Part 4

Nem lehet itt részleteznem, kifogyhatatlan erkölcsi tartalmával s szuggesztiv erejével azt a patétikus érzést, mikor egy jó családból való fiatalember, aki odahaza a legkitünőbb napilapok munkatársa, Csemegi Károly barátja s a legmagasabb színházi körök kegyeltje és kedvence, de sőt Jászai Mari kegyence volt, hirtelen azon veszi észre magát, hogy egyszerűen kitették az utcára, Brumaire 18-án (hogy történelmileg szóljak), mert a manzardja havi bérét nem tudta megfizetni! Hazai erkölcseink az albérletek világában jóval enyhébbek, sőt romantikusabbak lévén, ez a szertartás nélkül való kilakoltatás, mely úgyszólván rajtaütésszerűleg, sőt meglepetésszerűleg éppen akkor konfiskálja az ember szobája kulcsát, mikor az ember éjnek idején, békésen hazatérne a szobájába: a legkeserűbb ötletesség ingerével hatott, amellett, hogy valami _párizsi különlegesség_-nek is tünt. Mit tehettem volna, egymagam, védtelen, e barbár joggal szemben? Az utca foglya voltam. De elszántan arra, hogy az élet méhéből újra megszülessem, ezúttal mint igazi költő végérvényesen, keserű gyönyörrel és borús örvendezéssel üdvözöltem úgyszólván önéletrajzomat e szégyenteljes hajléktalanságban, s mint egy regényben olvastam magamat, egy gázlámpa mellett, az utcán. Megadtam magam, gyermek! a két lábammal dicsőségül, egy dicstelen kövezetnek, s kidolgozván magamban, időtöltésül, egy vándorlási tervet a Madeleine-től a Bastille-ig: e lealázó gyaloglásokban, lelki fejlődésem legtermékenyebb elemeit láttam!

Az ember már _a priori_ ostoba, amikor húsz éves. De amikor húsz éves badarságai úgyszólván élettani feszültségekkel lihegnek egy Balzac vagy egy Verlaine nyomán, e nagy példák nyomorának dőlve reménykedő önönszámítgatással, akkor éppen az a haszna van az embernek e nagy példákból, ami nélkülük is lehetne. Az élet egyformán osztja a maga banális porcióit költőknek s csavargóknak. Ha olykor sikerült az embernek, nagy szenvedések árán, költőnek is lenni, viszont attól, bizonyos nagy szenvedőknek még csak egy korrekt mondatot sem sikerült leírni életükben. Egyáltalán, ki tudja azt, hogyan lesz az ember költő? Hogyan születnek a költők? A nagy költők, mondja Rousseau, mind meztelenül születnek, de ez még semmit sem jelent. Egy Montaigne, egy Goethe sohasem ismert nyomort s Renan is volt olyan szerencsés, hogy a nővére jóvoltából mindig volt valami kis pénze. Szegénység és nyomor, mint minden társadalmi gyalázatosság, inkább lefokozza, mint emeli az embert, főleg, ha művész akarna lenni. A régi görögök, a legnagyobbak, nem ismertek szegénységet. Egy Parrhasios csak úgy tudott dolgozni, hogy százával vásárolta Cos piacán a rabszolgamodelleket, a legdrágábbakat és a legformásabbakat. Balzac egész művében nincs egy hangja az igazi nyomornak. Valaki lehet igen nagy író, amellett, hogy lakása van. No de mit tudtam akkor! A vége az volt, hogy lerogytam egy padra a Madeleine környékén, s azt hittem, a legjobb úton vagyok a dicsőség s a jó Isten felé.

