Part 5

Most bátran közeledett s miután körülnézett, ami nem tartott soká, valami finnyás vizsgálódásba kezdett, mint aki mindenre kíváncsi, de semmihez sem mer hozzányúlni. A botjával felpiszkálta alsóruháimat, s egyetlen pár harisnyámat hosszú utak gyászában, meglengette mint egy dicstelen zászlót, a botja végén, feudálisan. Mindezt elképedve néztem a takaró alól, mert nem lévén berendezve ezen a padláson, ezzel a «stafirung»-gal az effajta háztűznézésre, menyasszonyi szégyenérzésem a föld alá kívánkozott.

– Kétszáz frankért, – mondta, – megfestem a portrédat!

– Ez ajándék! – feleltem felvidulva, s majdnem kiugrottam az ágyból s a bőrömből is, olyan mulatságosnak tűnt ez a kétszáz frank, amit fizessek a két sápadt harisnyámmal, szimbolikus zászlósuraságommal, s főleg, hogy weanerisch volt mondva!

A Boudorevska szerződése késvén, sajnos, még e hölggyel kellett zenélnem összevissza, de azért meg tudtam jelenni időnként, amilyen fürge voltam, meg tudtam jelenni a _K. O._ műtermében. Felborzolva a hajamat, költő! keresztbe font karokkal a mellemen, Napoleon! megálltam egy magas szék támlájának dőlve, elborulva lelki sebeimben. Nagyképű líraiságom, amit a póz még túlzott, mindent ki akart fejezni, hogy a festő ezt visszaadja vásznán, minden nyomort, bánatot, honvágyat, de mindebből _K._ egy kukkot nem értett, s csak leszólt, korholt, szidalmazott bécsi kedélyesen, miközben föstött, fütyörészve. Olykor, déltájt, Munkácsy Mihály, hazatérőben, bejött a műterembe, ami tőszomszédságában volt az Avenue de Villiers-en. Lépcsőt sem kellett másznia, mert udvari műterem volt, a kapualj tövében. Cilinderrel a fején, fekete kabátban a rozettával, egy esernyővel a karján a legszebb időben is, megállott egy lépésnyire a festőállvány előtt, köhögött kettőt, reszelte a torkát, s vizsgálódó tekintete a képről hozzám s tőlem a képhez szállt.

– Hol látja ezt? – kérdezte _K._-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a színeket s az arcomat, egy-egy röpke tekintettel. – Hol látja ezt? és ezt? és ezt? – s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit _K._ mint egy tálcát tartott elébe, s amúgy cilinderben, a balkarjával az esernyőre támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete, összevont pillái alól, úgy éreztem a szívembe tűz egyenest. Aztán, végül, azt mondta, egy sóhajjal: «Inkább gyerünk ebédelni!» s már indult is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy _K._ lecsapta a palettát és eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe.

Munkácsy elől, mint egy vezér, _K._ mögötte, egy fejjel magasabban, s a harmadiknak jó magam a kettő mögött, elragadtatva, – így jöttünk fel a palota lépcsőjén egyenest az ebédlőbe! Itt rögtön, láttunkra, egy női árny suhant, a művész hitvese… Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen. Oh Istenem, hát igaz! _Pitié Madame, pitié!_ ahogy Latude írta hajdan. Ez a _pitié_ átszármazott azóta a pesti argot szókincsébe, az _áner_ ragasztékkal. Hát bizony azok voltunk mi, hogy valahogy körülírjam.

De békén helyet foglaltunk az asztalnál, a magam részéről sértődés nélkül, hogy a ház úrnője nincs jelen, s ha jól láttam, _K._ se nagyon bánja ezt, de sőt Munkácsy se búsul, hogy az igazat megvalljam. Leült velünk hármasban és várt. Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a karján, valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, s ami nem volt csak _veau sauté marengo_ és egy maitre d’hotel állott mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk.

– Jó? – kérdezte Munkácsy kurtán.

– Kitűnő! – feleltem.

– _Christi’s Himmlfahrt!_ – szólott _K._ teologico-szellemesen, s megette volna a tányért, amint franciásan kiseperte, a két ujja közt egy falat kenyérrel.

Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, _à la Louis XVI._, hogy azt hittük, tele van. _K._ rögtön felhörpintette a magáét, s még kért egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással.

Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz.

