Part 7

Még akkor nem láttam kellőképpen erkölcsi furcsaságait ennek a kitűnő kollégámnak. A legfinomabb eszközökkel élt a legdurvább sors ellen s egy szalmaszállal védett ki viharokat. Amint az élet úgyszólván napról-napra sujtotta s leteperte, megivott rá egy csésze csokoládét egy _londrès_ füstje mellett s ha ehhez még volt egy frankja is, amivel a jövő elé nézhetett, a legboldogabb ember volt! Zord nélkülözéseit, lelki fájdalmak híján, valahogy átformálta, nem tudom micsoda eleganciákra, mint egy letört mágnás, aki fütyül, vagy egy rigómadár, aki a jégeső elől, könnyedén az ágra száll.

– Hát neked, hogy megy sorod? – kérdezte fölényesen, mint aki zárt függönyei mögött, női hálóingjében s a szivarral a szájában, Párizs ura e percben.

– Oh, elég jól, – feleltem azzal a kínos igyekezettel, amellyel leplezni kívántam szegénységemet.

A szegénység, sajnos, nem dísz, ez nyilvánvaló. Erény formájában is, inkább csak teológiai érték. Viszont a gyakorlati életben emeli az ember méltóságát, ha nem kérkedik vele. De másrészt, hogy még finomabban analizáljak, abban van valami sértő, nyomorúságra, boldogtalanságra s általában szolidaritásra, ha az egyik szegény a másiknak a maga jólétét hazudja.

_S. Ö._ a vállát vonogatta. Még mélyebb örvényben látott engem, mint amilyben éreztem magam. A magyar ujságok fizetési teljesítménye s ezzel kapcsolatosan a _párizsi levelező_ gazdasági helyzete, oly rég megoldott probléma volt előtte, hogy semmi fejtörést nem kívánván, már csak a fantáziájára utalta. Ha azt mondom neki, hogy például tegnap is ebédeltem, nem volt rá mód, hogy ezt elhigyje nekem.

– Ajánlom a csokoládét, – mondta. – Vaj, két zsemlye, – _chocolat complet_, ez elég egy napra. A garçon nagyon kedves ember, _aki tudja, mi az élet_. A főnökné is igazi finom úriasszony, vallásos és érzelmes lelkületű, segít is az emberen, ha éppen arról van szó, igazi szent Genovéva, mert őt is úgy hívják, Genovéva! – _c’est Madame Geneviève s’il vous plait!_ – fejezte be patétikusan.

S fújta a füstöt s a szőrös karja kinyúlt a csipkéből, magasra.

– Láttam a portréját a Pantheonban! – mondtam ártatlanul, a Puvis de Chavannes freskóira célozva.

De nem felelt s csak nézett, olyan áthatóan, olyan furcsán, olyan füstökbe borultan, hogy nem tudtam mit gondoljak.

Még ma sem tudom, mit gondoljak, hosszú évek multán, ha kutatnám e tekintet rejtélyét. Ott volna nyitja abban a fojtó vágyban, amellyel az ember olykor megjavítaná a valót? Ha költő ez az _S. Ö.,_ ha művész, alkalmasint könnyebben megértem. Ki tudja, ha e gyászos kis szobában, elbűvölt szeme előtt, a két karjában, nem olvasztotta-e át ezt a fonnyadt Madame Geneviéve-t a Puvis szentjének nagy gondolatára?

De nem volt művész, csak egy finom ember, ami nem egészen ugyanaz. S így telt egy perc, a gyertya lángjával, a szobában. Kívülről, tompán, Párizs zaja hangzott. Valaki az időt tudakolta, hangos kiáltozással a lépcsőn. Valaki felelt is. Délután négy óra volt.

– Nem jönnél el velem? – kérdeztem az ágy végéből, ahol még mindig ültem.

– Szívesen, de csak később, – felelte. – Majd estefelé, mikor kigyúlnak a lámpák! – tette hozzá kedvesen. – Nincs más ruhám, csak a frakkom, – vallotta be. – Csak este tudok felöltözködni.

S hirtelen előre hajolva:

– Erről jut eszembe, hogy rajta ülsz a frakkomon, – mondta vendégszeretettel.

Csakugyan, az ágy végében, a vékony paplan fölött, a frakkja volt leterítve lábmelegítőnek. Próbáltam kijavítani, ami gyűrődést okoztam rajta és simítgattam s szépen össze is hajtottam. A félszárnyában, a zseb mélyén, valami kemény tárgyhoz értem. Benyúltam érte. Egy darab száraz kenyér volt.

Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk a fényben és a zenebonákban lilaszín ívlámpák alatt, az úttest végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a legtávolabbi horizontokig: két bús magyarok szinte megfürödtünk a tündöklő atmoszférákban. Legott felüdülten, megújult szívünkkel, az élet terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban. Valami kéjes zuhany ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a holdból! Sodródva a tömegben, sodródva! elveszve! e tömeg lelkének eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen, egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, olyan vigasztaló, olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy sok ezrek e tömegben, minden látszatok szerint, éppúgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az éjjelbe, a fénybe, mint egy óceánra s ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni s főként nem szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamos voltam szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha, minden tanulmányaim ellenére, mért kell még szenvedni is, ha már muszáj élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló. Csak az ember és az állat olyan alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús dolgokban, van némi költészet. S ez minden, amivel be lehet érni. Nyilvánvaló, hogy küzdelmes ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy gondolkodtam, mint egy finom öregember.

De _S. Ö._ megszólalt mellettem:

– Két párizsi! – mondta önmagunk dícséretéül, s e dícséret, büszkeséggel töltötte el szívem. – Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s nem félrecsapva, mint Pesten! – mondta még a barátom, s rögtön engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet! elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem lehetett! Oh Istenem, megvallom, minden szó, minden hang, minden fény és mozdulat, minden ívlámpa lilaszínben, minden tündöklés a végtelenségben, a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas-utcából, a _Borgia Lukrécia_ drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról, a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott megszünt bennem tudományellenesen, s valahogy feloldódott nem tudom micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl, emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen csillagzatokba!

S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a _Grand Café_ elé.

Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók előtt, az ablakok mentén is és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri rész, az étterem! női árnyak legendás messzesége volt ez, hajlékonysága, haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. Patikárus Ferkó játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy, erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták és húzták utána, ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával, az egész arcával, az egész fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt rá a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló intenciókkal s akit meg is hódított magának. Kissé fonnyadt szépség volt ez, színtelen szőkeségű, aki hallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus _O_ betű soványan s lassan-lassan, amint szállt felé a méreg, már-már elveszve érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös szerelemben.

Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével, ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. E kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő! névtelen bánatokba borultan, amint hallgatta a magyar nótákat és hazafelé búsult, néhány szál szekfű színfoltjával tarkítva, opálos ködökben.

– Gyerünk be hozzájuk, – mondta _S. Ö._ vállalkozón, – nagyon fognak örülni.

S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt szárnyaival csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól.

– Én nem megyek, – feleltem estéli melankóliámmal, ami visszacsöppent a szívembe. – Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül akarnak lenni, a maguk külön hangulatában, – magyaráztam szociológikusan. – Hagyjuk őket. Gyerünk.

Ilyen finom ember voltam. Holott jól ismertem Justhot még honi életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouette-je, trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquèz modorában. Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne. Imádta Maurice Rollinat zenéjét, mért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta Jászai Marinak becses ajándékba, – s ezeket én játsztam először. «Oh Istenem, be szép zene!» mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag keservükben, csak egy-egy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet, noha francia nyelven, _Le livre de La Pousta_, – ez volt a könyv! Adott egy példányt, milyen kedvesen, ahogy nyujtotta, amikor meglátogattam rue Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült. Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát. Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis hotelszobában, – csak meghalni akart otthon. Szerette a virágokat, az álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is bemutatott, – oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a _Grand Café_-ban s ahonnan hirtelen eltünt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el s meg sem állt hazáig, oh a boldog ember!

– Gyerünk, – ismételtem.

S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb felé, mely a Boulevard des Capucines-ról nyilt, egyenest a kávéházba. Ez volt az igazi _Grand Café_, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyek e másodrangú helyiséget az étteremmel összekötötték. De a bandából, néhány lépcsőfok fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült.

De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan s mégis méltósággal, mint a francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg fölött, célirányos tekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak, mindegyik a maga _mazagran_-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egy-egy szenvedélyesebb kézmozdulatra, feldőlt egy pohár s amint a fekete lé, festékszerűen, szétfolyt az asztal márványfelületén, egy-egy fiatal festőhonfitársunk legott megrajzolta benne, az ujja hegyével s művészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal két végéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával, oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsogott, s az egész kávéház figyelt. Az ideák torlódtak s egymásba csaptak, kétségkívül ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mégis abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor néha napján, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban. De csak épp jött s már ment is gyorsan, nem sértőn, oh a világért sem, inkább barátsággal, kedves nyugtalanságával, mint akit hajt az élet szürke cilinderben s egy esernyővel a kezében.