Holott csak a lábaim fájtak, de ezek aztán olyan kegyetlenül, hogy e görög templom árnyékában, _andanto e stando_, kénytelen voltam lehúzni a cipőmet, két sor doriai oszloppal mögöttem, lehúzni a cipőmet! De sőt meg is néztem e lábbelieket, amit sohasem tettem idáig, hogy megvizsgáljam a cipőimet, miután levetettem őket! Ez már a nyomor mozdulata volt. De sőt a nyomor ösztöne volt, ami úgy látszik megvan az emberben a többi ösztönei tárházában, csak rá kell, hogy találjon. Nem kivánom kutatni itt az efajta korrespondenciákat, de az bizonyos, hogy az emberi lélek első útja a nyomorban, mint egy sóhajok hídján hajlik át, az ember lábához egyenest. Nincs ember a világon, akinek, hacsak pillanatnyilag is, de ne fájt volna a lába. Az ember lába hordja az ember sorsát, fizikai értelemben. De azonfelül bizonyos izraelita lábak, leszámítva ápoltságukat, még mindig emlékeznek, sajogva, évezredes vándorlásokra, keserű agyagföldeken. Minden zsidó lábában mindmáig benne van, a szövetekbe temetkezve, a hajdani pántlikás aggastyánok fáradt lábikrája, hacsak egy-egy porcikában is, egy-egy pillanatnyi kínban is, egy-egy sóhajban olykor, mely nem tudni honnan száll, hány esztendőn át, micsoda faluvégről, fapadlókról, megriadt kocogásokból, kuvaszok elől… Másrészt bizonyos emberek, épp abban mennek tönkre legelsőbben, ami előkelőségük volt. Még pesti lakkcipőimet viseltem, két báltermi remek dolog volt, meglehetősen bocskorrá silányítva a Madeleine s a Bastille között, ahol soha nem álmodták sorsukat. Széttaposott oldalaikkal fogadták vissza két fájós lábamat félcipői jóindulataikkal, s csoszogtak velem, két báltermi remek, a hajnal elé, amint ez kidugta elém az égen, messze elém az égen, a rózsaszínű orrát!

A Szajna irányában mentem, mert a víz vonzza a magányos embert s IV. Henrik szobra alatt, a talapzat lépcsőzetén, e dicső királynak néhány udvaroncát láttam, _courtisans des rois de bronze!_ ahogy a költő mondja s akik itt jóízűen aludtak négy gázlámpa derengésében s olyan cipőkben, melyeket már nem lehetett levetni. Az igazság az, hogy oda kellett volna telepednem közéjük, a rózsaszínű kőre gázlámpás derengéssel, közéjük s ama jó király alá kecskeszakállal, aki minden hívének egy tyúkot kívánt a fazékjába. Berlioz megtette ezt hajdan, Berlioz! egy karéj kenyérrel, ahogy írja. Nyilván én is megteszem, ha véletlenül magyar király az, akinek kőárnyához rogyhatok alattvalói hűségem siralmával, de IV. Henrik, megvallom, minden kiválósága mellett csak annál idegenebbnek tünt szívemnek, hogy udvaroncainak e csoportja, halálos leomlással a talapzathoz ragadtan, keserű bűzöket is terjesztett. Oh Istenem, mennyivel erősebb az ember szaga még annak az éjszakai szellőnek a friss illatánál is, ami a Szajna felől száll IV. Henrik felé, kővé dermedve az éjben! Mennyivel erősebb az ember mindennél ezen a világon, még a tulajdon nyomoránál is!

Továbbmentem a parton, a kőkorlát mentén, ahol a bouquinisták ládáinak végtelen sorozata, lezárva és lepántolva, ezer és ezer könyvet rejtett, minden emberi tudományt és bölcsességet rejtett, látszólag oly kevés haszonnal, hatással és eredménnyel, hogy a súlyos lakatok és vaspántok a ládákon, inkább szimbolikusaknak tüntek, mint éjszakai óvintézkedésnek. Ez volt az a perc, mikor jó Renan öregapámmal szerettem volna találkozni! Nem is szólva igazi apámról, odahaza, jó Istenem! De csak mentem tovább a parton, Voltaire irányában s ekkor, hirtelen, a folyó fölött, elbűvölő egekben jégtöréses opállal, a reggel, legszűzibb kezdetében megjelent Párizs fölött s kihámozta a szürkületből, az összes szobrok, hídfők s kőodvak mellől s az összes padokról is a parton, mint tölgyek alól a szarvasgombákat, az összes alvó szilhouetteket! Valami ébredt, nem tudom, látszólag az ébredt, ami aludt idáig, a nyomor! Már nem bírtam a két lábamat s predesztináltságom gondolata magasabbrendű költészetek irányában, annál inkább engedett a szívemben, hogy ifjonti mámoromból, testi elgyötröttségem, mindinkább kijózanított. Körülöttem, a reggelre nyílva, minden megmozdult, s a nyers élet oly brutálisan sodort tova két fájós lábamon, hogy immár több éjszakai hajléktalanságommal, a legragyogóbb jövőmet is túlfizetve láttam. Már többet adtam az életnek, így rongyokra szakadva kívülről s belülről, mint amit az élet valaha visszaadhatott. A vízet néztem, a Szajnát, mint annyi szerencsétlen előttem és utánam! Levetni magam a partról, valami tündöklő megoldásnak tünt, amit a víz sodródó árja, nem tudom micsoda örök mozgás csábításává fokozott.