– _Encore du café!_ – mondta, ingatag franciasággal, de nagyon barátságosan.

– _Il n’y en a plus Monsieur!_ – felelte a szobor, már kevésbbé ingatagon, de sőt államügyészi szigorral s valószínűleg felsőbb utasításra.

– Nem baj! – szólt Munkácsy a vállát vonogatva. – Majd átmegyünk a kávéházba, – fordult hozzánk két kék szeme vigaszával.

S már indultunk is.

– Köszönöm az ebédet, – fordultam nagy hazánkfiához. S azt hittem nagyon előkelő vagyok, mikor még jónak láttam hozzátenni:

– De engem ne tessék többé ebédre hívni, mert engemet itt éhenkórásznak tekintenek.

– Az lehet, de engem is, – felelte Munkácsy olyan sebtiben, mint aki nem is tudja mit mond.

A kávéház a _Faisan d’or_ volt, a szomszéd sarkon, néhány lépésnyire ide. Egész kis helyiség, üvegcsillárokkal s tükrös falakkal aranykeretben. Néhány asztal állott szép sorjában egy keskeny vörösbársony pamlag előtt, mely egész hosszában a fal mentén húzódott. Az egyik asztalnál, a kis terem végén, egy ötvenév körüli, délceg tartású, katonás formájú úriember, sűrűn emelgette szalvétáját lombos bajúszához, miközben áhítattal, de szakértelemmel is, osztrigákat szürcsölt. Munkácsy köszöntötte, a másik biccentett a fejével, s miután nyelt egyet s megtörölte a bajúszát, messziről kiáltott, tipikus párizsian:

– _Comment va?_

– Das ist _Dümász físz!_ – súgta a fülembe _K._

S csak álltunk s vártunk, miután mélyen meghajoltunk Dumas fils irányában, _Dümász físz!_ aki észre se vett bennünket, s úgy látszott, hogy az osztrigáin s a bajúszán kívül nem sokat törődik a világgal. De Munkácsy odaszólott hozzá:

– Mért nem jön soha hozzánk? az estélyekre? – kérdezte, az asztalokon át.

– Nekem az nem mulatságos maguknál, – felelte Dumas, egy fél citrommal a kezében.

– Hát nekem talán mulatságos, gondolja? – szólott vissza Munkácsy, s leült velünk egy asztalhoz.

Megittunk, mindegyik, egy _mazagran_-t, Munkácsy fizetett, elköszönt, Dumasnak is intett az esernyőjével s aztán elment, igen valószínűleg a barátnőjéhez, mert nagyon sietett. Egyedül maradván ketten, gondoltam írok egy cikket, ha már ilyen kényelemben vagyok, s e végből újságokat kértem, de ez olyan előkelő hely volt, hogy itt nem tartottak lapokat.

– _Der da lesn will_, – magyarázta _K._ – _der bringt si’e Zeitung!_

S hirtelen felém fordult.

– Mikor kapok a kétszáz frank? – kérdezte magyarul, de kereken.

– Mikor? – feleltem elámulva, s azt hittem, hogy tréfál. – Majd egyszer, – mondtam, – a nagy egyszer! – mondtam, ahogy évekkel később a _Szabóky_-ban.

– Ha engem becsapsz, – felelte feldühödve, – nem tudom mit teszek! _I bring di um!_ – tette hozzá olyan fenyegetőn, hogy jobbnak láttam hallgatni.

Mindenféle honfitársi beavatkozás, s főleg a Szklezanzsé befolyása kellett hozzá, hogy _K._ megértse végre, micsoda fantasztikum kétszáz frankot követelni rajtam egy portréért, amit sohase kívántam. Hasonló befolyások érvényesültek abban az irányban is, hogy elálljon a testi fenyítéstől. E naptól fogva nem is ültem többet a portréhoz, s ha véletlenül Munkácsyhoz vezetett utam, úgy jöttem, óvatosan, az Avenue túlsó végéről, hogy elkerüljem barátomat. Mégis, egy nap, mikor ideje letelvén, elhagyta Párizst s hazament meghalni, bátran kimentem a vonathoz! Mindig kimentem bátran a vonathoz, ha barátaim közül valaki hazautazott! Ezzel úgy tűnt, egy kicsit magam is utazom haza, holott csak annál kínosabban éreztem, hogy itt maradtam, mikor elment a vonat. A szerelvény előtt, megragadtam a kezét:

– Haragszol? – kérdeztem.

