Part 3

Le kellett jönni a Szajnához, átmenni Saint-Louis en Ile-be, ahol az egylet székelt, – micsoda szomorú út volt ez néptelen szűk utcákon át, abban a sivár és magányos városrészben, mely ódon házsorai árnyékával lebeg egy sárga víz tükrén, gázlámpák mentén, a Morgue szomszédságában, mint egy álomország! Amellett, még a túlsó parton a Notre-Dame előtt kellett eljönni s amint az üres térségen, a székesegyház két tornya alatt, két cilinderünk egymás mellett áthaladt az estében, mint egy Doré-rajz, ami élne: szinte szimbólikusan éreztünk lesujtó arányokat, a magunk két testvértornyának alacsony nyomorúságát a fejünkön, a tornyok magassága mellett! A katedrális történelmi fönsége annál keserűbben nyomta a szívünket, hogy Napoleont itt megkoronázták, viszont nekünk, kettőnknek, nincs két frankunk, amit összeadhatnánk, hogy szerényen megvacsorázzunk! Mert főként az olyan analógiák sorvasztják az embert, amelyeket az ember érzése ragaszt össze, rendszerint összefüggéstelen elemekből. A Bonaparte sikere mellett, mi ketten, két magyarok, oly koronázatlan koromsötétben voltunk a Történelem legmélyén egyéni történetünkkel, hogy még azt a pár gázlámpát is csak csodálhattuk, ami halványan ránkvilágított, bús útunkban, két magyarok! Emberi sorsunk fonalán, elborulva gondoltunk a többi sorsok, a boldogabb sorsok nagy gombolyagára s a magunk szűk világa, siralmasan, abban a gödörben kulminált, aminek a gyomrunkat éreztük. Igy mennek gyakran magányos emberek a párizsi estében keserű bensőkkel, így mennek, s így mentünk mi ketten, nagyon szótlan, kis szűk utcákon, rossz kövezeten fájós lábbal, mert a nyomor rendszerint a lábán kezdi ki az embert, aminthogy az ember sorsa igazában nem is felülről szövődik. Élni! Enni! Falni! Holott nem is igaz! Koplalva, csak éppen az volt, hogy koplaltam, de mindig függetlenül attól, ami az életem lehetne, fizikai s erkölcsi értelemben. Soha, egy percre nem éreztem, hogy élni is szeretnék, mikor húsz éves voltam! Csak azt éreztem, hogy az éhségem valami tompa fájdalommá változik bennem, de attól, igen gyakran, még nagyon boldog is lehettem.

– Itt vagyunk! – mondta a barátom egy régi ház előtt, a küszöbön, ahol megálltunk.

A kapu megnyilt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Feljöttünk a lépcsőn. Rögtön egy világos küszöb volt előttünk, mert az ajtó tárva-nyitva volt. Az egész egylet, az egész helyiség úgy nyilt reánk, azzal a kispolgári siralmassággal, azzal a menhelyszerű magányossággal, azzal az ellen-bordély otthonossággal, ami az ember minden igényét lefokozván, az embert is lefokozza önmaga előtt.

– Jó estét! – mondta a barátom, magyarul! s egy női hang felelt a konyhából: «Jó estét!» – s ez valahogy úgy hangzott, nem tudom, mint a bűn, úgy hangzott, olyan izgatóan, olyan tiltottan, olyan imádandóan ez a szegény «Jó estét!» a nagy franciasságban, olyan kábítóan, amiért magyarul hangzott egy ilyen százéves párizsi bérházban, ami megúszta a forradalmat s még ismerhette Robespierret! S még úgy hangzott, hogy az az egész távlat benne volt, amit két világ között csak a nyelv zsenije tud kifejezni, néhány betű hangzatával.

Alig egy pár drága honfitársunk ült a nagyszobában, amikor beléptünk és olvasta az _Intrasigeant_-t és cigarettázott, nagyrészt fiatalok, komoly munkásifjak s iparoslegények, ahogy a kezükről láttam, kis bársonyszegéllyel a körmük alatt.