Mi tartott vissza? Nyilván a húsz évem. Szaladtam egy omnibusz után, amelyik a Bonnes-Nouvelles-re ment. Gondoltam, megvallom spanyol rokonomnak, fölényesség nélkül, siralmas helyzetem. Senkim nem volt e Szklezanzsén kívül, aki e nyomorban segíthetett rajtam. A rue Mazagran-ba érve, beosontam a kapun, feljöttem a lépcsőn, – vajjon itthon lesz-e ez a castiliai, kérdezgettem rémüldözve. A folyosó mélyén megálltam, szívszorongva, az ajtó előtt, s végre elszántan benyitottam.

A félhomályban rögtön föltünt Miska az ágy drapériáiban, mint egy Szép Fülöp a hegyes szakállával. Két nő között pihent, amint az nem szokatlan Párizsban s mindazonáltal elég jókedvűnek tünt. De sőt úgy láttam, nincs kedve ellenére, hogy tanuja vagyok e bigámiának. Néhány szóval, magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy meglepődve ült fel az ágyában s úgy meredt rám két gyönyörű szemének délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban két szemet. S rögtön, az efajta helyzetek gyakorlatosságával, már szabadságolta is hölgyeit, akik kellőleg megjutalmaztatván, vígan mentek sűrű _Au revoir!_-okkal.

Elmondva mindent, letörten és presztízs nélkül, már nem voltam sem költő, se zsurnaliszta, se Csemegi barátja stb., csak egy szegény, hazátlan fiatalember, aki egy sarokban ültem egy széken és keservesen sírtam. Megvallom, kora ifjúságom óta, valami különös hajlamosságom volt arra, hogy időnként sírva fakadjak. Ok nélkül olykor, vagy nem tudom micsoda rejtélyes okokból és ösztönökből, úgyszólván merő élvezetből sírtam. Azóta is, mindig szerettem sírni, még az örömnek, sőt gyönyörnek ama rövid perceiben is, melyekről Saint-Beuve beszél. Mindmáig imádok sírni s igazi ünnepem az, mikor megvonulva a szobámban, szinte elázok a könnyeimben, mintha valami langyos felhőbe borítanám az arcomat, hosszú félórákra.

– Nézd csak, – mondta Miska, – itt van a szobám, az ágyam, feküdj le szépen, aludj és pihend ki magadat. Én most nem leszek itt egy hétig. Küldetek neked egy csomagot Potintól, hogy éhen ne halj. Aztán itt van Anna, aki számít rád, hogy átveszed vele azt a pár cserkesz dalt, amit Párizsban be akar mutatni. Mert fel fog lépni az _Alcazar_-ban. Amíg tanulsz vele, ez két frank lesz óránként, ha ez neked megfelel. Attól még írhatsz a lapoknak is, szóval nem vagy elveszett ember.

Ezt mondta ez a kitünő fiú, olyan kedvesen s annyira mindenrendű meghatottság s érzelmesség nélkül, hogy soha életemben így meg nem voltam vigasztalva. Közben fel is öltözött, s elkészülve _à quatre épingles_, csak nézte magát a tükörben azzal a fizikai biztonsággal, mely az összes boulevardokat a kis ujjában érzi.