Kik voltak ezek a magyarok itten, az életük ez első, igazi atmoszférájában, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott, ragyogott körülöttük!? Fiatal festők s másfajta ifjak, mind szerencsésebbek nálam s kevésbbé kiszemeltek is s akik nem úgy kezdték, mint én, nem exaltáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásával s nem is magasztosultak föl önmaguk előtt, irónikusan, az olyan evangéliumi vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén, mindenkinél többet is szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a _Grand Café_-ban az élet örömétől! De sugárzott attól a szigortól is, amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált mindent s mindenkit, élőt és holtat, festőt és írót, amint önnönszívében elragadtatva, mindenkinél magasabbra tört, miközben szürcsölte a _mazagran_-ját. Keserű lírizálásaimban, terveimben és álmaimban engem sem vett komolyan s írói jövőm tekintetében, s általában a többi jövők tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai, spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott választani a Champs de Mars festő-truppja nyomán, mely Puvis de Chavannes-hoz vezetett. Koroknyai Ottó szegény, ha nem tört ki idegrohamokban szőke sátánfeje lehanyatlásával, bécsi dialektusával mulattatta a társaságot, főként Knopp Imrét, aki szerette ezt, míg Katona Nándor, gyökerét vesztett teológiájával, nem tudom, micsoda rögeszmékre gondolt. Még voltak festők itt, Julian-beliek, akik lemaradtak, híresség nélkül az életben s még voltak szobrásznövendékek, másfajta művészifjak, rézkarcolók s álhirlapírók, még voltak kedves fiatalok, vitatkozók, magyarázók, kommentálók és harsogók s akik elvesztek azóta, jellegzetesség s egyéniség híján, térben és időben.

Éjfél után megszünt a zene az étteremben. Mind láttuk most a banda tagjait távozóban a pálmák alól s azt a komor nagybőgőst a nyomukban, aki ment, titán! a hangszerét cipelve, mint egy merev halottat, egybeolvadón. A terem kiürült. De a legmélyén még derengett tündéri tompán, a csillárok holdfénye egy asztal fölött, ahol egy frakkos férfi s egy fiatal nő hattyúi selymekben, az utolsó párnak tünt, akik még beszélnek, egy szerelmi regény utolsó oldalán.

A kávéházban is alig volt már ember, csak a füst szállt ködökben s a magyarok is mentek. S az oszlopok alatt, a hosszú asztal magányában már csak én maradtam s még két honfitársam, Korda és Barta, két élénk magyar, még mindig élénk, az asztal legvégében, – oly messze tőlem Korda és Barta, oly messze minden gondolataimtól, amint így magamban, az asztal fölé hajolva, Magyarország térképét néztem a márványra száradtan, utolsó cigarettám mellett, amint néztem a térképet, a füstben s a nyomorban.

– Cézár talán nem is volt nagy ember, mert nem volt erényes! – mondta Barta Kordának éjfél utáni egy órakor, miután az egész este ilyen tudományos vitatkozásban voltak.

A másik nem felelt s csak a körmét rágta elgondolkodva, ellenérvek után kutatván. S már csak egy-egy utolsó tulipán égett a kávéházban, a falon.

Akkor a csendben, hirtelen, az ablakfüggöny félszárnya megrezdült, hullámos bársonyában. Egy patkány kúszott föl a magasba, zavartalan, borzongtató ritmusával. Egy másik már várta fönn, a mennyezet alatt, a függöny legtetején, a vörösbársony drapériákban, mint vörösbársony egekben. Egy másik patkány. Rögtön egymásnak kaptak, két lábon, marakodón, szaglászva is, mindenféle huncutságokkal, játékkal és kacérságokkal a függönytartó rúdon a magasban, míg végül az egyik megadta magát, a nősténypatkány, a másikkal a hátán.

– Hát Hrabanus Maurusról mit tud? – kérdezte Barta Kordától, aki még mindig hallgatott.

XIV.