A barátom mind üdvözölte őket, egy árnyalat fölényességgel, igen elegánsan, de nagyon barátságosan is. S engem is bemutatott, mint ujságíró kollégáját. Hazai elfogultságaimmal, megvallom, kissé idegenkedve vegyültem e társaságba, mert semmi sem hat idegenebbül az emberre a külföldön, mint tulajdon honfitársa egy másik rangosztályból. Ostoba érzés ez, a legostobább, de hát nem tehetek róla. Nem is igen tudtam, mit kezdjek ezekkel az urakkal s mit beszéljek? Egész Pest, egész nagy életem hazai zenebonákkal, még mindig zúgott s zajlott bennem, s éppen itt zajlott a leghevesebben, ezek között az egyletbeliek között, akik már-már elszakadva hazulról s homályos haragokkal a szívükben, a Rochefort lapját bujták rokonérzésekkel. Próbáltam olthatatlan rögeszmémben, mint egy hittérítő, egy kis tirádát Jászairól s a Nemzeti Színházról, mert csak ez járt a fejemben. De rögtön éreztem is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében s hogy micsoda más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta szólana az égből, emberekhez! Ugy néztek mind, meglehetős savanyúan. S úgy hallgattak is, azzal a fanyar nyugtalansággal, mely eleve elhárítja a hazai emléket. Kitérvén idegen hatások elől, mindenkinek megvolt a szívében a maga intim érzése s véleménye egy távoli hazáról, amelyről inkább hallgatni szerettek. Azóta is, gyakran megfigyeltem, idegenbe szakadt véreink között ezt a sajátságos tartózkodást, mely hallgatagon a multak tekintetében, inkább arra a jelenre tárja fel szívét, amelyben úgy él, egy idegen világban… E szívnek minden szála, líraiság nélkül ugyan, de szülőföldjükhoz fűzte e magyarokat, viszont szellemi elvágyódásuk, főleg politikai tekintetben, az idegenben találta hazáját. Ez akkor így volt az Egyletben s azóta is így van nyilván, azokkal az árnyalati elhajlásokkal, amelyekkel az idő fokozza a dolgokat. Drága proli-testvéreink, keményre franciásodva, nem XIV. Lajosért csodálták, nagyon helyesen, ezt a latin világot maguk körül, ezt a lázas Párizst, mámoros élete zsivajával. De nem is a Monna Lisáért csodálták, ami már kevésbé helyes, nem is a sok szobrokért és többi képekért a Louvre-ban, a sok könyvekért a Szajna partján, a sok zenékért az Operában s a sok halottért a Pantheonban, márványba temetve, nagy álmaik örökéletével. Nyilván voltak e magyarjaink között amolyan sápadt intellektuelek is, ami a munkásban talán a legrosszabb fajta, de számomra nagyon becses, mert az ilyen tépelődő, ha túl van konvencionális forradalmiságon, rendszerint magányos és finom ember, aki úgy várja, hogy virradni fog egyszer, hogy a hajnalokban sincs többé bizalma. De nagy többsége ez egyletbelieknek nem adott volna egy Jules Guesde-t, vagy egy Jaurés-t, nemhogy száz osztrák-magyar főhercegért, de a legragyogóbb költőért sem ezen az égvilágon. Óh istenem, ezek mind szűcsök, szabók s takácsok voltak, ezek az egyleti fiatalok, sőt fúrók, faragók s csiszolók is voltak ékkő- és ékszerindusztriákban s kitünően kerestek. Mind kitünő emberek is voltak. Csak éppen valamelyes szépség iránt nem volt érzékük a művészetek értelmében s éppen Párizsban nem, milyen furcsa! Nem vizsgálom az okokat, ezeket mindenki tudja. A szépség nem hasznos. A hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Itt minden fel volt aprózva kilátástalan demokráciákra. Itt minden olyan józan volt, hogy kétségbeestem. És szeretvén királyomat, holott törvényét megszegtem, nem igen értettem, mi gyönyöre lehet egy ilyen egyleti magyarnak abban, hogy Franciaország köztársaság?! Mert csak ebben volt gyönyöre és semmi másban, a radikális köztársaságban! Itt mindenki élvezte, milyen édes! amihez semmi köze nem volt!