– Zárd magadra az ajtót! – mondta még és ment.

Istenem, bedőltem abba a mennyezetes ágyba, abba a mennyei ágyba, abba a feldúlt, abba a felejthetetlen ágyba, mely még gőzölgött két párizsi nő s egy hidalgó teste melegétől. Egyetlenegy utolsó sóhajom, egyetlenegy utolsó gondolatom kötött még össze ezzel a világgal, mielőtt elaludtam egy almakukac kéjével, aki odavan az édességtől. Istenem, gondoltam, micsoda gyönyör, egyedül feküdni egy ágyban!

VIII.

Ezek lágy orosz dalok voltak, melyeket Boudorevska asszony úgy énekelt, szájtátva a szájpadlása piros boltozatáig, mintha minden gyönyörűsége ami tellett bennök, valami görögkeleti szentanyának kínszenvedése volna. Úgy énekelt halálos odaadással s rézsútra fordult állkapoccsal, mint egy nősténytigris párzása éjjelén. A fogai tömegével monumentális pianói fölött, a benső érzelmességnek, megrezdülésnek, elepedettségnek, főleg lélekzetvétel közben, olyan böffentyűit hallatta, hogy ez túltett minden gyomorfájáson. Szőke hajkoronája is engedett a benső nyomásnak s lassanként lefordult a félarcára a szemhéja fölé, mely már nem tudott mozogni.

– Odavagyok! – mondta.

– Látom, – feleltem megsemmisülten e rettenetes női szervezetnek kontaktusában.

S hátradőltem a székemben, mint akit elsöpörtek ebből a világból.

Két frankot kaptam egy ilyen leckéért, de sokkal többet megért. Mindig kevesebbet kaptam életemben minden munkámért, mint amit megérdemeltem, amellett, hogy már _a priori_ az anyagi eredmény ellen mentem. De valami rejtélyes kötelék fejlődött ki e nagy női személy között s köztem e Volga-parti melódiák füzérén. Mindaz, amit a hölgy, úgyszólván junói méretekben érzett ezekben a szent percekben s ezekben a dalokban, a legtisztább dolog volt, amit nő csak érezhet a szívében s ezt annál nyersebben s hevesebben éreztette velem is, hogy külső eszközeiben oly művészietlen és fenevad kesergésű volt. Amit itt harapdált vágyakat s álmokat szinte anyagi mivoltukban, amit itt fölraktározott bánatot és honvágyat a szájpadlására, amit itt habzsolt és visszakavart magához egy távoli világból, azt mind követtem magam is, szemlesütve, a magam hontalanságán. S úgy hozzá voltam kötve testestől-lelkestől ennek a tatár szörnyetegnek robbanásos masszivitásához, mint egy kis csónak, ami oda van kötözve egy nagy gőzhajó farához s csak úszik utána s hánykódik a hullámokon, egy egész nagy keserű tengeren, amit felkavartak előtte. Az egész dolognak, minden leckénknek valami olyasféle poézise volt, amilyen egy oroszlánbarlangnak lehet, amellett, hogy csak két ember munkálkodott itt, a maga emberi nyomorúságával. Sem Oroszország nem jött közelebb Annához, sem Magyarország hozzám. A világ nem mozdult körülöttünk. Csak mi mozogtunk egy világ körül. Csak a borzasztó nagy hajó ment s a kis csónak utána egy reménytelen végtelenségen.

– _Smorzandó!_ – mondtam a hölgynek az ilyen pillanatokban, miközben kísértem a zongorán. Meg se hallotta. – _Smorzandó!_ – ismételtem, de a hangomat vitte a szél. Nem volt rá mód, hogy valamit enyhítsek óceánjáró riadalmán s a magam hánykódtatásán is, amint sodort magával. Olykor, igaz, rámnézett viharosan, két angyalian könnyes szemmel olykor, az irgalomnak azzal a furcsa tekintetével, amit csak nők tudnak bizonyos viharokban, melyekben összetörik az embert.