– Tartozol kétszáz frank, – mondta annyi szeretettel s annyi ragaszkodással ez összeghez, hogy a szívem vérzett, amiért nem adhattam oda, egy vasam nem lévén.

Vajszínű kabátjában, egy friss szegfűvel díszítve, felszállt az Orient Express-re, az indulás utolsó percében. Mert amilyen nagy szál ember volt, úgy csempészte a vonatra s úgy szállította haza díjtalanul, egy bécsi ellenőr barátja. A portrémat egy nap, félig készen ahogy volt s ahogy hazavitte magával, megmutatta az anyámnak, csaléteknek, ismervén az anyai szívet.

– Munkácsy is festett bele, – mondta, hogy még nagyobb gusztust csináljon a képhez, holott ez egész fölösleges volt, mert anyám csak engem látott rajta.

Ma is ott lóg a falon, a szobájában ez a kép, s olykor, családi estéken, én is elmerengek rajta, s nem értem, hogy került ide, mikor azt hittem, sohse látom többet. Soha senkit és semmit nem gyűlöltem életemben. Csak ezt a fiatal embert gyűlölöm, aki rámmered a falról, egy magas szék támlájának dőlve, összefont karokkal, felborzolt hajjal, _les yeux dans le vague_, költő! Csak ezt gyűlölöm. Ezt is csak azért, mert annyit szenvedett!

X.

Az _Alcazar_ a Champs-Elysées-n volt, a szabadban, egy kert volt! A háttérben állott a színpad, néhány sor rózsatő mögött. A rózsák mind virultak s vékony száraikon behajlottak a zenekarba. A zenészek úgy zenéltek, mintha rózsákat rezegtetnének, főleg a hegedűsök, lengő karmozdulataikkal, melyekkel a rózsákhoz értek. Vadgesztenyék s nyírfák alatt kis asztalok sorakoztak finoman megterítve, s villamos lámpák füzére, izzó pirosban és kékben, keretelte be az egészet. E fények és nyírfalombok fölött, ha az ember megemelte a fejét, a nyári ég ragyogott egy olyan tündöklő csillagnépséggel, hogy minden csillag e gyülekezetben szinte _extra_ csillagnak tűnt, kizárólag a párizsi ég számára kiválogatva s kicsiszolva. Minden halk, finom, kedves volt itt, s a pincérek is, fehér köténnyel s _ever lasting_ sarúkban, mint az árnyak suhantak az asztalok között. Éjféltájt Yvette Guilbert, fekete kesztyűsen, de oly fiatalon és fehéren, mint egy beteg liliom, a _Petit Cochon_-t dalolta itt egy olyan közönségnek, melyet Bossuet nyilván csupa vétkes embernek nézett volna, amilyen finom szent ember volt ő maga.

E tündéri hely, e színpad, lomb, rózsaszüret s a terített asztalsor a lámpafüzér s a csillagok alatt, volt a Boudorevska Anna álma, az ambíciók értelmében. Meduzai ösztöne, hajkötegeinek kígyópárzásával a fején, kitűnően megérezte, hogy csak idevaló e rómavégi _plein-air_-be, ha arról van szó, hogy kinyissa a száját párduc fogsorával, tatár énekekben! A nők mindig érzik, hová valók, ha olykor tévednek is e tekintetben. Másrészt e _café-concert_, a szavak játéka nélkül, de csakugyan ama serfőző _concern_-be tartozván, melyet a hölgy sörgyáros-barátja dirigált, a hölgy _komoly_ barátja, hogy párizsiasan szóljak, ez orientáció iránya magától adódott. E komoly barát, igazi _brasseur d’affaires_, amilyet csak Balzac és jó magam ismertünk, nem ért rá, lázas elfoglaltsága közben, ezer ügye és vállalkozásai közben, bizonyos árnyalatok mérlegelésére vagy éppen árnyalatok túlzására, ami kevésbbé elfoglalt embereket rendszerint megállít a cselekvésben. Abban a pillanatban, hogy csak rajta mult a hölgy debütje az _Alcazar_-ban: ez a kitűnő ember nem habozott s nem analizált, de hozzászokván, világszemléletben, a dolgok adottságához, amelyből kiindult, nem is vesztegetett időt művészi vitákra.