E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim emberi korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.

De a falon feltünt, pirosba dermedve, Karlovszky festménye a királyról, tábornoki díszegyenruhában. Ferenc József lehetett volna a legnagyobb uralkodó ezen a világon, ha nincsenek barátai. Nemkülönben tönkretették a festők is, akik festették. A Karlovszky portréja kitünő volt, csak erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken s egy halotti koponya derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakál furcsaságával. De mindez, nem tudom, valahogy ideillett azzal a tragikus vizavíval, ami a Kossuth Lajos arcképe volt a szemközti falon.

Közben a konyhából, mind barátságosabb hagymaillat szállott s mind többen jöttek lágyabb magyarok is, kevésbé elfranciásodva, igazi arrivált magyarok, főleg szűcsmesterek és nőszabók magyar nejeikkel s ekkor úgy fordult a dolog _S. Ö._ rendezésére s bekonferálására, hogy én itt most _felolvasni fogok!_ Egy kis asztalra, a fal mentén, Ferenc József alatt, két gyertyát helyeztek s noha sok gyertya égett az életemben sűrű virrasztásaim során, de olyan nyugtalan lángja, amilyen ennek a kettőnek, soha egyetlen egy gyertyámnak nem volt. És soha felolvasó, két égő gyertya közt s egy király árnyékában olyan éhes nem volt, mint én, de dacoltam a sorssal nagy küldetésem tudatában, mert ekkor még semmi iróniám nem volt. Viszont volt egy kéziratom a zsebemben, egy _Vihar_ című novellám, amit fiatalos búskomorságom oly tragikusra koncipiált, hogy a hangom is remegett bele, amint olvastam, miközben a gyertyák lobogásán, a királyi árny, foszladozva a székén, távozni látszott a felolvasásról.

De szerencsésen befejezvén szereplésemet, egy utolsó szó tremolójával hatásosan felállottam s meghajtottam magam. Az érzésem az volt, hogy legalább is a Petőfi-Társasághoz tartozom, mert mindig csak hazafelé gondoltam. A hölgyek tapsoltak s csodálták maguk között illusztris fiatalságomat, az urak távolodtak s csak egy Schwartz nevű kárpitos közeledett azzal a spontán barátsággal és lelki biztonsággal, ahogy izraeliták minden híres emberben az izraelitát üdvözlik.

– Legyen szerencsém vacsorára! – mondta ez a finom ember, mert közben már hordták a borjupörköltet galuskával, a helyiség minden irányában.

– Nagyon köszönöm, nem vagyok éhes, – feleltem.

Nem hazudtam. Benső hevületeim, húszéves hitem önnönbadarságaimban, melyek e _Vihar_ című történetben, amint az az _Elbukottak_ című könyvemben olvasható, az eszményi butaság legtündöklőbb magaslatáig emelkedtek, oly kábító önelégültséggel s oly beteljesedett kéjekkel öntöttek el, hogy szinte túl voltam minden érzéki kívánságon. Megkezdvén mártíromságomat Isten akaratából, szent gyönyöröm nem tudta még micsoda útnak indul, micsoda vágyak s gyötrelmek felé a szavak párzásával, micsoda poklok s egek elé halálra sápadtan, mikor egyszerűen egy éjen át, ezeregy éjen át, csak egy tollszárat mártogat tintába! A két gyertya még lobogott a szobában. De már csak én maradtam itt, a skarlát királlyal s az ősz Kossuth-tal harmadiknak, halálos álmaimhoz tapadva. Mert mindenki az ebédlőbe vonult és _S. Ö._ is eltünt egy társasággal, aki invitálta. Gondoltam, elviszem a gyertyákat magamnak, ezt gondoltam, vétkes hajlamosságokkal. El is fújtam mind a kettőt, csendesen kiemeltem a tartóból s zsebretettem, tiszteletdíjamnak.