Az ember szívének megvan az a sajátos hajlamossága, hogy odatapad mindahhoz, amivel magát, főként az eszményiek terén, maradék nélkül ki tudja fejezni. Innen a sok vers őszről és tavaszról, a sok ál-érzelmesség s a sok rossz színész is a világon. A tiszta líraiság, s az igazi nagy érzés független minden hangulatoktól, nem is szorul külső eszközökre és az evangélisták például, önönmaguk hangszerei voltak s egy Michelet is, modernebb időkben, önmagában látta azt a történelmet, amit írt, aminthogy a fülemüle is, valószínűleg önmagában érzi kóta nélkül azt a nyári éjjelt, amelyből kicsattog a hangja. Nem is kellene ilyen messzire mennem annak illusztrálásához, hogy sem evangélista, sem Michelet nem lévén: a zord téli időszak, mely ezidőtájt, télikabát nélkül rámborult Párizsban, csak még fokozta szívemben ez orosz melódiák poláris hatását. Úgyszólván a sarki csillag alatt éltem, ami magasan az égről egyenest a szívemnek tűzött, fagyos magányosságával. Volt egy kis finom, könnyű, galambszürke felöltőm gyöngyházgombokkal, ami Pesten úridivat s elegancia szempontjából _non plus ultra_ számba ment, de amit Párizsban, köznevetség veszélye nélkül, nem igen lehetett viselni. Ezt rögtön eladtam, már az első héten, ahogy Párizsba megérkeztem. Azóta, kabát nélkül, egy szál nyári ruhámban, úgy rándultam ki naponta zenei leckéimre a rue Mazagran-ból a rue Chambige-be, mintha meztelenül szaladgálnék az utcán s csak valahonnan a szomszédból futnék át, valahová a szomszédba. A feltünést kerülendő, egy olyan hosszú útat, mint az Apponyi-térről kétszer a Víztoronyig a Városligetben, be kellett osztanom zónákra s állomásokra s az egyik utcasaroktól a másikig rohanva, az egyik kapualjból a másikba, mint látszólagos végcélok felé, végre kiértem a Champs-Elysées-re, ahol a méretek már nem engedtek szomszédságokat, ellenben a csípős hideg még fürgébb tempót követelt. Bátran nekivágtam mint a nyíl, a vadgesztenyék végtelen sorának, s a kopár törzsek között s holt levelek szőnyegén, kihevülve a futástól, egy iramszarvas boldogságát éreztem a húsz évemben. S itt már alig volt ember, e végtelen úton, aki látott volna. Csak a jó Isten látott a szürke mennyekből. S csak az omnibusz tetejéről bámultak rám, mint egy távfutóra. Valaki kiáltott is az imperiálon:

– _Il n’a pas de numero!_

A feltünő az volt, hogy cilinderben futottam. E nélkül talán észre se vettek volna. Egy fiatalember külső stílusában mindig van valami, ami egy nő tanácsa rajta. A cilinder még Jászai Mari volt a fejemen, egy téli Champs-Elysées-n! De mivel emléke szent és imádott volt, egy pillanatig sem nehezteltem.

Megérkezvén a rue Chambige-be, a küszöbön, egy percre, kifujtam magam. Egy kis szobaleány nyitott ajtót, egy kis gyűrött, tüdővészes leány, finoman köhécselő a maga _albino_ szőkeségében, még félig gyermek a maga fejletlenségében, amellett vonzó, mint minden törpe, mint minden fitos orrú, mint minden szláv kisasszony, mert konokul szláv volt s izzóan moszkvai a pisze orrával s elbúsult tájszólásokkal, mióta Boudorevska Anna maga mellé hozatta Párizsba. Valahogy szokásunkká vált, hogy szép csendesen és testvériesen az egymás kezét szorongattuk az ilyen viszontlátásokkor s aztán, még mielőtt az úrnőhöz bekopogtattam volna, már szaladt ez a kis szőke s hozott egy pohár teát, megváltó angyal s megállva előttem, azon törpén, azon piszén, azon _albino_-san, csak bámulta a szomjúságom azzal az érdeklődő eltünődéssel, ahogy egy kis cselédleány a konyhában megitatna egy agarat.