– _Elle chante merveilleusement!_ – mondta azon energikusan, ahogy bizonyos emberek tájékozatlanságának senki sem mer ellentmondani. – _Elle chante russe!_ – tette hozzá, politikai érzékével egy olyan időszakban, mikor a francia-orosz szövetség virágzásnak indult. – _Et puis elle est belle!_ – végezte művészeten és politikán túl, a francia ember könnyű konkludálásával, ha a szépséghez fűzheti az összes érveket. – _Oui! Oui! Oui!_ – mondta s száz más dolga közt, amikor egy percre ráért, az _Alcazar_-ra rádiktálta orosz hölgyét, összes dalaival.

Mit mondjak? Mit mondjak erről az első estéről a Boudorevska felléptével? Talán csak egy Manet tudná visszaadni színekbe mártott tragikumát, kietlen szellemességét, jégeső bájait, a hölgyet a színpaddal, a rózsákkal, a zenekarral, a kis lámpákkal s a kis asztalokkal, s ez összesség fölött azzal a csillagos kendővel, mellyel a júniusi éj kiterítette magát, mint egy ravatalra, az égen. Csak egy Manet a külsőségeket, de egy Michel-Angelo a mélységeket, s fölívelt végtelenségeket. Nagy plakátok hirdették: _La Boudorevska à l’Alcazar!_

Vörösbársony ruhában, mélyen kivágva a keblén, olyan keményen, olyan méretekben, olyan tüdővel a mellében jelent meg, hogy egy görögkeleti templom szökött bálványának tűnt, valami zord életre varázsolva. Ismeretlen szőkesége, még sápadtabbra válva a villanyfényen, oly robusztus hajfonatokkal koszorúzta a fejét, hogy azt lehetett volna hinni, egy egész hajólegénység dolgozott rajtuk s kötötte át velük a homlokát, mint egy kötélmunka remekével. Két elefántcsont ágyúgolyó, lepréselve a mellén, tündöklő felületeit mutatta oly ruganyos, oly dús, oly lázadó domborulatokban, hogy minden pillanatban robbanni akart. A hölgy énekelt! mit, mondjak? – énekelt! De riadalmas szopránja a csillagok alatt, vészsziréna fuvalmai a nyírfák lombja közt, szerencsésen megenyhült s elveszett a térben, s csak a melle két gömbje vonaglott a cár és a jó Isten felé, miközben kesergő érzése s melankolizálása, úgyszólván leferdítette egész sudárfa egyéniségét. Két kék szeme fölött, a homlok régióiban, a szemöldökök elkanyarítva, már nem voltak egy vonalban felborult kérdőjeleikkel, görög hieroglifákban. Az orrát szinte elfújta a cimpák vibrálása. És szemek, szemöldök s cimpák alatt, két felfakadt ajka rézsút üvöltött, oly hazafias szájtátásba dermedten, hogy nem is a szája nyilt meg, de a torka tárult fel, mint egy kürt!

Az igazság az, hogy a közönség el volt bűvölve. Az első asztaloknál, kötelességtudóan, de külön meghívásra is, Sarcey ült és élvezett.

– _Bravo!_ – kiáltott egy hang, nyilvánvalóan díjtalanul.

– _Vive la Russie!_ – kiáltotta egy másik.

– _C’est l’infini!_ – szólt valaki mellettünk s megragadta a sörgyáros kezét, aki velünk ült egy asztalnál a háttérben, jó Szklezanzséval és velem.

A _komoly_ barát hallgatott, elborulva, amint a «komoly barátok» szoktak, akiknek minden pénzükbe van. Egy üveg pezsgő s a három poharunk között vonta meg magát szerényen, inkognitó tartózkodással. De fölhevülten az izgalmakban s az ajkát harapdálva, világosan látszott rajta, hogy profán életében s kamarai képviselő létére, ez az első lelki élmény, ami végigborzong a bőrén s elsöpri a föld színéről az eszményiek terére! Kuszán a szívében, egy új nőre s egy új életre eszmélt, egyenest a szépségre, zenékre s költészetre eszmélt abban a hullámzó márványkolosszusban, aki vörösbársonyba dagasztva, szájtátva s megvilágítva, félisteni tökélyét lefokozta a hangszálai silányságára. Hányan vannak így, mondaná Balzac, hányan homályos lelkek és bámész ostobák, akik ép abban csodálják a nőt, ami a nőnek leggyászosabb gyöngéje, s hány nő lehetne csakugyan isteni teremtés, ha megmaradna magának önmagában!