Olykor, magányosságomban, már kora délután betértem a _Grand Café_-ba. Kedves honfitársaink csak estefelé gyülekezvén a kávéházba: magyar törzsasztalunk körül, ritkásan, egy-egy francia ült búskomorságban, egy-egy sárga arc derengett a szögletben, egy ujsághoz ragadt bajusszal, egy kis csésze kávé mellett. A szemek meredeztek s kopasz fejek fölött gyér füst szállt a csendben. Az egész asztal, jellegét vesztetten, egy más világban volt a kis bajuszos pofákkal sárgaságban, a francia ujsággal mozdulatlanságban, idegen lelkek távlatával. Minden oly messzinek tünt, ami mind közel volt. Minden elveszett, úgy tünt. Minden olyan kietlen és reménytelen volt. A függönyök az ablakok körül, fáradtan lógtak a magasból. Az egész kávéház egy más világba süppedt a nappali világításban.

Leültem egy sarokba, egy kis asztalhoz, elborult szívvel, de a nemes munka ingerével, igaz. Néhány ujsággal magam körül, melyekért bejártam a termet, hajlongván az asztalok között e gyüjteményes munkámban, valóban írni készültem, átszellemülten, úgynevezett lapomnak! Egy pincér lebbent elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban.

– _Une demie tasse?_ – kérdezte optimisztikusan, mint aki úgy gondolja, ebéd után vagyok.

– _Un mazagran!_ – dementáltam az ujságom mögül s vártam a tündöklő kristálypoharat, mely ebédem tölcsére leend, hogy líraian szóljak.

Egy másik pincér lebbent, kávé- és tejontó méltóságához kiadósabb borotváltsággal, csak két oldalszakáll integritásával s két ezüstkannával, mint két ezüstöntöző, tömeges szomjazóknak.

– _Voulez-vous de la crême?_ – kérdezte oldalszakállával államférfiasan.

S a két kannával, a pohár fölött, csak két röpke mozdulata volt. Tüneményes kézcsuklója, egy-egy mesteri mulinéval irányított, magasan az öntözőkből egy kávé- és egy tejsugarat, s legott megtöltötte a poharat, vegyészi pontossággal, művész! egy pillanat alatt. Isteni ital! Tejeskávé! Füstölgő tejeskávé, egy egész nagy pohárban! Ebéd! _Saját külön tudósítónk_ ebédje!

Nagyon izlett, megvallom. Volt abban valami tudományos, ahogy ittam. Volt abban valami balzaci gondolat, ahogy ittam, valami olyasféle, ahogy a legöregebb aggastyánok isznak, nem tudom. Volt abban valami ösztönszerű technikája nyelvnek, ínynek s nyeldeklőnek, úgy szürcsölni egy pohár tejeskávét, úgy engedni le csöppenként garaton s nyelőcsövön, hogy kéjeivel egy évszázadig tartson. Igazán élvezni csak azt lehet, ami kevés s bizonyos étvágyak optikája előtt nincs kevesebb annál, mint ami végtelen. Betelni is inkább azzal lehet, ami parányi, mint ami sok s egy szem cseresznye gyakran több, mint egy egész fa, roskadva a gyümölcstől. A pohárhoz tapadva s lélekben elmerülve a tej és kávé vegyületében, figyelve is, kémlelő szemekkel, ha nem fogy-e túlságosan, olyasféle nirvánákban hajóztam, mint azok a poláris hajósok, akik a sarki csillag békessége alatt, a havas óceánon, egyetlenegy tejfröccsnek látják a világot. Még tovább tudnék menni e képekben és analízisekben s még színesebben, még kifejezőbben s még pazarabbul is, de amint már mondtam, nem fokozok e jelen írásaimban s csak egy féltollszárral halmozok.

Mégis, a jó Isten legyen irgalmas nekem, hogy titkos szövevényeit olyan világosan látom s nagy munkáját is az ember szíve körül, a sokféle szenvedéssel. De imhol az írómappa fölé borulva, a sok szép síma papír fölé borulva, ami mind ingyenes a párizsi kávéházakban, már el is ragadt gondolataim sodra, már elragadt! már róttam a sort! elbűvölve szent mondanivalóim marhaságától, mert semmi nincs annyira boldogító egy fiatal szív számára, mint tulajdon butaságai.

Akkor, hirtelen, egy hang szólott a fejem fölött, egy gúnyoros hang, ami lebecsülte, _a priori_, egész írói munkásságomat.

– Mit fabrikál? – kérdezte a hang.

