujságban, az _Epoque_-ban s a _Constitutionnel_-ben, hogy ezeken, mint két papírszárnyon, hazafelé szálljon. Francia ujságírónak készülvén, az álma az volt, hogy Pesten olvashassák! Micsoda rejtélyes kötelék volt ez, mely az embert még a naivságával, még az illúzióival is a hazájához fűzte, mikor valamelyes józanság dolgában már nem volt mit remélnie!