De e percekben volt, hogy magam is elborulva, noha más irányokban, egy jobb jövőmön merengtem el az _Alcazar_ lámpái alatt. Elbűvölve gondoltam levelezői tisztségemre, mely e naptól fogva a Horváth Gyula _Magyar Hirlap_-jához fűzött, az alapító olyan gavallériájával, hogy első havi fizetésemet, kétszáz frankot, uram Isten! már meg is kaptam hajnalban! Az időm letelt Annával s a komornája ágyával gondoltam, s csak úgy láttam viszont _in the mind’s eye_ rue Chambige-beli manzárdomat, ahol a kis orosz cseléd lakótársa voltam, mint Robespierre a magáét, a költészet kedvéért. Még e reggel már ki is váltottam volt úgynevezett garderobomat s inggallérjaimat a mazagrani fogságból, már egy jó kis szobám is volt a rue l’Echiquier-ben, a _Conservatoire_ szomszédságában, ahová ösztönösen mentem, halálosan zenei ember! S micsoda _performance_-ra s bravúrokra, micsoda munkásságra s szenzációkra, micsoda újságírói _non plus ultrá_-kra készültem fiatal fejemmel a Horváth Gyula tiszteletére, mint egy Blovitz a _Times_-től ahogy mondják, vagy egy Harry Russel Dorsan, akinek kollégája lettem! párizsi levelező, fix fizetéssel! Nem cseréltem volna Hoyos gróffal, aki párizsi nagykövetünk volt Ferenc József jóindulatából!

S akkor, még ez éjjel, e nevezetes debüt után, még egyszer összegyűlvén a serfőző vezérletével s Szklezanzsé hadsegédletével Annánál, a rue Chambige-ben, csöndesen, vacsora után, a hölgytől elbúcsúztam. Bevallottam, szerénység nélkül, gazdasági viszonyaim jobbrafordulását, s bőven magyaráztam kirendeltségem jelentőségét ifjonti túlzásokkal. Csak hallgatott s nem szólott semmit. A szoba sarkában, a zongora mögött, egy pálma alatt, azon szőkén a hajkoronájával, csak a kezemet szorongatta.

– _Enfant!_ – mondta végre, mert ezt szerette mondani, – _enfant, c’est donc fini!_

És csak nézett és megint olyan gyönyörű volt, és csak világított két kék szemének ősemberi jóindulatával, olyan messziről, mint egy hegycsúcs, ami lenéz az emberre, s olyan közelről, ahogy két női szem csak nézhet, két női szem a legtávolibb kezdet kezdetéből, ahol az ember még vad volt és csak jó. Nem tudom, de milyen kábító volt így állani előtte, csak hallgatni, csak nézni, csak szívni magamba, ami szállt belőle, ami ébredt… a lélek!

Holott, sajnos, folytatnom kellett.

– Harminc frankkal tartozom, – mondtam, – engedje meg, hogy megadjam.

S büszkén kivettem az összes pénzemet, inkább, hogy megmutassam mennyi van, semmint, hogy fizessek.

– _Enfant!_ – mondta utoljára s ment vissza a vezérhez s a segédhez a kis szalónba.

Azóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, interjúver és grafomán, az élet s a riport sodort, – _des Meeres und der Liebe Wellen!_ Az idők porából, ha sok minden fel is támad, de mennyi ottmarad! Vajjon hova lett ez a Boudorevska? mivé lett? nem is merem kérdeni. Szklezanzsé is levetette conquistadori előkelőségét, s hazatérvén Pestre, annyi csaták után, egyszerűen megnősült s egyszerűen _Serényi_ lett egy cégtáblán, a körúton, egy kis ékszerbolt fölött, amíg csak meg nem halt izzó szívével kimerülten, aki ez volt! spanyol Miska! _Musquat l’Espagnol!_ De egy nap, évtizedek multán, egy fiatal nő jött felém a Margitszigeten, a legszebb annyi szép között, aki jön felém.

– A Szklezanzsé leánya vagyok, – mondta.