Boldogan tértem haza a Mazagran-utcába. Micsoda jó estém volt, micsoda drága finom Egylet! Micsoda éjszakám is lesz, micsoda világos éjszakám ezzel a két jó darab fáklyával, amit hoztam! Már otthon is voltam, már be is csengettem. A kapu megnyilt magától, egy zsineghúzásra belülről s megint bezárult mögöttem. Kerestem a kulcsomat abban a kis faliszekrényben, ami az irodában volt. A háziszolga aludt, ájultan egy vaságyon, a kapuzsineggel az orrán, ahogy ez lelógott a falról az arcába.

– Nincs kulcs! – szólott félálmában, amint kérdeztem.

– Hol van? – dadogtam.

– Elvették! – felelte s egy nagyot fordult az ágyában, rettenetes bűzökkel, amit felkavart s megint rántott egyet a zsinegen, a feje fölött.

A kapu megnyilt, mehettem! Mentem is. Ez volt első hajléktalan éjszakám Párizsban, – az első! Mert itt is csak az első számít, mint a szerelemben. Kijöttem a boulevardra, a Bonnes-Nouvelles-boulevardra, ez volt a neve: _Jó Hírnökség boulevardja!_ Az ívlámpák tündököltek, a színházfrontok tüzei égtek, a sok transzparens a levegőben, a sok fényszóró a tetőkön, az mind sugárzott és égett s az égen volt a hold! Leültem egy padra a novemberi ég alatt. Néztem a sok népet, aki jött a színházból. Minden ragyogott és fénylett. Világosabb volt, mint nappal.

– Kár volt elvinni a gyertyákat, – gondoltam.

VI.

A másik unokafivérem, gőzös paplanai alól feleszmélt időnként s szembenézett sorsával. Megint nyakába vette Párizst s kétségbeesett szaladgálások után, végre állásba jutván, alig akart emlékezni, sajnos, ama szent fogadalmára, hogy hivatalbalépése napján, ha a jó isten idáig juttatja, megvendégel az _Etablissement Duval_-ban, 3 frank erejéig! Hosszas vitáink során e ponton, rokoni kötelékünk, a végsőkig feszülten, csak azért nem szakadt meg végérvényesen, mert a fiatalember, ha rosszkedvűen is, de végre mégis csak állott szavának s bejött velem az _établissement_-ba s leült mellém az asztalhoz, szorosan mellém, valami pénzügyőri ellenőrzéssel… Én már az étlapban gyönyörködtem, mint a halak, vadak, pástétomok, szárnyasok és gyümölcsfélék édenkerti leltárában, 3 franknyi latitűdömmel, mikor hirtelen megszólalt:

– _Csak két frankig mehetsz_, – mondta, – mert úgy érzem, nem leszek hosszú életű az állásomban.

– Gyerünk két frankig, – gondoltam – az is jó. Csak valameddig gyerünk, az a fontos.

De aztán megkérdeztem:

– Miért nem leszel hosszú életű? – szólottam a költő fölényességével, aki, mivel csak Istent szolgálja s nem az embereket, soha el nem csapható.

Régi megfigyelésem, hogy az ember, keserves helyzetében, ha hangsúlyozni kívánja bánatát, rendszerint megismétli azt a kérdő formát, amit intéztek hozzá.

– Hogy mért nem leszek hosszú életű az állásomban? – kérdezte unokafivérem. – Azért nem, mert nem fogok megfelelni, – vallotta be azzal a megalvadt rezignációval, ahogy bizonyos emberek tisztában vannak a maguk képességeivel. Az egész olyan őszintén és keserűen hangzott, mintha ezzel az egyetlen mondatával a Schubert _Geständnis_-ét énekelte volna el valami igen egyéni hangnemben. Amellett még óvatosan körül is nézett, ha nem hallotta-e meg valaki, amit dalolt.