Egy kis vékony fekete ember hangja volt, egy olyan szájból, mely egy kis ronda bajusztól volt borzas. Két szúrós szem tűzött reám egy cvikker mögül, melyről a hosszú zsinór úgy indult a fül irányában, hogy többszörösen körülcsavarva ezt a fület, valósággal odakötötte csonthoz, bőrhöz, fekete hajfürtök közé. Pataky Bernát volt ez a kis fekete ember, a _Pester Lloyd_ tudósítója, magasabbrendű _levelező_, kitünő régi zsurnaliszta. Jó lélek is alapjában, ha olykor keserű, sőt ellenséges, s akit nem tudom micsoda balsors kergetett a boulevardokon.

– Irok egy cikket a _vernissage_-ról, – feleltem angyalian, felvetve a fejem.

A hirlapíró rám meredt a cvikker mögül, a félfüle zsinórszegélyével. Sohasem láttam sötétebbnek, dúlt lénye nyugtalanságaival, ami mind kicsapkodott belőle, mint egy sor kótafej, zenélőn.

– Maga nem tudja, hol lakik Isten! – kiáltotta, azzal a könnyű technikával, mely régi szólamokból él. – _Wo Gott wohnt!_ – ismételte, mert ehhez a némethez még közelebb volt a szíve.

S akkor megtudtam, abban a kis sarokban ott a kávéházban, hogy híres magyar közjogászunk Grünvald Béla, holtan fekszik a Morgue-ban…

– Egyszer van az száz évben, hogy egy híres magyar közjogászunk holtan fekszik a párizsi Morgue-ban s maga akkor a _vernissage_-ról ír! – konstatálta kitünő kollégám nem minden keserűség nélkül, de azzal a differenciált lenézéssel is, ahogy csak külföldön élő honfitársak tudják lenézni egymást a szívük mélyéből.

S leült egy szomszédos asztalhoz, nem is mellém, csak egy szomszédes asztalhoz s rágyujtott egy szivarra. S egy _demie tasse_-t is rendelt, mert ő ebéd után volt.

– Küldtem egy százszavas sürgönyt a _Lloyd_-nak! – szólott azzal a tudósítói könnyedséggel, amelynek meg se kottyan, se költség, se munka. Mégis a pénzét számlálta az asztal alatt.

Keserű inferioritásommal, az is nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam, _saját külön tudósítónk!_ evvel a szenzációval.

Lemaradtam? Megvallom, ez eszembe se jutott. Nem az volt az első gondolatom, sem az érzésem, ami hasonló esetben a zsurnaliszta első érzése s gondolata, hogy tudniillik súlyos csapás érte riporteri presztizsemet. Ujságírói ösztönöm, soha el nem nyomta, még legifjabb koromban sem, emberi érzésemet. Azonfelül a magam nyomorával, bánatával, hontalanságával, még érzékenyebben reagáltam minden szerencsétlenségre s egy-egy honfitársam tragédiája az idegenben, a tulajdon sorsom éjszakáját vetítette elém. Az első érzésem az volt, hogy félig ájultan, gyermek, nem is tudtam mit tegyek. Az efajta hírektől úgy megszédül az ember, mintha valami fekete nektárt nyelt volna hirtelen. Grünvald Béla! Közjogász, képviselő! nagy harcos odahaza! vezér! szónok! igazi úr! híres könyvek szerzője! Apponyi barátja! – minden emlékem fölmerült! Olykor, éjjel, a _Pesti Napló_ szerkesztőségében, ahol mind dolgoztunk a lámpák alatt, micsoda ünnepünk volt, mikor megjelent, gyönyörű, drága, szerencsétlen ember!

– Holtan?! A Morgue-ban?! Hogyan lehet ez? – kérdeztem kollégámtól, aki fújta a füstöt, százszavas sürgönye felsőbbrendűségével.

– Ez úgy lehet, ahogy minden lehet a világban, – felelte, professzionátus bölcsességgel. – Eltünt Pestről, nyoma veszett, ezt maga is olvashatta, minden magyar ujságban benne volt. Tegnap, hajnaltájt, Asnières-ben, találnak egy ismeretlen úriembert, átlőtt fejjel, a Szajna partján. Se írás, se névjegy, semmi a zsebekben. _G. B._ a fehérneműkön… Ezt viszont a párizsi ujságokban olvashatta.

– Ezt nyilván csak maga olvasta, – hebegtem.