Két régi szem fénylett, egy egész távoli arc merült fel az arcán azzal a megejtő emlékeztetéssel, amelyben olykor a dolgok visszatérnek, ha el is vesztek örökre.

No de akkor éjjel, rohantam, egymagam, megváltva végre! Kiérve a Champs Elysées-re, egy ablaksor fénylett utánam a kis utcából, – még egyszer visszanéztem! Az _albino_-nak nem is szóltam, el se búcsúztam tőle, kis szőke cselédlány, hát baj? Ott alszik fönn, magasan a hold alatt, az orrával a falra kúszva, úgy alszik a hold alatt, amint a padlásablak nyitva van fölötte. No lám, minden csillog s fénylik a Concorde-tér irányában, s a lombos fákat még mind ismertem, kopáran még zord télidőben, mikor rohantam köztük, énekmester! – _il n’a pas de numero!_ Oh lombok! lombok! vadgesztenyék süvegje! én is kivirultam! _Correspondant parisien!_ mondtam, önönmagam udvarlásában. S ott jöttem el megint az _Alcazar_ előtt.

Már itt nem égett, későn éjfél után, a színes lámpák füzére. Minden üres volt s kietlen a homályban. Csak a sok csillag ragyogott még, szikrázón s magasan, mint poláris egekben. _La Boudorevska à l’Alcazar!_ Hová lett ez a nagy este? kérdeztem. Hová az emléke e nagy éjben? Holott egy hang kísértett e végtelenben s elhangzott messze, – micsoda hang! Egy farkasnőstényt láttam képzeletben, egy lappföldi erdőszélen, egyedül a csillagok alatt!

XI.

Már többször mondtam, nem akarok itt nagy színekben szólani és karmazsínba fösteni. Nagy zenekarom pihen, szabadságolva s csak házi gitárom pengetem, a lehető legszerényebben, ha tudom.

Horváth Gyula igazi úr volt Erdélyországból. Szenvedelmes lénye sugárzott attól a maximális energiától, ami e távoli kor naivitásaihoz, álmaihoz, egész derűs világához szabta szárnyait. Még így is több égett és zúgott a lelkében, mint ami szükséges volt e tündéri Magyarországon. Tisza Kálmán mint egy elaggott Jézus-Krisztus, közös trónon az Atyaúristennel, úgy ült bársonyában tizenöt évig, igazi _metatronos_, Ferenc József mellett. A többi mind mellékes volt. Ezt akkor kevesen tudták, mert csak az idő beszél az ember igazságához.

Horváth küzdött, szenvedelmesen. Már pusztára a szakálla revellálta benne a harcost, a gavallért s a romantikus szívet. Igazi liberális abban az értelemben, ahogy ezt mindmáig gondolják Magyarországon, egyszerűen Apponyi Albert tiszteletére alapította a _Magyar Hirlap_-ot, Tisza Kálmán ellen. Megfordítva talán több sikere lett volna. Apponyinak nem sokat használt, Tisza Kálmánnak semmit sem ártott. Hasznom csak nekem volt az egészből, sietek hozzátenni, főként erkölcsi hasznom, mert noha _párizsi levelező_ lettem fix havi fizetéssel, a bizonyos csak az volt, hogy egy gyönyörű levelet is kaptam ebből az alkalomból Apponyi tollából, gyönyörű kezeírásával! Már a boríték is elbűvölt, ahogy így címezte, előkelő lelkével szegény fejemnek: «Monsieur Desiré _de_ Szomory». Legyen csak kormányelnök! gondoltam (mert mindig vártuk, hogy az lesz), s kérni fogom ehhez az előlegezett _particule_-höz igazi magyar nemességemet! Ezidőtájt még nem igen tudtam, amire rájöttem azóta, hogy az ilyen rangot és díszeket művésznek, csak a tulajdon lelkiismerete adományozhat. Aki híven dolgozik érzésben és fantáziákban és elmerül líraian olyasféle történetekben, amilyen például egy hulló csillag története lehet egy augusztusi égen, az rendszerint fejlődik is s megnemesül lelkében. Csak a közönség nem nemesül s nem fejlődik soha. De belül is olyan finoman írt Apponyi, hogy mindmáig őrzöm e sorokat:

«_… örülök, hogy nemcsak a P. N.-nál töltött elmult idők, hanem jelenlegi működése a «Magyar Hirlap»-nál is politikai köteléket tart fenn közöttünk._»