Háromfrankos lehetőségekből áttérvén, ellenmondás nélkül, kétfrankos kombinációra, megvallom, nem sok érdeklődést mutattam e _diminuendo_ erkölcsi okai iránt. De unokafivérem, csordultig a szívével, mindent megmagyarázott, szépítés nélkül, azon egyszerűen, amilyen tisztességes fiú volt.

– Mint német levelező nyertem alkalmazást _H._ bankbizományi cégnél, – így kezdte ama biografikus modorban, mely német olvasmányainak hatása volt. – Egy bloc-note-tal a kezemben, – folytatta, – állok, mint egy hülye a cégfőnök előtt, s jegyezném néhány _schlagwort_-tal azt a húsz-huszonöt levelet, amit úgy diktál egy szuszra, egyiket a másik után s olyan gyors franciasággal s olyan szédületes tempóban, hogy egy kukkot nem értek az egészből! Nem is diktál, de szaval. Nem is szaval, de szónokol. Nem is szónokol, de valósággal színházat játszik e leveleken át, német ügyfelei előtt a térben, olyan fölénnyel, olyan indulatokkal, olyan röpkeségekkel, hogy világosan látom, amint e sarlatán modorával, sok blöffel s ravaszsággal, a víz alá nyomná őket, az összes német ügyfeleit, mind. Olykor nem is mond semmit, csak egy rövid gesztusa van, vagy két ujjával csattog egyet, vagy lecsapja a plajbászát az asztalra, – ezt én mind értsem meg, hogy ez mit jelent! Végül azt mondja: _Voilá!_ s mehetek. Ez egy zseniális ember, lehet, nem tagadom. Ez egy briliáns ember, az is lehet. De mikor én leülök, szegény fejem, hogy németül megírjam, amit ő franciául odabűvészkedett s odagesztikulált nekem, olyan káoszban vagyok, olyan lelki nyomorban és kínban vagyok, hogy elátkozom az életemet. Elrémülve gondolok a következményekre, végzetes bajokra, zűr-zavarra és marhaságokra, amit csinálhatok, micsoda súlyos kárt okozhatok az üzletnek, mikor e húsz-huszonöt levél tartalmából, direktiváiból, utasításokból, tíz szó az sok, de annyit sem értettem meg! Amellett még alig ülök egy percig s már vissza is hivat az irodájába: «_Ajoutez à Charles Widder à Mayence!_» – kiáltja s még jön egy rövid tiráda. «_Ajoutez à Mayer et Comp. à Cologne!_» s megint néhány energikus szó, amit lehadar egy pillanat alatt s végül: «_C’est à laisser ou à prendre!_» ami a tendenciák összességét jelzi s legvégül: «_Et puis m–de!_» Kíváncsian erre az utolsó szóra, amit a legcsengőbben mondott, valami olyan gusztussal és tisztán, hogy fel is tudtam jegyezni, megkérdem egyik kollégámat az irodában, ez vajjon mit jelent? Még jó szerencse! Már majdnem beleírtam volna a levelembe, Mayer és Compnak Kölnbe, külön utóiratnak!