Oh a szép élet! – mondta volna főtisztelendő Miska bácsi, akiről ezidőtájt még nem is álmodtam, holott őt neveztem ki azóta kőszegi püspöknek a _Gloriá_-ban. De napok óta ezidőtájt, e másik Miskám, spanyol Miskám szobájában laktam s okulva tapasztalataimon, a szobakulcsot magamnál tartottam. Egy reggel, éppen zenei útamra készülvén, zenei útamra, te jó Isten! egyszerre csak benyít hozzám a házikisasszony mazagrani ridegséggel s kereken megmagyarázza egy szóáradat _vivacissamento_-jában, hogy ő Szklezanzsénak adta ki a szobát, viszont Szklezanzsénak nincs joga albérlőket tartani, következésképp nekem innen végérvényesen távoznom kell.

– Nem vitatkozom, – feleltem finoman és meglehetős gyakorlatlanul, mert idáig, fiatal pályámon sohasem láttam valakit, nő létére, aki ellenségem.

Védtelenül ez újabb sorscsapással szemben, büszkén útnak indultam, de valami sírásfélét mégis csak éreztem a torkomban, mikor megint a szokásos zigzak-ban szaladgáltam az utcákon s vágtattam a Champs-Elysées-n! Lakás nélkül, télikabát nélkül, pénz nélkül, megint kezet szorítottam a kis komornával, megint hozott egy pohár teát, megint nézte, amint iszom, megint leültem a zongorához s vártam a kéjes hölgyet, aki jött lobogva a szomszédszobából s már intonálta az első hangokat őserdei visszhangokkal, már intonálta! Megint mondtam: _Smorzandó! Smorzandó!_ s megint meghaltam ebben az életben, oh a szép élet!

– Mégegyszer átvesszük az egészet, – mondta a hölgy, – s holnap aláírom szerződésemet az _Alcazar_-ral.

Azontúl nagyon jókedvű volt, angyalian jóindulatú, szokása szerint. Ragyogó kék szemével rám meredt időnként, azzal a félig mosolygó tekintettel, ahogy bizonyos nők kutatni tudják, az ajkuk széléről s a szemük szögletéből, az ember titkait a szíve mélyén. Mint egy kötélen egy hernyót, ott tartott ebéden, ott tartott teára, délután, orosz barátaival, ott tartott vacsorára, mikor Miska is beköszöntött egy pezsgőskosárral és _K. O._ barátjával, aki festőművész-honfitársunk volt, Munkácsy kitünő tanítványa. Nagy szál férfi, mint egy Wotan, szakállas és csillogó szemű, amellett gourmet, mint egy kínai alkirály és eskóros, mint egy római, csak ez, nem több, a szerencsétlen!

A dessertnél végre, amint a nő szeme olvasztóan dolgozott a lelkemen, be kellett vallanom újabb keletű száműzöttségemet a Mazagran-utcából. Soha nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint ezzel a vallomással.

– Itt fog aludni nálunk, – mondta ez az angyali teremtés egyszerűen.

– Oh ezt nem! – feleltem elrémülve, ismerve ez orosz-spanyol együttes zajos szerelmetességét.

– Fönn a manzardban, gondoltam, – szólott a nő még egyszerűbben.

– Ott a leány alszik, – jegyezte meg Miska.

– Nem fog hozzányúlni, – felelte Anna azzal a szent meggyőződéssel, amelyre esküt tett volna.

Csak az ilyen szabad erkölcsű nők tudnak hinni ilyen grandiózusan a más ember erényességében. Igaz, hogy ehhez orosz nőnek kellett lenni s amellett még micsoda nőnek!

Éjfél felé, _K. O._ tiszteletére, mégegyszer elénekeltük a dalokat. Aztán, a magam részéről elbúcsúzva ez illusztris társaságtól, kaptam egy szál gyertyát s egy köteg papírt, hogy odafönn a manzardban dolgozhassam, mint ez óhajom volt.