– Ez se lett volna baj, – magyarázom filozófikusan féligsült _chateaubriand_-om mellől, melyről nem veszem le a szemem. – Ez egy történelmi szó. Ez egy nemzeti szó. Ez egy úgyszólván szent szó. Cambronne tábornok avatta szentté Waterloonál, mikor arra a felszólításra, hogy adja meg magát, ezzel az egyetlen kis rövid szóval felelt. Ez egy varázserejű szó. Ez egy konstruktív szó. Ez mindent megold ez a szó, mindent elvág, mindenütt rendet teremt, a legnehezebb szituációkat, a legsúlyosabb komplikációkat felbontja és megoldja, mert mint érv is a legelsőbbrangú az egész francia szókincsben, tudományban, logikában s irodalomban! Tulajdon hangzásával hat, függetlenül az értelmétől. Több mint Wagner, holott ez zenész. Több mint Plátó, holott ez bölcs. Mit mondjak? Több mint Anatole France! Több mindennél ezen a világon, mert mindent egyesít magában, ami csak van ezen a világon! Erő, hév, szív és szenvedelem, minden tudás, minden bölcsesség benne van, minden könnyedség, kellem, szellem, gyöngédség és szerelem! Amellett könnyen használható, szinte ösztönszerűleg, minden rendű s rangú ember részéről, felekezeti különbség nélkül!

– Ez mind lehet, – felelte a barátom, – s biztosan úgy is van, ha te mondod, de ezzel az én helyzetem nem kevésbé reménytelen. Valami hiba mégis csak van e szóban, bármilyen szent szó, – tette hozzá meglepő okosan, – ha én nem vághatom oda a főnökömnek, amikor olyan gyorsan diktál nekem, hát nem igaz? Csak vágnám oda, hogy vágnának ki engem rögtön! Ez lehet egy kemény, katonás kiszólás a Cambronne ajkán, egy olyan halálos szituációban, ami durvaságát heroizálja. De üzleti levelekben, egy _Mayer et Comp_-pal szemben Kölnben, nem alkalmazható.

– Ez igaz, – feleltem, – _Mayer et Comp_-pal szemben, nem. De a te részedről, e pillanatban, kitünően alkalmazható, – mondtam s folytattam ebédemet két frank erejéig, mert még nem tartottam ott.

– Még sem mondom, – felelte finoman, mert valóban finom ember volt. De rágyujtott egy cigarettára, mert imhol két óra volt, amikor már szabad dohányozni az _Etablissement Duval_-ban. A számlám sem tett ki többet 1 fr. 95 centimnál. A hangulat ilymódon, leszámítva a bánatokat, kitünő volt.

– Köszönöm, – mondtam, mikor elváltunk a vendéglő küszöbén.

– Isten veled! – felelte, mint aki eleget tett kötelezettségének.

S eltünt a boulevard tömegében, _ce cher cousin!_

Mikor évekkel később, rokonaim iránt érdeklődvén, elmondtam Daudetnek ezt a történetet, úgy meg volt hatva, drága nagy ember, hogy rögtön látni akarta a barátomat.

– Hozza el! – mondta sugárzón, amint az egészből kiérezte az emberi dokumentumot.

– Már rég nincs Párizsban, – feleltem, – sőt már rég jó dolga van másutt.

– Jó dolga van? _Az nem lehet!_ – kiáltott fel hallatlan emberismeretével, amint meg akart maradni, igaz művész létére, a dolog bús szépsége mellett. Az ő számára, unokafivérem élettörténetében, a figura egysége, nem volt szabad, hogy megváltozzon. Akármit mondtam, akárhogy magyaráztam s bizonyítottam a fiatal ember sorsfordulatját, csak azt mondta: _Oh le malheureux! le malheureux!_ s majdnem sírt, amilyen költő volt!

Aztán, végre, alig két-három nappal a fogadalmi ebéd után, azt mondja Gyuluska: Kiléptem! Úgy mondta ezt, túllévén lelkiismeretbeli kínjain, mintha ötven évi szolgálat után történt volna nyugalombavonulása, világnézletének megfelelően. Másrészt tiszteletreméltó egyénisége, szemérmetessége s emberi méltósága nem tűrte volna, legkevésbé önmagával szemben, hogy azt mondja: Elcsaptak!

– Már az este utazom is haza, – jelentette.