Amikor benyitottam abba a padláslyukba a hatodik emeleten, a kis szőke cseléd már mélyen aludt, olyan szorosan a falnak fordulva, hogy kis fitos orra, amint a gyertyafénynél néztem, még fitosabbra nyomódott elfúlt cimpáival, a falon. Úgyszólván az álmát szívta a falból, odatapadva mint egy legvégső határra, ahonnan már nincs tovább. Nincs-e? Ki tudja, ha a falon nem álmodja-e át magát, gondoltam. S leültem az asztalhoz, a gyertyám elé s elkezdtem ama kétségbeejtő novelláim sorozatát, amelyből _Elbukottak_ című első könyvem lett. Reggelig dolgozom, így terveztem s aztán a kis szőke szolgálatba lépvén odalenn, lefekszem az ágyába, utána, s alszom délig, magam is a falnak tapadva, ha kevésbbé pittoreszken is, mert nem lévén moszkvai származású, nekem nem volt fitos orrom. Amint írtam, tünődtem, cigarettáztam, mögöttem a fal tövéből, időnként, egy-egy kis rövid köhécselés kísért. Gondoltam, kinyitom a fejem fölött a padlásablakot, csak az első szögre, így gondoltam, egy kis friss levegőért. De az ablakvas, berozsdásodva, nem engedett. Akkor, csöndesen, az ajtóhoz jöttem, hogy kinyissam egy keveset.

A küszöb sötét volt. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki _K. O._ volt, elmenőben, atléta-formáinak árnyékvetésével, amint haladt lefelé a lépcsőn, a kapualj felé. Még hallottam a hangját, amint beszólott a portásnak: _Cordon s’il vous plaît!_ S rögtön egy másik hangja, egy pokoli hangja üvöltött alantról s a teste zuhant, mint egy titán teste, tompán és súlyosan a mélyben.

Gyorsan becsuktam az ajtót.

IX.

Egy nap, délfelé, még pihentem a kis komorna ágyában, azon kábultan, mint mikor az ember az egész éjjel novellákat ír s reggelre még tele van a feje hieroglifákkal. Néztem az eget a fejem fölött, a padlásablakon át. Nem sok jót igért ez a novemberi égbolt, _nom d’un chien!_ ahogy akkor mondtam, s noha csak egy darabkáját láttam, egész szürke végtelensége elterült a szívemen. Ebédem nem lévén, de még kilátásom is inkább az égre lévén, mint ebédre, gondoltam alszom estig, – _qui dort, dine!_ mert a franciák ilyen három szóra redukálják, optimisztikusan, az élet legsúlyosabb problémáit. Az ember nem él pusztán kenyérből s a lelke elkábul szavakra. Alszom estig! Olyan furcsa ez! Az est mindig ígért valamit, nem tudom mit? nem tudom miért? de valamit ígért, az est! _la soirée!_ Holott éppoly reménytelen volt, mint a reggel, mint a dél, mint minden perce a napnak. Csak éppen, hogy olyan ünnepélyes volt a sok fénnyel, a sok csillaggal, a sok szoknyasuhogással, ami megzendült, mint egy ének, _unisono_, s amit mindenki megértett.

S a falnak fordultam végérvényesen.

De ekkor megnyilt az ajtó s belépett _K. O._ festőművész-honfitársam, Munkácsy kitűnő tanítványa, amint mondtam. Alig fért el itt ebben a padláslyukban, eskóros monumentalitásával. Csak most láttam, micsoda hatalmas szál ember, micsoda óriás s micsoda télikabátja van, mint a vaj olyan sárga, tenyérnyi gombokkal s egy _malmaison_ szegfűvel odacsapva a hajtókájára. Bécsi ízlés, gondoltam, «_Es gibt nur ein Wien!_» jelszavával, aminthogy csakugyan, nosztalgiás ember! hű maradt Párizsban is, osztrákosan ködös származásához s úgy öltözködött, mint egy hajdani fiakkeres, aki a Ringen egy hajdani trónörököst vár. Híven e tradíciókhoz, egy huncut szót nem tudott franciául, de néhány magyar szót megtanult Párizsban részben Munkácsytól, aki hasonlóképpen nem tudott franciául s részben ama számos magyaroktól, akiket a Grand Café-ban látott. Egyébként úgy is beszélt, mint sváb kirándulók, a hegyekben, vasárnap.