Csak egy kis bőröndje volt, egy kis kézi bőröndje, de az úgy tele volt gyömöszölve s olyan súlyosnak tünt, mintha a szívét is belenyomta volna. Felültünk egy omnibusz imperiáljára s kihajtattunk a _Gare de l’Est_-re, mint egy kivégzésre. A szerelvény ott állott a perron szélén, s egy végtelen hosszú sínpár nyúlt ki elébe a végtelenbe, ahol a pálya mentén, törpe lámpák virrasztottak kék és piros tüzeikkel. Nem volt itt, a vonat mentén, sem izgalom, sem futkosás, sem kiabálás, egyetlenegy vasúti tisztviselő se látszott, mint általában a párizsi pályaudvarokon s az egész szerelvény, magára hagyva, néhány bús lámpával megvilágítva s egy csengővel megzenésítve a szemközti falon, valahogy olybá tünt, hogy soha el nem indul. De a gépből, oldalvást, kihajolt a mozdonyvezető, kék zubbonyban s cigarettázva s valamit nézett, nem tudni mit, a nagy útakhoz szokott szemével abban az elementáris duruzsolásban, amit a mozdony hallatott.

Fel és alá jártunk a perronon. A kocsisorban, a hosszú s alacsony francia vagónok fonalán, egy kis rövid kocsi állott befogva, s egy réztáblával a középső ablaka alatt ezzel a felírással piros betűkben: _Paris–Vienne–Budapest_. Csak néztem ezt a táblát s aki oly kacskaringós útakon, többszörös átszállásokkal érkeztem Párizsba, alig tudtam elképzelni, hogy ez a kocsi, így beékelve a többi közé, egyenest Pestig szalad s a Keletin fog megérkezni! Istenem, _Paris–Vienne–Budapest!_ Az egész tábla, az egész vagón, mintha a szívemen lógott volna.

– Csak Bécsbe megyek, a nővéremhez, – mondta unokafivérem, miután vett magának egy üveg ásványvízet s egy libamájas sandwichet, rábeszélésemre. – Bécsben meg fogok tanulni tökéletesen franciául, – folytatta, – Bécsben lehet a legjobban megtanulni franciául. Párizsban is lehet, de itt tovább tart, mert az emberek nagyon gyorsan beszélnek.

Akkor, hirtelen, sietség nélkül, mint akinek csak eszébe jutott valami, kijött a perronra az irodából egy fehér vászonsapkás fiatalember, azt mondta: _En voiture!_ s belefütyült egy kis rézfütyülőbe. S már ment is vissza az irodába. De Gyuluska, tisztelvén a tekintélyt, rögtön beszállt a kis nehéz bőrönddel s akkor, hirtelen, a kocsi lépcsőjén, mint egy vesztőhelyen, elfakadt sírva.

– Egy hajótörött vagyok! – mondta a vonatról.

– _Pas de chance!_ – szólott Szklezanzsé meghatva, de párizsiasan, mert ő is kijött, fehér kesztyűsen e búcsúzásra, _ce beau cousin!_

Már rég gurult a vonat, már rég künn volt a pályaudvarból, mikor még mindig utána néztem! Tizenhét év alatt, hány ilyen vonat után néztem, mikor apám, anyám, testvérem, számtalan barátaim utaztak haza s én ott álltam magányosan és csak néztem azt az utolsó piros lámpát a vonat végében, ameddig csak látni lehetett s ameddig csak el nem tünt az éjszakában!

– Neked is jobb volna, ha hazamennél, – mondta Szklezanzsé, a könnyes szemem láttára. – Nem nektek való ez a Párizs, – magyarázta. – Ide energia kell! – tette hozzá a Boudorevska szívszerelme.

De aztán megsajnált, mert alapjában jó szíve volt.

– Hová mégy? – kérdezte, amint leértünk a Boulevard Strassbourgra és sejtette, hogy nincs egy vasam.

– Mennék írni egy cikket, egy kávéházba, – feleltem könnyedén, – ha adnál egy frankot.

Mert azt resteltem bevallani, hogy hajléktalan vagyok.

VII.